Bahá’u’lláh: A Kitáb-i-Íqán
A bizonyosság könyve

A bizonyosság könyve című könyv más formátumban:
A könyv letöltése:
A szerző, Bahá’u’lláh élete
A könyv megrendelése postán

Ez az a Nap, melyen az Úr tanúbizonysága beteljesedett, a Nap, melyen Isten Szava megnyilvánult és Bizonyítéka szilárdan megalapoztatott. Az Ő hangja szólít titeket arra, ami használ néktek, és parancsolja, hogy betartsátok azt, ami közelebb visz titeket Istenhez, a Kinyilatkoztatás Urához.

–– Bahá’u’lláh

Bahá'u'lláh, A bizonyosság könyve (Kitáb-i-Iqán) című könyv borítója. A könyv a vallás új értelmezését adja, miszerint a vallás az emberi tudatosság fejlődésének legfőbb előrevivő forrása. A könyvben Bahá’u’lláh leírja, hogy csak egy Isten és csak egy vallás van, azaz Isten vallása, melynek Küldöttei tanítják az egész emberiséget. Ezzel ledönti és eltávolítja az évezredes korlátokat, a háborúskodás, ellenségeskedés és versengés minden indokát.

Bahá'u'lláh, A bizonyosság könyve (Kitáb-i-Iqán) című könyv borítója. A könyv a vallás új értelmezését adja, miszerint a vallás az emberi tudatosság fejlődésének legfőbb előrevivő forrása.

Bevezetés

„A felbecsülhetetlen kincsek között, melyeket Bahá’u’lláh Kinyilatkoztatásának hullámzó óceánja felszínre hozott, a legelső helyen áll a Kitáb-i-Íqán (A bizonyosság könyve), melyet két nap és két éjjel alatt nyilatkoztatott ki iraki tartózkodásának utolsó éveiben (1862). Ez a könyv valóra váltja a Báb jövendölését, Aki határozottan állította, hogy a Megígért fogja kiegészíteni a Perzsa Bayán befejezetlen szövegét. Ugyanakkor válasz a Báb addig még kételkedő nagybátyjának, Hájí Mirzá Siyyid Muhammad-nak a kérdéseire, aki fivérével Karbalába zarándokolva Bagdadban is megállt. A perzsa prózaírás példája, stílusa egyszerre eredeti, csiszolt és élénk, igen világos, meggyőző az érvelésében, ellenállhatatlan ékesszólása páratlan. E könyv, mely feltárja Isten Nagy Megváltó Tervét, összehasonlíthatatlan helyet foglal el a teljes bahá’í irodalomban, kivéve a Kitáb-i-Aqdas-t, Bahá’u’lláh Legszentebb Könyvét. Küldetése kijelentésének előestéjén kinyilatkoztatván, felkínálta az emberiségnek a mósuszillatú „Lepecsételt Nemes Bort”, feltörte a „Könyv pecsétjeit”, melyre Dániel próféta utalt, és felnyitotta a „beszédek” jelentését, melyeknek „bezárva” kellett maradni „a vég idejéig” .

Ez a könyv közel kétszáz oldalon egyértelműen kijelenti egy személyes Isten létezését és egyedüliségét, Aki megismerhetetlen, megközelíthetetlen, minden Kinyilatkoztatás forrása, örök, mindentudó, mindenütt jelenlévő és mindenható. Bizonyítja a vallási igazságok relativitását és az Isteni Kinyilatkoztatás folytonosságát, megerősíti a Próféták egységét, Üzeneteik egyetemességét, alapvető tanításaik azonosságát, írásaik szentségét és kettős természetüket. Leleplezi a mindenkori papok és hittudósok vakságát és romlottságát. Idézi és megmagyarázza az Újszövetség néhány allegorikus fejezetét, a Korán homályos verseit és a rejtélyes iszlám hagyományokat, melyek mind azokat az évszázados félreértéseket, kételyeket és ellenérzéseket táplálták, amik a világ vezető vallási rendszereinek követőit elválasztották, és egymással szembe állították. Felsorolja a minden igaz kereső számára lényeges előfeltételeket kutatása tárgya eléréséhez. Bemutatja a Báb Kinyilatkoztatásának érvényességét, fenségét és jelentőségét, üdvözíti követőinek hősiességét és önfeláldozását, előrejelzi és megjövendöli a Bayán népének megígért Kinyilatkoztatás győzelmét világszerte. Fenntartja Szűz Mária tisztaságát és ártatlanságát, dicsőíti Mohamed hitének Imámjait, dicséri Husszein imám vértanúságát és szellemi hatalmát. Feltárja az olyan szimbolikus kifejezések jelentését, mint a „Visszatérés”, „Feltámadás”, „A Próféták Pecsétje” és az „Ítélet Napja”. Felvázolja az Isteni Kinyilatkoztatás három különböző szintjét. Lángoló szavakkal ecseteli hosszasan „Isten Városának” csodáit és ragyogását, mely Város a Gondviselés elrendelésére bizonyos időszakonként megújul az emberiség vezetése, haszna és megváltása céljából. Joggal állítható, hogy a Bahá’í Kinyilatkoztatás Szerzője által kinyilatkoztatott összes könyv közül ez a könyv már önmagában is lefektette követői számára a teljes és tartós megbékülés széles és megtámadhatatlan alapzatát, amennyiben elsöpörte az ősrégi korlátokat, melyek oly áthidalhatatlanul elválasztották egymástól a nagy világvallásokat.

Shoghi Effendi, God Passes By (Isten köztünk jár), 138-139. o.

Előszó

Íme egy további próbálkozás arra, hogy bármennyire is elégtelen nyelvezettel, de bemutassuk a nyugat számára e könyvet, mely páratlanul emelkedik ki a Bahá’í Kinyilatkoztatás Szerzőjének írásai közül. Reméljük, hogy e fordítás másokat is segíthet abbéli erőfeszítéseikben, hogy megközelítsék azt, amit mindig is elérhetetlen célnak kell tekintenünk – Bahá’u’lláh összehasonlíthatatlan szavainak illendő módon történő visszaadását.

SHOGHI

Megjegyzés:

A Koránból vett összes idézet Simon Róbert Korán-fordításából (Budapest, Helikon, 1987) való – de Shoghi Effendi változtatásait követve, aki eltérés esetén Bahá’u’lláh idézését vette mérvadónak.

A bizonyosság könyve – első rész

URUNK, A MAGASZTOS, A LEGMAGASABB NEVÉBEN

1.         Senki sem érheti el az igaz megértés óceánjának partjait, hacsak nem szakad el mindentől, ami a mennyben és a földön van. Tisztítsátok meg lelketeket, ó, világ népei, hogy tán elérhessétek azt az állapotot, melyet Isten néktek rendelt, és emígyen beléphessetek a szentség házába, mely a Gondviselés rendelése szerint a Bayán mennyboltozatán emeltetett.

 

2.         E szavak lényege: azok, akik a hit ösvényét járják, azok, akik a bizonyosság borát szomjazzák, meg kell tisztítsák magukat mindentől, ami földi – fülüket az üres beszédtől, elméjüket a hiábavaló képzelgéstől, szívüket a világi vágyaktól, szemüket mindattól, ami múlandó. Bizalmukat Istenbe kell helyezzék, és Hozzá erősen ragaszkodván az Ő útját kell kövessék. Akkor válnak érdemessé az isteni tudás és megértés napjának tündöklő dicsfényére, és részesülnek végtelen és eddig nem tapasztalt kegyelemben. Mert ember soha nem remélheti, hogy megismerje a Mindenek Felett Dicsőségest, soha nem kortyolhat az isteni tudás és bölcsesség folyamából, soha nem léphet be a halhatatlanság honába, sem nem ihat Isten közelségének és kegyének kelyhéből, hacsak és mígnem meg nem szűnik halandó emberek szavait és tetteit zsinórmértékként tekinteni Isten és az Ő Prófétáinak igazi megértésében és megismerésében.

 

3. Nézd a múltat! Mily sokan, magas és alacsony rendűek, várták vágyakozva mindenkor Isten Megnyilvánulásainak eljövetelét az Ő Választottainak megszentelt személyében. Mily sokszor remélték eljöttét, hányszor fohászkodtak azért, hogy az isteni irgalom szellője susogjon, és a megígért Szépség előlépjen a rejtőzés fátyla mögül, és megmutatkozzék az egész világnak. De valahányszor feltárultak a kegyelem kapui, és az isteni nagylelkűség felhői alázáporoztak az emberiségre, és a Láthatatlan fénye felragyogott a mennyei hatalom láthatárán, mind megtagadták Őt és elfordultak az Ő arcától – Magának Istennek az arcától. Ha meg akarsz bizonyosodni ez igazságról, nézd meg, mi van megírva minden szent Könyvben.

 

4.         Vedd fontolóra röviden, és gondolkozz el az ilyen megtagadás okán azoktól, akik oly buzgón és vágyódva kutattak. Hevesebb volt az ő támadásuk, mint amit nyelv vagy toll leírhat. A Szentség egyetlen Megnyilvánulása sem jelenhetett meg anélkül, hogy ne sújtotta volna a körülötte lévő emberek tagadása, visszautasítása és felháborodott ellenkezése. Miképp meg van írva: „Ó, jaj az emberekért! Egyetlen Küldött sem jött el hozzájuk úgy, hogy gúnyt ne űztek volna belőle.”[1] [lábjegyzeteket lásd az ekönyv végén – a szerk.] És másutt ezt mondja: „Minden közösség abban mesterkedett, hogy kezet vessen a Küldöttére. És hamis szóval feleseltek, hogy megcáfolják azzal az igazságot.”[2]

 

5.         A hasonló kijelentések, melyek az erő forrásából előpatakzottak és a dicsőség mennyországából alászállottak, számtalanok és az ember hétköznapi felfogása felett állnak. Húd szúrája[3] bizonyára elégséges azoknak, akik az igazi megértés és belső látás birtokosai. Forgasd azon szent szavakat szívedben egy ideig, és mindentől elfordulva próbáld megragadni jelentésüket. Vizsgáld meg a Próféták csodálatos viselkedését és idézd fel a tagadás és hamisság gyermekei által Rájuk zúdított rágalmakat és cáfolatokat, hogy talán az emberi szív madarát a nemtörődömség és kétség lakhelyéről a hit és bizonyosság fészkére röptethesd, mélyen ihass az öröktől való bölcsesség tiszta vizéből, és ehess az isteni tudás fájának gyümölcséből. Ez a tisztaszívűek része azon kenyérből, mely az örökkévalóság és szentség birodalmaiból szállt alá.

 

6.         Ha megismered a megaláztatásokat, melyeket Isten Prófétáira mértek, és megérted az elnyomóik által hangoztatott ellenvetések valódi okait, biztosan helyesen fogod értékelni helyzetük jelentőségét. Mi több, minél közelebbről vizsgálod meg azok tagadását, akik ellenszegültek az isteni tulajdonságok Megnyilvánulásainak, annál erősebb lesz majd hited Isten Ügyében. Ezt alátámasztandó, röviden említést teszünk e Táblában az Isten Prófétáiról szóló különböző beszámolókról, hogy azok bizonyíthassák az igazat, miszerint az erő és dicsőség Megnyilvánulásai minden korban és évszázadban oly borzasztó kegyetlenkedéseknek voltak kitéve, melyeket toll leírni sem mer. Ez talán lehetővé teszi némelyeknek, hogy ne zavarodjanak meg e jelen kor papjainak és ostobáinak lármája és tiltakozása miatt, hanem megerősödjenek bizodalmukban és meggyőződésükben.

 

7.         A Próféták közt volt Noé. Kilencszáz s ötven esztendőn át sürgette népét imádságos szívvel és szólította őket a biztonság és béke mennyországába. Hívására azonban senki sem figyelt. Minden nap oly fájdalmat és szenvedést zúdítottak áldott Személyére, hogy senki nem hitte, hogy túlélheti őket. Mily sokszor tagadták meg Őt, mily rosszindulatúan gyanúsították! Miképp meg van írva: „És valahányszor elhaladtak Mellette népének előkelői, gúnyt űztek Belőle. Azt mondta: ’Gúnyolódjatok csak Rajtunk. Hamarosan Mi fogunk majd gúnyolódni rajtatok, amiként ti teszitek. És végül meg fogjátok majd tudni.’”[4] Sok idő múltán társainak többször is diadalt ígért, és kitűzte annak óráját. De amikor eljött az idő, az isteni ígéret nem teljesült be. Ennek okán kevés követője közül is elfordult Tőle néhány, és erről a legjobban ismert könyvek feljegyzései is tanúbizonyságot tesznek. Biztosan tanulmányoztad már ezeket, vagy ha nem, kétségtelenül fogod. Végül, amint a könyvek és a hagyományok mondják, követői közül csupán negyvenen vagy hetvenketten maradtak Vele. És ekkor felkiáltott Lénye legmélyéből: „Uram! Ne hagyjál a földön egyetlen hitetlent sem!”[5]

 

8.         És most, fontold meg és gondolkodj egy kicsit e nép önfejűségén. Mi lehetett az oka egy ilyen tagadásnak és elfordulásnak a részükről? Mi vehette rá őket, hogy elutasítsák a tagadás köpönyegének levetését és az elfogadás ruhájának felöltését? Továbbá, mi okozhatta az isteni ígéret be nem teljesedését, minek okán a keresők elvetették azt, mit korábban már elfogadtak? Elmélkedj ezen alaposan, hogy a láthatatlan dolgok titka feltárulhasson előtted, belélegezhesd a szellemi és múlhatatlan illat édességét, és beismerhesd az igazságot, miszerint a Mindenható mindöröktől fogva mindig megpróbálta és az örökkévalóságig meg is fogja próbálni az Ő szolgáit, hogy a fény megkülönböztethessék a sötétségtől, az igazság a hamisságtól, a jó a rossztól, az útmutatás a tévelygéstől, a boldogság a nyomorúságtól és a rózsák a tövisektől. Miként Ő kinyilatkoztatta: „Vajon azt gondolják az emberek, hogy hagyják őket, hadd mondják ’hiszünk’, anélkül, hogy próbára lennének téve?”[6]

 

9.         És Noé után felragyogott a teremtés láthatárán Húd orcájának fényessége. Az emberek elmondása szerint majd hétszáz évig buzdította a népét, hogy fordítsák arcukat és közeledjenek az isteni jelenlét Ridvánja felé. Mily rengeteg megpróbáltatás zúdult Rá, mígnem kérlelése csak fokozott lázongáshoz vezetett, és lankadatlan erőfeszítései végül népe önszánt vakságát eredményezték. „És a hitetlenség csak növeli a hitetlenek kárát.”[7]

 

10.       És Utána az Örökkévaló, a Láthatatlan Ridvánjából megjelent Sálih szent személye, Aki a népet újra az örökélet folyójához szólította. Több mint száz évig intette őket, hogy tartsák be szigorúan Isten parancsolatait, és kerüljék azt, ami tiltott. Figyelmeztetései azonban nem hoztak gyümölcsöt, és könyörgése meddő maradt. Számos alkalommal vonult el a világtól és élt egymagában. Mindez pedig annak ellenére, hogy az az örök Szépség az embereket nem máshová, mint Isten városába hívta. Amint az írva van: „És Tamúd törzséhez elküldtük az ő testvérüket Sálihot. Azt mondta: ’Ó, népem! Szolgáljátok Istent! Nincs más istenetek Rajta kívül!’… Azok azt mondták: ’Sálih! Korábban a reménység voltál Te közöttünk. Vajon meg akarod tiltani nekünk, hogy azt szolgáljuk, amit atyáink szolgáltak? Bizony, nyugtalanító kétségben vagyunk az iránt, amire hívsz minket.’”[8] Mindez hiábavaló volt, mígnem végül hatalmas kiáltás harsant fel és mind elkárhoztak.

 

11.       Később Isten Barátjának[9] szépséges arca jelent meg a fátyol mögül, és az isteni útmutatás újabb zászlaját emelte a magasba. A föld népét a tisztesség fényéhez hívta. Minél szenvedélyesebben buzdította őket, annál magasabbra hágott az emberek irigysége és konoksága, azokat kivéve, akik mindentől elfordultak Istenen kívül, s a bizonyosság szárnyain oly magas szintre emelkedtek, melyet Isten az emberek megértése fölé helyezett. Jól ismert, milyen ellenséges seregek ostromolták Őt, míg fel nem szították Ellene az irigység és lázadás tüzét. És mikor lezajlott az eset a tűzzel, kiűzték Őt, Isten lámpását az emberek között, saját városából, miként ez feljegyeztetett az összes könyvekben és krónikákban.

 

12.       És mikor Ábrahám napja véget ért, Mózes ideje következett. A mennyei uralom botjával felfegyverkezvén, az isteni tudás fehér kezével ékesítvén, az istenszeretet Páránjáról alászállván, a hatalom és az örökké tartó fenség kígyóját forgatván ragyogott rá a világra a Sínai fényhegyéről. A föld összes népét és nemzetségét az öröklét királyságába szólította, és meghívta őket, hogy részesüljenek a hűség fájának gyümölcséből. Bizonyosan tudod, mily keményen szegült Ellene Fáraó és annak népe, és a meddő képzelgés mily köveit szórta a hitetlenek keze azon áldott Fára. Annyira, hogy végül Fáraó és népe felkeltek, és minden módon azon igyekeztek, hogy a hamisság és tagadás vizével kioltsák azon szent Fa tüzét, feledvén az igazságot, hogy az isteni bölcsesség lángját földi víz ki nem olthatja és az örök uralom lámpását halandó szélrohamok el nem nyomhatják. Sőt, ha látó szemekkel nézel, és Isten szent akaratának és kedvének ösvényét járod, felfedezed, hogy az a víz csak még inkább felszítja a láng tüzét, és azok a szélrohamok is csupán a lámpa megőrzését biztosítják. Mily igazul jegyezte meg egy hívő a Fáraó nemzetségéből, kinek történetét a Mindenek Felett Dicsőséges az Ő Szeretettjének kinyilatkoztatott Könyvében mondja el: „És Fáraó családjából egy hívő férfi, aki elrejtette hitét, azt mondta: ’Meg akartok ölni egy embert, mert azt mondja: az én Uram Isten – holott nyilvánvaló bizonyítékokkal jött hozzátok a ti Uratoktól? Ha hazudik, akkor a hazugsága őellene fordul. Ha azonban igazat mond, akkor benneteket fog sújtani annak egy része, amivel fenyeget titeket. Isten nem vezérli az igaz útra azt, aki semmibe veszi a határokat és hazudozik.’”[10] Végezetül oly nagy volt a gonoszságuk, hogy ugyanezt a hívőt szégyenletes halálra adták. „Isten átka legyen a zsarnokokon.”[11]

 

13.       És most gondolkozz el ezen dolgokon. Mi okozhatott ily viszályt és ellenkezést? Miért van az, hogy Isten minden igaz Megnyilvánulásának eljövetelét ily küzdelem és háborgás, ily zsarnokság és zűrzavar kísérte? És mindez annak ellenére, hogy Isten minden Prófétája, bármikor is öltöttek testet a világ népei előtt, kivétel nélkül mind megjövendölte még egy Hírnök megjelenését Maga után, és meghatározta, milyen jelek fogják bejelenteni a következő Törvénykorszak eljövetelét. Tanúskodik erről az összes szent könyv szövege. Miért hát, hogy annak ellenére, hogy az emberek keresik és várják a Szentség Megnyilvánulásait, és a szent könyvekben megadott jelek dacára mégis minden korban és ciklusban oly erőszakosan, zsarnokian és kegyetlenül léptek fel Isten minden Prófétája és Választottja ellen? Miként Ő kinyilatkoztatta: „Valahányszor egy Próféta olyasvalamit hozott nektek, ami nem volt ínyetekre, akkor fölfuvalkodtatok, s egyeseket hazugsággal vádoltatok, másokat pedig megöltetek.”[12]

 

14.       Fontold meg, mi lehetett az indítéka az ilyen cselekedeteknek? Mi késztethette őket ilyen viselkedésre a Mindenek Felett Dicsőséges szépségének Kinyilatkoztatói iránt? Ami a múltban az emberek tagadását és ellenkezését okozta, ugyanaz vezetett most a jelen kor embereinek megátalkodottságához is. Azt állítani, hogy a Gondviselés bizonyságtétele hiányos volt, és ez okozta az emberek tagadását, nyílt istenkáromlás. Mily távol állna a Mindenek Felett Bőkezű kegyelmétől, szerető gondviselésétől és gyengéd irgalmától, hogy kiválasztván egy lelket az összes ember közül teremtményeinek irányítására, egyfelől visszatartsa Tőle isteni bizonyságának teljes mértékét, másfelől pedig szigorú büntetést mérjen Annak népére, mert elfordult Választottjától. Ó nem, isteni Lényegének Megnyilvánulásain keresztül a minden létező Urának jótékonysága minden időkben körülfogta az egész földet, és mindent, ami benne lakozik. Egy pillanatra sem vonta meg Ő kegyelmét, egy pillanatra sem szűnt meg szeretető kedvességének zápora az emberiségre hullani. Következésképpen, az ilyen viselkedés semmi másnak nem tulajdonítható, mint azon lelkek korlátoltságának, akik az önteltség és gőg völgyében járnak, Istentől távoli vadonban tévelyegnek, saját meddő képzelgéseik rabjai, és hitük vezetőinek parancsait követik. Fő gondjuk a puszta ellenkezés; egyetlen vágyuk az igazság semmibe vétele. Minden elfogulatlan megfigyelő számára világos és nyilvánvaló, hogy amennyiben ezek az emberek az Igazság Napcsillaga Megnyilvánulásainak idejében megtisztították volna szemüket, fülüket és szívüket mindattól, mit láttak, hallottak vagy éreztek, bizonyosan nem fosztattak volna meg Isten szépségének látványától, és nem tévelyedtek volna messze a dicsőség lakhelyétől. De mivel Isten bizonyságtételét saját tudásuk mércéjével mérték, melyet hitük vezetőinek tanításaiból szedegettek össze, és eltérőnek találván azt korlátolt megértésükkel, ily helytelen tettekre ragadtatták magukat.

 

15.       A vallási vezetők minden korban akadályozták népüket abban, hogy elérhessék az örök megváltás partjait, minthogy ők tartották a fennhatóság gyeplőit erős markukban. Egyesek hatalomvágyból, mások pedig a tudás és megértés hiányában okozták az emberek nélkülözését. Jóváhagyásukkal és hatalmuk folytán Isten minden Prófétája ivott az áldozat kelyhéből, és felszárnyalt a dicsőség magaslataira. Mily kimondhatatlan kegyetlenségeket zúdítottak azok, akik a tekintély és tudás székeinek birtokában voltak, a világ igazi Uralkodóira, az isteni erény azon Drágaköveire! Megelégedvén múlandó uralommal, megfosztották magukat az örökké tartó hatalomtól. Így szemük nem pillantotta meg a Hőn Szeretett orcájának fényét, sem nem hallgatta fülük a Vágy Madarának édes dallamait. Ezért minden szent könyv említést tesz korának papjairól. Ezt mondja: „Ti Írás birtokosai! Miért nem hisztek Isten jeleiben, holott ti magatok is az isteni igazság tanúi vagytok?”[13] És szintúgy mondja Ő: „Ti Írás birtokosai! Miért homályosítjátok el az igazat a hamissal, és titkoljátok el az igazat?”[14] Valamint így szól: „Mondd: ti, Írás birtokosai, miért tartjátok vissza a hívőket Isten útjától?”[15] Nyilvánvaló, hogy az „Írás birtokosai” alatt, akik elűzték embertársaikat Isten egyenes ösvényéről, nem mások értendők, mint a kor papjai és hittudósai, kiknek nevét és jellemét a szent könyvek leleplezték, és akikre az azokban feljegyzett versek és hagyományok utalnak – ha Isten szemével tekinted.

 

16.       Isten csalhatatlan szeméből születő szilárd és egyenes pillantással pásztázd egy ideig az isteni tudás horizontját, és elmélkedj a tökéletesség azon szavain, melyeket az Örökkévaló kinyilatkoztatott, hogy az isteni bölcsesség azon misztériumai, melyek eddig a dicsőség fátyla mögött rejteztek, és kegyelmének szentélyében őriztettek, tán feltárulhassanak előtted. A vallási vezetők tagadása és tiltakozása nagyrészt tudásuk és megértésük hiányából fakadt. Azon szavakat, melyeket az egy igaz Isten szépségének Kinyilatkoztatói a következő Megnyilvánulás eljövetelét hirdető jelekről mondottak, ők soha meg nem értették, sem nem fogták fel. Ezért bontották ki a lázadás lobogóját, és szítottak bajt és zendülést. Magától értetődő és világos, hogy az Örökkévalóság Madarai kijelentéseinek igazi értelme senkinek nem tárul fel, kivéve azokat, akik az Örökkévaló Megnyilvánulásai, és a Szentség Csalogányának dallamai nem juthatnak el máshoz, mint az örök birodalom lakóinak a füléhez. A zsarnok Kopt soha nem ihat a serlegből, melyet az igazságosság nemzetségének ajka érintett, és a hitetlen Fáraó soha nem remélheti, hogy felismeri az igazság Mózesének kezét. Miként kijelenti: „Senki nem tudja értelmezni, csak Isten, és azok, akik szilárdak a tudásban.”[16] És mégis, a Könyv magyarázatát ők azoktól keresték, kiket fátylak vesznek körül, és elutasították, hogy a tudás kútfejétől keressenek megvilágosodást.

 

17.       És mikor Mózes napjai véget értek, és Jézus fénye a Lélek hajnalából előragyogva körülfogta a világot, Izrael egész népe tiltakozva kelt fel Ellene. Azt kiáltozták, hogy Annak, Kinek eljövetelét a Biblia megjövendölte, Mózes törvényeit kell hirdetnie és beteljesítenie, míg ez a fiatal názáreti, Ki az isteni Megváltó rangját igényelte magának, eltörölte a válás és a szombatnap törvényét – Mózes összes törvénye közül a két legfontosabbat. Továbbá, mi van az eljövendő Megnyilvánulás jeleivel? Ez az izraeli nép még ma is azt a Megnyilvánulást várja, Akit a Biblia megjósolt! A Szentség hány Megnyilvánulása, az örök fény hány Kinyilatkoztatója jelent már meg Mózes óta, és Izrael mégis, az ördögi képzelgés és hamis képzelődés legsűrűbb fátylaiba burkolózva ma is azt várja, hogy a saját kezével formált bálvány fog megjelenni, azon jelek kíséretében, melyeket ő maga talált ki! Így hát Isten megragadta őket bűneik miatt, kioltotta bennük a hit szellemét, és megkínozta őket a legmélyebb pokol tüzével. És mindezt csak azért, mert Izrael nem volt hajlandó megérteni a Bibliában az eljövendő Kinyilatkoztatás előjeleiről kinyilatkoztatott szavak jelentését. Mivel igazi értelmüket soha fel nem fogta, és ezen események látszólag soha nem következtek be, ezért Izrael megfosztotta magát Jézus szépségének felismerésétől és Isten arcának látványától. És még mindig az Ő eljövetelét várják! A föld összes népe és nemzetsége időtlen időktől kezdve egészen a mai napig ily képzeletszülte és helytelen gondolatokhoz ragaszkodik, s így megfosztja magát a lelki tisztaság és szentség forrásaiból patakzó tiszta víztől.

 

18.       E misztériumok feltárása során, korábbi Tábláinkban, melyeket egy baráthoz intéztünk Hijáz[17] dallamos nyelvén, idéztünk egy néhány, a régi korok Prófétáinak kinyilatkoztatott verset. Most, kérésedre válaszolván, e lapokon megismételjük ugyanezen verseket, ezúttal Irak[18] csodás nyelvén, hogy a[z Istentől való] távollét pusztaságában égetően szomjazók tán elérhessék az isteni jelenlét óceánját, és az elszakadás sivatagjában sóvárgókat elvezethessük az örök újraegyesülés honába. Emígyen oszlatható szét a tévedés köde, és pirkadhat meg az isteni útmutatás mindennél ragyogóbb fénye az emberi szívek láthatárán. Istenbe helyezzük bizodalmunkat, és Hozzá kiáltunk segítségért, hogy e tollból az sugározhasson szét, mely megébreszti az emberek lelkét, hogy felkeljenek mind a közöny ágyáról, és a Paradicsom leveleinek susogására figyelmezhessenek, arról a fáról, melyet az isteni erő keze Isten engedelmével a Mindenek Felett Dicsőséges Ridvánjában ültetett.

 

19.       Azok számára, akik megértéssel ruháztattak fel, világos és nyilvánvaló, hogy amikor Jézus szeretetének tüze elemésztette a zsidók korlátozottságának fátylait, és nyilvánvalóvá vált hatalma, melyet részben el is ismertek, Ő, a láthatatlan Szépség Kinyilatkoztatója egy nap tanítványaihoz fordulván saját elhunytára utalt, felkeltve ezzel szívükben a gyász tüzét, ezt mondta nekik: „Elmegyek és majd visszajövök hozzátok.”[19] Más alkalommal pedig így szólt: „Elmegyek, és egy másik jön el hozzátok, Aki elmond néktek mindent, amit Én nem mondtam, és beteljesít mindent, amiről beszéltem.”[20] E két mondás jelentése egy és ugyanaz, ha mennyei belső látással elmélkednél Isten Egységének Megnyilvánulásairól.

 

20.       Minden józan ítélőképességű szemlélő felismeri, hogy a Korán Törvénykorszakában mind Jézus Könyve, mind pedig Ügye megerősíttetett. Ami a neveket illeti, Mohamed Maga jelentette ki: „Én vagyok Jézus.” Elismerte Jézus jeleinek, jövendöléseinek és szavainak igaz voltát, és bizonyságot tett, hogy azok mind Istentől valók. Ilyen értelemben sem Jézus személye, sem pedig írásai nem különböztek Mohamedétől és az Ő Szent Könyvétől, minthogy mindketten Isten Ügyéért küzdöttek, Őt dicsőítették, és az Ő parancsolatait nyilatkoztatták ki. Ezért van, hogy Jézus Maga jelentette ki: „Elmegyek, és majd visszajövök hozzátok.” Nézd a napot az égen. Ha most azt mondaná: „Én vagyok a nap, mely tegnap is sütött”, igazat szólna. De ha az idő múlására gondolván azt jelentené ki, hogy egy másik nap, akkor is igazat mondana. Hasonlóképpen, ha azt mondják, hogy minden [24 órás] nap egy és ugyanaz, helyes és igaz lenne. Ha pedig sajátos neveikre és meghatározásaikra tekintettel azt mondják, hogy különböznek egymástól, az is igaz lenne. Hiszen bár ugyanazok, mégis mindegyikben különböző jegyek, meghatározott tulajdonságok és sajátos jellem ismerhető fel. Ennek megfelelően fogd fel a szentség egyes Megnyilvánulásainak megkülönböztető vonásait, különbözőségét és egységét, hogy megérthesd minden nevek és tulajdonságok Teremtőjének utalásait a különbözőség és egység misztériumaira, és megtalálhasd a választ kérdésedre, hogy vajon miért illette Magát az örökkévaló Szépség különböző időkben más és más nevekkel és címekkel.

 

21.       Jézust társai és tanítványai ezután azokról a jelekről kérdezték Őt, melyeknek be kell jelenteniük az Ő megtestesülésének visszatértét. Mikor következnek be ezek a dolgok, kérdezték. Számos alkalommal kérdezték a páratlan Szépséget, és mind ahányszor válaszolt, mindig egy-egy különleges jelet említett, mely a megígért Törvénykorszak eljöttét be fogja jelenti. Erről a négy Evangélium szövege tanúskodik.

 

22.       E Bántalmazott csak az egyik ilyen esetet fogja idézni, hogy Isten kedvéért olyan adományokkal ruházza fel az emberiséget, melyek még a titkos és szent Fa kincstárában rejteznek, hogy a halandó emberek ne nélkülözzék részüket a halhatatlan gyümölcsből, és az örök élet vizének egy harmatcseppjében részesülhessenek, mely Bagdadból, a „Béke Hajlékából” árad az emberiségre. Nem kérünk Mi sem jutalmat, sem dicséretet. ”Isten kedvéért tápláljuk lelketeket. Nem akarunk tőletek sem fizetséget, sem hálát.”[21] Ez az étel, mely örök életet ad a tiszta szívűeknek és megvilágosodott szelleműeknek. Ez a kenyér, melyről megmondatott: „Ó, Urunk! Küldd le hozzánk a Te kenyeredet az égből.”[22] E kenyér soha nem tartatik vissza azoktól, akik erre érdemesek, és soha el nem fogy. A kegyelem fáján nő örökkön örökké; minden időkben alászáll az igazságosság és irgalom mennyországából. Miként Ő mondja: „Vajon nem láttad-e, hogyan élt Isten példabeszéddel egy jó szóról? Olyan az, mint egy jó fa, amelynek szilárd a gyökere s az ágai az égbe nyúlnak: mindenkor gyümölcsöt hoz.”[23]

 

23.       Ó, mily szomorúság, hogy az ember megfosztja magát e jóságos adománytól, e soha el nem múló kegytől, ez örök élettől. Az illendő számára, hogy e mennyből jövő eledelt megbecsülje, hogy talán az Igazság Napjának nagyszerű kegyein keresztül a halottak életre kelhessenek, és az elcsüggedt lelkeket megébreszthesse a végtelen Lélek. Siess, ó, testvérem, hogy amíg még van idő, ajkunk megízlelhesse a halhatatlan italt, mert az élet szellője, mely most a Hőn Szeretett Városából fúj, nem tarthat örökké, a szent beszéd áramló folyama el kell csendesedjen egyszer, és a Ridván kapui sem maradhatnak mindörökre nyitva. Bizonyosan eljön majd a nap, amikor a Paradicsom Csalogánya földi hajlékából mennyei fészkére szárnyal. Akkor dallama nem hallható többé, és a rózsa szépsége sem ragyog tovább. Ragadd meg hát az időt, mielőtt az isteni tavasz dicsősége tovaszáll és az Örökkévalóság Madara megszűnik énekét dalolni, hogy belső füleddel figyelhess hívására. Ez a tanácsom számodra és Isten szeretteinek. Aki kívánja, forduljon felé, aki kívánja, forduljon el attól. Isten valóban független az embertől, és attól is, amit az esetleg láthat vagy aminek tanúja lehet.

 

24.       Íme a dallamok, melyeket Jézus, Mária Fia énekelt a fenséges hatalom hangján az Evangélium Ridvánjában, kinyilatkoztatván azon jeleket, melyek az Őt követő Megnyilvánulás eljövetelét be kell jelentsék. A Máté szerint való első Evangéliumban feljegyeztetett: És mikor Jézust az Ő eljövetelének jeleiről kérdezték, azt mondta nekik: „Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek. És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel. És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval…”[24] Perzsa nyelven[25] e szavak értelme a következő: Amikor a nyomorúság és megpróbáltatások, melyeknek az emberiséget kell sújtaniuk, be fognak teljesülni, akkor a nap nem süthet többé, a Hold sem világíthat, az ég csillagai a földre hullanak, és a föld tartópillérei megrendülnek. Ekkor tetszenek majd fel az Emberfia jelei az égen, vagyis a megígért Szépség és az élet Lényege e jelek megjelenésekor kilép a láthatatlan birodalmából a látható világba. És Jézus ezt mondja: abban az időben minden földön élő nép és nemzetség jajgatni és siránkozni fog, és látják majd ama isteni Szépséget a felhőkön alászállni a mennyből hatalommal, fenséggel és ragyogással, angyalait nagy trombitaszóval szétküldvén. A másik három Evangéliumban, Márk, Lukács és János szerint ugyanilyen kijelentéseket jegyeztek le. Mivel korábbi arab nyelvű Tábláinkban hosszasan tárgyaltuk ezeket, nem említjük őket ezen oldalakon, hanem egyetlen utalásra korlátozzuk Magunkat.

 

25.       Minthogy a keresztény papok e szavak jelentését nem értették meg, tárgyukat és céljukat nem ismerték fel, és Jézus szavainak betű szerinti értelmezéséhez ragaszkodtak, ezért megfosztattak a mohamedi Kinyilatkoztatás áradó kegyelmétől és alázáporozó adományaitól. A tudatlanok a keresztény közösségben, hitük vezetőinek példáját követve hasonlóképpen meggátoltattak abban, hogy megpillanthassák a dicsőség Királyának szépségét, minthogy azon jelek, melyek a Mohamedi Törvénykorszak napjának felkelését voltak hivatottak bejelenteni, nem teljesedtek be fizikailag. Így korszakok múltak el és évszázadok peregtek le, és az a legtisztább Lélek visszatért időtlen uralmának menedékébe. Az örök Lélek újra megfújta a titokzatos harsonát, mire a holtak közönyük és tévelygésük koporsójából az isteni útmutatás és kegyelem birodalmába siettek. A várakozó közösség azonban még mindig kiáltozik: Mikor lesznek meg e dolgok? Mikor ölt testet a Megígért, várakozásunk tárgya, hogy kiállhassunk Ügye győzelméért, hogy feláldozhassuk Érte vagyonunkat és felajánlhassuk életünket az Ő ösvényén? Ilyen hamis képzelgések más közösségeket is messzire térítettek a Gondviselés végtelen kegyelmének Kawtharjától, hogy saját üres gondolataikkal foglalkozzanak.

 

26.       E részen kívül még egy vers van az Evangéliumban, ahol Ő így szól: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.”[26] Ez az oka, hogy Jézus követői azt tartották, hogy az Evangélium törvénye soha el nem töröltetik, és bármikor is ölt testet a megígért Szépség, és mutatkozik meg az összes jel, Neki meg kell erősítenie és be kell vezetnie az Evangéliumban kinyilatkoztatott törvényt, hogy a világon ne maradhasson más hit, csak az Ő hite. Ez az alapvető hitvallásuk. És meggyőződésük, hogy ha testet öltene is egy személy az összes megjövendölt jellel, és azt hirdetné, ami ellentétes az Evangélium törvényének betűjével, biztosan meg kell tagadniuk őt, nem lennének hajlandóak törvényének engedelmeskedni, hitetlennek bélyegeznék, és kinevetnék. Bizonyíték erre az, ami akkor történt, amikor felkelt a Mohamedi Kinyilatkoztatás napja. Ha minden Törvénykorszakban alázatos lélekkel Isten Megnyilvánulásaitól keresték volna a szent könyvekben kinyilatkoztatott ilyen szavak igazi jelentését – mely szavak félreértelmezése volt az oka, hogy az emberek megfosztattak a Sadratu’l-Muntahá, a végső Cél felismerésétől –, bizonyosan elvezettettek volna az Igazság Napjának fényéhez, és felfedhették volna az isteni tudás és bölcsesség misztériumait.

 

27.       E szolga megoszt veled most egy harmatcseppet az e szent szavak mélyén kincsként rejtező igazságok mérhetetlen óceánjából, hogy a józan ítélőképességű szívek tán megérthessék a Szentség Megnyilvánulásainak kijelentéseiben rejlő összes utalást és hivatkozást, hogy Isten Szavának ellenállhatatlan fensége ne gátolja meg őket abban, hogy eljuthassanak neveinek és tulajdonságainak óceánjához, sem ne fossza meg őket Isten Lámpásának felismerésétől, mely magasztos Lényege megnyilatkozásának székhelye.

 

28.       Ami az „Ama napok nyomorúsága után” szavakat illeti, arra az időre utalnak, amikor az emberek elnyomatást szenvednek és csapások zúdulnak rájuk, arra az időre, amikor az Igazság Napjának utolsó sugarai és a tudás és bölcsesség fájának gyümölcse eltűnnek az emberek közül, mikor az emberiség irányítása ostobák és tudatlanok kezébe kerül, mikor az isteni egység és megértés – mely a teremtés legalapvetőbb és legmagasabb célja – kapui bezárulnak, mikor a biztos tudás átadja helyét a meddő képzelgésnek, és korrupció bitorolja el a tisztesség helyét. Ily körülményeket tapasztalunk ma, mikor minden közösség gyeplője ostoba vezetők kezébe esett, akik saját szeszélyeik és vágyaik szerint kormányoznak. Ajkukon Isten említése üres névvé, közöttük Szent Szava holt betűvé vált. Vágyaik annyira uralják őket, hogy a lelkiismeret és értelem lámpása kioltatott szívükben, és mindez annak ellenére, hogy az isteni hatalom ujjai kitárták Isten tudásának kapuit, és az isteni tudás és mennyei kegyelem beragyogta és megihlette minden teremtett dolog lényegét, olymódon, hogy minden egyes dologban a tudás egy-egy ajtaja megnyílt, és minden atomban a nap nyomai nyilvánulnak meg. Az isteni tudás ezen sokszoros kinyilatkoztatásai ellenére, melyek átfogják az egész világot, mégis hiún úgy képzelik, hogy a tudás ajtaja bezáratott, és az irgalom záporai sem hullanak többé. Meddő képzelgéseikhez ragaszkodván, messze tévelyedtek az isteni tudás ‘Urvatu’l-Vuthqá-jától. Úgy tűnik, szívük nem hajlik a tudás és annak ajtaja felé, sem nem gondolnak annak megnyilatkozásaira, hiszen az üres képzelgésben fellelték az ajtót, mely a földi javakhoz vezet, míg a tudás Kinyilatkoztatójának megnyilvánulásában semmi mást nem találnak, mint önfeláldozásra való felhívást. Ezért hát természetes, hogy az előbbihez ragaszkodnak, és menekülnek az utóbbitól. Bár szívükben elismerik, hogy Isten Törvénye egy és ugyanaz, mégis mindenről új törvényeket hoznak, és állandóan újabb rendeletet hirdetnek ki. Nem található kettő, ki megegyezne egy és ugyanazon törvényben, mert nem Istent keresik, hanem saját vágyukat, és nem járnak más ösvényt, mint a tévedését. A vezetésben fedezték fel erőfeszítésük végső célját, és szívük vágyának legmagasabb beteljesüléseként tartják számon a büszkeséget és gőgöt. Aljas intrikáikat az isteni rendelkezés fölé helyezték, elutasították, hogy belenyugodjanak Isten akaratába, önző számítgatásokkal foglalatoskodnak, és a képmutatás útját járják. Minden hatalmukkal és erejükkel arra törekednek, hogy kicsinyes tevékenykedésükben bebiztosítsák magukat, rettegvén, nehogy a legkisebb kétely is aláássa tekintélyüket, vagy bemocskolja fényűzésük ragyogását. Ha Isten tudásának gyógyító cseppjével kezelnék és tisztítanák meg a szemet, bizonyosan felfedezné, hogy telhetetlen vadak gyűltek össze, és lakmároznak az emberi lelkek hulláján.

 

29.       Mi lehet nagyobb „nyomorúság”, mint az, mit elmondtunk? Mi lehet fájdalmasabb „nyomorúság”, mint az, hogy egy lélek az igazságot keresné, és Isten megismerésére törekedne, és nem tudja, merre induljon és kihez forduljon? Hiszen a vélemények igencsak különböznek, és az Istenhez való eljutás útjai megsokszorozódtak. E „nyomorúság” minden Kinyilatkoztatás alapvető vonása. Míg be nem következik, nem ölt testet az Igazság Napja. Mert az isteni útmutatás reggelének pirkadata a tévelygés éjszakáját kell, hogy kövesse. Ezért minden krónikában és hagyományban utalás történt e dolgokra, nevezetesen, hogy gonoszság fogja elborítani a földet, és sötétség veszi körül az emberiséget. Minthogy az említett hagyományok jól ismertek, és e szolga rövidségre törekszik, nem fogja itt ezek szövegét idézni.

 

30.       Ha e „nyomorúság” (mely szó szerint nyomást jelent) úgy értelmezendő, hogy a Föld össze kell zsugorodjon, vagy ha az emberek ostoba képzelgése ehhez hasonló csapásokat gondolna ki, melyek az emberiséget kell sújtsák, világos és nyilvánvaló, hogy ilyen események soha sem következhetnek be. De akkor majd bizonyosan tiltakozni fognak, hogy az isteni kinyilatkozás ezen előfeltétele nem teljesült be. Ezt bizonygatták, és most is ezt teszik. Holott a „nyomorúság” jelentése azon képesség hiánya, hogy szellemi tudást szerezzen valaki, és felfogja Isten Szavát. Azt kell érteni rajta, hogy amikor az Igazság Napcsillaga lenyugodott, és az Ő fényességét visszaragyogó tükrök is eltávoztak, az embereket „nyomorúság” és nehézségek fogják sújtani, és nem tudják, kihez forduljanak vezetésért. Emígyen igazítunk el téged a hagyományok értelmezésében, és tárjuk fel néked az isteni bölcsesség misztériumait, hogy felfoghasd talán jelentésüket, és azok közül való lehess, akik kortyoltak az isteni tudás és megértés serlegéből.

 

31.       És most, ami Jézus szavait illeti: „a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak.” A „nap” és a „hold” kifejezéseken, melyeket Isten Prófétáinak írásai említenek, nem pusztán a látható világ napja és holdja értendő. Inkább sokféle jelentést szándékoltak ezekkel. Minden egyes említéskor sajátos jelentőséget társítottak hozzájuk. Így a „nap” egyik értelmében az Igazság Napjainak sorát jelenti, Kik az örökkévaló dicsőség hajnalából támadnak elő, és betöltik a világot a magasságbéli kegyelem bőséges áradásával. Az Igazság ezen Napjai Isten egyetemes Megnyilvánulásai az Ő jegyeinek és neveinek világaiban. Amint a látható nap Isten, az Igaz, a Dicsőített rendeletére segíti minden földi dolog – mint a fák, a gyümölcsök, azok színei, a föld ásványai, és minden, ami a teremtés világában található – fejlődését, úgy segítik ezen isteni Égitestek szerető gondoskodásukkal és tanító befolyásukkal az isteni egység fáinak, az Ő Egyedülisége gyümölcseinek, a világtól való elszakadás leveleinek, a tudás és bizonyosság bimbóinak, és a bölcsesség és beszéd mirtuszágainak létrejöttét és megnyilvánulását. Tehát Isten ezen Égitestjeinek felkelése által újul meg a világ, áramlanak az örökélet vizei, a szerető gondoskodás hullámaiemelkednek, a kegyelem felhői összegyűlnek, és a bőség szellője fúj minden teremtett dolog felett. Az Isten ezen Égitestjei által gerjesztett meleg, és az általuk lángra lobbantott, ki nem alvó tűz az oka, hogy Isten szeretetének fénye forrón lángolhat az emberiség szívében. A világtól való elfordulás ezen Jelképei bőséges kegyelmének köszönhető, hogy az örökélet Szelleme leheltetik a holtak testébe. Bizony, a látható nap csupán jele az Igazság Napcsillaga ragyogásának, a Napénak, Melynek soha nem lehet társa, hasonmása, vagy versenytársa. Rajta keresztül él, mozog és létezik minden dolog. Az Ő kegyelme által öltenek testet, és Hozzá térnek is meg. Tőle származik minden dolog, és kinyilatkoztatásának kincsestárához térnek mind vissza. Tőle eredt minden teremtett dolog, és az Ő törvényének tárházaihoz tértek is vissza.

 

32.       Az, hogy ezen isteni Égitestek egyes időkben látszólag meghatározott megnevezésekre és tulajdonságokra korlátozódnak, mint ahogy ezt idáig tapasztaltad és most is tapasztalod, kizárólag bizonyos elmék tökéletlen és korlátozott megértésének tulajdonítható. Hiszen Ők mindenkor, és az idők végtelenjéig mindig is magasan felette állnak minden magasztaló névnek, és megszenteltettek minden leíró tulajdonságtól. Még a minden nevek lényege sem remélheti, hogy bejuthat szentségük udvarába, és a legmagasabb és legszentebb tulajdonság sem kerülhet közel dicsőségük királyságához soha. Isten Prófétái mérhetetlenül magasan állnak az emberek megértése felett, akik Őket soha meg nem ismerhetik, hacsak nem saját Maguk által. Távol legyen az Ő dicsőségétől, hogy Választottai saját személyükön kívül más által is magasztaltassanak. Dicsőségesebbek Ők az emberek dicsőítésénél, magasztosabbak az emberi megértésnél!

 

33.       A(z égi) „napok” szót a „szeplőtelen Lelkek”[27] írásaiban sokszor Isten Prófétáira vonatkoztatják, a világtól való elfordulás azon sugárzó Jelképeire. Ezen írások között találhatók az alábbi szavak, melyek „Nudbih imájában”[28] jegyeztettek le: „Hová lettek a tündöklő Napok? Hová tűntek a ragyogó Holdak és fénylő Csillagok?” Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a „nap”, „hold” és „csillagok” szavak elsősorban Isten Prófétáit, a szenteket, és az ő társaikat jelölik, azon Égitesteket, Kik tudásának fénye beragyogta a látható és a láthatatlan világait.

 

34.       Egy másik értelemben ezek a szavak az előző Törvénykorszak papságát és hittudósait jelentik, akik már a következő Kinyilatkoztatás idején élnek, és akik a vallás gyeplőit a markukban tartják. Ha ezek a papok megvilágosulnak az utóbbi Kinyilatkoztatás fényétől, elfogadhatóvá válnak ők Isten előtt, és örök fénnyel fognak ragyogni. Máskülönben elsötétültnek fognak nyilváníttatni, még ha látszólag továbbra is vezetők, minthogy hit és hitetlenség, vezetés és tévelygés, boldogság és boldogtalanság, világosság és sötétség mind Annak a jóváhagyásától függ, Ki az Igazság Napcsillaga. Aki az Ítélet Napján az egyes korok papjai közül megkapja az igaz tudás Forrásától a hit bizonyságát, az valóban a tudás, az isteni kegy, és az igaz megértés fényének befogadójává válik. Máskülönben megbélyegeztetik, mint aki bűnös oktalanságban, tagadásban, istenkáromlásban és elnyomásban.

 

35.       Minden éleslátó megfigyelő számára világos és nyilvánvaló, hogy amiképpen a csillag fénye elhomályosul a nap tündöklő ragyogása mellett, a földi tudás, bölcsesség és megértés égitestje is semmibe tűnik, mikor szembe találkozik az Igazság Napjának, az isteni megvilágosulás Napcsillagának tündöklő dicsőségével.

 

36.       Hogy a „nap” kifejezést miért alkalmazták a vallási vezetőkre, azt kiemelt helyzetük, hírnevük és közismertségük indokolja. Ilyenek minden egyes kor általánosan elismert hittudósai, akik a tekintély hangján szólnak, és akiknek hírneve szilárdan megalapozott. Ha ők az Igazság Napjához hasonlatosak, bizonyosan minden égitestek legmagasztosabbjai közé számíttatnak majd; máskülönben a pokoltűz gyújtópontjainak kell tekinteni őket. Miként Ő mondja: „Bizony, a nap és a hold egyaránt a pokoltűz kínzatására ítéltetett.”[29] Bizonyára ismered az ebben a versben említett „nap” és „hold” értelmezését[30], nincs hát szükség arra, hogy kifejtsük. És aki ilyen „nap” és „hold” anyagából való, vagyis ezen vezetők példáját követve arcát a hamisság felé fordítja, és elfordul az igazságtól, az kétségkívül a pokoli sötétségből jő elő, és oda is tér vissza.

 

37.       És most, ó, kereső, kötelességünk, hogy erősen ragaszkodjunk az ‘Urvatu’l-Vuthqá-hoz, hogy tán magunk mögött hagyhassuk a tévelygés koromsötét éjszakáját, és magunkba fogadhassuk az isteni útmutatás pirkadó fényét. Ne meneküljünk-e a tagadás torzképe elől, és keressük a bizonyosság óvó árnyát? Ne szabadítsuk-e meg magunkat a sátáni sötétség borzalmától, és siessünk a mennyei Szépség kelő fénye felé? Emígyen halmozunk el téged az isteni tudás Fájának gyümölcsével, hogy örömben és vidáman lakozhass az isteni bölcsesség Ridvánjában.

 

38.       Egy további értelemben a „nap”, „hold” és „csillagok” kifejezések azon törvényeket és tanításokat jelentik, melyek minden egyes Törvénykorszakban felállíttattak és kihirdetettek, mint az ima és a böjt törvénye. A Korán törvénye szerint, miután Mohamed Próféta szépsége a fátyol mögé rejtezett, ezeket tartották Törvénykorszaka legalapvetőbb és legkötelezőbb törvényeinek. Tanúskodik erről a hagyományok és a krónikák szövege, melyeket, minthogy széles körben ismertek, szükségtelen itt ismertetnünk. Sőt, az imára vonatkozó törvényt minden Kinyilatkoztatásban hangsúlyozták, és egyetemesen be is tartatták. Erről tanúskodnak az azon fényeknek tulajdonított feljegyzett hagyományok, melyek az Igazság Napcsillagából, Mohamed Próféta lényegéből elősugárzottak.

 

39.       A hagyományok alátámasztják a tényt, hogy az ima törvénye minden Törvénykorszakban Isten minden Prófétája Kinyilatkoztatásának alapvető részét alkotta – mely törvény formája és módozata ugyanakkor az egyes korok változó követelményeihez igazíttatott. Minthogy minden soron következő Kinyilatkozás eltörölte azon viselkedésmintákat, szokásokat és tanításokat, melyeket az előző Törvénykorszak világosan, kifejezetten és határozottan előírt, ezért ezeket jelképesen a „nap” és „hold” szavakkal jelölték. „Hogy próbára tegyen benneteket, ki munkálkodik a legjobban.”[31]

 

40.       Továbbá, a hagyományokban a „nap” és „hold” kifejezést az imára és böjtölésre alkalmazták, miképp megmondatott: „A böjt világosság, az ima fény.” Egy nap egy jól ismert hittudós látogatott meg Minket. Beszélgetésünk során az előbb említett hagyományra utalt. Azt mondta: „Minthogy a böjtölés megemeli a test hőmérsékletét, ezért a nap fényéhez hasonlították; és mivel az éjszakai ima felfrissíti az embert, a hold sugárzásához mondták hasonlónak.” Minek okán megértettük, hogy e szegény ember az igazi megértés óceánjának egyetlen cseppjével sem tiszteltetett meg, és messze tévelyedett az isteni bölcsesség égő Csipkebokrától. Udvariasan megjegyeztük, mondván: „Az értelmezés, melyet méltóságod e hagyományról adott, az emberek között széles körben elterjedt vélekedés. Nem lehetne talán másként is értelmezni?” „Hogyan?” – kérdezte. Így válaszoltunk: „Mohamed, a Próféták Pecsétje, és Isten Választottjainak legkiválóbbika a Korán Törvénykorszakát a mennyhez hasonlította emelkedettsége, óriási hatása és fenségessége okán, és azért, mert minden más vallást magába ölel. És miként a mennybolton a nap és a hold a két legfényesebb és legfeltűnőbb világító test, hasonlóképpen, Isten vallásának mennyországában két ragyogó égitest rendeltetett, a böjt és az ima. ’Az iszlám a mennybolt; a böjt a napja, az ima a holdja.’”

 

41.       Ez az alapvető célja Isten Megnyilvánulásai szimbolikus szavainak. Következés­képpen, a „nap” és „hold” kifejezések fent említett alkalmazása a szent versek és feljegyzett hagyományok alapján került bemutatásra és bizonyításra. Így tehát tiszta és nyilvánvaló, hogy „a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak” kijelentés alatt a papok konoksága és az előző isteni Kinyilatkoztatás által szilárdan megalapított törvények eltörlése értendő, melyek mindegyikét jelképes beszédben előre vetítette Isten Megnyilvánulása. Ezen serlegből nem részesülhet más, csak az igazak, nem kaphat belőle más, csak az istenfélők. „A tiszta hitűek olyan kupából isznak, amelyben a borhoz kevert víz kámforral fűszerezett.”[32]

 

42.       Kétségtelen, hogy a tanítások, törvények, parancsolatok és tiltások „napja”és „holdja”, melyek az előző Kinyilatkoztatásban megalapíttattak, s melyek óvó árnyékot vetettek azon korszak embereire, minden soron következő Kinyilatkoztatásban elsötétülnek, vagyis kimerülnek, és hatásuk megszűnik. Gondold meg, ha az Evangélium népe felismerte volna a „nap” és „hold” szimbolikus jelentését, ha – ellentétben a megátalkodottakkal és csökönyösekkel – Attól kerestek volna megvilágosodást, Ki az isteni tudás Kinyilatkoztatója, biztosan felfogták volna e kifejezések célját, és önző vágyaik sötétje nem sújtotta és nem nyomta volna el őket. Ó, bizony, mivel nem keresték az igazi tudást annak Kútfejétől, elemésztette őket a konokság és hitetlenség veszedelmes völgye. Még mindig nem ébredtek rá arra, hogy minden megjövendölt jel megnyilvánult, hogy a megígért Nap felkelt az isteni Kinyilatkoztatás láthatárán, és hogy a megelőző Törvénykorszak tanításainak, törvényeinek és tudásának „napja” és „holdja” elsötétült és lenyugodott.

 

43.       És most, előreszegezett pillantással és biztos szárnyakkal lépj rá a bizonyosság és igazság útjára. „Mondd: ’Isten.’ Ám hagyd őket, hadd űzzék játékukat nyelvük köszörülésével!”[33] Emígyen számíttatsz majd azon társak közé, kikről megmondta: „Akik azt mondják: ’A mi Urunk Isten’, aztán az egyenes úton járnak – azokhoz lejönnek az angyalok.”[34] Akkor majd a saját szemeddel meglátod mindezen misztériumokat.

 

44.       Ó, testvérem, tedd meg a szellemi lépést, hogy gyorsan, mint a szem rebbenése, átsuhanhass az Istentől való távollét és Tőle való megfosztottság vadonjain, elérhesd az örök újraegyesülés Ridvánját, és következő lélegzetedre már a mennyei Lelkekkel társaloghass. Mert emberi lábakkal soha nem remélheted, hogy e végtelen távolságokat bejárhatod, sem nem érheted el célodat. Béke legyen azon, kit az igazság fénye elvezet minden igazsághoz, és aki Isten nevében az Ő Ügye ösvényén áll, az igazi megértés partján.

 

45.       Ez a szent vers jelentése: „És nem! Esküszöm a Keletek és a Nyugatok Urára…”[35], minthogy a „Napoknak”, melyekre utaltunk, megvan a maguk saját kelési és nyugvási helye. S mivel a Korán magyarázói képtelenek voltak megérteni e „Napok” szimbolikus jelentését, ugyancsak próbára tette őket a fent említett vers értelmezése. Egyesek azt bizonygatták, hogy mivel a nap minden reggel más és más helyen kel fel, azért van többes számban a “keletek” és “nyugatok” szó. Mások azt írták, e vers alatt az év négy szaka értendő, minthogy a nap kelési és nyugvási helye évszakok szerint változik. Íme, eddig terjed az ő értelmük! És mégsem szűnnek meg tévedéssel és ostobasággal vádolni a tudás ama Ékköveit, a bölcsesség feddhetetlen és legtisztább Jelképeit!

 

46.       Törekedj arra, hogy e világos, ez erőteljes, egyértelmű és határozott kijelentésekből hasonlóképpen megérthesd az „ég meghasadásának” jelentését is – azon jelek egyikéét, melyeknek meg kell előzniük a végső Órát, a Feltámadás Napját. Miként mondotta: „Amikor az ég meghasad…”[36] Az „ég” alatt az isteni Kinyilatkoztatás mennyboltozata értendő, mely felemeltetik minden Megnyilvánulással, és széthasíttatik minden soron következővel. A „meghasadás” azt jelenti, hogy a megelőző Törvénykorszak meghaladottá vált és eltöröltetett. Istenre mondom! Az, hogy ez a mennybolt széthasíttatik, az értők szemében hatalmasabb tett, mint az egek meghasadása! Gondolkozz el ezen. Hogy az isteni Kinyilatkoztatás, mely sok éve biztosan állt; melynek árnyékában nőtt fel és tápláltatott mindenki, aki azt elfogadta; mely törvényeinek fényével nemzedékeket fegyelmeztek; mely szavainak nagyszerűségét az emberek apjuktól hallották; oly módon, hogy emberi szem mást nem is láthatott, mint kegyelmének mindent átható befolyását, és halandó fül mást nem hallhatott, mint parancsolatának visszhangzó fenségét – mily cselekedet hatalmasabb annál, mint hogy egy ilyen Kinyilatkoztatás Isten ereje által „meghasadjon”, és egyetlen lélek megjelenésével eltöröltessen? Fontold meg, hatalmasabb cselekedet-e ez, mint az, amit e szánalmas és ostoba emberek képzeltek a „menny meghasadása” jelentéséről?

 

47.       Továbbá, gondold végig az isteni Szépség Kinyilatkoztatói életének nehézségeit és keserűségét. Gondolj bele, hogyan néztek szembe puszta kézzel és egyedül a világgal és annak minden népével, és hirdették Isten Törvényét! Bármilyen kegyetlen üldöztetésnek is tették ki azon szent, azon drága és gyengéd Lelkeket, ők hatalmuk teljességében is türelmesek maradtak, és fölényük ellenére is szenvedtek és tűrtek.

 

48.       Igyekezz hasonlóképpen megérteni, mit jelent a „föld változása”. Tudd, hogy az isteni Kinyilatkoztatás „mennyországából” bármely szívre is záporoztak alá az irgalom bőséges esői, azon szív földje valóban az isteni tudás és bölcsesség humuszává változott. Az egység mily mirtuszai virágoztak ki e szívek talaján! Az igazi tudás és bölcsesség mily bimbói bomlottak ki megvilágosult kebleikben! Ha szívük földje változatlan marad, miként tudtak volna olyan lelkek, kik egy betűt sem tanultak, kiknek nem volt soha tanára, és nem jártak iskolába sem, úgy beszélni és olyan tudásról tanúbizonyságot tenni, melyet senki fel nem foghat? Úgy tűnik, a végtelen tudás agyagából formálták, és az isteni bölcsesség vizével gyúrták egybe őket. Ezért mondatott: „A tudás olyan fény, melyet Isten annak szívébe vet, kinek csak akar.”[37] Ez az a tudás, mely most és a múltban is dicséretet érdemelt, és nem az a korlátolt fajta, mely elfátyolozott és zavaros elmékből született. E korlátolt tudást titokban még kölcsön is veszik egymástól, és értelmetlenül büszkélkednek vele!

 

49.       Ó, bárcsak megtisztulhatna az emberek szíve a rájuk kényszerített ember alkotta korlátoktól és zavaros gondolatoktól! Akkor talán beragyogná őket az igaz tudás Napjának fénye, és megértenék az isteni bölcsesség misztériumait. Gondold meg, ha e szívek aszott és kopár talaja változatlan maradna, miként válhatnának valaha is Isten misztériumai kinyilatkoztatásának Befogadóivá és az isteni Lényeg Kinyilatkoztatóivá? Ő így mondta: „azon a napon, amikor a föld másik földdé változik.”[38]

 

50.       A teremtés Királya nagylelkűségének szellője még magát a fizikai értelemben vett földet is megváltoztatta, ha mérlegelnéd szívedben az isteni Kinyilatkoztatás misztériumait.

 

51.       És most, értsd meg e vers jelentését: „A Feltámadás Napján a föld egy maroknyi lesz Neki és az egek összegöngyöltetnek az Ő jobb kezében. Magasztaltassék! Fölötte áll Ő annak, amit társítanak Mellé!”[39] És most, légy igazságos ítéletedben. Ha e vers azt jelentené, amit az emberek feltételeznek, mi haszna származna ebből nekik, kérdezhetnénk? Mi több, világos és nyilvánvaló, hogy egyetlen emberi szemmel látható kéz sem vihetne végbe ilyen dolgot, vagy lehetne ilyesmi az egy igaz Isten magasztos Lényegének tulajdonítható. Sőt, ezt elfogadni nem más, mint merő szentségtörés, az igazság teljes elferdítése. És ha azt tételeznék fel, hogy e vers Isten Megnyilvánulásaira utal, Akik az Ítélet Napján szólíttatnak majd fel ilyen tettek véghezvitelére, ez is távol látszik járni az igazságtól, és biztosan semmi haszna. Ellenkezőleg, a „föld” kifejezés a megértés és tudás talaját jelenti, az „egek” pedig az isteni Kinyilatkoztatás mennyországát. Gondolkozz el, egyfelől miként zsugorította Ő össze maroknyivá a tudás és megértés előzőleg kiterített földjét hatalmas markában, és másfelől miként terített szét új és magasztos talajt az emberek szívében, miáltal az ember megvilágosult keblében a legfrissebb és legszebb virágok bomolhattak ki, és a leghatalmasabb és legnagyszerűbb fák nőhettek ki.

 

52.       Hasonlóképpen fontold meg, miként göngyölíttettek össze az elmúlt Törvénykorszakok fennkölt mennyországai a hatalom jobb kezében, miként építtettek fel az isteni Kinyilatkoztatás mennyországai az Úr parancsára, és ékesíttettek csodálatos parancsolatainak napjával, holdjával és csillagaival. Íme Isten Szavának misztériumai, melyeket feltártunk és nyilvánvalóvá tettünk, hogy talán megérthesd az isteni útmutatás reggeli fényét, és a bizalom és lemondás erejével kiolthasd a meddő ábránd, a hiábavaló képzelgés, a habozás és kétely lámpását, és szíved legbenső zugában felszíthasd az isteni tudás és bizonyosság újonnan született fényét.

 

53.       Tudd bizonyosan, hogy mindezen jelképes kifejezések és homályos utalások célja, melyek Isten szent Ügye Kinyilatkoztatóitól erednek, az volt, hogy próbára tegye és megvizsgálja a föld népeit; hogy ezáltal különböztethessen meg a tiszta és megvilágosodott szívek földje a romlandó és terméketlen talajtól. Az idők kezdetétől fogva ez volt Isten eljárása teremtményei között, és erről tesznek bizonyságot a szent könyvek feljegyzései is.

 

54.       És ugyanígy gondolkozz el a kinyilatkoztatott versről, amely a „Qiblih”-ről[40] szól. Mikor Mohamed, a Prófétaság Napja Bathá[41] hajnalából Yathrib-ba[42] menekült, arcát imádkozás közben továbbra is Jeruzsálem, a szent város felé fordította, mindaddig, amíg a zsidók durva megjegyzésekkel nem kezdték illetni – oly szavakkal, melyeket említeni nem illenének ez oldalakra és kifárasztanák az olvasót. Mohamednek igen rosszul estek e szavak. Mikor meditációba és csodálkozásba merülve az ég felé tekintett, Gábriel kedves hangját hallotta, mondván: „Gyakran látjuk orcád fordulását az ég felé; ezért mi olyan imairány felé fordítunk téged, ami megnyeri tetszésedet.”[43] Egy következő napon, mikor a Próféta társaival együtt a déli imát mondta, és az előírt Rik’at-ok[44] közül kettőt már elvégzett, Gábriel Hangja hallatszott újfent: „Fordítsd orcádat a Szent Mecset[45] felé.”[46] Mohamed ugyanazon ima közepén hirtelen elfordította arcát Jeruzsálem irányából, és a Kába felé fordult. Miért is a Próféta társain hirtelen mély félelem lett úrrá. Hitük erősen megrendült. Oly nagy volt az ijedtségük, hogy sokan imájukat megszakítva elhagyták hitüket. Bizony, Isten e felzúdulást azért okozta, hogy megvizsgálja és megpróbálja az Ő szolgáit. Máskülönben Ő, a tökéletes Király, könnyen változatlanul hagyhatta volna a Qiblih-t, és Jeruzsálemet megtarthatta volna az Imádás Pontjának az Ő Törvénykorszakában, nem vonva meg azon szent várostól az elfogadottság magas rangját, mely korábban ráruháztatott.

 

55.       Mióta Mózes testet öltött, az Isteni Szó Hírnökeként leküldött Próféták hosszú sorából, úgymint Dávid, Jézus, és mások a magasztosabb Megnyilvánulások közül, akik a Mózes és Mohamed Kinyilatkoztatása közötti időszakban megjelentek, egy sem változtatta meg soha a Qiblih törvényét. A teremtés Urának e Hírnökei mind arra utasították népüket, hogy ugyanabba az irányba forduljanak. Isten, az eszményi Király szemében a föld minden helye egy és ugyanaz, annak kivételével, melyet Ő Megnyilvánulásainak napjaiban egy bizonyos célra kijelöl. Miként kinyilatkoztatta: „Istené Napkelet és Napnyugat, és ahová csak fordultok, Isten orcája ott van.”[47] E tények igazsága ellenére, miért kellett megváltoztatni a Qiblih-t, ezáltal olyan félelmet kelteni az emberek között, megingatni a Próféta társait, és akkora felbolydulást okozni körükben? Bizony, ilyen dolgok, melyek megdöbbenést keltenek minden ember szívében, csakis azért történnek, hogy Isten próbakövével minden egyes lelket próbára tegyen, hogy az igazak felismerhetők és megkülönböztethetők legyenek a hamisaktól. Ím, ezt nyilatkoztatta ki az emberek közötti szakadás után: „A Qiblih-t, amely felé fordultál, csak azért rendeltük el, hogy megtudjuk, ki követi a Küldöttet, és ki tántorodik vissza.”[48] „Mintha megriadt szamarak lennének, amelyek az oroszlán elől menekülnek.”[49]

 

56.       Ha e kijelentéseket megforgatnád szívedben, bizonyosan nyitva találnád a megértés kapuit magad előtt, és fátylak nélkül tárulna fel szemed előtt minden tudás és azok misztériumai. Az ilyen dolgok csupán azért történnek, hogy az emberek lelke fejlődhessen, és megszabadulhasson az önzés és vágy börtönketrecéből. Hiszen az eszményi Király Lényegét tekintve az örökkévalóságtól fogva mindig is független volt és marad minden lény megértésétől, és Önnön Lényében mindig is magasztosan minden lélek imádata felett fog állni. Bőségének egyetlen fuvallata elegendő ahhoz, hogy az egész emberiséget a gazdagság ruhájába öltöztesse, és bőven áradó kegyelme óceánjának egyetlen cseppje is elég, hogy az örökélet dicsőségét ruházza minden lényre. Mivel azonban az isteni Szándék úgy rendelte, hogy az igazak különböztessenek meg a hamisaktól, és a nap az árnyéktól, ezért hát dicsősége birodalmából minden időben aláküldte a próbák záporát az emberiségre.

 

57.       Ha az emberek elgondolkodnának a régmúlt idők Prófétáinak életén, oly könnyen megismerhetnék és megérthetnék e Próféták viselkedésének módját, hogy többé nem gátolnák látásukat olyan tettek és szavak, melyek ellentétesek önnön világi vágyaikkal, és így minden eltakaró fátylat az isteni tudás Csipkebokrában égő tűzzel emészthetnének fel, és biztonságban lakozhatnának a béke és bizonyosság trónusán. Vedd például Mózest, ‘Imrán fiát, a magasztos Próféták egyikét, és egy Isten által kinyilatkoztatott könyv Szerzőjét. Amint fiatalkorában egy nap a piactéren haladt át – még küldetése kinyilvánítása előtt – két embert látott viaskodni egymással. Az egyik Mózes segítségét kérte az ellenfele ellen. Mire Mózes közbeavatkozott, és megölte azt. Bizonyságul szolgál erre a szent Könyv szövege. Ha a részleteket felidéznénk, igencsak megnyújtaná és megszakítaná az érvelés menetét. A történtek híre elterjedt az egész városban, és Mózes félelemmel telt el, mint erről a Könyv szövege tanúskodik[50]. S mikor a figyelmeztetés: „Ó, Mózes! Bizony az elöljárók azt mérlegelik Veled kapcsolatban, hogy megölnek Téged”[51] a fülébe jutott, elhagyta a várost, és Midiánban élt egy ideig Shoeb szolgálatában. Visszatértében belépett a Sínai pusztaság szent völgyébe, és ott megpillantotta a dicsőség Királyának jelenését a „Fán, mely nem tartozik sem a Kelethez, sem a Nyugathoz.”[52] Ott hallotta a felszított tűzből szólni a Lélek felrázó Hangját, mely megparancsolta Neki, hogy szórja a fáraói lelkekre az isteni útmutatás fényét; így megszabadítván őket az önzés és vágy völgyének árnyaitól, képessé tehesse őket a mennyei örömök mezejének elérésére, megszabadíthassa őket az Úrtól való távollét zavarodottságából a lemondás Salsabíl-ján keresztül, és végül beléphessenek az isteni jelenlét békés városába. Mikor Mózes elment Fáraóhoz, és amint Isten megparancsolta, átadta neki a mennyei Üzenetet, az sértő szavakkal fordult Hozzá: „Nem te vagy-e, ki gyilkosságot követett el és hitetlenné lett?” Így idézi fel a fenség Ura, amit Fáraó Mózeshez szólott: „’Mit tettél! Hálátlan voltál a hálátlanok között, amikor elkövetted azt, amit elkövettél.’ Mózes azt mondta: ’Amikor elkövettem azt, tévelygő voltam a tévelygők között. És miután féltem tőletek, elmenekültem előletek. Az én Uram pedig bölcsességgel ruházott fel, és Küldötté tett a Küldöttek között.’”[53]

 

58.       És most, fontold meg szívedben a zűrzavart, melyet Isten támaszt. Gondold meg a furcsa és sokféle próbát, mellyel Ő szolgáit vizsgáztatja. Lásd, miként választotta ki hirtelen szolgái közül, és bízta rá az isteni útmutatás magasztos küldetését Arra, Kiről tudták, hogy emberölésben vétkes, Aki saját maga is elismerte kegyetlenségét, és Aki a világ szeme előtt majd harminc évig Fáraó otthonában nevelkedett és asztaláról étkezett. Vajon nem lett volna Isten, a mindenható Király képes arra, hogy visszatartsa Mózes kezét a gyilkolástól, hogy azt ne társítsák Vele, zavart és ellenszenvet keltve az emberekben?

 

59.       Hasonlóképpen, gondolkozz el (Szűz) Mária helyzetéről és állapotáról. Oly mély volt ama szépséges orca döbbenete, oly szomorú az ő esete, hogy még azt is keservesen megbánta, hogy világra jött. Erről tanúskodik a szent vers szövege, mely megemlíti, hogy miután Mária Jézust megszülte, megsiratta nyomorúságát, és így kiáltott: „Bárcsak még ezelőtt meghaltam volna és lennék feledéssel elfelejtett!”[54] Istenre esküszöm! E jajszó elemészti a szívet, és belerendül az ember lénye. A lélek ily megdöbbenését, ily reményvesztettségét csak az ellenség elítélő bírálata, a hitetlenek és lelkükben romlottak gáncsoskodása okozhatta. Gondold meg, mily választ adhatott volna Mária a körülötte lévőknek? Miként állíthatta volna, hogy egy Gyermek, Kinek apja ismeretlen, a Szentlélektől fogant? Ezért aztán Mária, ez a fátyol mögé rejtett és halhatatlan Orca felvette Gyermekét és hazatért otthonába. Amint az emberek megpillantották, máris megemelték hangjukat, mondván: „Áron leánytestvére! Pedig a te atyád nem volt rossz ember, s az anyád sem volt céda.”[55]

 

60.       És most, tűnődj el ezen a legnagyobb megrázkódtatáson, e súlyos próbán. Isten mindennek ellenére ráruházta a Prófétaság dicsőségét a Lélek eme lényegére, Ki az emberek között apátlanként volt ismert, és bizonyságává tette Őt mindeneknek, kik a mennyben és a földön vannak.

 

61.       Lásd, mily ellentétesek Isten Megnyilvánulásainak útjai, miként azt a teremtés Királya elrendelte, az emberek tetteivel és vágyaival! Amint eljutsz e mennyei misztériumok lényegének megértéséhez, felfogod majd Isten, az égi Elbűvölő, a Hőn Szeretett célját is. A mindenható Uralkodó szavait és tetteit egy és ugyanannak fogod értékelni, olymódon, hogy amit cselekedeteiben látsz, azt fogod az Ő mondásaiban is találni, és amit az Ő kijelentéseiben olvasol, azt fogod felismerni tetteiben is. Így lehet, hogy ezek a tettek és szavak külsőleg a gonoszokra záporozó bosszúálló tűz, míg belsőleg az irgalom éltető vize az igazak számára. Ha megnyílna a szív szeme, bizton felismerné, hogy az Isten akaratának mennyországából kinyilatkoztatott szavak egyek és azonosak az égi hatalom Királyságából eredő tettekkel.

 

62.       És most, figyelj, ó, testvérem! Ha hasonló dolgok nyilatkoztatnának ki ebben a Törvénykorszakban, és ilyen események történnének most, mit tennének az emberek? Esküszöm Arra, Ki az emberiség igaz Tanítómestere és Isten Szavának Kinyilatkoztatója, hogy az emberek azonnal és kétségtelenül hitetlennek bélyegeznék, és halálra adnák. Mily távol vannak attól, hogy figyelmezzenek a hangra, mely kijelenti: Íme, egy Jézus jelent meg a Szentlélek leheletéből, és egy Mózes szólíttatott egy Istentől elrendelt feladatra! Még ha milliárdnyi hang kiáltana is, egy fül sem figyelne, ha kijelentenénk, hogy egy apátlan Gyermekre ruháztatott a Prófétaság küldetése, vagy hogy egy gyilkos hozta el az égő Csipkebokor tüzéből az üzenetet „Bizony, bizony, Én vagyok Isten!”

 

63.       Ha felnyílna az igazság szeme, annak fényében, amit elmondtunk, biztosan felismerné, hogy Az mutatkozik meg e napon is, Ki mindezen dolgok Oka és végső Célja. Bár e Törvénykorszakban nem történtek hasonló dolgok, az emberek mégis azokhoz a hiábavaló képzelgésekhez ragaszkodnak, melyeket olyannyira kedvelnek a kárhozottak. Mily iszonyúak az Ellene felhozott vádak! Mily kegyetlen az üldöztetés, melyet Rá mérnek – olyan vádak és üldöztetés, melyhez hasonlót az emberek még soha nem hallottak vagy láttak!

 

64.       Nagy Isten! Mikor a megnyilatkozás folyama eddig elért, észrevettük, hogy ím, Isten édes illatai lebegtek elő a Kinyilatkoztatás hajnalából, és a reggeli szellő fújt az Örökkévaló Sábájából. Örömhírei újra megörvendeztették a szívet, és mérhetetlen boldogságot hoztak a léleknek. Minden dolgot megújított, és megszámlálhatatlan és felbecsülhetetlen ajándékokat hozott a megismerhetetlen Baráttól. Nemes termetét az emberi dicsőítés köntöse soha nem remélheti befedni, és ragyogó alakjához a beszéd öltözéke nem illeszthető. Szavak nélkül fedi fel a belső misztériumokat, és beszéd nélkül tárja fel az isteni kijelentések titkait. Panaszra és jajszóra tanítja az Úrtól való távollét és a Tőle való megfosztottság ágán éneklő fülemüléket, megtanítja őket a szeretet művészetére, és megmutatja nekik a szívek megadásának titkát. A mennyei újraegyesülés Ridvánjának virágaival megosztja a szenvedélyes szerető gyengéd szavait, és feltárja előttük az igazak báját. A szeretet kertjének szellőrózsáira ruházza az igazság titkait, és a szerelmesek keblébe rejti a legbenső finom megkülönböztetések jelképeit. Ebben az órában oly bőséges kegyelmének kiáradása, hogy maga a Szentlélek is irigykedik! A vízcseppnek ajándékozta a tenger hullámait, és a porszemet felruházta a Nap ragyogásával. Oly nagy jótékonyságának túláradása, hogy még a legbűzösebb bogár is a mósusz illatát kereste, és a nap fényét a denevér. Az élet leheletével megébresztette a holtakat, és kiugrasztotta őket halandó testük sírjából. A tudatlanokat a tudás székeibe ültette, és az elnyomót az igazság trónusára emelte.

 

65.       A világegyetem terhes e sokféle jótéteménnyel, az órát várva, amikor a Kinyilatkoztatás láthatatlan ajándékainak hatása testet ölt e világban, amikor az epekedők és szomjúhozók elérnek Szerettük élő vizű Kawthar-jához, és a távollét és semmi pusztaságában tévelygő vándor beléphet az élet szentélyébe, és ismét egyesülhet szíve vágyával. Ki szívének talajában fogannak majd meg e szent magvak? Mely lélek kertjében fognak a láthatatlan valóságok bimbói kibomlani? Bizony mondom, oly heves a szív Sínaijában égő szeretet-Csipkebokor tüze, hogy a szent beszéd hömpölygő vize sem olthatja ki lángját soha. E Leviatán égető szomjúságát óceánok sem csillapíthatják, és a halhatatlan tűz e Főnixmadara sehol máshol nem lakozhat, mint a Hőn Szeretett orcájának izzó hevében. Ezért hát, ó, testvérem, tápláld a bölcsesség olajával szíved legrejtettebb zugában a lélek lámpását, és őrizd azt a megértés üveggömbjével, hogy lángját a hitetlenek lehelete ki ne oltsa, és fényét el ne homályosítsa. Emígyen világítottuk be a megnyilatkozás mennyországát az isteni bölcsesség és megértés Napjának fényességével, hogy szíved békét találjon, és azok közül való lehess, akik a bizonyosság szárnyán Uruk, a Mindenek Felett Irgalmas szeretetének mennyországába szárnyaltak.

 

66.       És most, ami Jézus szavait illeti: „És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen.” E szavak jelentése, hogy miután a mennyei tanítások napja megfogyatkozott, az Istentől megalapított törvények csillagai lehullottak, és az igaz tudás holdja – az emberiség tanítómestere – elsötétült; miután lefelé fordították az útmutatás és öröm lobogóit, és az igazság és igazságosság nappala éjszakába fordult, akkor fog az Emberfiának a jele az égen feltűnni. Az „ég” pedig a látható égboltot jelenti, minthogy akkor, amikor közeleg az óra, melyben testet ölt az igazságosság mennyországának fénylő Napcsillaga, és az isteni útmutatás Bárkája suhan majd a dicsőség tengerén, egy csillag jelenik meg az égen, bejelentvén népének e legnagyobb fény eljövetelét. Hasonlóképp ölt testet a láthatatlan mennybolton is egy csillag, aki a föld népei számára ama igaz és magasztos Reggel hasadásának hírvivőjeként fog cselekedni. E kettős jel a látható és láthatatlan égbolton jelentette be Isten minden egyes Prófétájának Kinyilatkoztatását, miként ezt széles körben hiszik is.

 

67.       A Próféták között volt Ábrahám, Isten Barátja. Mielőtt kinyilvánította volna Magát, Nimród álmot látott. Ezért összehívta az álomfejtőket, akik közölték vele, hogy egy csillag fog felragyogni az égen. Éppúgy megjelent egy hírnök is, aki szerte az országban hirdette Ábrahám eljövetelét.

 

68.       Utána pedig Mózes következett, Ki Istennel társalgott. Az akkori idők álomfejtői e szavakkal óvták Fáraót: „Egy csillag kelt fel az égen, és ím egy Gyermek megfoganását vetíti előre, Aki kezében tartja a te és a te néped sorsát.” Ugyanígy megjelent egy bölcs, aki az éjszaka sötétjében örömhírt hozott Izrael népének, vigasztalást nyújtva lelküknek és bizonyságot szívüknek. Tanúskodnak erről a szent könyvek feljegyzései. Ha a részleteket elsorolnánk, e levél könyvvé dagadna. Emellett, nem áll szándékunkban régmúlt idők történeteit előadni. Isten a tanúnk, hogy amiről mégis említést teszünk, az csak az irántad táplált gyengéd érzelmünknek tulajdonítható, hogy a föld szegényei talán eljuthassanak a gazdagság tengerének partjaihoz, a tudatlanok elvezettessenek a mennyei tudás óceánjához, és a megértés után szomjazók részesülhessenek az isteni bölcsesség Salsabíl-jából. Egyébként e szolga nagy hibának és súlyos véteknek tartaná az ilyen feljegyzések figyelembe vételét.

 

69.       Hasonlóképpen, mikor Jézus Kinyilatkoztatásának órája közelgett, a mágusok[56] némelyike, tudván, hogy Jézus csillaga megjelent az égen, keresték és követték azt, míg el nem jutottak a városba, mely Heródes királyságának székhelye volt. Az ő uralma akkoriban kiterjedt az ország egészére.

 

70.       Ezek a bölcsek így szóltak: „Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk Néki.”[57] Kutatásuk során megtudták, hogy a Gyermek Betlehemben, Júdea földjén született. Ez volt a jel, mely a látható égbolton megnyilvánult. Ami a láthatatlan mennybolt – az isteni tudás és megértés mennyboltjának – jelét illeti, Yahyá volt az, Zakariás fia, aki a népnek Jézus Megnyilvánulásának örömhírét hirdette. Amint Ő kinyilatkoztatta: „Isten hírül adja neked Yahyá megszületését, aki eljő, hogy megerősítse Isten Igéjét, s aki úr lesz, önmegtartóztató és próféta az igazak közül.”[58] Az „Ige” jelentése Jézus, Kinek eljövetelét Yahyá megjövendölte. Továbbá, a mennyei Írásokban megíratott: „Azokban a napokban pedig eljöve Keresztelő János, aki prédikált Júdea pusztájában. És ezt mondta: ’Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.’”[59] Keresztelő János pedig Yahyá.

 

71.       Hasonlóképpen, mielőtt Mohamed szépsége a fátyol mögül előlépett volna, feltetszettek a látható égbolton a jelek. Ami a láthatatlan mennybolt jeleit illeti, négy ember jelent meg, akik egymás után hirdették a népnek azon isteni Égitest felemelkedésének örömhírét. Rúzbih, aki később a Salmán nevet kapta, azzal tiszteltetett meg, hogy a szolgálatukban állt. Amint közelgett egyikük utolsó órája, továbbküldte őt a következőhöz, mígnem a negyedik is halálát közeledni érezvén, Rúzbih-hez fordult, mondván: „Ó, Rúzbih! Mikor felvetted testem és eltemetted azt, menj Hijáz-ba, mert ott fog felkelni Mohamed Napcsillaga. Boldog vagy, mert te megláthatod majd az Arcát!”

 

72.       Ami pedig ezt a csodás és legmagasztosabb Ügyet illeti. Tudd bizonyosan, hogy sok csillagász bejelentette csillagának megjelenését a látható égbolton. Ugyanakkor megjelent a földön Ahmad és Kázim[60], az a két ragyogó fény – szentelje meg Isten nyughelyüket!

 

73.       Mindabból, amit elmondtunk, világossá és nyilvánvalóvá vált, hogy az isteni Lényeget visszaverő Tükrök mindegyikének kinyilatkoztatása előtt fel kell tűnjenek az eljövetelüket hírül adó jelek mind a látható, mind a láthatatlan égbolton, ahol is a tudás napjának, a bölcsesség holdjának és a megértés és kijelentés csillagainak lakhelye található. A láthatatlan mennybolt jele azon tökéletes ember személyében kell megnyilatkozzék, aki minden egyes Megnyilvánulás előtt megjelenik, tanítja és felkészíti az emberek lelkét az isteni Égitest eljövetelére, Aki Isten egységének Fénye az emberek között.

 

74.       És most, ami Jézus szavait illeti: „És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” E szavak azt jelentik, hogy azokban a napokban az emberek az isteni szépség Napjának, a tudás Holdjának és a mennyei bölcsesség Csillagainak az elvesztését fogják siratni. Ezután pedig megpillantják a Megígért, az imádott Szépség orcáját, alászállván a mennyből és eljővén a felhőkön. Ezen az értendő, hogy az isteni Szépség Isten akaratának mennyországából fog megnyilvánulni, és az emberi templom alakjában fog megjelenni. A „menny” kifejezés fenséget és magasztosságot jelöl, minthogy ez a Szentség Megnyilvánulásai kinyilatkoztatásának, az örök dicsőség Hajnalainak a székhelye. Ezek az örökkévaló Lények, habár anyjuk méhéből születnek a világra, valójában Isten akaratának mennyországából szállnak alá. Bár itt a földön lakoznak, igazi otthonuk mégis a dicsőség menedéke a magasságbéli birodalmakban. Míg a halandók között járnak-kelnek, az isteni jelenlét mennyországában szárnyalnak. Láb nélkül járnak a szellem ösvényén, és szárny nélkül emelkednek az isteni egység fennkölt magaslataira. Minden röpke lélegzettel átszelik az űr végtelenségét, és minden pillanatban bejárják a látható és láthatatlan királyságait. Trónusukra ez íratott: „Semmi sem tarthatja vissza Őt attól, hogy bármi mással is foglalatoskodjon”, és székükön ez áll: „Minden nap másként munkálkodik.”[61] Az Örökkévaló páratlan ereje küldi le Őket, és Isten, a leghatalmasabb Király magasztos akaratából emeltetnek fel. Ezt jelentik a szavak: „eljönni az ég felhőin”.

 

75.       Az isteni Égitestek kijelentéseikben a „menny” szót sok és különböző dologra alkalmazták, úgymint a „Parancs mennyországa”, az „Akarat mennyországa”, az „isteni Cél mennyországa”, „az isteni Tudás mennyországa”, a „Bizonyosság mennyországa”, a „Kijelentés mennyországa”, a „Kinyilatkoztatás mennyországa”, az „Elrejtőzés mennyországa”, és így tovább. A „menny” szónak Ő minden egyes esetben különleges jelentést adott, melynek igazi értelme csak azok számára tárul fel, akik beavattattak az isteni misztériumokba és ittak a halhatatlan élet kelyhéből. Például ezt mondja: „És az égben van a gondoskodásotok, és az, amire ígéretet kaptatok”[62], holott az ilyen gondoskodást a föld biztosítja. Hasonlóképpen mondják: „A mennyből szállnak alá a nevek”[63], pedig az emberek szája mondja ki azokat. Ha szíved tükrét megtisztítanád a rosszindulat porától, megértenéd a jelképes kifejezések értelmét, melyeket a minden Törvénykorszakban testet öltő, mindent átölelő Isteni Szó nyilatkoztatott ki, és felfedeznéd az égi tudás titkait. Amíg azonban nem emészted el az emberek között dívó üres tanultság fátylait a világtól való tökéletes elfordulás tüzével, nem pillanthatod meg az igazi tudás ragyogó reggelét.

 

76.       Tudd bizonyosan, hogy kétfajta tudás létezik: isteni és ördögi. Az első a mennyei sugallat forrásából tör elő, a második csupán üres és homályos gondolatok visszatükröződése. Az előbbi forrása maga Isten, az utóbbi mozgatóereje az önös vágy suttogása. Az egyiket a „Féljétek Istent! Isten tanít benneteket”[64] elve vezérli, a másik csupán megerősítése az igazságnak: „A tudás a legsűrűbb fátyol az ember és Teremtője között”[65]. Az első a türelem, az áhítozó vágy, az igaz megértés és a szeretet gyümölcseit termi, míg a második nem eredményezhet egyebet csak kérkedést, gőgöt és önteltséget. E sötét tanítások bűze, mely elborította a világot, semmilyen módon nem érezhető a szent beszéd azon Mestereinek mondásaiból, Kik kifejtették az igazi tudás jelentését. Az olyan tanítások fája nem hozhat más eredményt, csak romlottságot és lázadást, és nem terem más gyümölcsöt, csak gyűlöletet és irigységet. Gyümölcse halálos méreg, árnyéka emésztő tűz. Mily találóan mondatott meg: „Ne engedd el szíved Vágyának köpönyegét, és a szégyent tedd félre; mondj búcsút a dörzsöltnek, érjen bár neve az égbe.”[66]

 

77.       A szívet ezért meg kell tisztítani az emberek üres beszédétől és minden földi vonzódástól, hogy felfedezhesse az isteni sugallat rejtett jelentését, és a mennyei tudás misztériumainak tárházává lehessen. Ahogyan mondatott: „Aki a hófehér Ösvényen jár, és a Karmazsin Oszlop nyomát követi, soha nem juthat el honába, amíg kezéből el nem dob minden világi dolgot, melyet nagyra tartanak az emberek.” Ez a legfőbb feltétel annak számára, aki ezt az utat járja. Gondolkodj el ezen, hogy fátyoltalan szemmel láthasd meg e szavak igazságát.

 

78.       Eltértünk azonban érvelésünk céljától, bár akármi is került említésre, csak végcélunkat szolgálja. Istenre! Bármekkora is a vágyunk, hogy rövidek legyünk, úgy érezzük, nem foghatjuk vissza tollunkat. Mindazok ellenére, amit említettünk, mégis, mily számlálhatatlanok a gyöngyök, melyek érintetlenül maradtak szívünk kagylójában! A belső jelentés hány hurija rejtezik még az isteni bölcsesség termeiben! Senki őket még meg nem közelítette; – hurik, „akiknek… sem ember, sem szellem nem vette el a szüzességét”[67]. Mindannak ellenére, amit eddig elmondtunk, úgy tűnik, mintha célunk egyetlen betűjét sem ejtettük volna ki, s nem tártuk volna fel tárgyunk egyetlen jelét sem. Mikor találunk egy igaz keresőt, aki magára ölti a zarándokok ruháját, elér szíve vágyának Kába-kövéhez, és fül vagy nyelv nélkül felfedezi az isteni beszéd titkait?

 

79.       A fentebb említett (evangéliumi) versben szereplő „menny” értelme e ragyogó, e megdönthetetlen és közérthető kijelentések által tehát tisztává és világossá vált. És most, ami Jézus szavait illeti, hogy az Emberfia „az ég felhőiben jő el”. A „felhők” azon dolgokat jelentik, melyek ellentétesek az emberek felfogásával és vágyaival. Miként a már említett versben kinyilatkoztatta: „Valahányszor egy Próféta olyasmit hozott nektek, ami nem volt ínyetekre, akkor fölfuvalkodtatok, s egyeseket hazugsággal vádoltatok, másokat pedig megöltetek.”[68] Ezek a „felhők” az egyik értelemben a törvények megsemmisítését jelentik, korábbi Törvénykorszakok érvénytelenítését, azon rítusok és szokások hatályon kívül helyezését, melyek az emberek között dívnak, és az írástudatlan hűségesek felemeltetését a Hit tanult ellenfelei fölé. Egy másik értelemben a halhatatlan Szépség megjelenését jelentik halandó ember képében, olyan emberi korlátokkal, mint evés és ivás, szegénység és gazdagság, dicsőség és megaláztatás, alvás és ébredés, és más olyan dolgok, melyek kétséget keltenek az emberekben, és arra indítják őket, hogy elforduljanak Tőle. Mindezen fátylakra jelképesen a „felhők” utalnak.

 

80.       Ezek azok a „felhők”, melyek által meghasad az összes földön lakó tudásának és megértésének mennyországa. Miként kinyilatkoztatta: „És azon a napon, amikor az ég széthasad a felhőkkel…”[69] Miként a felhők nem engedik, hogy az emberi szem meglássa a napot, úgy gátolják meg ezek a dolgok az ember lelkét abban, hogy felismerje az isteni Égitest fényét. Tanúskodik erről az, ami a hitetlenek ajkáról elhangzott, miként a szent Könyv feltárja: „Azt mondják: ’Miféle Próféta ez? Étket eszik és megfordul a piacokon. Miért nem küldetett le Hozzá egy angyal, hogy intő legyen Vele együtt?’”[70] Hasonló módon más Próféták is ki voltak téve szegénységnek és szenvedésnek, éhségnek, s a világ bajainak és forgandó szerencséjének. Minthogy e szent Személyek ily szükségleteknek voltak alávetve, az emberek következésképpen belevesztek a gyanakvás és kétely vadonába, és zavarodottság és tanácstalanság sújtotta őket. Hogyan lehet – csodálkoztak – egy ilyen személy Isten által küldött, hogyan követelhet Magának hatalmat a világ minden népe és nemzetsége fölött, és állíthatja magáról, hogy Ő minden teremtés célja, amint Ő mondta: ”Nem teremtettem volna meg mindent, mi az égben és a földön van, hacsak nem a Te kedvedért”[71], miközben ilyen hétköznapi dolgoknak van alávetve? Kétségkívül tudsz azokról a gyötrelmekről, a szegénységről, a bajokról és a megaláztatásokról, melyek minden Prófétával megestek, társaival együtt. Biztosan hallottad, miként küldték követőik fejét ajándékul más városoknak, mily borzasztó módon akadályozták őket abban, amire küldettek. Mind egytől egyig az Ő Ügye ellenségeinek prédája lett, és el kellett szenvednie, amit azok elrendeltek.

 

81.       Nyilvánvaló, hogy a minden Törvénykorszakban bekövetkező változások képezik azokat a sötét felhőket, melyek az emberi megértés szeme és az isteni Lényeg hajnalából előragyogó mennyei Égitest közé tolakodnak. Gondold meg, miként utánozták az emberek vakon atyáikat nemzedékeken át, és neveltettek olyan módon és szokások szerint, melyeket Hitük előírásai fektettek le. Ezért, ha ezek hirtelen felfedeznék, hogy egy Ember, Aki közöttük élt, Aki minden emberi korlátot tekintve hasonló hozzájuk, felkelt, hogy eltöröljön minden bevett, a Hitük által előírt alapelvet – olyan alapelveket, melyek szerint évszázadokon át nevelkedtek, és amelyek minden ellenzőjét és tagadóját hitetlennek, erkölcstelennek és gonosznak kellett tekinteniük –, bizonyos, hogy elméjükre homály borulna és megakadályozná őket abban, hogy e Személy igazságát elismerjék. Ezek a dolgok olyanok, mint a „felhők”, melyek elhomályosítják azok szemét, akiknek belső lénye nem ízlelte meg a világtól való elszakadás Salsabíl-ját, és nem ivott Isten megismerésének Kawthar-jából sem. Az ilyen emberek, amikor tudomásukra jutnak ezek a körülmények, annyira elvakulnak, hogy szó nélkül hitetlennek bélyegzik Isten Megnyilvánulását, és halálra ítélik Őt. Bizonyára hallottál már ilyen eseményekről a régmúlt koroktól kezdve, és ugyanezt láthatod ma is.

 

82.       A mi dolgunk tehát a legnagyobb erőfeszítést tenni, hogy Isten láthatatlan segedelmével e sötét fátylak, az Ég által küldött próbatételek eme felhői meg ne gátoljanak abban, hogy sugárzó Orcája szépségét megpillantsuk, és felismerhessük Őt csakis Önmaga által. És ha igazságának bizonyságát kérjük, elégedjünk meg eggyel, egyetlen eggyel, hogy ezáltal eljuthassunk Hozzá, Ki a végtelen kegyelem Kútfeje, és Akinek színe előtt a világ minden gazdagsága semmivé foszlik, felhagyjunk az állandó gáncsoskodással, és ne ragaszkodjunk többé saját üres képzelődéseinkhez.

 

83.       Kegyelmes Isten! Hiába a figyelmeztetés, mely csodaszép jelképes nyelven és mély értelmű utalásokon keresztül tétetett a múltban, és ami a világ népeinek megébresztésére szolgált, továbbá annak megakadályozására, hogy megfosztassanak részüktől Isten kegyelmének hullámzó óceánjából, mégis oly dolgok történtek, melyeket láthattunk! Utalás történt e dolgokra a Koránban is, amiről e vers tanúskodik: „Vajon arra várnak, hogy Isten felhőkből készített sátrakban jön hozzájuk…?”[72] Bizonyos hittudósok, kik szilárdan ragaszkodnak Isten Szavának betűjéhez, arra a következtetésre jutottak, hogy ez a vers azon várva várt feltámadás egyik jele, mely saját üres képzelgéseikben fogant. És mindez annak ellenére, hogy hasonló utalások tétettek a legtöbb mennyei Könyvben és jegyeztettek le minden olyan részben, mely az eljövendő Megnyilvánulás jeleivel kapcsolatos.

 

84.       Hasonlóképpen, ezt mondja: „Azon a napon, amikor az égbolt világosan látható füstöt bocsát le, amely ellepi az embereket. Fájdalmas büntetés ez.”[73] A Mindenek Felett Dicsőséges azért rendelte el éppen ezeket a dolgokat, melyek ellentétesek a gonoszak vágyaival, hogy ezek legyenek a próbakő és a mérce, mely által megpróbálja Ő a szolgáit, hogy megismerhessék az igaz a gonosztól, és megkülönböztethessék a hívő a hitetlentől. A „füst” jelképes szó súlyos viszályokat jelöl, az elismert normák megszüntetését és lerontását, szűk látókörű képviselőik teljes megsemmisülését. Mily füst lehetne sűrűbb és fojtogatóbb, mint az, mely manapság elborította a világ összes népét, mely kínzássá vált számukra, és melyből reménytelenül képtelenek megszabadulni, bármennyire is erőlködnek? Oly hevesen lobog az önzés tüze bennük, hogy minden pillanatban új kínok látszanak rájuk támadni. Minél többet mondják nekik, hogy Isten e csodás Ügye, ez a Legmagasabbtól származó Kinyilatkoztatás az egész emberiség számára megnyilvánult, napról napra nő és erősebbé válik, annál vadabbul lángol a tűz szívükben. Minél inkább látják Isten szent társaságának megfékezhetetlen erejét, magasztos lemondását és megingathatatlan hitét, akik Isten segedelmével napról napra nemesebbé és ragyogóbbá válnak, annál mélyebb a lelküket emésztő rémület. Istennek hála, e napokban az Ő Szavának ereje oly tiszteletre tett szert, hogy szót sem mernek szólni ellene. Ha szembetalálkoznának Isten követőinek egyikével, aki, ha hatalmában állna, önként és örömmel ajánlana tízezer életet is áldozatként a Szerettéért, oly nagy lenne a félelmük, hogy azon nyomban kijelentenék hitüket Benne, míg maguk között rágalmaznák és átkoznák Nevét! Miként kinyilatkoztatta: „Ha találkoznak veletek, azt mondják: ’Mi hiszünk.’ Ám ha ismét egyedül maradnak, harapdálják az ujjukat haragjukban miattatok. Mondd: ’Haljatok meg a haragtól!’ Istennek tudomása van szívetek legtitkosabb gondolatairól is.”[74]

 

85.       Nemsokára látni fogod, hogy kibomlanak az isteni erő lobogói a világ minden táján, és testet öltenek győzedelmes hatalmának és korlátlan uralmának jelei minden országban. Minthogy a legtöbb hittudós nem ismerte fel e versek jelentését, és nem fogta fel a Feltámadás Napjának igazi értelmét, ezért ezeket ostobán a saját üres és helytelen elképzeléseik szerint magyarázták. Az egy igaz Isten a tanúm! Nincs szükség éleslátásra, hogy e két vers jelképes nyelvezetéből kiszemeljék mindazt, amit előadni kívántunk, és így a Mindenek Felett Irgalmas kegyéből eljussanak a bizonyosság ragyogó reggelébe. Íme az égi dallamok futamai, melyeket a Bahá Sadrih-ján éneklő halhatatlan Mennyei Madár néked eldalol, hogy Isten engedelmével az isteni tudás és bölcsesség ösvényét járhasd.

 

86.       És most, ami Jézus szavait illeti: „És elküldi az ő angyalait…” „Angyalok” alatt azok értendők, akik a lélek erejével megerősítve elemésztettek az istenszeretet tüzével minden emberi vonást és korlátozottságot, és felöltötték a legmagasztosabb Lények és a Kerubok tulajdonságait. Ama szent ember, Sádiq[75] az utóbbiakról szóló himnuszában ezt mondja: „Síita társaink egy csoportja áll a Trónus mögött.” Számos és sokféle a „Trónus mögött” kifejezés magyarázata. Egy bizonyos értelemben azt jelentik, hogy nem léteznek igazi síiták. Miként máshol mondta: „Az igazhívő olyan, mint a bölcsek köve.” Majd ezután hallgatójához fordulva megkérdezi: „Láttad-e már valaha a bölcsek kövét?” Fontold meg, e jelképes nyelvezet, mely ékesszólóbb, mint bármely beszéd és mégis egyenes, miként tanúskodik arról, hogy nem létezik igazhívő. Ez Sádiq bizonysága. És most, gondold végig, milyen elfogultak és milyen sokan vannak azok, akik, bár maguk soha nem lélegezték be a hit illatát, hitetlennek bélyegezték azokat, akiknek a szava által ismertetik el és alapíttatik meg a hit maga.

 

87.       És most, minthogy e szent lények megtisztították magukat minden emberi korlátozottságtól, felruháztattak szellemi tulajdonságokkal, és felékesíttettek az áldottak nemes vonásaival, ezeket ezért „angyaloknak” nevezték. Ez hát e verseknek a jelentése, melyek minden szavát megmagyaráztuk a legvilágosabb szövegek, a legmeggyőzőbb érvek és a legalaposabb bizonyítékok segítségével.

 

88.       Mivel Jézus követői soha nem értették meg e szavak rejtett jelentését, és mivel a jelek, melyeket ők és Hitük vezetői vártak, nem teljesültek be, ezért visszautasították, és a mai napig is visszautasítják, hogy elismerjék a Szentség azon Megnyilvánulásainak az igazságát, Akik Jézus napjai óta testet öltöttek. Így megfosztották magukat az Úr szent kegyelmének kiáradásától és isteni kijelentéseinek csodáitól. Ím, ily alacsony az ő állapotuk e Napon, a Feltámadás Napján! Még azt sem tudták felismerni, hogy amennyiben Isten Megnyilvánulásainak jelei minden korban az elfogadott hagyományok szövege szerint jelennének meg a látható birodalomban, senki nem tudná azokat megtagadni, vagy azoktól elfordulni, és nem lehetne megkülönböztetni sem az áldottat a nyomorulttól, a vétkezőt az istenfélőtől. Ítélj igazul: ha a Szentírásban feljegyzett próféciák szó szerint beteljesülnének, ha Jézus, Mária Fia angyalok kíséretében felhőkön ereszkedne alá a látható égen, ki merészelne akkor nem hinni Benne, ki merné visszautasítani az igazságot és dölyfösen pöffeszkedni? Sőt, oly döbbenet kerítené hatalmába a föld minden lakóját azon nyomban, hogy egy lélek sem lenne képes kiejteni egy szót sem, nemhogy visszautasítani vagy elfogadni az igazságot. Ezen igazságok félreértésének tulajdonítható, hogy a keresztény papok elutasították Mohamedet, és tiltakozásukat ily szavakkal fejezték ki: „Ha Te vagy valóban a megígért Próféta, miért nem kísérnek a szent Könyveink által megjövendölt angyalok, melyeknek alá kell szállniuk a megígért Szépséggel, hogy segítsék Kinyilatkoztatásában és figyelmeztetésül szolgáljanak az Ő népének?” Amint a Mindenek Felett Dicsőséges lejegyezte megállapításukat: „Miért nem küldetett le Hozzá egy angyal, hogy intő legyen Vele együtt?”[76]

 

89.       Az ilyen ellenvetések és nézeteltérések minden korszakban és minden évszázadban elterjedtek voltak. Az emberek mindig is efféle áltató beszédekkel foglalatoskodtak, meddőn tiltakozván: „Miért nem jelent meg ez vagy az a jel?” Ilyen nehézségek csak azért merültek fel, mert a mindenkori papok vezetéséhez ragaszkodtak, és vakon utánozták őket abban, hogy elfogadják vagy elutasítsák-e a világtól való elfordulás ezen Lényegeit, e szent és isteni Lényeket. E vezetők, mivel önös vágyaikba merültek, és múlandó és hitvány dolgokat hajszoltak, ezen isteni Égitesteket úgy tekintették, hogy azok szemben állnak saját tudásuk és megértésük normáival, és útjaik és ítéleteik ellenzői. Minthogy Isten Szavát és az Egység Betűinek[77] mondásait és hagyományait szó szerint értelmezték, és azokat saját hiányos megértésük szerint magyarázták, megfosztották magukat és egész népüket Isten kegyelmének és irgalmának bőséges záporától. Eközben pedig bizonyságot tesznek a jól ismert hagyományról: „Bizony, rejtett a Mi szavunk értelme, rémítően az”. Más helyütt ezt mondja: „A Mi Ügyünk igencsak megpróbáló és nagyon zavarba ejtő; nem is hordozhatja más, mint a menny kedveltje, vagy egy ihletett Próféta, vagy az, akinek Isten megpróbálta hitét.” Ezek a vallási vezetők elismerik, hogy e három meghatározott feltétel egyike sem illik rájuk. Az első kettőhöz szemmel láthatóan soha fel nem érhetnek; ami pedig a harmadikat illeti, nyilvánvaló, hogy soha nem állták ki az Isten által leküldött próbákat, és mikor megjelent az égi Próbakő, csupán salaknak bizonyultak.

 

90.       Kegyelmes Isten! Hiába fogadják el e hagyomány igazságát ezek a hittudósok, akiknek még mindig kétségeik vannak hitük teológiailag homályos pontjairól, és vitatkoznak azokról, mégis azt állítják, hogy ők Isten törvénye finom részleteinek értelmezői és szent Szava lényegi misztériumainak magyarázói. Magabiztosan állítják, hogy azok a hagyományok, melyek a várva várt Qá’im eljövetelét jelölik, még nem teljesedtek be, holott saját maguknak nem sikerült belélegezniük e hagyományok jelentésének illatát, s még mindig nem ismerik fel, hogy az összes megjövendölt jel beteljesedett, hogy Isten szent Ügyének útja már kinyilatkoztatott, és a hűségesek gyülekezete most is villámként suhan tova rajta, míg ezen ostoba hittudósok arra várnak, hogy megláthassák a megjövendölt jeleket. Mondd: ó, ti ostobák! Várjatok csak, amint azok várnak, akik előttetek jártak!

 

91.       Ha őket a jelekről kérdeznék, melyeknek be kellett jelenteniük a Mohamedi Törvénykorszak napjának kinyilatkoztatását és felkeltét, melyekről már említést tettünk, s melyek közül egy sem teljesedett be szó szerint, és ha ezt mondanák nekik: „Miért utasítottátok vissza a keresztények és más vallású népek állításait és tekintitek őket hitetlennek?”, nem tudván milyen választ adjanak, ezt fogják mondani: „Ezek a Könyvek megrontattak, nem Istentől valók, és nem is voltak azok soha”. Gondold meg: a versek szavai maguk tanúskodnak ékesen arról az igazságról, hogy Istentől valók. Hasonló vers nyilatkoztatott ki a Koránban is, ha az értők közé tartozol. Bizony mondom, az egész korszakon keresztül teljességgel képtelenek voltak megérteni, mit jelent a szöveg megrontása.

 

92.       Való igaz, a Mohamedi Törvénykorszak napjának sugarait visszaverő Tükrök írásaiban és kijelentéseiben említés esett a „magasztos lények által tett módosításról” és a „lenézők általi szövegrontásról”. Ezek azonban csak egyedi esetekre vonatkoznak. Ezek közé tartozik Ibn-i-Súríyá története is. Amikor a Khaybar-beliek a Mohamedi Kinyilatkoztatás középpontját arról kérdezték, mi a büntetése a házasságtörésnek, melyet házas ember követ el más asszonyával, Mohamed ezt felelte: „Isten törvénye a megkövezés általi halál.” Mire tiltakozni kezdtek, mondván: „Nem nyilatkoztatott ki ilyen törvény a Tórában!” Mohamed ezt felelte és mondta: „Kit tartotok elismert tekintélynek a rabbijaitok között, akinek biztos tudása van az igazságról?” Ibn-i-Súriyá-ban egyeztek meg. Mire Mohamed hívatta őt, és így szólt: „Isten nevében szólítalak, Ki szétválasztotta nektek a tengert, mannát küldött alá néktek és felhőt árnynak fölétek, Ki megszabadított titeket Fáraótól és a népétől, és az összes többi ember fölé emelt benneteket, mondd meg nékünk, mit rendelt Mózes büntetésül a házasságtörésre, melyet házas ember követ el más asszonyával!” Így válaszolt: „Ó, Mohamed, a törvény a halálra kövezés.” Mohamed megjegyezte: „Miért, hogy e törvény eltöröltetett, és nem alkalmazzák többé a zsidók között?” Ezt válaszolta és mondta: „Mikor Nabukodonozor felégette Jeruzsálemet és legyilkolta a zsidókat, csak néhányan maradtak életben. A kor papjai, látván igen csekély számukat és az amálekiták nagy tömegét, tanácsot tartottak, és úgy határoztak, hogy amennyiben érvényre juttatják a Tóra törvényét, a Könyv rendelése szerint mindenkit, aki megmenekült Nabukodonozor kezéből, meg kellene ölni. Ilyen megfontolásból tehát teljességgel érvénytelenítették a halálbüntetést.” Ezalatt Gábriel Mohamed megvilágosodott szívét e szavakkal ihlette meg: „Kicsavarják [Isten Szava] értelmét a nyelvükkel.”[78]

 

93.       Ez az egyik eset, melyre utalás tétetett. Bizony, a szöveg „megrontása” nem azt jelenti, amit ezen ostoba és nyomorúságos lelkek képzeltek, ahogyan néhányan ma is tartják, hogy a zsidó és keresztény papok kikaparták a Könyvből azon verseket, melyek Mohamed orcáját dicsőítik és magasztalják, és helyükbe ellentétes értelműeket toldottak be. Mily teljességgel üresek és hamisak e szavak! Hogyan csonkíthatná meg az ember a könyvet, amiben hisz, és amit Istentől ihletettnek tart? Emellett a Tóra az egész földön elterjedt, és nem korlátozódott Mekkára és Medinára, hogy titokban megronthatták és kicsavarhatták volna annak szövegét. Ó, nem, a szöveg megrontása az, mellyel ma az összes muszlim hittudós foglalatoskodik, tehát hogy Isten szent Könyvét saját üres képzelődéseik és hiábavaló vágyaik szerint értelmezzék. És miként a zsidók Mohamed idején a Tóra azon verseit, melyek Megnyilvánulására utaltak, a saját képzelgésük szerint értelmezték, és visszautasították, hogy megelégedjenek szent szavaival, ezért mondatott ki rájuk a szöveg „megrontásának” vádja. Hasonlóképpen világos, hogy e napon miként rontotta meg a Korán népe Isten szent Könyvének szövegét a várva várt Megnyilvánulás jeleivel kapcsolatban, és értelmezte azt saját hajlandósága és vágyai szerint.

 

94.       Egy további esetben ezt mondja: „…egy részük hallotta Isten Szavát, és miután megértette azt, tudatosan meghamisította.”[79] Ez a vers is azt mutatja, hogy Isten Igéjének a jelentését csavarták ki, nem hogy a tényleges szavakat kaparták volna ki. Bizonyságot tesz ennek igazságáról mindenki, aki épelméjű.

 

95.       És még egy további esetben ezt mondja: „Ám jaj azoknak, akik saját kezükkel írják az Írást, s aztán azt mondják: ’Ez Istentől származik’, hogy elkótyavetyéljék azt potom áron.”[80] Ez a vers a zsidó vallás papjaival és vezetőivel kapcsolatban lett kinyilatkoztatva. E papok, annak érdekében, hogy kedvében járjanak a gazdagoknak, világi hasznot szerezzenek, és hangot adjanak (Mohamed iránti) irigységüknek és hitetlenségüknek, több értekezést írtak, visszautasítva Mohamed állításait, érvelésüket olyan bizonyítékokkal alátámasztva, melyeket ízléstelen lenne említeni, és azt állították, hogy ezen okfejtéseket a Tóra szövegéből vezették le.

 

96.       Ugyanez látható ma is. Gondold meg, mily számos vádaskodást írtak már e kor ostoba hittudósai e legcsodásabb Ügy ellen! Mily hiábavaló a képzelgésük, hogy e rágalmak egyeznek Isten szent Könyvének verseivel, és összhangban vannak a tisztán látó emberek kijelentéseivel!

 

97.       Ezen dolgok elmondásával az a célunk, hogy figyelmeztessünk téged: ha azt állítják, hogy azok a versek, melyekben az Evangélium által hivatkozott jelek említésre kerülnek, megrontattak, ha elutasítják azokat, és helyettük más versekhez és hagyományokhoz ragaszkodnak, tudd, hogy szavuk teljes hazugság és puszta rágalom. Igen, a szöveg Általunk említett értelmében vett „megrontása” valóban bekövetkezett egyes esetekben. Ezek közül néhányat megemlítettünk, hogy minden éleslátó megfigyelő számára világossá váljék, hogy néhány tanulatlan szent Ember kezébe tétetett le az emberi tudás tökéletes ismerete, annak érdekében, hogy a rosszindulatú ellenző megszűnjön erősítgetni, hogy egy bizonyos vers a szöveg „megrontását” jelzi, és azt sugallni, hogy Mi tudatlanságból említettünk meg ily dolgokat. Emellett, a legtöbb olyan vers, mely a szöveg „megrontását” jelzi, a zsidó néppel kapcsolatban lett kinyilatkoztatva, ha átkutatnád a Koráni Kinyilatkoztatás szigeteit.

 

98.       Hallottuk a föld számos ostobáját azt is bizonygatni, hogy a mennyei Evangélium hiteles szövege nem is létezik a keresztények között, hogy az felszállt a mennybe. Mily szörnyen tévednek! Mennyire elfeledkeznek arról, hogy egy ilyen kijelentés a legnagyobb igazságtalanságot és zsarnokságot tulajdonítja a kegyelmes és szerető Gondviselésnek! Hogyan tüntethetné el Isten az Ő szent Könyvét is, legnagyobb bizonyságtételét teremtményei között akkor, amikor Jézus szépségének Napcsillaga már eltűnt népe szeme elől és felszállt a negyedik mennyországba? Mi maradna ama népnek, amibe kapaszkodhat Jézus napjának nyugtától a Mohamedi Törvénykorszak napjának felkeltéig? Milyen törvény lehetne támaszuk és vezetőjük? Hogyan válhatna az ilyen nép Isten, a mindenható Bosszúálló megtorló haragjának áldozatává? Hogyan sújthatna le rájuk a mennyei Király fenyítő korbácsával? És mindenek fölött, miként lehetne feltartóztatni a Mindenek Felett Bőkezű kegyelmének áradását? Hogyan lehetne lecsillapítani gyengéd irgalmának óceánját? Istennél keresünk menedéket az elől, amit a teremtményei Róla képzelnek! Magasan megértésük fölött áll Ő!

 

99.       Drága barátom! Most, amikor Isten örök Reggelének fénye pirkad; amikor szent Szavainak „Isten az egek és a föld világossága”[81] sugarai világítják be az egész emberiséget; mikor frigysátra sérthetetlenségét szentséges Kijelentése „Isten rendíthetetlen abban, hogy kiteljesítse az Ő világosságát”[82] hirdeti; és a mindenhatóság Karja, rajta tanúságtétele „Ő tartja kezében minden dolgok királyságát”[83] tárul ki a föld összes népe és nemzetsége felé; kötelességünk nekigyürkőzni a feladatnak, hogy az Úr kegyelméből és nagylelkűségéből talán beléphessünk a „Bizony, mi Istenéi vagyunk” mennyei Városába, és a „Hozzá térünk mi vissza”[84] magasztos honában lakozhassunk. Reád hárul a feladat, hogy Isten engedelmével megtisztítsd szíved szemét a világi dolgoktól, hogy felismerhesd az isteni tudás végtelenségét, és oly tisztán láthasd az Igazságot, hogy ne legyen szükséged bizonyítékra az Ő valóságának igazolására, sem bizonyságra az Ő tanúságtételének alátámasztására.

 

100.     Ó, kedves kereső! Ha a szellem szent birodalmában szárnyalnál, felismernéd Istent nyilvánvalóan és magasztosan minden dolgok felett, oly módon, hogy szemed nem látna mást, csak Őt. „Isten egyedül volt, és nem volt más Kívüle.”[85] Oly magasztos ez az állapot, hogy semmilyen tanúságtétel nem tehet bizonyságot róla, sem bizonyíték nem tanúskodhat méltón igazságáról. Ha végigkutatnád az igazság szent tartományát, azt találnád, hogy minden dolog csak az Ő felismerésének fényében ismerhetik meg, hogy Ő mindig és a jövőben is mindenkor csak saját Magán keresztül ismerhető meg. S ha a tanúságtétel földjén lakozol, elégedj meg azzal, amit Ő Maga nyilatkoztatott ki: „Vajon nem elég nekik az, hogy leküldtük Hozzád az Írást?”[86] Ez a tanúságtétel, melyet Ő Maga rendelt el, s ennél nagyobb bizonyíték nincs és nem is lesz soha: „E bizonyíték az Ő Szava; Önnön Maga az igazságának a tanúságtétele.”

 

101.     És most, könyörgünk a Bayán népéhez, a közöttük lévő összes tudóshoz, bölcshöz, hittudóshoz és tanúhoz, ne feledjék a Könyvükben kinyilatkoztatott kívánságokat és figyelmeztetéseket. Szegezzék tekintetüket mindenkor Ügyének lényegére, nehogy, amikor Az, Ki az igazság Leglényege, minden dolgok legbenső Valósága, minden fény Forrása testet ölt, a Könyv bizonyos verseihez ragaszkodjanak, és azt okozzák Néki, amit a Korán Törvénykorszakában is okoztak. Mert bizony hatalmas Ő, az isteni hatalom Királya, hogy csodás szavainak egyetlen betűjével kioltsa az élet leheletét az egész Bayánból és annak népéből, és egyetlen betűvel új és örökkön tartó életet ruházzon rájuk, megélessze és kikeltse őket hiábavaló és önző vágyaik sírjából. Óvakodjatok és vigyázzatok, és emlékezzetek, hogy minden dolog a Benne való hitben, az Ő napjának megélésében és isteni Jelenlétének felismerésében leli meg beteljesedését. „Nem az a jámborság, hogyha orcátokat Napkelet vagy Napnyugat felé forgatjátok. A jámborság az, ha valaki hisz Istenben és a Végső Napban…”[87] Halld meg, ó, Bayán népe az igazságot, melyre hívlak téged, hogy talán meglelhesd az árnyék óvó menedékét, mely Isten Napján kiterjesztetik az egész emberiség fölé.

A bizonyosság könyve – második rész

102.     Valóban, Ő, Ki az Igazság Napcsillaga és a Legfőbb Lény Kinyilatkoztatója, minden időben megkérdőjelezhetetlen hatalommal bír minden felett, ami mennyben és földön van, még ha nem is található ember a földön, aki engedelmeskedne Néki. Bizony, független Ő minden földi hatalomtól, legyen bár mindennek teljességgel híján is. Emígyen nyilatkoztatjuk ki néked Isten Ügyének misztériumait, és halmozunk el az isteni bölcsesség drágaköveivel, hogy a lemondás szárnyain talán felszárnyalhass azon magaslatokra, melyek elrejtettek az emberek szeme elől.

 

103.     Az e szavak mögött rejlő értelem és lényegi cél az, hogy a szívükben tisztáknak és lélekben megszentelteknek kinyilatkoztassa és megmutassa, hogy azok, Kik az igazság Égitestjei és az isteni Egység fényét visszaverő Tükrök, bármely korszakban és ciklusban is küldetnek alá örök dicsőségű láthatatlan lakhelyeikről ezen világba, hogy az emberek lelkét neveljék és minden teremtett dolgot eltöltsenek kegyelemmel, egytől egyig mindent lebíró erővel áldattak meg, és győzhetetlen hatalommal ruháztattak fel. Mert e rejtett Drágakövek, ezen elrejtett és láthatatlan Kincsesházak magukban jelenítik meg és támasztják alá e szent szavak igazságát: „Bizony, Isten azt cselekszik, amit akar, és azt rendeli el, ami Néki tetszik.”[88]

 

104.     Minden értő és megvilágosodott szív számára nyilvánvaló, hogy Isten, a megismerhetetlen Lényeg, az isteni Lény, mérhetetlen magasságban áll minden emberi jegy fölött, úgymint testi létezés, felemelkedés és alászállás, fejlődés és visszafejlődés. Távol álljon dicsőségétől, hogy emberi nyelv méltón zenghesse dicsőségét, vagy hogy emberi szív felfoghassa kifürkészhetetlen misztériumát. Ő most és mindenkor Lényegének időtlen örökkévalóságába burkolózott, és Valóságában örökre rejtve marad az emberek szeme elől. „A tekintetek nem észlelik Őt, ám Ő észleli a tekinteteket. Ő az Éleselméjű, Akinek mindenről tudomása van.”[89] Közvetlen kapcsolat köteléke Őt teremtményeihez semmiképpen nem kötheti. Magasztosan áll Ő minden elválás és egyesülés, minden közelség és távollét fölött és mögött. Jel jelenlétére vagy távollétére nem utalhat, minthogy parancsolatának egyetlen szavára jöttek létre mindenek, mik a mennyben és a földön vannak, és kívánságára, mely maga az Eredendő Akarat, lépett ki minden a teljes semmiből a lét birodalmába, a látható világába.

 

105.     Kegyelmes Isten! Hogy is lenne elképzelhető bármiféle létező kapcsolat vagy lehetséges kötelék az Ő Szava és az az által teremtettek között? A vers: „Isten óva int benneteket Magától!”[90] csalhatatlanul tesz bizonyságot okfejtésünk valóságáról, és a szavak: „Isten egyedül volt, és nem volt más Kívüle”[91] biztos tanúságtételei igazságának. Isten minden Prófétája és az Ő választottaik, minden egyes nemzedék összes hittudósa, bölcse és mély gondolkodója egyként beismerik arra való képtelenségüket, hogy eljussanak minden igazság ama Leglényegének megértéséhez, és megvallják tehetetlenségüket, hogy felfogják Őt, Ki minden dolgok legbensőbb Valósága.

 

106.     Az Örök Úr megismerésének kapuja így minden lény előtt bezárulván, a végtelen kegyelem Forrása – mondása szerint: „Kegyelme áthat minden dolgokat; az Én könyörületességem azonban mindent magában foglal.”[92] – megjelenítette a Szentség azon ragyogó Drágaköveit a szellem birodalmából az emberi test nemes templomában minden ember számára láthatóan, hogy hirdethessék a világnak a változhatatlan Lény misztériumait, és szólhassanak az Ő halhatatlan Lényegének titkairól. Ezen megszentelt Tükrök, az örök dicsőség ezen Hajnalai egytől egyig Annak Szószólói a földön, Ki a világegyetem központi Napja, annak Lényege, és végső Célja. Tőle származik tudásuk és erejük, Belőle merítik hatalmukat. Orcájuk szépsége csupán visszatükröződése az Ő képmásának, és kinyilatkoztatásuk csupán jele halhatatlan dicsőségének. Ők az isteni tudás Tárházai és a mennyei bölcsesség Letéteményesei. Rajtuk keresztül árad szét egy olyan kegyelem, mely végtelen, és általuk nyilvánul meg a fény, mely soha el nem enyészhet. Miként mondotta: ”Nincsen semmi különbség Közötted és közöttük, kivéve, hogy ők a Te szolgáid, és Belőled teremtettek.” Ez a jelentése a hagyománynak: „Én vagyok Ő, önmaga, és Ő Én, én magam.”[93]

 

107.     A hagyományok és mondások, melyek közvetlenül utalnak tárgyunkra, számosak és szerteágazóak; a rövidség kedvéért tartózkodunk ezek idézésétől. Ó, nem, minden, ami a mennyekben, és minden, ami a földön van, közvetlen bizonysága Isten tulajdonságai és nevei bennük rejlő megnyilvánulásának, mivel minden atom magában rejti a jeleket, melyek ékesszólóan bizonyítják e legnagyobb Fény megnyilvánulását. Úgy tűnik, e megnyilvánulás ereje nélkül egyetlen lény sem létezhetne. Mily ragyogóak a tudás napjai, melyek egy atomban sugároznak, és mily hatalmasak a bölcsesség óceánjai, melyek egy cseppben zúgnak! A legmagasabb szinten igaz ugyanez az emberre, aki minden teremtett dolgok közül ilyen ajándékkal ruháztatott fel, és ilyen kitüntetés dicsőségére választatott ki. Mert benne lehetőségként megmutatkozik Isten minden tulajdonsága és neve, olyan fokon, melyet egyetlen más teremtett lény sem múl felül, vagy halad meg. Mindezen nevek és tulajdonságok vonatkoztathatóak rá. Miként mondotta: „Az ember az Én misztériumom, és Én az ő misztériuma.”[94] Számosak a versek, melyeket minden mennyei Könyvben és a szent Írásokban újra és újra kinyilatkoztattak, és melyek ezen legtitokzatosabb és legmagasztosabb témára vonatkoznak. Miként kinyilatkoztatta: ”És megmutatjuk nekik a jeleinket a föld tájain és saját magukban…”[95] És ezt is mondja: „és saját magukban. Nem akarjátok látni Isten jeleit?”[96] És ismét másutt kinyilatkoztatja: „És ne legyetek hasonlóak azokhoz, akik elfelejtették Istent, s Ő ezért elfeledtette velük önmagukat.”[97] Ezzel kapcsolatban Ő, Ki az örök Király[98] – legyenek mindenek lelkei, kik a titokzatos Tabernákulumban lakoznak, áldozat Néki – megmondta: „Az ismerte meg Istent, aki megismerte önmagát.”

 

108.     Istenre esküszöm, ó, nagyra becsült és tiszteletreméltó barát! Ha e szavakat megforgatnád szívedben, bizonyosan tárva nyitva találnád az isteni bölcsesség és végtelen tudás ajtóit magad előtt.

 

109.     Abból, ami fentebb elmondatott, nyilvánvaló, hogy minden dolgok legbensőbb valóságukban tesznek bizonyságot arról, hogy bennük Isten nevei és tulajdonságai nyilatkoztattak ki. Mindegyik, a maga saját képességei szerint Isten tudását jelzi és fejezi ki. Oly hatalmas és egyetemes ez a kinyilatkoztatás, hogy átfog az minden teremtett dolgot, láthatót és láthatatlant. Miként kinyilatkoztatta: „Van-é Rajtad kívül másnak oly kinyilatkoztató ereje, mellyel Te nem rendelkezel, hogy az megnyilváníthatott volna Téged? Vak a szem, mely Téged meg nem lát.”[99] Hasonlóképpen szólt az örök Király: „Nem láttam semmit, amiben, ami előtt vagy mögött ne Istent láttam volna.” A Kumayl hagyományában is megíratott: „Lásd, fény ragyogott elő az öröklét Reggeléből, és ím, hullámai áthatották minden ember legbensőbb valóságát.” Az ember, minden teremtett dolgok legnemesebbike és legtökéletesebbike, mindeneket felülmúlja e kinyilatkoztatás erejét tekintve, és dicsőségének teljesebb kifejeződése. És minden ember közül a legtökéletesebbek, a legkiválóbbak és a legnagyszerűbbek az Igazság Napjának Megnyilvánulásai. Sőt, ezen Megnyilvánulásokon kívül minden az Ő Akaratuk működésén keresztül él, és az Ő kegyelmük kiáradásán keresztül mozog és létezik. „Ha nem Teérted, nem teremtettem volna meg a mennyeket.” Szent jelenlétükben minden tökéletesen semmivé olvad, és elfelejtetik. Dicséretüket emberi nyelv illendően soha nem zengheti, és misztériumukat emberi beszéd soha fel nem tárhatja. A szentség ezen Frigysátrai, ezen eredendő Tükrök, melyek a múlhatatlan dicsőség fényét tükrözik, csupán Annak kifejeződései, Ki a Láthatatlanok Láthatatlanja. Az isteni erény eme ékköveinek kinyilatkoztatásában testesül meg Isten minden neve és tulajdonsága, úgymint tudás és erő, uralom és hatalom, irgalom és bölcsesség, dicsőség, bőség és kegyelem.

 

110.     Isten ezen tulajdonságai soha sem csak egyes, kivételezett Prófétáknak adattak meg és tartattak vissza másoktól. Nem, Isten minden Prófétája, kedvelt, szent és választott Küldöttei kivétel nélkül mind az Ő neveinek viselői és tulajdonságainak megtestesülései. Csupán kinyilatkoztatásuk hevében, valamint fényük egymáshoz viszonyított erejében különböznek egymástól. Miként kinyilatkoztatta: „Egyeseket [Apostolokat] közülük előnyben részesítettünk másokkal szemben.”[100] Ezért hát világossá és nyilvánvalóvá vált, hogy Isten ezen Prófétáinak és Választottainak felszentelt személyében az Ő végtelen számú nevének és magasztos tulajdonságainak fénye tükröződik függetlenül attól, hogy ezek a ragyogó Szentélyek némelyik tulajdonság fényét az emberi szem előtt külsőleg felfedik-e vagy nem. Az, hogy Isten egy bizonyos tulajdonságát a mindentől való elfordulás ezen Lényegei külsőleg nem testesítették meg, semmilyen módon nem jelenti azt, hogy azok, Kik Isten tulajdonságainak Hajnalai és szent neveinek Kincsesházai, ne lettek volna ennek birtokában. Ezért, ezen megvilágosodott Lelkek, e szépséges Orcák mindegyike kivétel nélkül felruháztatott Isten minden tulajdonságával, úgymint uralom, hatalom, és hasonlók, még akkor is, ha látszólag minden földi fenségtől megfosztattak is. Minden látó szem számára világos és nyilvánvaló ez; nem igényel sem bizonyítékot, sem bizonyságot.

 

111.     Igen, mivel a világ népei elmulasztották, hogy az isteni tudás ragyogó és kristálytiszta Forrásainál keressék Isten szent szavainak belső jelentését, ezért leverten és szörnyű szomjúság közepette a meddő ábrándok és csökönyösség völgyében sorvadoznak. Messze tévelyedtek a friss és szomjoltó vizektől, és a keserűen égető só köré gyűltek. Ezekről mondotta az Örökkévalóság Galambja: „Ha meglátják a helyes irányba vezető utat, akkor nem választják azt útnak a maguk számára. Ám ha meglátják a tévelygés útját, akkor azt útnak választják maguknak. Ez azért van így, mert hazugságnak tartják a Mi jeleinket és ügyet sem vetnek rájuk.”[101]

 

112.     Erről tesz bizonyságot az, ami e csodás és magasztos Törvénykorszakban látható volt. Szent versek miriádjai szálltak alá a hatalom és kegyelem mennyországából, de senki sem fordult feléjük, sem nem szűnt meg az emberek beszédéhez ragaszkodni, melynek egyetlen betűjét sem értik azok, akik azokat kimondták. Emiatt az emberek kétségbe vontak megtámadhatatlan igazságokat, mint ezek, és megfosztották magukat az isteni tudás Ridvánjától, és a mennyei bölcsesség örök mezeitől.

 

113.     És most, visszatérvén okfejtésünkhöz a kérdéssel kapcsolatban: Miért van az, hogy a Qá’im korlátlan hatalma, melyet a feljegyzett hagyományok szövege megerősít, és a Mohamedi Törvénykorszak ragyogó csillagai továbbadtak, a legkevésbé sem nyilvánult meg? Sőt, ennek éppen az ellenkezője következett be. Nem kínozták-e meg tanítványait és társait az emberek? Nem áldozatai-e még mindig ellenségeik erőszakos ellenállásának? Nem élik-e a megalázott és tehetetlen halandók életét? Mégis, a korlátlan hatalom, melyet a Qá’imnak tulajdonítanak és amelyről az írások beszélnek, valóság, melynek igazságát senki kétségbe nem vonhatja. Ez a korlátlan hatalom azonban nem az a korlátlan hatalom, amit az emberek elméje tévesen elképzelt. Mi több, a régi idők Prófétáinak mindegyike minden alkalommal, amikor kortársaiknak bejelentette az eljövendő Kinyilatkoztatás közeledtét, mind kivétel nélkül és kifejezetten utalt arra a korlátlan hatalomra, mellyel a megígért Megnyilvánulásnak rendelkeznie kell. Erről tesznek bizonyságot az elmúlt idők szent szövegei. Ez a korlátlan hatalom nem egyedül és kizárólagosan a Qá’im jellemzője. Sőt, a korlátlan hatalom jellemzője és Isten minden egyéb neve és tulajdonsága a múltban és mindig, Előtte és Utána, Isten minden egyes Megnyilvánulásának megadatott és megadatik, minthogy e Megnyilvánulások, miként már elmagyaráztuk, Isten, a Láthatatlan tulajdonságainak Megtestesülései, és az isteni misztériumok Kinyilatkoztatói.

 

114.     Továbbá, korlátlan hatalom alatt az a mindent átfogó, mindent átható erő értendő, melyet a Qá’im benne rejlően gyakorol, jelenjen bár meg a világ előtt a földi uralom palástjába öltözve, vagy sem. Ez egyedül a Qá’im akaratától és kedvétől függ. Könnyen felismerheted, hogy a korlátlan hatalom, gazdagság, élet, halál, ítélet és feltámadás kifejezések, melyekről a régi írások szólnak, nem azt jelentik, amit ez a nemzedék kigondolt és meddőn képzelgett. Ó, nem, a korlátlan hatalom azt a hatalmat jelenti, mely minden törvénykorszakban a Megnyilvánulás, az Igazság Napcsillaga személyében lakozik, és Általa gyakoroltatik. Ez a korlátlan hatalom az a szellemi fensőbbség, melyet Ő a legteljesebb mértékben gyakorol mindenek felett, mik mennyben és földön vannak, és amely a megfelelő időben megnyilvánul a világban, annak képességével és szellemi fogékonyságával egyenes arányban. Miként Mohamednek, Isten Küldöttének korlátlan hatalma ma nyilvánvaló és kézzelfogható az emberek között. Jól tudod, mi történt Hitével Törvénykorszakának korai napjaiban. Mily nyomorúságos szenvedést okozott a hitetlenek és tévelygők keze, az akkori papok és társaik a szellem e Lényegének, e legtisztább és szent Lénynek! Mennyi tövist és tüskét szórtak az útjára! Nyilvánvaló, hogy az a nyomorult nemzedék gonosz és sátáni képzelgéseiben örök boldogsága elérésének eszközét látta ama halhatatlan Lény bántalmazásában, mivel a kor elismert hittudósai, mint ’Abdu’lláh-i-Ubayy, Abú’Ámir, a remete, Ka’b-ibn-i-Ashraf és Nadr-Ibn-i-Hárith mind úgy kezelték Őt, mint csalót, és holdkórosnak és rágalmazónak nevezték. Oly szörnyű vádakat hoztak Ellene, hogy ismétlésükre Isten megtiltja a tinta folyását, tollunk mozgását vagy a papír türelmét. E rosszindulatú gyanúsítgatásokkal buzdították a népet, hogy forduljanak Ellene és kínozzák Őt. És milyen kegyetlen a kínzás, ha a kor vallási vezetői a fő bujtogatók, ha ők mennydörögnek Ellene követőik előtt, vetik ki Őt soraikból és bélyegzik gonosztevőnek! Nem ugyanez történt-e ezzel a Szolgával is, mindenki szeme láttára?

 

115.     Ezért kiáltott fel Mohamed: „Isten egyetlen Prófétája sem szenvedett oly sérelmeket, mint Én.”[102] És a Korán lejegyezte mind az összes Ellene hozott hamis vádat és rágalmat, mind a sok megpróbáltatást, melyet elszenvedett. Gondolj ezekre, hogy tájékozott lehess mindarról, ami a Kinyilatkoztatását érte. Mohamed helyzete olyan súlyos volt, hogy egy időre mindenki megszakította a kapcsolatot Vele és társaival. Bárki, aki érintkezett Vele, ellenségei könyörtelen kegyetlenségének áldozata lett.

 

116.     Ezzel kapcsolatban abból a Könyvből csak egyetlen verset idézünk. Ha látó szemmel néznéd, élted hátralévő napjaiban siratnád és gyászolnád Mohamed, Isten e megbántott és elnyomott Küldöttének sérelmeit. Ez a vers akkor lett kinyilatkoztatva, amikor Mohamed fáradtan és szomorúan roskadozott a nép ellenállásának és szüntelen kínzásának terhe alatt. Szenvedése közepette Gábriel Hangja hallatszott a Sadratu’l-Muntahá-ról, mondván: „Ha keserves is néked az ő elfordulásuk [akkor sem változtathatsz azon]. És ha képes lennél alagutat találni a föld mélyébe, vagy létrát az égbe … [akkor sem változtathatnál rajtuk].”[103] E szavak rejtett jelentése az, hogy az Ő esetében nem volt orvosság, hogy nem hagynák Őt békében, hacsak nem rejtezne el a föld mélyébe, vagy szárnyalna fel a mennybe.

 

117.     Gondold meg, mekkora a változás mára! Nézd, hány Uralkodó hajt térdet Neve előtt! Mily sok nemzet és királyság kereste árnyékának oltalmát, vallja Hitét és büszkélkedik benne! A szószékről ma a dicséret szava száll, mely teljes alázattal dicsőíti áldott Nevét; és a minaretek csúcsáról visszhangzik a hívás, mely népe gyülekezetét az Ő imádatára szólítja. Még azok a földi királyok is, akik visszautasították a Hitét és azt, hogy levessék a hitetlenség ruházatát, bevallják és elismerik a szerető kedvesség e Napcsillagának nagyságát és ellenállhatatlan fenségét. Ilyen az Ő korlátlan hatalma a földön, melynek bizonyítékait mindenütt láthatod. E korlátlan hatalomnak meg kell nyilvánulnia és megalapozottá válnia Isten minden Megnyilvánulásának még az életében, vagy miután felszárnyalt igazi honába a magasságbéli birodalmakban. Amit ma látsz, csupán ezen igazság megerősítése. A szellemi fensőbbség azonban, melyről elsősorban szó van, öröktől fogva és örökkön örökig bennük lakozik, és körülöttük kering. Tőlük egy pillanatra sem elválasztható. Annak uralma átfog mindeneket, mik mennyben és földön vannak.

 

118.     A következő az egyik bizonysága annak a korlátlan hatalomnak, amit Mohamed, az Igazság Napcsillaga gyakorol. Nem hallottad-e, hogy egyetlen verssel miként választotta el Ő a sötétséget a világosságtól, az igazakat az istentelenektől és a hívőket a hitetlenektől? Az Ítélet Napjára vonatkozó összes jel és utalás, melyekről hallottál, úgymint a holtak feltámasztása, az Elszámolás Napja, az Utolsó Ítélet és egyebek mind azon vers kinyilatkoztatásán keresztül váltak nyilvánvalóvá. E kinyilatkoztatott szavak áldást jelentettek az igazaknak, akik ezeket hallván így kiáltottak: „Ó, Isten, mi Urunk, hallunk és engedelmeskedünk.”[104] Átkot jelentettek azonban a bűn népének, akik ezeket hallván megerősítették: „Halljuk és fellázadunk.”[105] Azok a szavak, élesek, mint Isten kardja, elválasztották a hívőt a hitetlentől, és elvágták atyát a fiától. Bizonyosan magad is láttad, hogy miként harcoltak egymás ellen és törtek egymás vagyonára azok, akik megvallották hitüket Benne és azok, akik megtagadták Őt. Hány atya fordult el fiától, hány szerető kerülte kedvesét! Oly könyörtelenül metsző volt Isten e csodás kardja, hogy széthasított minden [emberi] kapcsolatot! Ugyanakkor, gondold meg Szavának összeforrasztó erejét. Nézd, azok, akik között az önzés Sátánja évekig vetette a gonoszság és harag magjait, miként lettek olyan egységesek és forrtak úgy össze e csodás és mindent átható Kinyilatkoztatás iránti hűségükben, hogy úgy tűnt, mintha ugyanazon tőről fakadtak volna. Ilyen Isten Szavának összekötő ereje, mely egyesíti azok szívét, akik elfordultak mindentől Rajta kívül, akik hittek az Ő jeleiben, és Isten szent kegyelmének Kawthár-ját kortyolták a dicsőség Kezéből. Továbbá, mily számosak a különféle hitű, ellenkező vallású és ellentétes természetű népek, akik az Isten Ridvánjából áramló Isteni tavasz életre keltő illatán keresztül, felruháztattak az isteni Egység új palástjával, és ittak az Ő egyedüliségének kelyhéből!

 

119.     Ez a jól ismert szavak jelentése: „A farkas és bárány együtt legelnek majd.”[106] Lásd azok tudatlanságát és ostobaságát, akik, mint a régi nemzetek még mindig azt várják, hogy megéljék az időt, amikor ezek az állatok együtt legelnek majd ugyanazon a mezőn! Ilyen alacsony az ő állapotuk. Olybá tűnik, ajkuk sohasem érintette a megértés kelyhét, sem nem tapodott lábuk az igazság ösvényén. Emellett, mi hasznára lenne a világnak, ha egy ilyen dolog bekövetkezne? Mily igazul mondta róluk: „Van szívük, de nem értenek vele; szemük, de nem látnak vele!”[107]

 

120.     Gondold meg, ez egyetlen verssel, mely az Isteni Akarat mennyországából szállott alá, miként szólíttatott a világ, és mindaz, ami benne van, számvetésre Ővele. Aki elismerte az Ő igazságát és Feléje fordult, annak jócselekedetei súlyosabbnak bizonyultak a rosszaknál, és minden bűne megbocsáttatott és elengedtetett. Ezáltal vált nyilvánvalóvá a Rá vonatkozó szavak igazsága: „Isten gyors a számvetésben.”[108] Így fordítja Isten a gonoszságot tisztességgé, ha fel kívánnád kutatni az isteni tudás birodalmait, és ki akarnád fürkészni bölcsességének misztériumait. Hasonlóképpen, aki ivott a szeretet kelyhéből, elnyerte részét az örök kegyelem óceánjából és az örökkön tartó irgalom záporaiból, és belépett a hívő életbe – a mennyei és örök életbe. De aki elfordult azon kehelytől, örök halálra ítéltetett. Az „élet” és „halál” kifejezések, melyekről az írások beszélnek, a hitben talált életet és a hitetlenség okozta halált jelentik. Az emberek nagy része, mivel elmulasztotta e szavak jelentését felfogni, elutasította és megvetette a Megnyilvánulás személyét, és így megfosztotta magát az Ő isteni útmutatásának fényétől, és megtagadta, hogy kövesse ama halhatatlan Szépség példáját.

 

121.     Mikor a Koráni Kinyilatkoztatás fénye lángot vetett Mohamed szent szívében, kimondta az emberekre az Utolsó Nap ítéletét, a feltámadás, az ítélkezés, az élet és a halál ítéletét. Emiatt felvonattak a lázadás lobogói, és megnyíltak a gúny kapui. Így jegyezte fel Ő, Isten Lelke, amit a hitetlenek mondtak: „Ha te azt mondanád: ’Halálotok után föltámadtok’, akkor bizony a hitetlenek azt mondják: ’Mi más lenne ez, ha nem nyilvánvaló varázslat?’”[109] És továbbá így szól: „Ha csodálkozol, akkor valóban csodálatos az ő beszédük: ’Hogyan?! Vajon, ha már porrá lettünk, valóban új teremtésben támadunk föl?’”[110] Egy másik helyen haragosan így kiált fel: „Vajon elfáradtunk-e az első teremtésben?! Ám ők bizonytalanságban vannak egy új teremtés felől!”[111]

 

122.     Minthogy a Korán magyarázói és azok, akik annak betűjét követik, félreértették Isten szavainak belső jelentését, és nem fogták fel azok lényegi célját, igyekeztek bizonyítani a nyelvtan szabályai szerint, hogy ha az „idhá” szó (jelentése ’ha’ vagy ’amikor’) múlt idő előtt áll, akkor kivétel nélkül mindig a jövőre utal. Később igencsak összezavarodtak, amikor megpróbálták a Könyv azon verseit megmagyarázni, ahol ez a szó nem fordult elő. Miként kinyilatkoztatta: „És megfúvatott a trombita. Íme! Ez a rettegett Nap! És minden lélek elszámolásra szólíttatik – egy hajtóval és egy tanúval.”[112] Ez és hasonló más versek magyarázatakor esetenként azt állították, hogy az „idhá” szó beleértendő. Máskor meddőn azt erősítgették, hogy mivel az Ítélet Napja elkerülhetetlen, ezért a Könyv úgy utal rá, mint egy múltbeli, és nem pedig egy jövőbeli eseményre. Mily hiábavaló a bölcselkedésük! Mily borzasztó a vakságuk! Megtagadják a trombita hang felismerését, mely Mohamed kinyilatkoztatásán keresztül e szövegben oly egyértelműen megszólalt. Megfosztják magukat Isten újjáélesztő Lelkétől, melyet abba belelehelt, és ostobán Isten Szeráfjának trombitaszavára várnak, aki Néki csupán egy szolgája! Nem Mohamed saját kijelentése rendelte-e el magát a Szeráfot, az Ítélet Napjának angyalát és az őhozzá hasonlókat? Mondd: Hogyan?! Odaadjátok azt, ami a javatokat szolgálja azért, ami gonosz? Nyomorúságos az, amit ti tévesen elcseréltetek! Bizony, gonosz nép vagytok ti, és szörnyű a ti veszteségetek.

 

123.     Ó, nem, „trombita” alatt Mohamed Kinyilatkoztatásának trombitaszava értendő, mely a világegyetem szívében harsant fel, és „feltámadás” alatt az Ő saját felemelkedése, hogy Isten Ügyét hirdesse. Megparancsolta a tévelygőknek és az önfejűeknek, hogy keljenek fel és siessenek elő testük koporsójából, felruházta őket a hit szépséges köntösével, és megébresztette őket egy új és csodás élet leheletével. Így, abban az órában, amikor Mohamed, ez az isteni Szépség, fel kívánta tárni a „feltámadás”, „ítélet”, „paradicsom” és „pokol” jelképes kifejezésekben rejlő egyik misztériumot, Gábriel, az isteni Sugallat Hangja hallatszott, mondván: „Nemsokára ingatni fogják majd a fejüket Feléd, és azt mondják: ’Mikor lesz az?’ Mondd: ’Talán már közel van.’”[113] Egyedül ezen vers utalásai kielégítők lennének a világ népeinek, ha megfontolnák azokat szívükben.

 

124.     Kegyelmes Isten! Mily messze tévelyedett az a nép Isten útjától! Bár a Feltámadás Napja Mohamed Kinyilatkoztatásán keresztül bekövetkezett, bár fénye és jelképei beragyogták a földet és mindeneket, mi benne van, az a nép mégis kigúnyolta Őt, átadta magát a bálványoknak, melyeket azon kor papjai hiábavaló és meddő képzelgéseikben alkottak, és megfosztotta magát a mennyei kegyelem fényétől és az isteni irgalom záporaitól. Hát igen, a büdös bogár sohasem tudja megérezni a szentség illatát, és a sötétség denevére soha nem képes elviselni a nap ragyogását.

 

125.     Ilyen dolgok Isten minden Megnyilvánulásának idejében bekövetkeztek. Miként Jézus mondotta: „Újonnan kell születnetek.”[114] És így is szólt: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.”[115] E szavak értelme az, hogy aki bármely törvénykorszakban a Lélektől születik, és akit megébreszt a Szentség Megnyilvánulásának lehelete, bizony azok közé számíttatik, akik „életet” és „feltámadást” nyertek, és beléptek Isten szeretetének „paradicsomába”. És aki nem közülük való, az „halálra” és „nélkülözésre” ítéltetett, a hitetlenség „tüzére” és Isten „haragjára”. Az összes szent szövegben, a könyvekben és krónikákban a halál, a tűz, a vakság, a megértés és hallás hiánya mondatott ki ítéletként azokra, akiknek ajka nem érintette az igazi tudás égi kelyhét, és akiknek szíve megfosztatott a Szentlélek kegyelmétől saját idejükben. Miként korábban említettük: „Van szívük, de nem értenek vele.”[116]

 

126.     Az Evangélium egy másik helyén megíratott: Történt, hogy egy napon Jézus egyik tanítványának atyja meghalt. A tanítvány beszámolt Jézusnak atyja haláláról, és kérte, hadd menjen el, hogy eltemesse. Mire Jézus, a világtól való függetlenség ama Lényege így válaszolt, mondván: „Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat.[117]

 

127.     Hasonlóképpen, két Kúfából való férfi elment Ali-hoz, az Igazhitűek Parancsnokához. Az egyiknek volt egy háza, amit el akart adni; a másik volt a leendő vevő. Megegyeztek, hogy Ali tudtával kötik meg az egyezséget és írják meg a szerződést. Ő, Isten törvényének magyarázója, az írnokhoz fordulván így szólt: „Írd: ’Egy halott ember házat vásárolt egy másik halottól. Ennek a háznak négy határa van. Az egyik a sírgödör felé terjed, a másik a sír boltozata felé, a harmadik a Sirát [híd, támfal] felé, a negyedik vagy a Paradicsom, vagy a pokol felé.’” Gondold meg, ha e két lelket megébresztett volna Ali trombitahangja, ha szeretete erejével kikeltek volna a tévelygés sírjából, a halálos ítélet bizonyára nem mondatott volna ki rájuk.

 

128.     Isten Prófétáinak és a választottaiknak a célja minden korszakban és évszázadban nem volt más, mint hogy megerősítsék az „élet”, „feltámadás” és „ítélet” kifejezések lelki jelentőségét. Ha az ember csak egy kicsit elgondolkodik szívében Ali fenti kijelentésén, biztosan felfedezi a „sír”, „sírbolt”, „sirát”, „paradicsom” és „pokol” kifejezésekben rejlő összes misztériumot. De jaj, mily furcsa és szánalmas! Lásd, minden ember az én sírjában van bebörtönözve, és a világi vágyak legmélyebb mélységeiben fekszik eltemetve! Ha hozzájutnál az isteni tudás kristálytiszta vizének csupán egy harmatcseppjéhez, azonnal felismernéd, hogy az igazi élet nem a hús élete, hanem a léleké. Mert a hús élete közös emberben és állatban, míg a lélek életét csupán a tisztaszívűek birtokolják, akik kortyoltak a hit óceánjából, és ettek a bizonyosság gyümölcséből. Ez az élet nem ismer halált, és e lét koronája a halhatatlanság. Miként megmondatott: „Aki igazán hívő, él mind ebben, mind az eljövendő világban.” Ha az „élet” e földi életet jelentené, nyilvánvaló, hogy a halálnak győzedelmeskednie kell fölötte.

 

129.     Hasonlóképpen, az összes szent írás szövege bizonyságot tesz e fennkölt igazságról és e legmagasztosabb szóról. Továbbá a Korán verse, melyet Hamzih-val, „a Vértanúk Hercegével”[118] és Abú-Jahl-lal kapcsolatban nyilatkoztatott ki, ragyogó bizonysága és erős tanúságtétele kijelentésünk igazságának: „Vajon aki halott volt, és föltámasztottuk, s fényt adtunk neki, amelyben ő járhat-kelhet az emberek között – vajon ő hasonlatos-e ahhoz, aki sötétségben van, amelyből nem jöhet ki?”[119] E vers akkor szállt alá az Eredendő Akarat mennyországából, amikor Hamzih már felruháztatott a hit szent palástjával, míg Abú-Jahl hajthatatlanul pöffeszkedett ellenkezésében és hitetlenségében. A mindenhatóság Kútfejéből és az örök szentség Forrásából jött az ítélet, mely örök életet ruházott Hamzih-ra, és örök kárhozatra ítélte Abú-Jahl-t. Ez volt a jel, mely fehérre izzította a tagadás lángját a hitetlenek szívében, és arra indította őket, hogy nyíltan megtagadják Mohamed igazságát. Hangosan ordítoztak: „Mikor halt meg Hamzih? Mikor támadt fel? Mely órán kapott ilyen életet?” Minthogy e nemes szavak jelentését ők meg nem értették, sem nem kerestek megvilágosodást a Hit elismert magyarázóitól, akik az isteni tudás Kawthar-jának cseppjeit szórhatták volna rájuk, ezért a gonoszság ilyen tüzei lobbantak lángra az emberek között.

 

130.     Ma azt látod, hogy az isteni tudás Napjának tündöklő ragyogása ellenére az összes ember, magas vagy alacsony, a Sötétség Fejedelme azon bűzös megtestesüléseinek útját követi. Folytonosan hozzájuk fordulnak Hitük finomságait kibogozandó, és azok tudás hiányában olyan válaszokat adnak, melyek hírnevüknek és gazdagságuknak semmilyen módon sem árthatnak. Nyilvánvaló, hogy ezek a lelkek, melyek undorítóak és nyomorultak, mint a bogár maga, nem részesültek az örökkévalóság mósuszillatú szellőjéből, és soha be nem léptek a mennyei öröm Ridvánjába. Akkor miként tudnák ők másoknak átadni a szentség hervadhatatlan illatát? Ilyen az ő útjuk, és az is marad mindörökre. Csak azok juthatnak el Isten Szava megismeréséhez, akik Feléje fordultak, és visszautasították a Sátán megtestesüléseit. Így erősítette meg Isten Kinyilatkoztatása napjának törvényét újra, és jegyezte fel azt az erő tollával a mennyei dicsőség fátyla mögött rejtező titokzatos Táblára. Ha figyelnél e szavakra, ha eltűnődnél külső és belső jelentésükön szívedben, akkor megragadnád az értelmét mindazon homályos problémának, mely ezen a napon áthághatatlan korláttá vált az emberek és az Ítélet Napjának felismerése között. Akkor nem lesz majd több kérdés, ami zaklasson téged. Hőn reméljük, hogy – ha Isten is úgy akarja – nem fogsz nélkülözve és még mindig szomjasan megtérni az isteni irgalom óceánjának partjairól, sem nem térsz vissza ínségesen szíved vágyának romolhatatlan Szentélyéből. Lássuk hát, mily eredményt hoz kutatásod és erőfeszítésed.

 

131.     Folytatván: Célunk ezen igazságok feltárásával az volt, hogy bizonyítsuk Annak korlátlan hatalmát, Ki a királyok Királya. Légy igazságos: ez a korlátlan hatalom, mely egyetlen Szó kimondásán keresztül oly átható befolyásról, tekintélyről és lenyűgöző fenségről tett bizonyságot a magasabb rendű-e, vagy a föld királyainak világi uralma, akik, bár törődnek alattvalóikkal és segítik a szegényeket, csupán külsődleges és múlandó hűséget biztosíthatnak maguknak, míg az emberek szívében sem vonzódást, sem tiszteletet nem ébresztenek? Vajon az a korlátlan hatalom egyetlen szó erejével nem vetette-e alá, ébresztette-e meg, és keltette-e új életre az egész világot? Ugyan! Vetélkedhet-e az alantas por Azzal, Ki az Urak Ura? Mily nyelv merné megfogalmazni azt a felmérhetetlen különbséget, mely közöttük tátong? Sőt, minden összehasonlítás elégtelen, hogy korlátlan hatalmának megszentelt szentélyéhez érhessen. Ha az ember elgondolkodna, biztosan észrevenné, hogy még küszöbének szolgája is uralkodik minden teremtett dolgok fölött! Ez már a múltban is tapasztalható volt, és a jövőben is nyilvánvaló lesz.

 

132.     Ez csupán egyik jelentése azon szellemi hatalomnak, melyet az emberek képességeinek és befogadó készségének megfelelően kifejtettünk. Mert Ő, minden lények Mozgatója, ama dicsőséges Orca, oly hatóerők forrása, melyeket sem e Bántalmazott fel nem fedhet, sem e méltatlan nép meg nem érthet. Mérhetetlenül magasan áll Ő afölött, amint az emberek az Ő korlátlan hatalmát magasztalják; dicsőségesebb Ő mindannál, amit Néki tulajdonítanak!

 

133.     És most, elmélkedj ezen szívedben: Ha a korlátlan hatalom földi hatalmat jelentene és evilági uralmat, ha a föld minden népének és nemzetségének alávetését és külsődleges hűségét foglalná magában – mely által szerettei felmagasztaltatnának és békében élhetnének, ellenségei pedig megaláztatnának és megkínoztatnának – a korlátlan hatalom ilyen formája nem lenne méltó Magához Istenhez, minden uralom Forrásához, Kinek fenségéről és erejéről minden dolgok bizonyságot tesznek. Mert nem látod-e, hogy az emberiség nagy része az Ő ellenségeinek befolyása alatt áll? Nem tértek-e le mind az Ő tetszése ösvényéről? Nem cselekedték-e azt, amit megtiltott, és hagyták tétlenül, sőt megtagadták és ellenezték a dolgokat, amiket megparancsolt? Nem estek-e mindig is a barátai az Ő ellenségei zsarnokságának áldozatává? Mindezen dolgok nyilvánvalóbbak, mint a delelő nap ragyogása.

 

134. Tudd hát ezért, ó, kérdező kereső, hogy a földi hatalom semmit nem ér, és soha nem is fog érni Isten és az Ő választottainak szemében. Továbbá, ha a hatalmat és uralmat úgy értelmezik, hogy az földi fensőbbséget és világi erőt jelent, akkor lehetetlen lenne megmagyaráznod ezeket a verseket: „És bizony a Mi seregünk fog győzelmet aratni.”[120] „El akarják oltani Isten világosságát a szájukkal, ám Isten rendíthetetlen abban, hogy kiteljesítse az Ő világosságát, még akkor is, ha ez a hitetleneknek nem tetszik.”[121] „Ő az Uralkodó, minden dolgok fölött.” A Korán legnagyobb része hasonlóképpen bizonyságot tesz ezen igazságról.

 

135.     Ha ezen ostoba és hitvány lelkek meddő erősködése igaz volna, nem tehetnének mást, mint hogy elutasítsák mind e szent beszédet és mennyei utalást. Mert nem találtatott kiválóbb és Istenhez közelebb álló harcos a földön, mint Husszein, Ali fia, oly páratlan és hasonlíthatatlan volt ő. „Senki a világon nem volt vele egyenlő, vagy hozzá mérhető.” Mégis, hallanod kellett, hogy mi történt vele. „Isten átka legyen a vétkeseken!”[122]

 

136.     Ha a verset „És bizony a Mi seregünk fog győzelmet aratni” szó szerint kellene értelmezni, világos, hogy semmilyen módon nem lenne alkalmazható Isten választottaira és az Ő seregeire, minthogy Husszein, kinek hősiessége olyan nyilvánvaló volt, mint a nap, legyőzve és alávetve itta ki végül a vértanúság serlegét Karbalában, Taff földjén. Ugyanez áll a szent versre is: „El akarják oltani Isten világosságát a szájukkal, ám Isten rendíthetetlen abban, hogy kiteljesítse az Ő világosságát, még akkor is, ha ez a hitetleneknek nem tetszik”. Ha ezt szó szerint kellene értelmezni, soha nem felelne meg az igazságnak. Mert a föld népei látszólag minden korszakban elfojtották Isten fényét és kioltották Isten Lámpásait. Akkor miként lehetne e Lámpások korlátlan hatalmának fensőbbségét megmagyarázni? Mit jelölhetne Isten akaratának az ereje, hogy „világosságát kiteljesítse”? Miként már láthattuk, oly nagy volt a hitetlenek ellenségessége, hogy ezen isteni Égitestek közül egyik sem talált soha menedéket, sem nem ízlelhette a nyugalom kelyhét. Oly súlyos volt az elnyomatásuk, hogy a legalantasabb ember is úgy bántotta a lét ezen Lényegeit, amint csak kedvére volt. A nép figyelemmel kísérte e szenvedéseket és még tetőzte. Akkor miként lehetne egy ilyen nép képes arra, hogy megértse és értelmezze Istennek e szavait, az örök dicsőségnek e verseit?

 

137.     De e versek célja nem az, amit ők elképzeltek. Sőt, a „fensőbbség”, „erő” és „hatalom” kifejezések teljesen más állapotot és jelentést hordoznak. Például, nézd Husszein vércseppjeinek átható erejét, melyek ott a földet öntözték. Mily fensőbbséggel és befolyással rendelkezik az emberek teste és lelke fölött maga a por is azon vér szentségén és erején keresztül! Olyannyira, hogy aki bajaiból keresett szabadulást, meggyógyult azon szent föld porának érintésétől, és aki tulajdonát megóvni kívánván, tökéletes hittel és megértéssel azon szent földből egy keveset házában kincsként tartott, megóvta azzal minden vagyonát. Ezek erejének külső megnyilvánulásai. És ha rejtett erényeit akarnánk felsorolni, biztosan azt mondanák: „Bizony, a port tekinti ő az Urak Urának, és teljesen elfordult Isten Hitétől.”

 

138.     Továbbá, idézd fel a szégyenteljes körülményeket, melyek Husszein vértanúságát kísérték. Gondolj bele magányába, hogy látszólag nem találtatott senki, aki segítségére lett volna, senki, aki felvette és eltemette volna testét. És mégis, nézd, mily számosan vannak ma azok, akik a föld legtávolabbi sarkából magukra öltik a zarándokok ruháját, vértanúságának helyszínét keresvén, hogy homlokukat szentélyének küszöbére hajthassák! Ilyen Isten fensőbbsége és ereje! Ilyen uralmának és fenségének dicsősége!

 

139.     Ne gondold, hogy mivel ezek a dolgok Husszein vértanúsága után következtek be, mindezen dicsőség nem volt hasznára néki. Mert az a szent lélek halhatatlan, Isten életét éli, és az égi dicsőség menedékében lakozik, a mennyei újraegyesülés Sadrih-ján. A lét ezen Lényegei az áldozat ragyogó Példaképei. Életüket, javaikat, lelküket, szellemüket, mindenüket ajánlották fel és fogják is mindig felajánlani a Hőn Szeretett ösvényén. Számukra nincs drágább állapot, bármily magasztos lenne is az. Mert a szeretőknek nincs más vágyuk, mint Szerettük tetszése, és más céljuk, mint a Véle való újraegyesülés.

 

140.     Ha meg kívánnánk véled osztani Husszein vértanúsága misztériumának akár egyetlen sugarát is, és fel kívánnánk tárni előtted annak gyümölcseit, ezen oldalak soha nem lennének elegendők, sem jelentésüket ki nem meríthetnék. Azt reméljük, hogy Isten akaratából feltámad a könyörület szellője, és az isteni Tavasz a lét fáját új élet ruhájába öltözteti; hogy felfedezhessük az isteni Bölcsesség misztériumait, és gondviselésén keresztül függetlenné válhassunk minden dolgok tudásától. Eddig csak egy maroknyi, minden hírnevet nélkülöző lelket találtunk, akik eljutottak ezen állapotba. Mutassa meg majd a jövő, mit rendel el Isten Ítélete, és mit nyilatkoztat ki rendelkezésének Frigysátra. Emígyen mondjuk el néked Isten Ügyének csodáit, és csepegtetjük füledbe a mennyei ének dallamait, hogy tán eljuthass a valódi tudás állapotába, és részesülhess annak gyümölcséből. Ezért hát, tudd bizonyosan, hogy a mennyei fenség ezen Égitestjeinek, légyen bár lakhelyük a por, igazi otthonuk mégis a dicsőség székhelye a magasságbéli birodalmakban. Bár minden földi tulajdontól megfosztattak, mégis a mérhetetlen gazdagság birodalmaiban szárnyalnak. És bár az ellenség markában keményen megpróbáltatnak, az erő és mennyei uralom jobbján ülnek. Megaláztatásuk sötétjébe a soha nem múló dicsőség fénye sugárzik le rájuk, és elhagyatottságukra egy legyőzhetetlen hatalom bizonyságai záporoznak alá.

 

141.     Így Jézus, Mária fia, mikor egy nap ülvén és a Szentlélektől ihletve beszélt, ilyen szavakat szólt: „Ó, emberek! Ételem a mező füve, amivel éhem csillapítom. Ágyam a por, éjjeli lámpásom a hold fénye, paripám a saját lábam. Nézzétek, ki gazdagabb a földön nálam?” Isten igazságosságára! Kincsek ezrei keringenek e szegénység körül, és a dicsőség királyságainak miriádjai sóvárognak az ilyen megaláztatás után! Ha e szavak belső jelentése tengeréből csak egy cseppnyit is részesülnél, bizonyosan lemondanál a világról, és mindenről, mi benne van, és mint a Főnix, elemésztenéd magad a ki nem alvó Tűz lángjaiban.

 

142.     Hasonlóképpen, mesélik, hogy egy nap Sádiq egyik társa a szegénységére panaszkodott előtte. Mire Sádiq, az a halhatatlan szépség, így válaszolt: „Bizony, gazdag vagy te, és ittál a gazdagság italából.” A szegénység által sújtott lélek megzavarodott ama ragyogó jelenség szavaitól, és így szólt: „Hol van az én vagyonom, akinek egyetlen fillérje sincsen?” Sádiq erre megkérdezte: „Nem bírod-e szeretetünket?” Mire a válasz: „De igen, ó, Isten Prófétájának sarja!” És Sádiq ismét kérdezte tőle, mondván: „Elcserélnéd-e e szeretetet ezer dinárra?” Az ember így válaszolt: „Nem, soha nem cserélném el, még ha az egész világot, és mindent, mi benne van, adnák is érte!” Erre Sádiq megjegyezte: „Akkor hogyan nevezhetnek szegénynek valakit, akinek ilyen kincse van?”

 

143.     Ez a szegénység és gazdagság, ez a megaláztatás és dicsőség, ez az uralom, erő és hasonlók, melyeken e hiú és ostoba lelkek szeme és szíve csüng – mindezek tökéletes semmivé olvadnak abban az Udvarban! Miként megmondta: „Ti emberek! Ti, mint szegények egyedül Istenre vagytok utalva. Isten azonban az, Aki nem szorul senkire, és Aki Önmagában Elegendő.”[123] A „gazdagság” alatt tehát az Istenen kívül mindentől való függetlenség értendő, és a „szegénység” alatt az Istentől való dolgok hiánya.

 

144.     Hasonlóképpen, emlékezz a napra, amikor a zsidók Jézust, Mária fiát körülvették és arra akarták rávenni, hogy vallja meg azt az állítását, hogy Ő a Messiás és Isten Prófétája, hogy hitetlennek bélyegezhessék és halálra ítélhessék. Aztán elvezették Őt, Ki az isteni Kinyilatkoztatás mennyországának Napcsillaga volt, Pilátus és Kajafás elé, aki azon kor vezető főpapja volt. A főpapok mind a palotába gyűltek, valamint egy sokaságnyi ember, akik azért sereglettek oda, hogy tanúi legyenek szenvedésének, kigúnyolják és bántalmazzák Őt. Bár ismételten kérdezték, remélvén, hogy megvallja állítását, Jézus mégis hallgatott, és nem szólt. Végül felállt egy Istentől elátkozott és odalépvén Jézushoz, Isten nevében kényszerítette Őt mondván: „Nem mondtad-é, hogy Te vagy az Isteni Messiás? Nem mondtad-é ’Én vagyok a Királyok Királya, az Én szavam Isten Szava, és Én vagyok, Aki megtöri a szombatnapot’?” Mire Jézus felemelte fejét és így szólt: „Nem látod-é az Emberfiát az erő és hatalom jobbján ülni?”[124] Ezek voltak az Ő szavai, és mégis, fontold meg, hogy látszólag minden erő híján volt, kivéve azt a belső erőt, mely Istentől származott, és mely átfogott mindeneket a mennyben és a földön. Miként mondhatnám el mindazt, ami Véle történt, miután e szavakat kiejtette? Hogy írhatnám le förtelmes viselkedésüket Vele szemben? Végül is olyan megpróbáltatásokat zúdítottak áldott Személyére, hogy felszárnyalt a negyedik Mennyországba.

 

145.     A Lukács szerinti Evangéliumban feljegyeztetett továbbá, hogy Jézus egy napon elment egy zsidó mellett, aki bénaságban szenvedett és ágyon feküdt. Mikor a zsidó meglátta, felismerte, és segítségéért kiáltott. Jézus ezt mondta neki: „Kelj fel ágyadról; megbocsátattak a te bűneid.” A közelben álló zsidók közül egyesek tiltakoztak, mondván: „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” Jézus azonnal átlátta gondolataikat, és így válaszolt nekik: „Melyik könnyebb, azt mondani a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat és járj; vagy azt mondani: Megbocsáttattak néked a te bűneid? Hogy megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma e földön megbocsátani a bűnöket.”[125] Ez a valódi, szuverén hatalom, és ilyen Isten Választottainak ereje! Mindezen dolgok, melyeket ismételten említettünk, és a részletek, melyeket különféle forrásokból felidéztünk, nem más célt szolgálnak, mint hogy képessé tegyenek arra, hogy felfogjad az Isten Választottainak kijelentéseiben rejlő utalások értelmét, nehogy bizonyos kijelentések megingassák lábad és megfélemlítsék szíved.

 

146.     Így biztos léptekkel járhatjuk a bizonyosság Ösvényét, hogy a szellő, mely Isten tetszésének mezei felől fúj, tán felénk sodorhassa az isteni elfogadás édes illatait, és odahasson, hogy mi tünékeny halandók, akik vagyunk, beléphessünk az örök dicsőség Királyságába. Akkor majd meg fogod érteni a korlátlan uralom és hasonlók belső jelentését, melyekről a hagyományok és írások beszélnek. Továbbá, már nyilvánvaló és ismeretes számodra, hogy a dolgokat, melyekhez a zsidók és a keresztények ragaszkodtak, és a gáncsoskodást, melyet Mohamed Szépségére halmoztak, ugyanezt tette most a Korán népe is, és láthattuk abban, ahogyan a „Bayán Pontját” rágalmazták – legyen az isteni Kinyilatkoztatás királyságaiban lakozó minden lélek áldozat Érte! Nézd ostobaságukat: ugyanazokat a szavakat használják, mint régen a zsidók, és észre sem veszik! Mily találóak és igazak az Ő szavai velük kapcsolatban: „Ám hagyd őket, hadd űzzék játékukat nyelvük köszörülésével!”[126] „Az életedre, ó Mohamed! Bizony, ők az eszeveszettségükben tévelyegnek!”[127]

 

147.     Amikor a Láthatatlan, az Örök, az isteni Lényeg akaratából Mohamed Napja a tudás láthatára fölé emelkedett, a kifogások között, melyeket a zsidó írástudók Ellene felhoztak, volt az, hogy Mózes után Isten nem fog több Prófétát küldeni. Igen, említés történt ugyan az írásokban egy Lélekről, Kinek testet kell öltenie, Aki Mózes hitét fogja előre lendíteni és népe érdekeit előmozdítani, hogy a Mózesi Törvénykorszak Törvénye átfoghassa az egész földet. Könyvében az örök dicsőség Királya emígyen utalt a szavakra, melyeket azok az Istentől való elszakadás és tévelygés völgyében bolyongók szólottak: ”A zsidók azt mondják: ’Isten keze meg van béklyózva.’ Az ő kezük legyen megbéklyózva, s legyenek átkozottak azért, amit mondtak! Ellenkezőleg! Mindkét keze ki van nyújtva…”[128] „Isten keze van a kezük fölött.”[129]

 

148.     Bár a Korán magyarázói különféle módon adták elő a körülményeket, melyek között e vers kinyilatkoztatása történt, mégis törekedj arra, hogy megértsd a célját. Azt mondja: Mily hamis az, amit a zsidók elképzeltek! Miként lehetne Annak a keze, Aki az igazi Király, Akinek akaratából Mózes megjelent, és Aki ráruházta a Prófétaság köntösét – miként lehetne egy Ilyennek a keze leláncolva és megbilincselve? Miként lehetne Róla feltételezni, hogy képtelen lenne, Mózes után egy másik Küldöttet is támasztani? Lásd, mily abszurd az ő beszédük; mily messze tévelyedett a tudás és megértés ösvényétől! Figyeld meg, hogy mindezen emberek ma is ilyen ostoba képtelenségekkel foglalatoskodnak. Több mint ezer éve mondogatják ezt a verset, akaratlanul is elítélve a zsidókat, és egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy ők maguk, nyíltan és magukban, a zsidók érzelmeit és hiedelmeit hangoztatják! Bizonyára ismered üres feltételezéseiket, hogy az összes Kinyilatkoztatás lezárult, hogy az Isteni irgalom kapui bezárattak, hogy az örök szentség hajnalából nem kel fel többé nap, hogy az örök bőség Óceánja mindörökre elcsitult, és hogy az időtlen dicsőség Frigysátrából többé nem öltenek testet Isten Hírnökei. Ilyen mértékű e szűk látókörű, hitvány emberek megértése. Ezek az emberek azt képzelik, hogy Isten mindent átfogó kegyelmének és bőséges irgalmának áradása, melynek megszűnését emberi elme el sem képzelheti, megszakadhat. Minden oldalról felkelnek, magukra öltik a zsarnokság köpenyét, és mindent megtesznek azért, hogy meddő képzelgésük keserű vizével kioltsák Isten égő Csipkebokrának lángját, megfeledkezve arról, hogy a hatalom burája saját hatalmas erődjén belül fogja megvédeni Isten Lámpását. A teljes nyomor, melybe ez a nép süllyedt, biztosan megelégíti őket, minthogy megfosztattak Isten Ügye lényegi Céljának felismerésétől és Misztériumának és Lényegének tudásától. Ugyanis az emberekre ruházott legmagasabb és legnagyszerűbb kegyelem az „Isten Színe elé jutás” és az Ő felismerésének a kegyelme, mely megígértetett minden embernek. Ez a kegyelem legfelső foka, melyet a Mindenek Felett Bőkezű, az Örök Úr az emberre ruházott, és tökéletes bőkezűségének teljessége teremtményei számára. E kegyelemből és bőkezűségből egy sem részesült e nép közül, sem nem tiszteltetett meg e legmagasztosabb kiváltsággal. Mily számosak a kinyilatkoztatott versek, melyek kifejezetten erről a legsúlyosabb igazságról és legmagasztosabb Témáról tesznek bizonyságot! És ők mégis visszautasították ezt, és saját vágyaik szerint félremagyarázták jelentését. Miként kinyilatkoztatta: „Akik nem hisznek Isten jeleiben, s abban, hogy találkozásuk lesz Véle, azoknak nincsen reményük az Én irgalmamban. Fájdalmas büntetés lesz az osztályrészük.”[130] Ezt is mondja: „Akik abban bizakodnak, hogy Uruk Színe elé jutnak és Őhozzá fognak visszatérni.”[131] És egy további helyen ezt mondja: „Akik hittek abban, hogy találkoznak Istennel, azt mondták: ’Mennyi kis sereg győzedelmeskedett már nagy seregen Isten akaratából!’”[132] És ismét más helyütt ezt nyilatkoztatja ki: „Aki reménykedik abban, hogy Ura Színe elé jut, az jótettet cselekedjen…!”[133] És újfent mondja: „Ő rendel el minden dolgokat. Ő magyarázza meg a jeleit, hogy bízvást bízzatok: Uratok Színe elé fogtok jutni.”[134]

 

149.     E nép elutasította mindezen verseket, melyek félreérthetetlenül tesznek bizonyságot az „Isten Színe elé jutás” valóságáról. A szent írások egyetlen más tárgyat sem hangsúlyoznak erősebben. Mégis, megfosztották magukat e fenséges és legmagasztosabb rangtól, e legmagasabb és dicső állapottól. Egyesek azt bizonygatták, hogy az „Isten Színe elé jutás” Isten „Kinyilatkoztatását” jelenti a Feltámadás Napján. Ha ezzel azt állítanák, hogy Isten „Kinyilatkoztatása” az „Egyetemes Kinyilatkoztatást” jelöli, világos és nyilvánvaló, hogy ez a kinyilatkoztatás már most is létezik minden dologban. Ennek igazságát már bizonyítottuk, minthogy bemutattuk, hogy minden dolog a tökéletes Király ragyogásának befogadója és felmutatója, és hogy az a Nap, minden ragyogás Forrása kinyilatkoztatásának jelei a lények tükrében léteznek és öltenek testet. Sőt, ha az ember az isteni és lelki meglátás szemével tekintene körül, azonnal felismerné, hogy semmi sem létezhet Isten, a tökéletes Király ragyogásának kinyilvánítása nélkül. Gondold meg, hogy miként tesz ékesszóló bizonyságot minden teremtett dolog a benne világló belső Fény megnyilvánulásáról. Lásd, miként tárulnak fel minden dologban Isten Ridvánjának kapui, hogy a keresők eljuthassanak a megértés és bölcsesség városaiba, és beléphessenek a tudás és erő kertjeibe. Minden kertben meg fogják pillantani a belső jelentés titokzatos menyasszonyát, a legnagyobb kegyelemben és legteljesebb díszben a szavak termeiben gonddal őrizvén. A Korán legtöbb verse e lelki tárgyról szól, és erről tesz bizonyságot. A vers: „Nincs semmi, ami ne az Ő dicsőségét zengené”[135] ékesszóló tanúságtétel erről; és az „Ám Mi írásban vettünk számba mindent”[136] hű tanúja ennek. Nos, ha az „Isten Színe elé jutás” alatt az értendő, hogy eljutunk egy ilyen kinyilatkoztatás megértéséhez, nyilvánvaló, hogy minden ember eljutott már a páratlan Király változhatatlan Orcájának színe elé. Miért kellene hát egy ilyen kinyilatkoztatást leszűkíteni a Feltámadás Napjára?

 

150.     És ha azt állítanák, hogy az „Isten Színe” kifejezés „Isten Különleges Kinyilatkoztatását” jelenti, melyet egyes szúfik úgy fejeztek ki, mint a „Legszentebb Kiáradást”, ha ez Magában a Lényegben történne, nyilvánvaló, hogy ez öröktől fogva létezett az isteni Tudásban. Feltételezve ezen elmélet helyességét, az „Isten Színe elé jutás” ebben az értelemben nyilvánvalóan senkinek nem lehetséges, minthogy ez a kinyilatkoztatás a legbensőbb Lényegre korlátozódik, melyhez egy ember sem érhet el. „Az út el van zárva, és minden keresés megtiltatott.”[137] A menny kegyeltjeinek elméje, bármily magasra szárnyaljon is, soha nem érhet el erre a szintre, hát akkor mennyivel kevésbé a zavaros és korlátozott elmék megértése.

 

151.     És ha azt mondanák, hogy az „Isten Színe” kifejezés „Isten Másodlagos Kinyilatkoztatását” jelenti, melyet úgy értelmeznek, mint a „Szent Kiáradás”, ez bevallottan alkalmazható a teremtés világára, vagyis, Isten eredendő és eredeti megnyilvánulásának birodalmában. Az ilyen kinyilatkoztatás az Ő Prófétáira és Választottaira korlátozódik, minthogy náluk hatalmasabb soha nem lépett be a lét világába. Ez igazságot mindenki elismeri, és tanúskodik róla. Isten eme Prófétái és Választottai Isten minden változhatatlan tulajdonságának és nevének befogadói és felmutatói. Ők azok a tükrök, melyek igazul és hitelesen verik vissza Isten fényét. Ami rájuk alkalmazható, az valójában Istenre Magára is alkalmazható, Aki egyszerre a Látható és Láthatatlan. Annak megismerése, Ki minden dolgok Eredete, és az Ő Színe elé jutás lehetetlen ezen sugárzó Lények megismerésén és az Ő színük elé járuláson kívül, akik az Igazság Napjából erednek. Ezért e szent Égitestek színe elé való jutás Maga „Isten Színe elé való jutás”. Tudásukból Isten tudása nyilatkozik meg, és orcájuk fényéből Isten Arcának ragyogása válik láthatóvá. A Világtól Való Elfordulás ezen Lényegeinek sokféle tulajdonságán keresztül, Kik úgy az elsők, mint az utolsók, a láthatók és láthatatlanok, nyilvánvalóvá tétetik, hogy Az, Ki az Igazság Napja, „az Első és az Utolsó, a Látható és a Láthatatlan.”[138] Ugyanez érvényes Isten többi fenséges nevére és magasztos tulajdonságára is. Ezért hát, bárki és bármely Törvénykorszakban is felismerte e dicső, e sugárzó és legnagyszerűbb Égitesteket és színük elé jutott, az bizony Magának „Istennek Színe elé” jutott el, és belépett az örök és halhatatlan élet városába. Az ilyen szín elé járulás csak a Feltámadás Napján lehetséges, mely az a Nap, amikor Isten Maga tűnik fel mindent átfogó Kinyilatkoztatásán keresztül.

 

152.     Ez a jelentése a „Feltámadás Napjának”, melyről az összes szent írás beszél, és mely meghirdettetett minden embernek. Gondolkodj el: el lehet-e képzelni egy ennél drágább, hatalmasabb és dicsőségesebb napot, mint ezt, hogy az ember készakarva lemondjon annak kegyelméről, és megfossza magát ajándékaitól, melyek tavaszi záporként hullanak alá az egész emberiségre az irgalom mennyországából? Miután meggyőzően bemutattuk, hogy nincs nagyobb nap, mint ez a Nap, és dicsőbb kinyilatkoztatás, mint ez a Kinyilatkoztatás, és felsoroltuk mindezen súlyos és csalhatatlan bizonyítékokat, melyeket értő elme meg nem kérdőjelezhet, és melyeket tudós ember nem hagyhat figyelmen kívül, hogyan foszthatja meg magát az ember a kétség és képzelgés népének meddő állításai miatt ily bőségesen áradó kegyelemtől? Nem hallották-e a jól ismert hagyományt: „Mikor a Qá’im felkel, az a nap a Feltámadás Napja.”? Hasonló módon értelmezték az Imámok, az isteni útmutatás kiolthatatlan fényei, a verset: „Vajon arra várnak, hogy Isten felhőkből készített sátrakban jön hozzájuk…?”[139] – mely jelet kétségtelenül úgy tekintettek, mint a Feltámadás Napjának egyik jellemzőjét – mint ami a Qá’imra és az Ő megnyilvánulására vonatkozik.

 

153.     Igyekezz hát ezért, ó testvérem, hogy felfogd a „Feltámadás” jelentését, és tisztítsd meg füled ez Istentől elvetett emberek üres beszédétől. Ha belépnél a világtól való tökéletes elfordulás birodalmába, készségesen tanúsítanád, hogy nincs hatalmasabb nap, mint ez a Nap, és hogy rettenetesebb feltámadás, mint ez a Feltámadás el sem képzelhető. Egyetlen igaz cselekedet e Napon felér az összes erényes tettel, melyet az emberek miriádnyi évszázadon át gyakoroltak – sőt, Isten bocsánatát kérjük egy ilyen hasonlatért! Mert bizony a jutalom, melyet egy ilyen tett megérdemel, végtelenül magasan az emberek értékelése fölött áll és azon túlmutat. Minthogy ezek a korlátolt és nyomorult lelkek a „Feltámadás” és „az Isten Színe elé jutás” igazi jelentését nem tudták megérteni, így annak kegyelméből teljesen kimaradtak. Bár minden tudás, és az ahhoz vezető erőfeszítés és munka egyetlen és alapvető célja a Megnyilvánulás felismerése és a Színe elé járulás, mégis mind anyagi tanulmányaikba merülnek. Megtagadják maguktól a pihenés minden pillanatát, és figyelemre sem méltatják Azt, Aki minden tudás Lényege és kutatásuk egyetlen Tárgya! Azt hiszem, ajkuk soha nem érintette az isteni Tudás kelyhét, és úgy tűnik, hogy nem részesültek a mennyei kegyelem záporainak akár egyetlen harmatcseppjéből sem.

 

154.     Gondold meg, hogyan lehetne igazán tanultnak nevezni azt, aki Isten Kinyilatkoztatása napján nem tudott eljutni az „Isteni Jelenlét” kegyelmébe, és nem tudta felismerni az Ő Megnyilvánulását, habár korszakokat is tölthetett a tudás megszerzésével, és elsajátította az emberek összes korlátozott és anyagi jellegű tudását? Bizton nyilvánvaló, hogy nem tekinthető úgy, mint aki igaz tudással rendelkezik. Míg az emberek közül a legtanulatlanabb, hogyha e legfőbb kitüntetéssel megtiszteltetik, bizony az Istentől tanultak közé számíttatik, kiknek tudása Istentől való; mert az ilyen ember eljutott a tudás csúcsára, és felért a tanulás legmagasabb hegyormára.

 

155.     Ez a jelenség is a Kinyilatkoztatás Napjának egyik jele. Miként megmondatott: „A megalázottakat közületek felemeli Ő; és a magasan állókat megszégyeníti.”[140] És hasonlóképpen nyilatkoztatta ki a Koránban: „Mi pedig kegyet akartunk gyakorolni azok iránt, akik gyengeségük miatt elnyomást szenvednek a földön, s lelki vezetőkké és örököseinkké akartuk őket tenni.”[141] Láthattuk ezen a napon, hogy a hittudósok közül hányan zuhantak le a tudatlanság legmélyebb mélységeibe és lakoznak ott, mert visszautasították az Igazságot, és akiknek a neve kitöröltetett a dicsőségesek és tudósok tekercséből. És hányan vannak a tudatlanok, akik a Hit elfogadása által felszárnyaltak és elértek a tudás magas csúcsára, és akiknek a nevét az Erő Tolla felvéste az isteni Tudás Táblájára. Amint írva van: „Isten eltörli vagy megerősíti azt, amit akar, mert Nála van a Kinyilatkoztatás Forrása.”[142] Ezért megmondatott: „Bizonyságot keresni akkor, amikor a Bizonyíték már megadatott, bizony helytelen dolog, és a tudást hajszolni akkor, amikor minden tanulás Tárgya már előttetek van, az valóban elítélendő.”[143] Mondd: Ó, föld népe! Nézzétek e lángszívű Ifjút, Ki a Lélek korlátlan mélységein suhan át, hirdetvén néktek az örömhírt: „Íme, Isten Lámpása világít!”, és arra szólít titeket, hogy figyeljetek Ügyére, mely, bár az időtlen tündöklés fátylai alatt rejtezik, Irak földjén már az örök szentség hajnala felett ragyog.

 

156.     Ó barátom, ha elméd madara felkutatná a Korán Kinyilatkoztatásának egeit, ha az ott feltárt isteni tudás birodalmán elmélkedne, bizonyosan a tudás számtalan ajtaját találnád előtted megnyílva. Bizton felismernéd, hogy mindezen dolgok, melyek e napon meggátolták e népet abban, hogy elérjenek az örök kegyelem óceánjának partjaira, ugyanezen dolgok akadályozták meg a Mohamedi Törvénykorszakban az akkori embereket, hogy felismerjék azt az isteni Égitestet, és bizonyságot tegyenek az Ő igazságáról. Megérted majd a „visszatérés” és „kinyilatkoztatás” misztériumait is, és biztonságban lakozol a bizonyosság és bizonyság legfenségesebb termeiben.

 

157.     És történt pedig, hogy egy napon azon páratlan Szépség ellenségei közül néhányan, akik messze tévelyedtek Isten elpusztíthatatlan Szentélyétől, gúnyosan e szavakkal fordultak Mohamedhez: „Isten szövetséget kötött velünk, hogy ne higgyünk egy küldöttben sem, ameddig nem hoz nekünk égő áldozatot, amelyet megemészt az égből jövő tűz.” E vers jelentése az, hogy Isten szövetséget kötött velük, hogy ne higgyenek egyetlen küldöttnek sem, amíg az nem mutatja be Ábel és Káin csodáját, vagyis áldozatot ajánl, amit a mennyből jövő tűz emészt el; miként azt Ábel történetében hallották, mely történet feljegyeztetett az írásokban. Erre válaszolván Mohamed azt mondta: „Már énelőttem jöttek hozzátok Küldöttek nyilvánvaló bizonyítékokkal és azzal, amiről beszéltek. Miért öltétek hát meg őket – ha különben igazat mondotok?” [144] És most, légy igazságos: Miként létezhettek volna ugyanazok az emberek, akik Mohamed idején éltek, évezredekkel korábban Ádám vagy más Próféták idejében? Miért vádolta volna Mohamed, az igazmondás ama Lényege, korának embereit Ábel vagy más Próféták megölésével? Nincs más választásod, mint hogy Mohamedet bitorlónak vagy ostobának tartsd – mitől Isten mentsen! –, vagy pedig azt mondani, hogy a gonoszság azon emberei ugyanazok az emberek voltak, akik minden egyes korszakban ellenszegültek és gáncsoskodtak Isten Prófétái és Hírnökei ellen, mígnem mindet a vértanúságba hajszolták.

 

158.     Fontold meg ezt szívedben, hogy az isteni tudás édes fuvallata, mely a kegyelem mezői felől támad, feléd sodorhassa a Szeretett szavának illatát, és lelkedet eljuttathassa a megértés Ridvánjába. Minthogy a mindenkori makacsok nem fogták fel e súlyos és jelentőségteljes szavak mélyebb értelmét, és azt képzelték, hogy Isten Prófétáinak válasza nincs összefüggésben a kérdésekkel, melyeket feltettek Nékik, ezért hát tudatlanságot és ostobaságot tulajdonítottak a tudás és megértés azon Lényegeinek.

 

159.     Hasonlóan, Mohamed egy másik versben tiltakozását fejezi ki kora embereivel szemben. Ezt mondja: „Noha korábban győzelemért fohászkodtak Istenhez a hitetlenek ellen – mégis, miután eljött hozzájuk Az, Akit pedig már ismertek, akkor nem hittek Benne. Isten átka legyen a hitetleneken!”[145] Gondold meg, hogy ez a vers miként utal arra is, hogy az emberek, akik Mohamed idejében éltek, ugyanazok voltak, akik a régi Próféták idején azért harcoltak és küzdöttek, hogy Isten Hitét előrelendítsék és Ügyét tanítsák. De mégis, a Jézus és Mózes idejében élt nemzedékeket, és azokat, akik Mohamed napjaiban éltek, hogyan lehet úgy tekinteni, mint tulajdonképpen egy és ugyanazon emberek? Mi több, azok, akiket korábban ismertek, Mózes volt, az Öt Könyv Kinyilatkoztatója, és Jézus, az Evangélium Szerzője. Mindezek ellenére miért mondta Mohamed: „Miután eljött hozzájuk Az, Akit pedig már ismertek” – vagyis Jézus vagy Mózes – „akkor nem hittek Benne”? Nem nevezték-e Mohamedet külsőleg más néven? Nem jött-e másik városból? Nem beszélt-e más nyelven, és nyilatkoztatott ki más Törvényt? Hogyan lehet akkor e vers igazságát megállapítani és jelentését tisztázni?

 

160.     Iparkodj hát, hogy megértsd a „visszatérés” jelentését, mely oly nyilvánvalóan nyilatkoztatott ki magában a Koránban, és melyet még senki meg nem értett. Mit mondasz erről? Ha azt mondod, hogy Mohamed volt a régi Próféták „visszatérte”, amint erről ez a vers tanúskodik, akkor Társai is ugyanúgy a korábbi Társak „visszatérései” kell legyenek, miként a korábbi emberek „visszatértéről” is világosan tanúskodik a fent említett versek szövege. És ha megtagadod ezt, akkor bizonyosan megtagadod a Korán igazságát, Isten legbiztosabb bizonyságáét az embereknek. Törekedj arra, hogy hasonlóképpen megragadhasd a „visszatérés”, „kinyilatkoztatás” és „feltámadás” jelentőségét, miként ezek az isteni Lényeg Megnyilvánulásainak napjaiban láthatóak, hogy önnön szemeddel láthasd a szent lelkek „visszatértét” megszentelt és ragyogó testekbe, lemoshasd a tudatlanság porát, és megtisztíthasd az elsötétedett énedet az irgalom vizével, mely az isteni Tudás Forrásából fakad; hogy tán Isten erején, és az isteni útmutatás fényén keresztül megkülönböztethesd az örök ragyogás Reggelét a tévelygés sötét éjétől.

 

161.     Továbbá, nyilvánvaló számodra, hogy Isten Megbízottai egy új Ügy Hirdetőjeként és egy új Üzenet Hordozójaként öltenek testet a föld népei számára. Minthogy a Mennyei Trónus ezen Madarai mindnyájan Isten Akaratának mennyországából küldetnek alá, és minthogy mindnyájan azért állnak ki, hogy az Ő ellenállhatatlan Hitét hirdessék, ezért úgy tekintetnek, mint egy lélek és ugyanazon személy. Mert Ők mind Isten szeretetének ugyanazon Kelyhéből isznak, és az Egység ugyanazon Fájának gyümölcséből részesülnek. Isten ezen Megnyilvánulásai mind kettős természettel rendelkeznek. Az egyik a tiszta elvonatkoztatás és lényegi egység állapota. E tekintetben, ha mindüket egyazon néven szólítod és ugyanazon tulajdonságokkal illeted, nem tévelyedtél el az igazságtól. Miként kinyilatkoztatta: „Nem teszünk különbséget az Ő Küldöttei között.”[146] Mert Ők a föld népét mindnyájan arra szólítják, hogy ismerjék el Isten Egységét, és a végtelen kegyelem és nagylelkűség Kawthar-ját hirdetik nékik. Mindnyájan felruháztattak a Prófétaság köntösével, és megtiszteltettek a dicsőség palástjával. Ezért Mohamed, a Korán Pontja kijelentette: „Én vagyok az összes Próféta.” Ezt is mondja: „Én vagyok az első Ádám, Noé, Mózes és Jézus.” Ilyen kijelentéseket tett Ali is. Ehhez hasonló kijelentések, melyek az Egység Hirdetőinek lényegi egységét mutatják, szintén Isten halhatatlan szavainak Csatornáiból és az isteni tudás drágaköveinek Kincstárából fakadtak, és jegyeztettek fel az írásokban. Ezen Orcák az Isteni Parancs befogadói és Kinyilatkoztatásának hajnalai. Ez a Kinyilatkoztatás felülemelkedik a különbözőség fátylán és a számok korlátain. Amint mondja: „A mi Ügyünk csupán egyetlen.”[147] Mivel az Ügy egy és ugyanaz, annak Hirdetőinek is egynek és ugyanannak kell lenniük. Hasonlóképpen szóltak a Mohamedán Hit Imámjai, a bizonyosság ama lámpásai: „Mohamed a mi elsőnk, Mohamed a mi utolsónk, Mohamed a mi mindenünk.”[148]

 

162.     Tiszta és nyilvánvaló tehát számodra, hogy minden Próféta Isten Ügyének Temploma, Akik különféle ruházatot öltve jelentek meg. Ha éles szemmel figyeled, látni fogod Őket, amint ugyanazon frigysátorban lakoznak, ugyanazon mennyországban szárnyalnak, ugyanazon trónuson ülnek, ugyanazon szóval szólnak, és ugyanazon Hitet hirdetik. Ilyen a lét ezen Lényegeinek, a végtelen és mérhetetlen ragyogás Égitestjeinek egysége. Ezért, ha a Szentség e Megnyilvánulásainak egyike kijelentené, mondván: „Én vagyok minden Próféta visszatérte”, bizony az igazat szólja. Ugyanígy minden egymást követő Kinyilatkoztatásban az előző Kinyilatkoztatás visszatérte kétségtelen tény, melynek igazsága szilárdan bizonyított. Mivel Isten Prófétáinak visszatérte a versek és hagyományok bizonysága szerint meggyőzően bemutatásra került, így választottaik visszatérte is határozott bizonyítást nyert. Ez a visszatérés önmagában túl nyilvánvaló ahhoz, hogy bármilyen bizonyságot vagy bizonyítékot igényelne. Gondolj például Noéra a Próféták közül. Amikor felruháztatott a Prófétaság palástjával, és Isten Lelke arra indította, hogy felkeljen és hirdesse az Ő Ügyét, az aki hitt Benne és elfogadta a Hitét, egy új élet kegyelmével telt el. Arról valóban elmondható volt, hogy újjászületett és új életre ébredt, minthogy, mielőtt hitét Istenbe helyezte, és Megnyilvánulását elfogadta volna, szívét a világ dolgaira helyezte, úgymint a földi javakhoz, feleséghez, gyermekekhez, ételhez, italhoz és hasonlókhoz való ragaszkodás, olyannyira, hogy nappal és éjnek évadján egyetlen gondja az volt, hogy gazdagságot gyűjtsön, és megszerezze magának az élvezetek és gyönyör eszközeit. Ezek mellett, mielőtt részesült volna a hit új életre keltő vizéből, olyannyira ragaszkodott ősei hagyományaihoz, és olyan szenvedélyesen tartotta be szokásaikat és törvényeiket, hogy inkább meghalt volna, mintsem akár egyetlen betűjét is megsértse azon babonás formáknak és szokásoknak, melyek népénél elterjedtek voltak. Miként az emberek kiáltoztak: „Atyáinkat mi egy vallásközösségben leltük föl, és mi bizony az ő nyomdokaikat követjük.”[149]

 

163.     Ugyanezek az emberek, bár a korlátok mindezen fátylaiba burkolva, és az ilyen hagyományok betartásának visszatartó kötelékei ellenére, mihelyst ittak a hit halhatatlan italából, a bizonyosság kelyhéből, a Mindenek Felett Dicső Megnyilvánulásának kezéből, olyannyira megváltoztak, hogy az Ő kedvéért feladták rokonaikat, javaikat, életüket, hitüket, ó, igen, mindent Istenen kívül! Oly elsöprő volt vágyódásuk Isten után, oly felemelő szent elragadtatásuk öröme, hogy a világ és mindaz, ami benne van, semmivé vált szemükben. Nem példázta-e ez a nép az „újjászületés” és „visszatérés” misztériumait? Nem volt-e látható, hogy ugyanezen emberek, mielőtt felruháztattak volna Isten új és csodás kegyelmével, számtalan módon igyekeztek életük védelmét biztosítani a megsemmisüléstől? Nem töltötte-e el őket akár egy tüske is rettenettel, és futamította meg őket akár egy róka látványa is? De miután megtiszteltettek Isten legfőbb kitüntetésével és részesültek bőséges kegyelméből, ha tehették volna, szívesen ajánlottak volna tízezer életet az Ő ösvényén! Sőt, áldott lelkeik, melyek megvetették testük börtönét, szabadulás után áhítoztak. E sereg egyetlen harcosa szembefordult és megküzdött volna egy sokasággal is! És mégis, az életükben bekövetkezett átalakulás nélkül hogyan lettek volna képesek ilyen cselekedetekre, melyek ellenkeznek az emberi viselkedéssel, és összeegyeztethetetlenek saját világi vágyaikkal?

 

164.     Nyilvánvaló, hogy ezen a titokzatos átalakuláson kívül semmi nem tudta volna elérni, hogy a létezés világában megnyilvánuljon egy ilyen szellem és viselkedés, mely olyannyira más, mint korábbi szokásaik és viselkedésük. Mert izgalmuk békévé változott, kétségük bizonyossággá, félénkségük bátorsággá. Ilyen az Isteni Elixír hatása, mely gyorsan, mint a szemrebbenés, átlényegíti az emberek lelkét!

 

165.     Például, nézd a réz anyagát. Ha saját bányájában meg lehetne óvni a megszilárdulástól, hetven év alatt arannyá változna. Vannak azonban, akik azt tartják, hogy a réz tulajdonképpen arany, mely megszilárdulva romlott állapotba került, és így nem érte el saját igazi állapotát.

 

166.     Legyen akárhogy is, a valódi varázsszer egyetlen pillantás alatt átlényegíti a réz anyagát arannyá, és egyetlen pillanat alatt átsuhan a hetven év fokozatain. Réznek nevezhető-e ez az arany? Mondhatják-e, hogy az nem érte el az arany állapotát, miközben kéznél van a próbakő a vizsgálathoz és a réztől való megkülönböztetéshez?

 

167.     Hasonlóan, az Isteni Elixír hatására ezek a lelkek is egy szemrebbenésnyi idő alatt átsuhannak a por világán, és felemelkednek a szentség birodalmába; és egy lépéssel átlépnek a korlátozottság földjén, és elérik a Térnélküliség birodalmát. Ó, tedd meg a legnagyobb erőfeszítést, hogy elérd ezt az Elixírt, mely egyetlen röpke lélegzet alatt elrepíti a tudatlanság nyugatját a tudás keletjébe, bevilágítja az éjszaka sötétjét a reggel ragyogásával, elvezeti a kétség vadonában bolyongót az Isteni Jelenlét kútfejéhez és a bizonyosság Forrásához, és a halandó lelkekre ráruházza a megtiszteltetést, hogy befogadtatnak a halhatatlanság Ridvánjába. Nos hát, ha ez aranyról azt lehet gondolni, hogy az réz, akkor ezekről az emberekről is úgy lehetne vélekedni, hogy ugyanazok maradtak, mint mielőtt hitet nyertek.

 

168.     Ó testvérem, lásd, hogy az „újjászületés”, „visszatérés” és „feltámadás” belső misztériumai miként kerültek mind feltárásra és tétettek érthetővé számodra e mindent kielégítő, megdönthetetlen és meggyőző kijelentéseken keresztül. Adja Isten, hogy kegyes és láthatatlan segedelmével testedről és lelkedről levethesd a régi ruhát, és magad egy új és elpusztíthatatlan öltözékkel ékesíthesd.

 

169.     Ezért azok, akik minden egymásra következő Törvénykorszakban megelőzték az emberiség többi részét abban, hogy elfogadják Isten Hitét, akik az isteni Szépség kezéből kortyolták a tudás tiszta vizét, és felhágtak a hit és bizonyosság legfenségesebb ormaira, ők névben, valóságban, tettekben, szavakban és rangban azok „visszatértének” tekinthetők, akik egy korábbi Törvénykorszakban hasonló módon kitűntek. Mert bárhogyan is nyilvánultak meg egy korábbi Törvénykorszak emberei, ugyanazt mutatták most fel e későbbi nemzedék emberei is. Gondolj a rózsára: bimbózzék keleten vagy nyugaton, attól még rózsa marad. Mert ami e tekintetben számít, az nem a rózsa külső alakja és formája, hanem az az illat és parfüm, melyet áraszt.

 

170.     Tisztítsd meg hát látásod minden földi korlátozottságtól, hogy úgy tekinthess rájuk mindre, mint egy Név hordozóira, egy Ügy hirdetőire, egy Én megnyilvánulásaira, és egy Igazság kinyilatkoztatóira, és hogy megérthesd Isten Szavainak misztikus „visszatértét”, miként e kijelentések feltárták azt. Gondolkozz el egy kicsit a Mohamedi Törvénykorszak társainak viselkedésén. Gondold meg, hogy Mohamed új életre keltő leheletén keresztül miként tisztultak meg a földi hiúságok mocskától, szabadultak meg az önös vágyaktól, és fordultak el mindentől Rajta kívül. Lásd, miként előzték meg a föld minden népét abban, hogy szent Színe elé – magának Istennek a Színe elé – járuljanak, miként fordultak el a világtól és mindentől, ami abban található, és áldozták életüket szabadon és örömmel a Mindenek Felett Dicső e Megnyilvánulásának lábánál. És most figyeld meg ugyanazon elhatározottság, ugyanazon állhatatosság és lemondás „visszatértét”, melyet a Bayán Pontjának[150] társai tanúsítottak. Tanúja voltál, hogy az Urak Ura kegyének csodáin keresztül ezek a társak miként bontották ki a magasztos lemondás lobogóit a dicsőség megközelíthetetlen magaslatain. Ezek a Fények egyetlen Forrásból eredtek, és e gyümölcsök egyetlen Fa gyümölcsei. Nem találsz közöttük különbséget vagy megkülönböztetést. Mindez Isten kegyelméből! Azt tölti el Ő kegyelmével, akit csak akar. Adja Isten, hogy elkerüljük a tagadás földjét, és belegázolhassunk az elfogadás óceánjába, hogy minden ellentmondástól megtisztított szemmel láthassuk az egység és különbözőség, a sokféleség és egyedüliség, a korlátozottság és megszabadultság világait, és felszárnyalhassunk Isten Szava belső jelentésének legmagasabb és legbensőbb szentélyébe.

 

171.     E megállapításokból tehát világossá és nyilvánvalóvá vált, hogyha a „Végen, mely nem ismer véget” megnyilvánul egy Lélek, és kiáll, hogy hirdessen és támogasson egy Ügyet, melyet a „Kezdetben, melynek nincs kezdete” egy másik Lélek hirdetett és támogatott, igazul jelenthető ki Róla, Ki az Utolsó volt, és Arról, Aki az Első volt, hogy Ők egy és ugyanazok, minthogy mindketten egy és ugyanazon Ügy Hirdetői. Ezért hasonlította a Bayán Pontja – légyen mindenek élete áldozat Érte! – Isten Megnyilvánulásait a naphoz, mely bár a „Kezdettől, melynek nincs kezdete” felkel a „Végig, mely nem ismer véget”, mégis ugyanaz a nap. Na most, ha azt mondanád, hogy ez a nap az előző nap, igazat beszélsz; és ha azt mondod, hogy ez a nap annak a napnak a „visszatérte”, akkor is igazat mondasz. E megállapításból ugyanígy nyilvánvaló, hogy az „utolsó” kifejezés az „elsőre” is alkalmazható, és az „első” az „utolsóra”; minthogy mind az „első”, mind az „utolsó” azért állt ki, hogy egy és ugyanazon Hitet hirdesse.

 

172.     Bár e téma nyilvánvaló azok szemében, akik kortyoltak a tudás és bizonyosság borából, mégis hányan vannak azok, akik jelentését nem értették meg, és hagyták, hogy a „Próféták Pecsétje” kifejezés elhomályosítsa megértésüket és megfossza őket számtalan ajándékának kegyelmétől! Nem jelentette-e ki Mohamed Maga: „Én vagyok az összes Próféta”? Nem mondta-e, mint már említettük: „Én vagyok Ádám, Noé, Mózes és Jézus”? Miért lenne képtelen Mohamed, az a halhatatlan Szépség, Ki azt mondta: „Én vagyok az első Ádám”, arra, hogy azt is mondja: „Én vagyok az utolsó Ádám”? Mert miként Ő Önmagát a „Próféták Elejének” tartotta – vagyis Ádámnak –, hasonlóképpen alkalmazható ama Isteni Szépségre a „Próféták Pecsétje” is. Minden kétséget kizáróan nyilvánvaló, hogy a „Próféták Eleje”-ként Ő ugyanúgy a „Pecsét”-jük is.

 

173.     Ebben a Törvénykorszakban e téma rejtélye komoly próba az egész emberiség számára. Lásd, hányan vannak azok, akik e szavakhoz ragaszkodván megtagadták, hogy higgyenek Abban, Aki ezek valódi Kinyilatkoztatója. Mit gondolhatnak, kérdezzük, ezek az emberek, hogy mit jelent az „első” és az „utolsó”, amikor Istenre utal – dicsőíttessék az Ő Neve! Ha azt állítják, hogy a kifejezések az anyagi világegyetemre vonatkoznak, miként lenne az lehetséges, amikor a dolgok látható rendje még mindig nyilvánvalóan létezik? Ó nem, ebben az esetben az „első” nem jelent mást, mint „utolsó”-t, és az „utolsó” nem mást, mint „első”-t.

 

174.     Miként a „Kezdetben, melynek nincs kezdete” az „utolsó” kifejezés is valóban alkalmazható Arra, Ki a látható és a láthatatlan Nevelője, ugyanúgy alkalmazhatók az „első” és „utolsó” kifejezések a Megnyilvánulásaira. Ugyanakkor Ők mind az „első”-nek, mind az „utolsó”-nak a Képviselői. Míg az „első” székén ülnek, az „utolsó” trónusát is elfoglalják. Ha található lenne egy látó szem, bizton felismerné, hogy az „első” és az „utolsó”, a „nyilvánvaló” és a „rejtett”, a „kezdet” és a „pecsét” Képviselői nem mások, mint e szent Lények, a mindentől való elfordulás ezen Lényegei, ez isteni Lelkek. És ha az „Isten egyedül volt, és nem volt más Kívüle” szent birodalmában szárnyalnál, azt találnád abban az Udvarban, hogy mindezen jelzők egyáltalán nem is léteznek, fel sem merülnek. És akkor szemedet nem takarják tovább ezek a fátylak, ezek a kifejezések és utalások. Mily mennyei és fenséges az a magasztos szint, melyet még Gábriel sem érhet el vezető nélkül, és melyre a Mennyei Madár sem szárnyalhat fel soha segítség nélkül!

 

175.     És most igyekezz, hogy megérthesd Ali-nak, az Igazhitűek Parancsnokának ezt a mondását: „Felhasítani a dicsőség fátylait, segítség nélkül.” A „dicsőség ezen fátylai” között vannak a papok és hittudósok, akik Isten Megnyilvánulásának idején élnek, és akik ugyan ítélőképesség hiányában, de vezetés iránti áhítozásuk miatt nem vetették alá magukat Isten Ügyének, sőt még azt is elutasították, hogy fülüket az isteni Dallam felé fordítsák. „Ujjukkal betapasztják a fülüket.”[151] És az emberek is, Istent teljességgel figyelmen kívül hagyván, ezeket választván mestereiknek, magukat fenntartás nélkül e nagyképű és álszent vezetők hatalma alá helyezték, mert nincs saját látásuk, saját hallásuk és szívük sem, hogy az igazságot megkülönböztessék a hamisságtól.

 

176.     Isten összes Prófétája, Szentje és Választottja mennyből ihletett intelmei ellenére, hogy az emberek a saját szemükkel lássanak és a saját fülükkel halljanak, ezek megvetően visszautasították tanácsaikat, és vakon követték és fogják is követni Hitük vezetőit. Ha egy szegény és ismeretlen személy, aki nem a tanult emberek öltözetét viseli, így fordul hozzájuk, mondván: „Emberek! Kövessétek Isten küldötteit”[152], nagyon meglepődve ezen a kijelentésen, így válaszolnának: „Hogyan?! Azt mondod, hogy mindezen papok, a tudás mindezen képviselői az összes hatalmukkal, pompájukkal és fényűzésükkel tévedtek, és nem tudták megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól? Vajon te és a hozzád hasonlók úgy tesztek, mintha megértettétek volna azt, amit ők nem értettek meg?” Ha számuk és a pompás külső megjelenés tekintendő a tudás és igazság mércéjének, akkor egy régmúlt kor népeit, akiket a maiak sem számban, sem pompában, sem hatalomban soha felül nem múltak, bizonyosan magasabb rendű és méltóbb népnek kellene tekinteni.

 

177.     Tiszta és nyilvánvaló, hogy bármikor is nyilatkoztattak ki a Szentség Megnyilvánulásai, az Ő idejükben élt papok megakadályozták az embereket abban, hogy eljuthassanak az igazság útjára. Erről tesz bizonyságot az összes szent írás és mennyei könyv szövege. Isten egyetlen Prófétája sem ölthetett testet anélkül, hogy ne esett volna áldozatul az akkori papság szüntelen gyűlöletének, rágalmazásának, tagadásának és átkozódásának. Jaj nékik a bűnökért, melyeket kezeik korábban elkövettek! Jaj nékik azért is, amit most tesznek! A dicsőség mely fátyla lehetne szörnyűbb, mint a tévelygés ezen megtestesülései?! Isten igazságosságára! Felhasítani az ilyen fátylakat minden cselekedetek közül a leghatalmasabb, és szétszaggatni őket minden tettek közül a legdicséretesebb! Segítsen meg bennünket Isten, és segítsen meg benneteket is, ó, Lélek hadai! hogy tán Megnyilvánulásának idejében kegyesen segítséget kaphassatok ilyen tettek véghezvitelére, és az Ő napjaiban Isten Színe elé járulhassatok.

 

178.     Továbbá, a „dicsőség fátylai” között találhatók olyan kifejezések, mint „a Próféták Pecsétje” és hasonlók, melyek eltávolítása óriási eredmény ez alacsony származású és tévelygő lelkek szemében. E rejtélyes mondások okán, e súlyos „dicsőség fátylai” miatt ezek mind megakadályoztattak abban, hogy megpillanthassák az igazság fényét. Nem hallották-e a Mennyei madár[153] énekét erről a misztériumról dalolván: „Ezer Fatimét vettem én feleségül, kik mind Mohamed lányai voltak, ’Abdu’lláh fiáé, ’a Próféták Pecsétjéé’”? Lásd, mennyi misztérium rejlik még feltáratlanul Isten tudásának szentélyében, és bölcsességének mennyi drágaköve rejtezik még sérthetetlen kincsestárában! Ha megfontolnád ezt szívedben, rádöbbennél, hogy az Ő keze-munkája nem ismer sem kezdetet, sem véget. Rendelkezésének birodalma túl hatalmas ahhoz, hogy halandók nyelve azt leírhassa, vagy hogy az emberi elme madara azt átrepülhesse; és gondviselésének rendelései túl titokzatosak ahhoz, hogy az ember elméje azokat felfoghassa. Teremtését vég le nem győzte, és öröktől fogva létezett az a „Kezdettől, melynek nincs kezdete”; és Szépségének Megnyilvánulásait kezdet nem látta, és ők létezni fognak a „Végig, mely nem ismer véget”. Fontold meg e beszédet szívedben, és elmélkedj el arról, hogyan alkalmazható az mindezen szent Lelkekre.

 

179.     Törekedj arra, hogy hasonlóképpen megérthesd ama örök szépség, Husszein, Ali fia dallamának jelentését, aki Salmánhoz szólván ily szavakat mondott: „Ezer Ádámmal voltam, és minden egyes és a következő Ádám közötti távolság ötvenezer esztendő volt, és mindegyikük számára hirdettem az Utódlást, mely apámra ruháztatott.” Majd néhány részletet említ, mígnem így szólt: „Ezer csatában harcoltam Isten ösvényén, melyek közül a legkisebb és a legjelentéktelenebb is olyan volt, mint a Khaybar-i csata, melyben atyám harcolt és küzdött a hitetlenek ellen.” Most próbálkozz, hogy e két hagyományból megérthesd a „vég”, a „visszatérés” és a „kezdet vagy vég nélküli teremtés” misztériumait.

 

180.     Ó, szerettem! Mérhetetlenül magasztosabb a mennyei Dallam az emberi fül erőlködésénél, hogy meghallhassa, vagy az elménél, hogy felfoghassa misztériumát! Hogyan léphetne be a tehetetlen hangya a Mindenek Felett Dicsőséges udvarába? És gyenge lelkek a megértés hiányában mégis visszautasítják e rejtett értelmű kijelentéseket, és megkérdőjelezik az ilyen hagyományok igazságát. Nem, senki nem foghatja fel őket azokon kívül, akik értő szívvel bírnak. Mondd, Ő az a Vég, Aki számára az egész világegyetemben nincs elképzelhető vég, és Aki számára a teremtés világában nincs elgondolható kezdet. Lássátok, ó föld népei, a Vég tündöklő ragyogását, feltárva a Kezdet Megnyilvánulásaiban!

 

181.     Mily különös! Ezek az emberek az egyik kezükkel ragaszkodnak a Korán azon verseihez és a bizonyosság népének azon hagyományaihoz, melyekről úgy találták, hogy összhangban vannak hajlamaikkal és érdekeikkel, míg a másikkal elutasítják azokat, melyek ellentétesek önös vágyaikkal. „Vajon az Írásnak csak egy részében hisztek, egy másik részét pedig tagadjátok?”[154] Hogyan tudjátok megítélni azt, amit nem értetek? Miként a lét Ura csalhatatlan Könyvében, miután magasztos kijelentésében „Mohamed Isten Küldötte és a Próféták Pecsétje”[155] a „Pecsét”-ről szólt, kinyilatkoztatta minden népnek az „Isten Színe elé jutás” ígéretét. A halhatatlan Király színe elé járulásról bizonyságot tesznek a Könyv versei, melyekből néhányat már említettünk. Az egy igaz Isten a tanúm! Semmi magasztosabb vagy világosabb, mint az „Isten Színe elé jutás” nem került kinyilatkoztatásra a Koránban. Jó annak, aki elérte ezt azon a napon, amikor a legtöbb ember, amint te is látod, elfordult attól.

 

182. És mégis, az előző vers rejtélyessége miatt elfordultak az utóbbiban ígért kegytől, annak dacára, hogy az „Isten Színe elé jutás” a „Feltámadás Napján” egyértelműen kijelentetik a Könyvben. Világos bizonyságokkal bemutattuk, és határozottan megállapítottuk, hogy a „Feltámadás” azt jelenti, hogy Isten Megnyilvánulása felkel, hogy hirdesse Ügyét, és az „Isten Színe elé jutás” pedig az Ő Szépsége elé való járulást Megnyilvánulása személyében. Mert bizony „A tekintetek nem észlelik Őt, ám Ő észleli a tekinteteket.”[156] Mindezen vitathatatlan tények és világos kijelentések ellenére ostobán ragaszkodtak a „pecsét” kifejezéshez, és teljességgel megfosztották magukat Annak felismerésétől, Ki mind a Pecsét, mind a Kezdet Kinyilatkoztatója megjelenése napján. „Ha Isten megbüntetné az embereket vétkességükért, akkor nem hagyna a földön egyetlen élőlényt sem, ami mozog! Ő azonban haladékot ad nekik egy megszabott határidőig.”[157] De mindezektől eltekintve, ha e nép a kristálytiszta víznek csak egyetlen cseppjéből is részesült volna, mely a szavakból: „Isten azt cselekszik, amit akar, és azt rendeli el, ami Néki tetszik”[158] előcsobog, nem gáncsoskodtak volna olyan nemtelenül, mint ezek tették az Ő Kinyilatkoztatása Középpontja ellen. Isten Ügye, az összes cselekedetek és szavak mind az Ő hatalmának markában vannak. „Minden dolgok az Ő hatalmas tenyerébe vannak zárva; minden könnyű és lehetséges Néki.”[159] Ő véghezvisz, amit csak akar, és mindent megtesz, amit kíván. „Aki azt kérdezi, ’miért’, vagy ’mi célból’, istenkáromlást szól!”[160] Ha ezek az emberek leráznák hanyag szendergésüket, és rádöbbennének arra, hogy kezük mit cselekedett, bizonyosan megsemmisülnének, és önként vetnék magukat a tűzbe, mely a végük és igazi lakhelyük. Nem hallották-e, amit Ő kinyilatkoztatott: „Nem tartozik számadással azért, amit tesz”?[161] E kijelentések fényében hogyan lehet az ember oly botor, hogy megkérdőjelezze Őt, és üres mondásokkal foglalatoskodjon?

 

183.     Kegyelmes Isten! Oly nagy az emberek ostobasága és romlottsága, hogy arcukat csakis tulajdon gondolataik és vágyaik felé fordították, és Isten tudásának és akaratának – szenteltessék és dicsőíttessék az Ő neve! – hátat fordítottak.

 

184.     Légy igazságos: ha ezen emberek elismernék e sugárzó szavak és szent utalások igazságát, és felismernék Istent, mint olyat „Aki azt teszi, ami Néki tetszik”, hogyan ragaszkodhatnának továbbra is e kirívó képtelenségekhez? Nem, teljes lelkükkel elfogadnák és alávetnék magukat mindannak, amit mond. Istenre esküszöm! Ha nem az isteni Parancsolat és a Gondviselés kifürkészhetetlen rendelése miatt, a föld maga teljesen elpusztította volna már mind e népet! „Ő azonban haladékot ad nekik egy kijelölt nap határidejéig.”[162]

 

185.     Ezerkettőszáz és nyolcvan esztendő telt el a Mohamedi Törvénykorszak hajnala óta, és minden hajnalban mondogatták e vak és becstelen emberek az ő Koránjukat, és mégsem fogták fel annak a Könyvnek egyetlen betűjét sem! Újra és újra olvassák a verseket, melyek tisztán bizonyságot tesznek e szent témák valóságáról, és tanúskodnak az örök Dicsőség Megnyilvánulásainak igazságáról, és még mindig nem fogják fel céljukat. Még arra sem jöttek rá mindezen idő alatt, hogy az írások és szent könyvek olvasása soha nem szolgált más célt, mint hogy képessé tegye az olvasót jelentésük megértésére és legbelsőbb misztériumaik megfejtésére. Különben az olvasás – megértés nélkül – nem hoz tartós hasznot az embernek.

 

186.     És történt, hogy egy napon egy rászoruló ember látogatóba jött e Lélekhez, Tudásának óceánja után epekedve. Míg beszélgettünk vele, említés került az Utolsó Ítélet, a Feltámadás, az Újjászületés és az Ítélet Napjának jeleiről. Sürgetett, magyarázzuk el, hogy e csodás Törvénykorszakban a világ népei miként ítéltettek meg, amikor egyikük sem ébredt ennek tudatára. Ezután befogadóképességének és megértésének mértéke szerint megosztottuk vele a Tudomány és az ősi Bölcsesség bizonyos igazságait. Majd megkérdeztük tőle, mondván: „Nem olvastad-e a Koránt, és nem vagy-e tudatában ennek az áldott versnek: ’Azon a napon sem az emberek, sem a szellemek nem kérdeztetnek Vétkeik felől’?[163] Nem veszed észre, hogy itt a ’kérdezni’ nem nyelvvel vagy beszéddel feltett kérdést jelent, miként maga a vers is mutatja és bizonyítja? Hiszen utána ez áll: ’A bűnösök megismerszenek az arcukról s üstöküknél és lábuknál fogva ragadják meg őket.’”[164]

 

187.     A világ népei tehát arcuk alapján ítéltetnek meg. Azon keresztül válik nyilvánvalóvá mind a hitetlenségük, mind a hitük, mind a romlottságuk. Amint nyilvánvaló e napon is, hogy miként ismerszik és különböztetik meg a tévelygés népe arcuk alapján az isteni Útmutatás követőitől. Ha ezen emberek csupán Isten kedvéért, és semmi egyéb vágyból, mint hogy jókedvét keressék, megfontolnák a Könyv verseit szívükben, bizonyosan megtalálnák, amit csak keresnek. Verseiben megtalálnák kinyilatkoztatva és nyilvánvalóan az összes dolgot, akár nagyot vagy kicsit, ami e Törvénykorszakban lezajlott. Felismernének bennük még olyan utalásokat is, melyek arra vonatkoznak, hogy Isten neveinek és tulajdonságainak Megnyilvánulásai eltávoznak szülőföldjükről; hogy a kormány és a nép ellenkezik és megvetően gőgös Velük szemben; és hogy az Egyetemes Megnyilvánulás egy meghatározott és erre külön kijelölt földön fog lakozni, és ott fejti ki hatását. Azonban senki nem értheti ezt meg, csak az, aki értő szívvel rendelkezik.

 

188.     Témánkat azzal pecsételjük le, ami korábban Mohamednek kinyilatkoztatott, hogy annak pecsétje a szent mósusz illatát szórhassa, mely az embereket az el nem múló ragyogás Ridvánjához vezeti. Megmondta, és az Ő szava az igazság: „Isten hívja az embereket a Béke Hajlékába[165]. Ő azt vezeti az egyenes útra, akit akar.”[166] „Uruknál majdan a Béke Hajléka lesz az ő osztályrészük. És Ő lesz az ő gyámolítójuk azért, amit földi életükben cselekedtek.”[167] Ezt azért nyilatkoztatta ki, hogy kegyelme átfoghassa a világot. Dicsőíttessék Isten, minden lét Ura!

 

189.     Különféleképpen és ismételten elmagyaráztuk Mi minden téma jelentését, hogy talán minden lélek, akár magas vagy alacsony, a saját mértéke és befogadóképessége szerint elnyerhesse abból osztályrészét és részesedését. Ha képtelen arra, hogy egy bizonyos okfejtést megértsen, így, egy másikon keresztül elérheti célját. „Hogy mindenféle ember tudhassa, hová kell mennie inni.”[168]

 

190.     Istenre! E Mennyei Madár, mely most a porban lakozik, e dallamok mellett miriádnyi más éneket is tud énekelni, és e kijelentések mellett számtalan misztérium feltárására képes. Ki nem mondott kijelentéseinek egyetlen hangjegye is mérhetetlenül magasztosan áll minden felett, mi korábban már kinyilatkoztatásra került, és sokkal, de sokkal dicsőségesebb mind a fölött, mi Tollából előpatakzott. Tárja majd fel a jövő az órát, amikor a belső jelentés Menyasszonyai, miként ezt Isten Akarata megparancsolja, fátyol nélkül elősietnek misztikus palotáikból, és megmutatják magukat a lét ősi birodalmában. Az Ő engedélye nélkül semmi sem lehetséges; egyetlen hatalom sem maradhat fenn, hacsak nem az Ő hatalmán keresztül, és nincs más Isten, csak Ő. Övé a teremtés világa, és Övé Isten Ügye. Mindenek az Ő Kinyilatkoztatását hirdetik, és mindenek az Ő Szellemének misztériumait tárják fel.

 

191.     Az előző oldalakon Mi már kétféle természetet jelöltünk meg minden egyes Égitestnél, mely az örök szentség Hajnalából felkél. Az egyik természetüket, a lényegi egység állapotát már elmagyaráztuk. „Nem teszünk különbséget egyikük javára sem közülük.”[169] A másik természetük a megkülönböztetés állapota, mely a teremtés világára és annak korlátaira vonatkozik. Itt Isten minden egyes Megnyilvánulása saját egyéniséggel rendelkezik, pontosan megszabott küldetéssel, előre elrendelt Kinyilatkoztatással, és különlegesen kijelölt korlátokkal. Mindegyiküket más néven ismerik, más különleges tulajdonság jellemzi, meghatározott Küldetést teljesít, és sajátos Kinyilatkoztatással lett megbízva. Miként mondja: „Egyeseket közülük előnyben részesítettünk másokkal szemben. Akadnak közöttük olyanok, akikkel Isten beszélt. Némelyeket közülük több fokkal magasabbra emelt. Jézusnak, Mária fiának nyilvánvaló bizonyítékokat adtunk és megerősítettük Őt a Szentlélekkel.”[170]

 

192.     E természetük és küldetésük különbözősége miatt van, hogy az isteni tudás ezen Forrásaiból eredő szavak és kijelentések látszólag eltérnek és különböznek egymástól. Egyébként, az isteni bölcsesség misztériumaiba beavatottak szemében minden beszédük valójában csupán az egyetlen Igazság kifejeződései. Mivel a legtöbb ember képtelen volt felismerni az említett kettős természetüket, ezért megzavarodnak és elcsüggednek a Megnyilvánulások eltérő kijelentései miatt, melyek lényegileg egy és ugyanazok.

 

193.     Mindig is nyilvánvaló volt, hogy mindezen kijelentésbeli különbségek a kettős természetük különbözőségének tulajdoníthatók. Így egységük és fennkölt szellemiségük szempontjából tekintve az Istenség, Isteni Természet, Legfőbb Egyedülvalóság és Legbelsőbb Lényeg tulajdonságai joggal voltak és alkalmazhatók most is a lét ezen Lényegeire, minthogy Ők mindnyájan az isteni Kinyilatkoztatás trónusán ülnek, és az isteni Elrejtőzés székét foglalják el. Megjelenésük által Isten Kinyilatkoztatása ölt testet, és orcájuk által Isten Szépsége nyilvánul meg. Ezért Magának Istennek hangja hallható az Isteni Lény ezen Megnyilvánulásaitól.

 

194.     Második természetük – vagyis a különbözőség, az elkülönülés, az időbeli korlátok, az egyéni jellemzők és a mértékek – tekintetében a feltétel nélküli szolgálat, a teljes nélkülözés és tökéletes önmegtagadás példaképei. Miként mondja: „Isten szolgája vagyok.[171] Én csak hozzátok hasonló ember vagyok.”[172]

 

195.     E megkérdőjelezhetetlen és teljes körűen alátámasztott állításokból igyekezz megérteni a kérdések jelentését, melyeket feltettél, hogy szilárddá válhass Isten Hitében, és ne zavarhassanak meg az Ő Prófétáinak és Választottainak kijelentéseiben lévő eltérések.

 

196.     Ha Isten mindent átfogó Megnyilvánulásainak bármelyike kijelentené: „Én vagyok Isten!” bizony igazat mondana, és kétség sem férne ahhoz. Mert ismételten bizonyítottuk, hogy Kinyilatkoztatásukon, tulajdonságaikon és neveiken keresztül Isten Kinyilatkoztatása, az Ő neve és az Ő tulajdonságai öltenek testet a világban. Amint kinyilatkoztatta: „Nem Te dobtál, amikor dobtál, hanem Isten dobott!”[173] És ezt is mondja: „Akik hűségesküt fogadnak neked, azok Istennek tesznek hűségesküt.”[174] És ha bármelyikük így nyilatkozna: „Én Isten Hírnöke vagyok”, szintúgy igazat beszélne, a kétségtelen igazat. Miként megmondja: „Mohamed egyetlen férfinak sem apja közületek, hanem Isten Küldötte.”[175] Így tekintve Ők mind csupán a tökéletes Király, a változhatatlan Lényeg Küldöttei. És ha mindnyájan azt hirdetnék: „Én vagyok a Próféták Pecsétje”, valóban mind csak az igazat mondanák, minden kétséget kizáróan. Mert ők mind csupán egy személy, egy lélek, egy szellem, egy lény, egy kinyilatkoztatás. Ők mindnyájan a „Kezdet” és a „Vég”, az „Első” és az „Utolsó”, a „Látható” és az „Elrejtett” megnyilvánulásai – melyek mindegyike Arra vonatkozik, Ki a Szellemek legbelsőbb Lelke, és a Lényegek örök Lényege. És ha azt mondanák: „Mi Isten szolgái vagyunk”, ez szintúgy nyilvánvaló és vitathatatlan tény. Mert ők a szolgálat legmagasabb állapotában öltöttek testet, egy olyan szolgálatéban, melyhez hasonlót ember soha el nem érhet. Ezért olykor, amikor a lét ezen Lényegei mélyen az időtlen és örök szentség óceánjaiba merültek, vagy amikor felszárnyaltak az isteni misztériumok legmagasabb csúcsaira, joggal állították, hogy beszédük az istenség Hangja, Magának Istennek a Hívása. Ha felnyílna a tisztánlátás szeme, felismerné, hogy ebben az állapotban ők teljességgel megtagadták, és nem-létezőnek tekintették magukat Azelőtt, Ki a Mindeneket Átható, a Megvesztegethetetlen. Úgy vélem, önmagukat abszolút semminek tekintik, és saját említésüket ezen Udvarban istenkáromlásnak tartják. Mert egy ilyen Udvarban az én leghalkabb suttogása is a tolakodás és független lét bizonyítéka. Azok szemében, akik beléptek ezen Udvarba, egy ilyen felvetés már magában is súlyos vétek. Akkor hát mennyivel súlyosabb lenne, ha azon Szín előtt bármi mást említenének, ha az ember szíve, nyelve, elméje vagy lelke mással foglalkozna, mint az Imádottal, ha szeme bármi más orcát látna, mint az Ő szépségét, füle bármi más dallam felé hajlana, mint az Ő hangja, és a lábai bármi más úton járnának, mint az Ő útja.

 

197.     E napon Isten szellője fúj, és Lelke áthatott minden dolgokat. Kegyelme kiáradása oly nagy, hogy a toll mozdulatlanná dermed, és a nyelv szótlan lesz.

 

198.     E természetük alapján igényelték maguknak az Istenség Hangját és hasonlót, míg Küldötti természetük alapján Isten Küldötteinek nyilvánították magukat. Minden egyes esetben az alkalom követelményeinek megfelelően beszéltek, és mindezen kijelentéseket Maguknak tulajdonították, a kijelentéseket, melyek az isteni Kinyilatkoztatás birodalmától a teremtés birodalmáig nyúltak, és az Istenség tartományától a földi lét tartományáig. Így tehát bármit is mondanak, vonatkozzék az az Istenség, Uraság, Prófétaság, Küldöttség, Védnökség, Apostolság vagy Szolgálat birodalmára, minden igaz, és kétségnek még árnyéka sem férhet hozzá. Ezért hát, e mondásokat, melyeket Mi érvelésünk alátámasztásául idéztünk, figyelmesen meg kell fontolni, hogy a Láthatatlan Megnyilvánulásainak és a Szentség Hajnalainak egymástól eltérő kijelentései ne zaklassák tovább a lelket, és ne zavarják meg az elmét.

 

199.     Az Igazság Égitestjei által kiejtett szavakat meg kell fontolni, és ha jelentésük nem világos, a Tudás kincsestárainak Őrzőitől kell felvilágosítást kérni, hogy ők jelentésüket elmagyarázhassák, és misztériumaikat feltárhassák. Mert nem illendő egyetlen embernek sem, hogy a szent szavakat saját tökéletlen megértése szerint értelmezze, sem pedig, ha úgy találja, hogy azok ellentétesek a hajlamaival és vágyaival, visszautasítsa, és megtagadja azok igazságát. Mert ez a szokása a mostani papoknak és hittudósoknak, akik elfoglalják a tudás és tanultság székeit, és akik a tudatlanságot tudásnak nevezik, az elnyomást pedig igazságnak hívják. Ha ezek az Igazság Fényét azon bálványokról kérdeznék, melyeket üres képzelgésük faragott, és ha úgy találnák, hogy az Ő válasza nem esik egybe a saját elképzeléseikkel és a Könyvről alkotott saját megértésükkel, bizonyosan az értetlenség megtestesülésének kiáltanák ki Azt, Ki minden tudás Kincsesbányája és Kútfeje. Ilyen dolgok minden korszakban előfordultak.

 

200.     Például, amikor Mohamedet, a lét Urát az újholdakról kérdezték, Ő Isten parancsolata szerint így válaszolt: „Istentől elrendelt szilárd időpontok ezek az emberek … számára.”[176] Ezek után azok, akik hallották, tudatlan embernek bélyegezték Őt.

 

201.     Hasonlóképpen abban a versben, mely a „Lélek”-ről szól, ezt mondja: „Kérdeznek Téged a Lélekről. Mondd, ’A Lélek az Én Uram igéjéből való.’”[177] Amint Mohamed válaszát megadta, mind nagy hangon tiltakoztak, mondván: „Lássátok e bolondot, aki nem tudja, hogy mi a Lélek, és magát mégis az isteni Tudás Kinyilatkoztatójának nevezi!” És most nézd a kor hittudósait, akik azért, mert megtiszteltettek az Ő nevével, és mert atyáik elfogadták az Ő kinyilatkoztatását, vakon alávetik magukat az Ő igazságának. Figyeld meg, ha ezek az emberek ma ilyen válaszokat kapnának az ilyen kérdezősködésre, habozás nélkül visszautasítanák és megtagadnák ezeket – sőt, ugyanolyan gáncsoskodón beszélnének, miként ezt meg is tették e napon. És mindezt annak ellenére, hogy a lét ezen Lényegei végtelenül magasztosabbak az ilyen képzeletszülte képeknél, és mérhetetlenül dicsőségesebbek mindezen üres mondásoknál, és minden értő szív felfogásánál. Az úgynevezett tudásuk e Tudáshoz hasonlítva, teljesen hamis, és az egész megértésük csupán ordító tévedés. Sőt, minden, ami az isteni Bölcsesség ezen Bányáiból, és az örök tudás ezen Kincsesházaiból ered, az az igazság, és csakis az igazság. A mondás: „A tudás csak egy pont, melyet az ostobák megsokszoroztak”[178] bizonysága érvelésünknek, és a hagyomány: „A tudás olyan fény, melyet Isten annak szívébe vet, akinek csak akarja” állításunk igazolása.

 

202.     Minthogy nem értették meg a Tudás jelentését, és ezzel a névvel azon képeket illették, melyeket a saját képzelgésük alkotott, és melyek a tudatlanság megtestesüléseitől származtak, ezért a Tudás Forrására olyan dolgokat zúdítottak, melyeket hallottál és láttál.

 

203.     Például, egy bizonyos ember[179], aki híres volt tudása és eredményei okán, és aki saját magát népe egyik kiemelkedő vezetőjének tekintette, könyvében elítélte és becsmérelte a valódi tudás összes képviselőjét. Ez napnál világosabb határozott kijelentéseiből, valamint a könyvében mindenütt fellelhető utalásaiból. Mivel gyakran hallottunk felőle, elhatároztuk, hogy elolvassuk némely munkáját. Bár soha nem hajlottunk arra, hogy más emberek írásait olvassuk, mivel azonban néhányan kérdeztek Minket róla, úgy éreztük, bele kell néznünk könyveibe annak érdekében, hogy tudással és megértéssel válaszolhassunk kérdezőinknek. De arabul írt munkái nem voltak elérhetőek, mígnem egy napon valaki értesített Minket, hogy az egyik dolgozata, „Irshádu’l-‘Avám”[180] címmel, fellelhető e városban. E címből megéreztük az önteltség és hiúság bűzét, minthogy azt képzelte magáról, hogy ő maga tudós, míg az összes többi embert tudatlannak tekintette. Értékét tulajdonképpen már a cím is mutatta, amit könyvének választott. Nyilvánvalóvá vált, hogy szerzője az önzés és vágy ösvényét követi, és beleveszett a tudatlanság és ostobaság pusztaságába. Úgy látszik, elfelejtette a jól ismert hagyományt, mely azt mondja: „A tudás minden, ami megismerhető; hatalom és erő mind teremtés.” Mindazonáltal elküldettünk a könyvért, és Magunknál tartottuk néhány napig. Talán kétszer tekintettünk bele. A második alkalommal véletlenül rábukkantunk Mohamed „Mi’ráj”[181] történetére, Akiről megmondatott: „Ha nem Teérted, nem teremtettem volna meg az égi szférákat.” Láttuk, hogy húsz vagy még több tudományágat sorolt fel, melynek ismeretét alapvető fontosságúnak tartotta a „Mi’ráj” misztériumának megértéséhez. Kijelentéseiből azt láttuk, hogyha az ember nem ismeri mindegyiket mélységeiben, soha nem érhet el ennek az érzékelésen felüli és magasztos témának a megfelelő megértéséhez. A felsorolt tudományok között volt a metafizikai elvonatkoztatás, az alkímia és a természetmágia tudománya. Ezeket az üres és elavult tudományokat tekintette ez az ember előfeltételnek az isteni Tudás szent és örök misztériumai megértéséhez.

 

204.     Kegyelmes Isten! Ekkora az ő megértése. És ennek dacára, lásd, mily gáncsokat vetett és rágalmakat szórt Isten végtelen tudásának azon Megtestesüléseire! Mily helyes és igaz a mondás: „Azok arcába szórod-e rágalmaidat, Kiket az egy igaz Isten hetedik mennyországa kincseinek Őrzőjévé tett?”[182] Egyetlen értő szív vagy elme, a bölcsek és tudósok közül egyetlen egy sem vette figyelembe azokat a nevetséges kijelentéseket. Hiszen mily tiszta és nyilvánvaló minden ítélőképes szív előtt, hogy ezt az úgynevezett tudást most és a múltban is mindig visszautasította Ő, Ki az egy igaz Isten. Miként lehetne e tudományok ismerete, melyek olyannyira megvetendőek a valóban tanultak szemében, alapvető a „Mi’ráj” misztériumainak megértéséhez, miközben Magát a „Mi’ráj” Urát soha nem terhelte e korlátolt és zavaros tudományok egyetlen betűje sem, és sugárzó szívét soha nem mocskolták ilyen képzeletszülte illúziók? Mily igazul mondta: „Minden emberi eredmény sánta szamáron kocog, míg az Igazság a szél szárnyán suhan át a téren.”[183] Isten igazságosságára! Aki a „Mi’ráj” misztériumát kívánja fürkészni, és ezen óceán egy cseppjére vágyakozik, ha szívének tükrét már befedte azon tudományok pora, meg kell azt tisztítania, mielőtt e misztérium fénye abban visszatükröződhet.

 

205.     E napon azok, akik az örök Tudás óceánjába merülnek, és az isteni bölcsesség bárkájában lakoznak, megtiltják az embereknek az ilyen üres foglalatosságokat. Ragyogó keblük, Istennek legyen hála, mentes az ilyen tudás minden nyomától, és magasztos e súlyos fátylak felett. Elégettük Mi e legsűrűbb fátylat a Szeretett szerelmének tüzével – a fátylat, melyre a mondás vonatkozik: „Minden fátyol közül a legsúlyosabb a tudás fátyla.”[184] Annak hamujában emeltük Mi az isteni tudás szentélyét. Dicsőíttessék Isten, felégettük a „dicsőség fátylait”[185] a Legszeretettebb szépségének tüzével. Az emberi szívből kiűztünk mindent Rajta kívül, Ki a világ vágya, és ebben büszkélkedünk. Nem ragaszkodunk más tudáshoz csak az Övéhez, és nem fordítjuk szívünket másfelé, csak az Ő fényének sugárzó dicsősége felé.

 

206.     Rendkívül meglepődtünk, mikor láttuk, hogy (Hájí Mirzá Karím Khán) egyetlen célja csupán az volt, hogy az emberek tudomásul vegyék, ő mindezen tudás birtokosa. Pedig Istenre esküszöm, hogy a mennyei tudás mezőiről kélő egyetlen szellőcske sem érintette meg soha a lelkét, és az időtlen bölcsesség egyetlen misztériumát sem tárta fel. Sőt, ha a Tudás jelentését valaha is elmagyaráznák neki, rémület szállná meg szívét, és egész lénye alapjában megrendülne. Alantas és értelmetlen kijelentései ellenére, lásd a szertelenség mily magaslataira támaszt igényt!

 

207.     Kegyelmes Isten! Mily nagy a csodálkozásunk annak láttán, miként gyűlnek az emberek köréje és követik őt! Megelégedvén a múlandó porral, arcukat afelé fordították, és hátuk mögé vetették Őt, Ki az Urak Ura. Kielégülten a varjú károgásától, és beleszeretvén a holló látványába, lemondtak a csalogány dallamáról és a rózsa bájáról. Mily kimondhatatlan tévedéseket tárt fel e kérkedő könyv átforgatása! Túl hitványak ahhoz, hogy bármely toll leírja ezeket, és túl hamisak akár egy percnyi figyelemre is. Ha lenne azonban egy próbakő, az azonnal megkülönböztetné az igazságot a hamisságtól, a fényt a sötétségtől, és a napot az árnyéktól.

 

208.     A tudományok között, melyeket e színlelő említ, van az alkímia. Reménykedünk, hogy egy király, vagy egy nagyhatalmú ember felszólítja őt, hogy tudományát a képzelgés birodalmából hozza le a tények tartományába, és a puszta kérkedésből a tényleges eredmények síkjára. Bár e tanulatlan és alázatos Szolga, aki soha nem állított efféle dolgokat, és nem is tekintette ezeket az igazi tudás követelményeinek, felvállalhatná ugyanezt a feladatot, hogy ezáltal kiderülhessen az igazság, és megkülönböztethessék a hamisságtól. De mi végre?! Minden, amit e nemzedék Nékünk nyújtani tudott, a dárdái által ütött sebek voltak, és az egyetlen kehely, melyet ajkunkhoz érintett, mérgének pohara volt. Nyakunkon még mindig viseljük a láncok hegeit, és testünkbe beleégtek a hajlíthatatlan kegyetlenség bizonyítékai.

 

209.     És ami e személy eredményeit illeti, a tudatlanságát, megértését és vélekedését, lásd, mit nyilatkoztatott ki a Könyv, mely átfog minden dolgokat: „Bizony, a Zaqqúm-fa[186] a bűnös [Athím] eledele.”[187] Aztán bizonyos versek következnek, mely után ezt mondja: „Kóstold! Bizony, te vagy a hatalmas és a nagylelkű Karím!”[188] Fontold meg, mily tisztán és kifejezetten írja le őt Isten megronthatatlan könyve! Ez az ember mi több, alázatot színlelvén saját könyvében úgy utal magára, mint az „athím szolga”: „Athím” Isten Könyvében, hatalmas a köznép nyájában, „Karím” néven!

 

210.     Gondolkozz el az áldott versről: „Nincs semmi, ami nedves, és semmi, ami száraz, hogy ne lenne följegyezve egy nyilvánvaló Írásban”[189], hogy e szavak jelentése szíved táblájára vésethessenek. S mégis egy sokaság követi őt. Visszautasították ők a tudás és igazság Mózesét, és a tudatlanság Sámirí-jéhez[190] ragaszkodnak. Elfordították szemüket az igazság Napcsillagától, mely az isteni és örök mennyországban ragyog, és tudomásul sem veszik annak fényét.

 

211.     Ó testvérem! Az isteni tudás drágaköveit csak az isteni Bánya onthatja, a rejtelmes Virág illatát csak az ideális Kertben lehet belélegezni, és az időtlen bölcsesség liliomai nem virágozhatnak máshol, csak a szeplőtelen szív városában. „A jó vidékeken – Isten engedelmével – a növények dúsan sarjadnak, de azon a vidéken, amelyik rossz, ott csupán szűkösen sarjadnak.”[191]

 

212.     Minthogy világosan megmutattuk, hogy csak az isteni misztériumokba beavatottak érthetik meg a Mennyei Madár dallamait, ezért hát kötelező mindenki számára, hogy a szívükben megvilágosodottaktól, és az isteni misztériumok Kincsestáraitól keressenek felvilágosítást Isten Hite finom részleteit, valamint a Szentség Hajnalai kijelentéseiben található homályos utalásokat illetően. Ily módon tárulnak majd fel e misztériumok, nem szerzett tudás segítségével, hanem egyedül Isten segedelmével és Kegyelméből. „Kérdezzétek ezért az Írások őrzőit, ha nem tudjátok!”[192]

 

213.     De ó, testvérem, mikor az igaz kereső úgy határoz, hogy elindul kutató útjára az Örök Úr megismeréséhez vezető ösvényen, akkor mindenek előtt meg kell tisztítania szívét, mely Isten belső misztériumai kinyilatkoztatásának helye, minden szerzett tudás elfedő porától, és a sátáni képzelgés megtestesüléseinek utalásaitól. Keblét, mely az Imádott örök szeretetének szentélye, meg kell tisztítsa minden mocsoktól, és lelkét meg kell szabadítsa mindentől, ami víz és agyag, minden bizonytalan és múlékony kötődéstől. Olyannyira meg kell tisztítania szívét, hogy ne maradjon abban nyoma sem szeretetnek, sem gyűlöletnek, nehogy az a szeretet vakon félrevezesse, vagy az a gyűlölet elriassza az igazságtól. Amint ma is látod, miként a legtöbb ember az ilyen szeretet vagy gyűlölet miatt nélkülözi a halhatatlan Orcát, és tévelyedett messze az isteni misztériumok Megtestesüléseitől, pásztor nélkül bolyongva a feledés és tévelygés pusztaságában. A keresőnek mindenkor Istenbe kell helyeznie bizodalmát, le kell mondania a föld népeiről, el kell fordulnia a por világától, és Ahhoz kell ragaszkodnia, Ki az Urak Ura. Soha nem szabad arra törekednie, hogy önmagát mások fölé helyezze, szíve táblájáról le kell mosnia a büszkeség és gőg minden nyomát, türelmet és lemondást kell gyakorolnia, hallgatnia kell és kerülni az üres fecsegést. Mert a nyelv parázsló tűz, a túl sok beszéd pedig halálos méreg. Az anyagi tűz a testet égeti el, míg a nyelv tüze a szívet és a lelket is felemészti. Az előbbi ereje csak egy ideig hat, míg az utóbbi hatása száz évig is eltart.

 

214.     A kereső tekintse súlyos véteknek a kibeszélést is, és tartsa távol magát annak befolyásától, mert a kibeszélés a szívnek fényét nyomja el, és kioltja a lélek életét. Érje be kevéssel, és szabaduljon minden szertelen vágyakozástól. Becsülje azok társaságát, akik lemondtak a világról, és tekintse értékes jótétnek a kérkedő és világi emberek kerülését. Minden nap hajnalán társalogjon Istennel, és teljes lelkével tartson ki Imádottja keresésében. Minden szeszélyes gondolatot emésszen el az Ő szerető említésének lángjával, és villámsebesen haladjon el minden más mellett Rajta kívül. Segítsen a nincsteleneken, és soha ne tagadja meg jóindulatát a szűkölködőktől. Legyen jó az állatokhoz, hát még mennyire embertársaihoz, akik felruháztattak a beszéd erejével. Ne habozzon felajánlani életét Imádottjáért, és ne engedje azt se, hogy az emberek balítélete eltérítse őt az Igazságtól. Ne kívánjon másoknak olyat, amit nem kíván magának, és ne is ígérjen olyasmit, amit meg nem tart. Egész szívével kerülje a kereső a gonosztevők társaságát és imádkozzon bűneik megbocsátásáért. Bocsásson meg a bűnösnek, és soha ne vesse meg annak alantas sorát, mert senki sem ismeri a saját végét. Mily gyakran jutott el egy bűnös a hit lényegéhez halála óráján és szárnyalt fel a halhatatlan italból kortyolva a magasságbéli Gyülekezethez. És mily gyakran változott meg lelke felemelkedésének óráján egy odaadó hívő annyira, hogy a legmélyebb tűzbe zuhant. Célunk e meggyőző és súlyos kijelentések kinyilatkoztatásával az, hogy a keresőnek a szívébe véssük, tekintsen Istenen kívül mindent múlandónak, és vegyen Rajta kívül, Ki minden imádat tárgya, minden dolgot tökéletes semmibe.

 

215.     Ezek az emelkedettek tulajdonságai és a szellemiség felé törekvők fémjelei. Megemlítettük ezeket már azon vándorlókra vonatkozó követelményekkel kapcsolatban, akik a Pozitív Tudás Ösvényén járnak. Ha a világtól elfordult vándor és őszinte kereső teljesítette e lényeges feltételeket, akkor, és csak akkor nevezhető igaz keresőnek. Amikor teljesítette a versbe foglalt feltételeket: „Akik azonban Érettünk fáradoznak”, élvezi majd az e szavak által nyújtott áldásokat: „azokat bizonyosan a Mi útjainkon vezéreljük.”[193]

 

216.     Csak ha kigyúl a kereső szívében a kutatás, az őszinte igyekezet, a sóvárgó vágy, a szenvedélyes odaadás, a forró szeretet, a szent elragadtatás és rajongás lámpása, és az Úr szerető kedvességének szellője megérinti lelkét, csak akkor oszlik szét a tévelygés sötétje, a kétség és bizalmatlanság köde, és árasztja el lényét a tudás és bizonyosság fényessége. Azon az órán fog elősugározni a titokzatos Hírnök Isten Városából tündöklőn, mint a reggel, elhozván a Lélek örömhíreit, és fogja a tudás trombitaszaván keresztül megébreszteni a szívet, a lelket és az elmét a nemtörődömség szunnyadásából. S akkor a szent és örök Lélek sokszoros kegye és áradó kegyelme olyan új életre ébreszti majd a keresőt, hogy az úgy érzi, mintha új szemet, új fület, új szívet és új elmét kapott volna. A világegyetem nyilvánvaló jelein fog elmélkedni, és behatol a lélek rejtett misztériumaiba. Isten szemével nézvén minden atomban meg fogja látni az ajtót, mely őt a tökéletes bizonyosság fokozataihoz vezeti. Minden dologban fel fogja fedezni az isteni Kinyilatkoztatás misztériumait, és egy örökké tartó megnyilvánulás bizonyítékait.

 

217.     Istenre esküszöm! Ha az, aki az útmutatás ösvényén jár és igyekszik felhágni az igazságosság magaslataira, elérné e dicső és legfelső fokot, ezer mérföld távolságból is belélegezné Isten illatát, és meglátná az isteni Útmutatás ragyogó reggelét kibomlani minden dolgok hajnala felett. Minden egyes dolog, bármily kicsiny is, számára kinyilatkoztatás lenne, mely őt Kedveséhez, keresésének Céljához vezeti. E kereső tisztánlátása olyan éles lesz, hogy úgy különbözteti meg majd az igazságot a hamisságtól, mint a napot az árnyéktól. Ha Isten édes illatai lengedeznek a kelet legtávolabbi vidékein, ő bizonyára felismeri és belélegzi azok illatát, még ha a nyugat legtávolabbi végében lakik is. Hasonló tisztán meg fogja különböztetni Isten összes jelét – az Ő csodás kijelentéseit, nagyszerű munkáit és hatalmas cselekedeteit – az emberek tetteitől, szavaitól és útjaitól, mint az ékszerész, aki felismeri a drágakövet a kövek között, vagy az ember, aki különbséget tud tenni a tavasz és az ősz, a meleg és a hideg között. Mikor az emberi lélek csatornája megtisztult minden világi és hátráltató kötődéstől, csalhatatlanul meg fogja érezni a Kedves leheletét felmérhetetlen távolból is, és annak illatától vezérelve elér és belép a Bizonyosság Városába. Ott meglátja majd az Ő időtlen bölcsességének csodáit, és megérti az összes rejtett tanítást a Fa susogó leveleitől – mely Fa abban a Városban virul. Belső és külső fülével annak porából a dicsőítés és imádat himnuszait hallja majd felszárnyalni az Urak Urához, és belső szemével felfedezi a „visszatérés” és „újjászületés” misztériumait. Mily kimondhatatlanul dicsőségesek a jelek, a jelképek, a kinyilatkoztatások és a ragyogás, melyet Ő, Ki a nevek és tulajdonságok Királya ama Városnak rendelt! E város elérése víz nélkül oltja a szomjat, és tűz nélkül szítja fel Isten szeretetét. Minden egyes fűszálban a kifürkészhetetlen bölcsesség misztériumai rejlenek, és minden egyes rózsabokron miriádnyi csalogány zengi énekét áldott elragadtatásban. Csodás tulipánjai feltárják az Égő Csipkebokor olthatatlan Tüzének rejtelmét, és szentségének édes illatai a Messiási Szellem fűszerét lehelik. Gazdagságot nyújt arany nélkül, és halhatatlanságot ad halál nélkül. Minden egyes levél kimondhatatlan örömöket rejt, és minden helység számtalan misztériumot őriz.

 

218.     Azok, akik bátran munkálkodnak Isten akaratának keresésében, miután lemondtak mindenről Rajta kívül, olyannyira ragaszkodnak és kapcsolódnak majd azon Városhoz, hogy elképzelhetetlen lenne számukra akár egyetlen pillanatra is megválni tőle. Azon gyülekezet Jácintjától csalhatatlan bizonyítékokat hallanak majd, Rózsájának szépségétől és Csalogányának dallamából a legbiztosabb bizonyságtételeket kapják meg. Ez a Város mintegy ezerévente egyszer megújul, és új díszben ragyog fel.

 

219.     Ezért hát, ó barátom, feladatunk, hogy fejtsük ki a legnagyobb erőfeszítést, hogy elérhessünk abba a Városba, és Isten kegyelme és az Ő szerető kedvessége által széttéphessük a „dicsőség fátylait”; hogy aztán megingathatatlan szilárdsággal áldozhassuk csüggeteg lelkünket az Új Kedves ösvényén. Könnyes szemekkel, hőn, újra és újra könyörögjünk Hozzá, hogy adja meg nekünk e kegy ajándékát. Az a Város pedig nem egyéb, mint Isten Szava, mely minden korban és törvénykorszakban kinyilatkoztatásra kerül. Mózes napjaiban ez az Öt Könyv volt; Jézus napjaiban az Evangélium; Mohamed, Isten Küldötte napjaiban a Korán; e napon a Bayán; és Annak törvénykorszakában, Kit Isten ki fog nyilvánítani, az Ő saját Könyve – a Könyv, melyhez minden korábbi Törvénykorszak Könyveit mérni kell, a Könyv, mely mindegyiket felülmúlja és fenségesen áll felettük. E városokban a szellemi táplálék bőkezűen biztosított, és megronthatatlan örömök rendeltettek el. Az étel, amit nyújtanak, mennyei kenyér, és a Szellem, amiben részesítenek, Isten hervadhatatlan áldása. A világtól elfordult lelkekre ráruházzák az Egység adományát, meggazdagítják a szűkölködőt, és a tudás kelyhét ajánlják azoknak, akik a tudatlanság pusztaságában kóborolnak. Az összes útmutatás, az áldások, a tudás, a megértés, a hit és a bizonyosság, mely mindenekre ráruháztatott, ami a mennyben és a földön van, ezen Városokban rejtezik és őriztetik.

 

220.     Például, a Korán bevehetetlen erősség volt Mohamed népe számára. Aki belépett oda az Ő napjaiban, védelmet nyert az ellenség ördögi támadásaitól, fenyegető dárdáitól, lélekemésztő kétségeitől és istenkáromló suttogásaitól. Részt kapott továbbá az örökkön való és jóízű gyümölcsökből – a bölcsesség gyümölcseiből az isteni Fáról. Megadatott számára, hogy ihasson a tudás folyójának megronthatatlan vizéből, és megízlelhesse az isteni Egység misztériumainak borát.

 

221.     Mindazon dolgokat, melyekre annak a népnek Mohamed Kinyilatkoztatásával és az Ő törvényeivel kapcsolatban szüksége volt, megtalálta kinyilatkoztatva és nyilvánvalóan a sugárzó dicsőség ama Ridvánjában. Az a Könyv tartós bizonyságtétel népének Mohamed után, minthogy parancsolatai vitathatatlanok és ígérete csalhatatlan. Mindnyájan arra szólíttattak, hogy kövessék azon Könyv előírásait „a hatvanas esztendőig”[194] – Isten csodás Megnyilvánulása eljövetelének évéig. Ez a Könyv az a Könyv, mely csalhatatlanul elvezeti a keresőt az isteni Jelenlét Ridvánjába, és amely odahat, hogy aki lemondott hazájáról és a keresők ösvényén jár, beléphessen az örökkön tartó újraegyesülés Szentélyébe. Útmutatása soha nem tévedhet, bizonyságtételét más bizonyságtétel felül nem múlhatja. Egyetlen más hagyomány, könyv vagy feljegyzés sem rendelkezik ilyen kiváltsággal, hiszen mind a hagyományok, mind pedig azok, akik ezeket elmondták, egyedül e Könyv szövege által nyernek megerősítést és bizonyítást. Mi több, a hagyományok maguk is nagyban különböznek, és sok bennük a homályosság.

 

222.     Mohamed Maga, amikor küldetése végéhez közeledett, e szavakat szólta: „Valóban, két súlyos bizonyságomat hagyom rátok: Isten Könyvét és a Családomat.” Bár a Prófétaság e Forrása, és az isteni Útmutatás Kincsesbányája számos hagyományt nyilatkoztatott ki, mégis csak azt a Könyvet említette meg, ezáltal kijelölvén azt, mint a keresők leghatalmasabb eszközét és legbiztosabb bizonyságát; vezetőt az embereknek a Feltámadás Napjáig.

 

223.     Biztos látással, tiszta szívvel és megszentelt lélekkel gondolkozz el figyelmesen arról, hogy Isten mit határozott meg népének az útmutatás bizonyságául a Könyvében, melyet hitelesnek fogadnak el mind az előkelők, mind a pórnép. Ezen bizonysághoz kell ragaszkodnunk mindkettőnknek, és a világ minden népének is, hogy annak fényében megismerhessük és megkülönböztethessük az igazságot a hamisságtól, a vezetést a tévelygéstől. Minthogy Mohamed bizonyságait a Könyvére és a Családjára korlátozta, és mivel az utóbbi már kihalt, csupán a Könyve maradt egyetlen bizonyságként az emberek között.

 

224.     Könyvének elején ezt mondja: „Alif. Lám. Mím. Ez az Írás, amelyhez nem férhet kétség; útmutatás az istenfélők számára.”[195] A Korán ezen összefüggéstelen betűiben az isteni Lényeg misztériumai rejteznek, és azok kagylójában az Ő Egységének gyöngyei őriztetnek. Hely hiányában most nem foglalkozunk ezekkel. Külsőleg Magát Mohamedet jelölik, Kit Isten így szólít meg: „Ó Mohamed, nincs kétség, sem bizonytalanság e Könyv felől, mely az isteni Egység mennyországából küldetett le. Útmutatás található ebben azoknak, akik félik Istent.” Gondold meg, miként jelölte ki és határozta meg Ő ugyanezt a Könyvet, a Koránt útmutatásként mindeneknek, mik a mennyben és a földön vannak. Ő, az isteni Lény, és megismerhetetlen Lényeg, saját Maga tett bizonyságot, hogy ez a Könyv minden kétséget és bizonytalanságot kizáróan az egész emberiség iránytűje a Feltámadás Napjáig. És most, kérdezzük, tisztességes-e, hogy ez a nép kétséggel és gyanakvással tekintsen e legsúlyosabb Bizonyságra, melynek isteni eredetét Isten hirdette, és jelentette ki róla, hogy ez az igazság megtestesülése? Tisztességes-e, hogy elfordulnak attól a dologtól, amit Ő az útmutatás legfőbb Eszközeként jelölt ki a tudás legmagasabb csúcsainak eléréséhez, és hogy mást keresnek azon a Könyvön kívül? Miként engedhetik meg, hogy az emberek nevetséges és ostoba mondásai a bizalmatlanság magvait hintsék el a fejekbe? Hogyan állíthatják még mindig fölöslegesen, hogy egy bizonyos személy így vagy úgy beszélt, vagy hogy egy bizonyos dolog nem történt meg? Ha elképzelhető lett volna Isten Könyve mellett bármi, ami hatalmasabb eszköznek és biztosabb útmutatónak bizonyult volna az emberiség számára, vajon nem nyilatkoztatta volna-e azt ki ebben a versben?

 

225.     Kötelességünk, hogy ne térjünk el Isten ellenállhatatlan végzésétől és szilárd rendelésétől, amint azt a fent említett versben kinyilatkoztatta. El kell fogadjuk a szent és csodás Írásokat, mert ha ezt nem tesszük, nem ismerjük el ennek az áldott versnek az igazságát sem. Nyilvánvaló ugyanis, hogy aki nem ismeri el a Korán igazságát, az valójában nem ismeri el az előző szent Írások igazságát sem. Ez csupán a vers kézzelfogható értelme. Ha feltárnánk belső jelentéseit, és kibontanánk rejtett misztériumait, az örökkévalóság sem lenne elegendő ahhoz, hogy kimerítsük a benne foglaltakat, sem nem lenne a világegyetem képes arra, hogy meghallja őket! Valóban, Isten tanúsítja annak igazságát, amit mondunk!

 

226.     Egy másik helyen szintén ezt mondja: „Ha kétségben vagytok afelől, amit kinyilatkoztattunk a Mi Szolgánknak, hozzatok csak egy hozzá hasonló szúrát és szólítsátok elő a tanúitokat, akik mások, mint Isten – ha igazat mondotok.”[196] Lásd, mily magasztos a rangja, és mily teljes az értéke e verseknek, melyekről kijelentette, hogy ezek az Ő legbiztosabb bizonyságtételei, csalhatatlan bizonyítékai, mindent lebíró hatalmának bizonyságai, és akarata erejének kinyilatkoztatása. Ő, az isteni Király, hirdeti Könyve verseinek vitathatatlan felsőbbrendűségét mindazon dolgok felett, melyek bizonyságot tesznek az Ő igazságáról. Mert összehasonlítva bármi más bizonyítékkal és záloggal, az Istentől kinyilatkoztatott versek úgy ragyognak, mint a nap, míg az összes többi olyan, mint a csillagok. A világ népei számára e versek képezik a tökéletes Király örök bizonyságtételét, megcáfolhatatlan bizonyítékát, ragyogó fényét. Kiválóságuknak nincsen párja, értéküket semmi felül nem múlhatja. Ezek az isteni gyöngyök kincstárai, és az isteni misztériumok letéteményesei. Ezek alkotják az eloldhatatlan Köteléket, az erős Kötelet, az ’Urvatu’l-Vuthqá-t, a kiolthatatlan Fényt. Rajtuk keresztül áramlik az isteni tudás folyama, és izzik az Ő időtlen és mindenre kiterjedő bölcsességének tüze. Ez az a tűz, mely egy és ugyanazon pillanatban szítja fel a szeretet lángját a hívők keblében, és plántálja a közöny jeges borzongását az ellenség szívébe.

 

227.     Ó barátom! Tisztünk, hogy Isten rendelkezését ne toljuk félre, hanem inkább fogadjuk el és vessük alá magunkat annak, amit Ő elrendelt isteni Bizonysága gyanánt. E vers túl súlyos és jelentőségteljes kijelentés e megkínzott léleknek, hogy azt igazolja és kifejtse. Isten az igazat szólja, és Ő mutatja az utat. Ő, bizony, magasztosan áll minden népe fölött; Ő a Hatalmas, a Jóakaró.

 

228.     Ezt is mondja: „Ezek Isten versei. Mi az Igazságnak megfelelően hirdetjük azokat Néked. Vajon miféle kinyilatkoztatásban akarnak ők hinni Isten és az Ő versei után?”[197] Ha megragadnád e vers értelmét, felismernéd az igazságot, hogy Isten Prófétáinál nagyobb megnyilvánulás soha ki nem nyilatkoztatott, és hogy a földön soha nem jelent meg nagyobb tanúságtétel, mint kinyilatkoztatott verseik tanúságtétele. Sőt, e tanúságtételt egyetlen más tanúságtétel sem múlhatja felül soha, kivéve azt, amit az Úr, a te Istened úgy kíván.

 

229.     Egy további részben ezt mondja: „Jaj minden hazugnak és bűnösnek, aki – hirdettetvén néki – hallja Isten verseit, aztán dölyfösen megmakacsolja magát, mintha nem is hallotta volna. Add hírül neki, hogy fájdalmas büntetés lesz az osztályrésze!”[198] Egyedül e vers utalásai már magukban is elegendők mindennek, ami a mennyben és a földön van, ha az emberek elgondolkoznának Uruk versein. Mert hallod, hogy manapság az emberek miként vetik el gőgösen az Istentől kinyilatkoztatott verseket, mintha azok a legalantasabb dolgok lennének. Pedig a világban soha nem jelent meg semmi nagyobb, mint e versek, és nem is fog soha nagyobb megnyilvánulni! Mondd nékik: „Ó, figyelmetlen emberek! Azt ismétlitek, mit atyáitok egy régmúlt korban mondtak. És amilyen gyümölcsöket ők gyűjtöttek hitetlenségük fájáról, ugyanazt fogjátok ti is gyűjteni. Nemsokára atyáitokhoz gyülekeztek majd, és velük együtt lakoztok pokoli tűzben. Gonosz lakhely! a zsarnokság népének lakhelye.”

 

230.     Ismét egy másik részben ezt mondja: „És amikor megismer valamit a verseinkből, akkor gúnyt űz azokból. Az efféléknek megalázó büntetés lesz az osztályrészük.”[199] Az emberek gúnyosan megjegyezték, mondván: „Tégy másik csodát, és adj nekünk másik jelet!” Az egyik ezt mondta: „Szakaszd hát ránk az égboltot darabokban!”[200]; egy másik: „Ha ez az igazság is Tőled jön, akkor esőzz ránk követ az égből!”[201] Miként Izrael népe Mózes idején elcserélte a mennyei kenyeret a föld hitvány dolgaira, ezek az emberek is igyekeztek az Istentől kinyilatkoztatott verseket romlott, aljas és meddő vágyaikra felcserélni. Hasonlóképpen látod ma is, hogy ámbár mennyei eledel szállott alá az isteni könyörületesség mennyországából, és záporozott alá szerető kedvessége felhőiből, és ámbár az élet tengerei zúgnak a szív Ridvánjában minden lét Urának parancsára, ezek az emberek mégis éhesen, mint a kutyák, a hulla köré gyűlnek, és megelégednek egy sóstó álló vizével. Kegyelmes Isten! Milyen különös e nép viselkedése! Nagy hangon útmutatást követelnek, pedig Annak lobogója, Ki minden dolgokat vezérel, már kibontatott. A tudományuk homályos részleteihez ragaszkodnak, miközben napként ragyog Az, Ki minden tudás Tárgya. Saját szemükkel látják a napot, és azt a ragyogó Égitestet mégis fényének bizonyságáról kérdezik. Látják a tavaszi záporokat magukra hullani, és mégis e jótét bizonyítékát keresik. A nap bizonysága a saját fénye, mely ragyog, és fénybe borít minden dolgokat. A zápor bizonysága a jótét, mely megújítja a világot, és az élet palástjával ruházza fel. Ó igen, a vak semmit nem érzékel a napból a hevén kívül, és a szikes talaj nem részesül az irgalom záporaiból. „Ne csodálkozzatok azon, ha a Koránban a hitetlen semmi mást nem lát, mint betűk sorát, mert a vak sem talál mást a napon, mint meleget.”[202]

 

231.     Egy további részben ezt mondja: „És amikor a verseink nyilvánvaló bizonyítékok gyanánt hirdettetnek nékik, nincs más érvük, csak az, hogy azt mondják: ’Hozzátok vissza atyáinkat, ha az igazat mondjátok!’”[203] Lásd, mily ostoba bizonyságokat kívántak a mindent átfogó irgalom ezen Megtestesüléseitől! Gúnyolódtak a verseken, melyeknek egyetlen betűje nagyobb, mint a menny és a föld teremtése, és mely a hit szellemével megébreszti az önzés és vágy völgyének halottait; és így kiáltoznak: „Tedd, hogy atyáink kikeljenek koporsóikból.” Ím, ilyen volt annak a népnek a romlottsága és gőgje. E versek mindegyike csalhatatlan bizonysága és dicsőséges bizonyítéka az Ő igazságának a föld összes népe számára. Mindegyikük elégséges bizony az egész emberiségnek, ha mélyen elgondolkozol Isten versein. A fent említett igében magában is misztériumok igazgyöngyei rejteznek. Bármi legyen is a betegség, a gyógyír, amit ajánl, soha nem csal meg.

 

232.     Ne figyelj azok üres perlekedésére, akik azt állítják, hogy a Könyv és annak versei soha nem lehetnek bizonyság az átlagemberek számára, minthogy azok a jelentésüket nem fogják fel, és értéküket sem becsülik. Pedig Isten csalhatatlan bizonysága mind a Keletnek, mind a Nyugatnak nem más, mint a Korán. Ha ez az emberek megértése fölött állna, hogyan lehetett volna kijelenteni róla, hogy ez az egyetemes bizonyság minden ember számára? Ha az állításuk igaz lenne, akkor senkitől nem követelnék meg, és nem is lenne szükséges senki számára, hogy megismerje Istent, mivel az isteni Lény megismerése még a Könyve megismerése felette áll, és az átlagemberek nem rendelkeznének azzal a képességgel, hogy azt megértsék.

 

233.     Az ilyen vita teljességgel félrevezető és megengedhetetlen. Egyedül nagyképűség és gőg diktálja. Célja, hogy az embereket messze vezesse az isteni tetszés Ridvánjától, és úgy szorosabbra foghassák hatalmuk gyeplőjét az emberek fölött. Isten szemében azonban ezek az átlagemberek végtelenül magasabban és magasztosabban állnak, mint vallási vezetőik, akik elfordultak az egy igaz Istentől. Az Ő szavainak megértése, és a Mennyei Madarak kijelentéseinek felfogása semmiképpen nem függ az emberi tanultságtól. Hanem csupán a szív tisztaságától, a lélek erkölcsösségétől és a szellem szabadságától függ. Ezt bizonyítják azok, akik, bár a tudás elfogadott mércéjének egyetlen betűjével sem rendelkeznek, ma mégis a tudás legmagasabb székein trónolnak; és szívük kertje az isteni kegyelem záporai által a bölcsesség rózsáival és a megértés tulipánjaival ékes. Jó az őszinte szívűeknek, mert ők részt kapnak egy hatalmas Nappal fényéből!

 

234.     És hasonlóan ezt mondja: „Akik nem hisznek Isten jeleiben, s abban, hogy találkozásuk lesz Véle, azoknak nincsen reményük az Én irgalmamban. Fájdalmas büntetés lesz az osztályrészük.”[204] Továbbá: „És azt mondták: ’Talán hagyjuk el isteneinket egy dzsinntől megszállott költő kedvéért?’”[205] E vers értelme nyilvánvaló. Lásd, milyen megjegyzést tettek, miután a versek kinyilatkoztattak. Költőnek nevezték, kigúnyolták Isten verseit, és így kiáltottak, mondván: „Ezek az ő szavai csupán a hajdanvoltak mesés történetei!”[206] Ezalatt azt értették, hogy azokat a szavakat, melyeket a régi idők népei emlegettek, Mohamed összegyűjtötte, és ezeket nevezte Isten Szavának.

 

235.     Hasonlóképpen mostanság is hallottad, hogy az emberek ugyanilyen vádakkal illetik e Kinyilatkoztatást, mondván: „E verseket Ő a régiek szavaiból rakta össze”; vagy „e szavak hamisak.” Beképzelt és gőgös, amit mondanak, alantas a rangjuk és állapotuk!

 

236.     A tagadások és vádaskodások után, melyeket felhoztak és melyekre utalást tettünk, így tiltakoztak, mondván: „Írásaink szerint Mózes és Jézus után nem támadhat független Próféta, hogy eltörölje az isteni Kinyilatkoztatás Törvényét. Sőt, az, aki testet fog ölteni, be kell teljesítse a törvényt.” Ezután került kinyilatkoztatásra az a vers, mely utal az összes isteni témára és bizonyságot tesz az igazságról, hogy a Mindenek Felett Irgalmas kegyelmének áradása soha meg nem szűnhet: „És korábban már József jött el hozzátok a nyilvánvaló bizonyítékokkal. Ám ti mindegyre kétségben voltatok afelől, amit elhozott néktek. És amikor végül meghalt, azt mondtátok: ’Isten nem küld már Őutána Küldöttet.’ Ekképpen vezeti tévútra Isten azt, aki semmibe veszi a határokat és kételkedik.”[207] Így hát, értsd meg e versből, és tudd bizonyosan, hogy az emberek minden korban a Könyv egy bizonyos verséhez ragaszkodván ily üres és nevetséges dolgokat beszéltek, azt állítván, hogy egyetlen Próféta sem jelenhet meg többé a világon. Akárcsak a keresztény papok, akik, ragaszkodván az Evangélium azon verséhez, melyről már említést tettünk, megpróbálták elmagyarázni, hogy az Evangélium törvénye soha el nem töröltethetik, és hogy egyetlen független Próféta sem ölt újra testet, hacsak nem erősíti meg az Evangélium törvényét. A legtöbb embert ugyanez a szellemi betegség sújtja.

 

237.     Amint ma is láthatod, hogy a Korán népe a régi idők embereihez hasonlóan engedi, hogy „a Próféták Pecsétje” kifejezés elfátyolozza a szemüket. Pedig maguk is vallják e verset: „Ám ezeket senki nem tudja értelmezni, csak Isten, és azok, akik szilárdak a tudásban.”[208] És mikor Az, Ki szilárd minden tudásban, Az, Ki annak Szülőanyja, Lelke, Titka és Lényege, olyat nyilatkoztat ki, ami akár csak a legkisebb mértékig is ellenkezik vágyukkal, vadul szembeszállnak Vele, és szégyentelen módon megtagadják Őt. Ezt már hallottad és láttad. Az ilyen cselekedetek és szavak felbujtói egyedül a vallási vezetők, azok, akik nem imádnak más Istent, mint a saját vágyukat, nem kötelezik el magukat másnak, csak az aranynak, akik a tanultság legsűrűbb fátylaiba burkoltattak, belekavarodván annak homályos pontjaiba, elvesztek a tévedés vadonában. Miként a lét Ura határozottan kijelentette: „Mi a véleményed arról, aki saját kényét tette meg istenének, és akit Isten tudás által vitt tévútra, és akinek lepecsételte a fülét és a szívét és leplet helyezett a szemére? Vajon ki vezérli őt az igaz útra, miután Isten tévútra vitte? Hát nem hallgatnak az intő szóra?”[209]

 

238.     Bár az „akit Isten tudás által vitt tévútra” külső jelentése az, ami kinyilatkoztatott, Számunkra mégis a kor azon hittudósaira vonatkozik, akik elfordultak Isten Szépségétől, és akik saját tanultságukhoz ragaszkodván, melyet az ő saját elképzeléseik és vágyaik formáltak, visszautasították Isten mennyei Üzenetét és Kinyilatkoztatását. „Mondd: ‘Nagy híradás ez! Ti azonban elfordultok tőle.’”[210] Ezt is mondja: „És amikor a Mi világos verseink hirdettetnek nékik, azt mondják: ’Semmi más ez, csak egy ember, aki el akar fordítani benneteket attól, amit atyáitok szolgáltak.’ És azt mondják: ’Nem más ez, csak egy általa koholt hazugság.’”[211]

 

239.     Fordítsd füled Isten szent Hangja felé, és figyelmezz édes és halhatatlan dallamára. Lásd, miként figyelmeztette Ő komolyan azokat, akik visszautasították Isten verseit, és tagadta ki azokat, akik megtagadták az Ő szent szavait. Gondold meg, mily messze tévelyedtek az emberek az isteni Jelenlét Kawthar-jától, és mily fájdalmas volt a szellemiséget nélkülözők hitetlensége és önteltsége ama megszentelt Szépség előtt. Bár a szerető kedvesség és bőkezűség e Lényege engedte, hogy azon múlandó lények belépjenek a halhatatlanság birodalmába, és elvezette a szomjazó lelkeket a gazdagság szent folyójához, egyesek mégis „Isten, minden teremtmények Urának rágalmazójának” kiáltották ki Őt, mások azzal vádolták, hogy Ő „az, aki visszatartja az embereket a vallás és az igaz hit ösvényétől”, míg mások pedig „bolondnak” vagy hasonlónak nevezték.

 

240.     Figyeld meg, hogy ma is milyen hasonló aljas gyanúsítgatásokkal támadták a Halhatatlanság e Drágakövét [a Bábot], és mily kimondhatatlan bűnöket követtek el Ellene, Ki a tisztaság Forrása. Annak dacára, hogy Isten a Könyvében és az Ő szent és halhatatlan Táblájában mindenhol figyelmeztette azokat, akik megtagadják és visszautasítják a kinyilatkoztatott verseket, és kegyelmét hirdette azoknak, akik elfogadják azokat, mégis, lásd a számtalan kifogást, amit a versek ellen felhoztak, melyek pedig Isten örök szentségének új mennyországából küldettek le! És mindezt a tény ellenére, hogy szem még nem látta a bőség ily nagyszerű kiáradását, sem fül nem hallott még a szerető kedvesség ily kinyilatkoztatásáról. Oly bőség és kinyilatkoztatás öltött testet, hogy a kinyilatkoztatott versek tavaszi záporként látszottak alázuhogni a Mindenek Felett Bőkezű irgalmának felhőiből. Az „állandósággal felruházott” Próféták, kiknek magasztossága és dicsősége úgy ragyog, mint a nap, mindegyike megtiszteltetett egy Könyvvel, melyet mindenki látott, és melynek versei illendően betartattak. Míg a versek, melyek az isteni irgalom ezen Felhőjéből alázáporoztak, oly bőségesek voltak, hogy senki nem volt képes még megbecsülni számukat. Tucatnyi kötet érhető el most. És még hány van máshol! Hányat zsákmányoltak el, és hány esett az ellenség kezébe, melyek sorsáról senki sem tud.

 

241.     Ó testvérem, nyissuk fel szemünket, elmélkedjünk Szaváról, és keressük Isten Megnyilvánulásainak óvó árnyát, hogy tán a Könyv félreérthetetlen tanácsai figyelmeztet­hessenek, és ügyeljünk a szent Táblákban feljegyzett intelmekre; hogy ne vessünk gáncsot a versek Kinyilatkoztatójának, hanem kötelezzük el magunkat teljesen Ügye mellett, és fogadjuk el teljes szívből az Ő törvényét, hogy tán beléphessünk irgalmának udvarába, és kegyelmének partjain lakozhassunk. Bizony, irgalmas Ő, és megbocsátó szolgái iránt.

 

242.     És hasonlóképpen ezt mondja: „Mondd, ó a Könyv népe! Vajon semmi másért nem gyűlölködtök ellenünk, csak azért, mert hiszünk Istenben és abban, ami leküldetett hozzánk, és abban, ami leküldetett korábban, és azért, mert a legtöbben közületek vétkesek?”[212] Mily kézzelfoghatóan tárja fel e vers a célunkat, és mily tisztán bizonyítja Isten igéje tanúságtételének igazságát! E vers akkor nyilatkoztatott ki, amikor az iszlámot támadták a hitetlenek, és követőit tévhitekkel vádolták, amikor Mohamed Társait istentagadóknak bélyegezték, és egy hazug varázsló követőinek. Korai napjaiban, amikor az iszlám külsőleg még hatalom és erő híján volt, a Próféta barátait, akik arcukat Isten felé fordították, bármerre is mentek, zaklatták, üldözték, kővel dobálták és gyalázták. Ilyen időben küldetett le ez az áldott vers az isteni Kinyilatkoztatás mennyországából. Megdönthetetlen bizonyítékot tárt fel, és a csalhatatlan útmutatás fényét hozta el. A társait Mohamed arra utasította, hogy a következőt feleljék a hitetleneknek és bálványimádóknak: „Ti nyomorgattok és üldöztök minket, pedig mi mást tettünk, mint hogy hiszünk Istenben és a versekben, melyek leküldettek nékünk Mohamed nyelve által, és azokban, melyek alászállottak a régi Prófétáknak?” Ez azt jelenti, hogy egyetlen bűnük az volt, hogy felismerték, Isten új és csodás versei, melyek alászállottak Mohamedre, valamint azok, melyek a régi Prófétáknak kinyilatkoztattak, mind Istentől eredtek, és hogy elismerték és elfogadták ezek igazát. Íme a bizonyságtétel, melyet az isteni Király szolgáinak tanított.

 

243.     Ennek fényében tisztességes-e, hogy ez a nép visszautasítja az újonnan kinyilatkoztatott verseket, melyek átfogják a Keletet és a Nyugatot, és hogy magát az igazhit védelmezőjének tekinti? Nem kellene inkább hinniük Benne, Ki e verseket kinyilatkoztatta? Megfontolván a bizonyságtételt, melyet Ő saját Maga adott, hogyan ne tartaná Ő igazhitűeknek azokat, akik bizonyságot tettek annak igazáról? Távol légyen Tőle, hogy elküldje irgalma kapuitól azokat, akik afelé fordultak és elfogadták az isteni versek igazságát, vagy hogy megfenyegesse azokat, akik ragaszkodtak szilárd bizonyságához! Bizony, Ő az igazságot versein keresztül határozza meg, és Kinyilatkoztatását szavaival igazolja. Valóban, Ő az Erős, a Veszélyben Segítő, a Mindenható.

 

244.     És hasonlóképpen ezt mondja: „Ha Írást küldtünk volna le Néked papiruszon, és kezükkel megtapogathatnák azt, azok, akik hitetlenek még akkor is azt mondanák: ’Mi más lenne ez, ha nem nyilvánvaló varázslat?’”[213] A Korán legtöbb verse e témára utal. Mi a rövidség kedvéért csupán ezeket említettük meg. Gondold meg, a verseken kívül megállapított-e bármi mást az egész Könyv, mint próbakövet az Ő Szépsége Megnyilvá­nulásainak felismeréséhez, amihez az emberek ragaszkodhatnának és visszautasíthatnák Isten Megnyilvánulásait? Ellenkezőleg, minden alkalommal tűzzel fenyegette Ő azokat, akik visszautasítják és kigúnyolják a verseket, amint ezt már bemutattuk.

 

245.     Ezért hát, ha egy személy előáll, és miriádnyi verset, tanulmányt, levelet és imát ír, melyeknek egyikéhez sem tanuláson keresztül jutott el, mily elképzelhető mentség igazolhatná az embereket, akik visszautasítják azokat, és megfosztják magukat a belőlük áradó kegyelemtől? Milyen választ tudnának adni, miután lelkük felemelkedett és eltávozott komor templomából? Mentegetőzhetnének, mondván: „Ragaszkodtunk egy bizonyos hagyományhoz, és minthogy nem láttuk annak betű szerinti beteljesedését, ezért emeltünk olyan vádakat az isteni Kinyilatkoztatás Megtestesülései ellen, és tartottuk magunkat távol Isten törvényétől”? Nem hallottad-e, hogy az okok között, amiért egyes Próféták „állandósággal felruházott” Prófétáknak jelöltettek meg, egy Könyv kinyilatkoztatása volt a számukra? Ennek dacára, hogyan lehetne felmenteni e népet, mely visszautasítja oly sok kötetnyi vers Kinyilatkoztatóját és Szerzőjét, és annak beszédét követi, aki ostobán a kétely magvait hintette el az emberek szívében, és aki felkelt, hogy Sátánhoz hasonlóan az embereket a megsemmisülés és tévelygés ösvényeire vezesse? Hogyan engedhetik, hogy ilyen dolgok megfosszák őket az isteni bőség Napjának fényétől? Mindezek mellett, ha ezek az emberek visszautasítanak és kerülnek egy ilyen isteni Lelket, egy ilyen szent Leheletet, –kérdezzük Mi –vajon kihez ragaszkodhatnak, kinek az arcához fordulhatnak az Ő Arcán kívül? Ó igen – „Mindenkinek van egy iránya, amely felé fordul.”[214] Megmutattuk neked e két utat; járd hát azt, amit választasz. Ez valóban az igazság, és az igazságon kívül nem marad semmi más, csak a tévelygés.

 

246.     E Kinyilatkoztatás igazságát alátámasztó bizonyítékok között található az, hogy minden korban és Törvénykorszakban, amikor a láthatatlan Lényeg Megnyilvánulásának személyében megjelenik, bizonyos jelentéktelen és minden világi kötődéstől mentes lelkek megvilágosodást keresnek a Prófétaság Napjától és az isteni útmutatás Holdjától, és eljutnak Isten Színe elé. Ezért a kor papjai és a gazdagok lenézik és kigúnyolják ezeket az embereket. Miként kinyilatkoztatott azokra vonatkozóan, akik tévedtek: „És az előkelők az Ő népéből, akik hitetlenek voltak, azt mondták: ’Nem látjuk, hogy más lennél, mint hozzánk hasonlatos ember, és nem látjuk, hogy bárki követne Téged a meggondolatlan csőcseléken kívül. És nem látjuk, hogy bármi érdemetek lenne velünk szemben. Úgy véljük inkább, hogy hazugok vagytok.’”[215] Gáncsot vetettek e szent Megnyilvánulásoknak és tiltakoztak, mondván: „Senki nem követ Téged közülünk, csak az alantasa, azok, akik figyelemre sem méltók.” Céljuk az volt, hogy megmutassák, hogy a tanultak, a gazdagok és a híresek közül senki sem hitt bennük. Ilyen és hasonló bizonyítékokkal próbálták bizonygatni Annak hamisságát, Ki nem szól semmi mást, csupán az igazat.

 

247.     Eme legragyogóbb Törvénykorszakban azonban, e legfenségesebb Uralom idején számos megvilágosodott hittudós, nagy tudással rendelkező ember és az érett bölcsesség doktorai léptek be Udvarába, ittak isteni Jelenlétének kelyhéből és megtiszteltettek legnagyszerűbb kegyével. Az Imádott kedvéért lemondtak a világról és mindenről, ami abban van. Megemlítjük néhányuk nevét, hogy tán ez megerősíthesse a gyengeszívűeket, és bátoríthassa a félénkeket.

 

248.     Közöttük volt Mullá Husayn, aki részesült az isteni Kinyilatkoztatás Napjának sugárzó ragyogásából. Ha ő nem lett volna, Isten nem foglalta volna el irgalmának székét, és nem lépett volna fel az örök dicsőség trónusára sem. Közöttük volt továbbá Siyyid Yahyá, korának ama egyedülálló és páratlan alakja,

Mullá Muhammad ’Alíy-i-Zanjání

Mullá ’Alíy-i-Bastámí

Mullá Sa’íd-i-Bárfurúshí

Mullá Ni’matu’lláh-i-Mázindarání

Mullá Yúsuf-i-Ardibílí

Mullá Mihdíy-i-Khu’í

Siyyid Husayn-i-Turshízí

Mullá Mihdíy-i-Kandí

Mullá Báqir

Mullá ’Abdu’l-Kháliq-i-Yazdí

Mullá ’Alíy-i-Baraqání

és mások, közel négyszázan szám szerint, akiknek nevei mind felvésettek Isten „Őrzött Táblájára”.

 

249.     Ők mind az isteni Kinyilatkoztatás e Napjának fénye által vezéreltettek, hitet tettek és elfogadták az Ő igazságát. Oly nagy volt a hitük, hogy legtöbbjük lemondott vagyonáról és rokonairól, és a Mindenek Felett Dicső tetszéséhez ragaszkodott. Életüket adták Hőn Szeretettükért, és mindent feláldoztak az Ő ösvényén. Keblük az ellenség dárdáinak célpontjává vált, és fejük a hitetlenek lándzsáit díszítette. Nem maradt föld, mely ne itta volna a világtól való elszakadás ezen megtestesüléseinek vérét, sem kard, mely ne sebezte volna meg nyakukat. Cselekedeteik magukban is tanúsítják szavaik igazságát. Vajon e szent lelkek bizonyságtétele, akik oly dicsőségesen emelkedtek fel, hogy életüket felajánlják Imádottjukért, hogy az egész világ csodálta áldozatuk módját, nem elég a mai embereknek? Nem elegendő bizonyság-e ez azok hitetlensége ellen, akik valami csekélységért elárulták hitüket, akik elcserélték a halhatatlanságot a múlandóért, akik feladták az isteni Jelenlét Kawthár-ját sós forrásokért, és akiknek egyetlen célja az életben, hogy mások javait bitorolják? Amint magad is látod, miként foglalatoskodik mindegyikük a világ hiúságaival, és tévelyeg messze Attól, Ki az Úr, a Legmagasabb.

 

250.     Légy igazságos: Vajon azok bizonyságtétele fogadható-e el és érdemes a figyelemre, akiknek a cselekedetei megegyeznek szavaikkal, akiknek külső viselkedése egybevág belső életükkel? Megdöbben az elme tetteiket látván, és a lélek csodálkozik szilárdságukon és fizikai kitartásukon. Avagy azon hitetlen lelkek bizonyságtétele fogadható-e el, akik mást sem lélegeznek, mint az önző vágyak leheletét, és akik üres képzelgéseik ketrecében raboskodnak? Mint a sötétség denevérei, fejüket fel nem emelik kerevetükről, hacsak nem a világ múló dolgait hajhászandó, és nem találnak éjszaka másban pihenést, mint hogy hitvány életük céljainak előremozdításán dolgozzanak. Önös mesterkedéseikbe belemerülve eszükbe sem jut az isteni Parancsolat. Nappal egész lelkükkel világi előnyökre törekednek, éjszaka egyetlen foglalatosságuk testi vágyaik kielégítése. Mily törvény vagy mérce szerint lehetne igazolni az emberek ragaszkodását az ilyen kicsinyes lelkek tagadásaihoz, és figyelembe sem venni azoknak a hitét, akik Isten kedvéért eldobták életüket, javaikat, nevüket, jó hírüket, az emberek megbecsülését és tiszteletét?

 

251.     Vajon a „Vértanúk Hercege”[216] életének történéseire nem tekintenek-e úgy, mint a legnagyobb eseményre, mint igazságának legfőbb bizonyítékára? Nem jelentették-e ki a régiek, hogy azon események példanélküliek? Nem állították-e, hogy az igazság egyetlen megnyilvánulása sem mutatott még soha ilyen állhatatosságot, ilyen szemmel látható dicsőséget? Pedig életének azon epizódja, mint ismeretes, reggel kezdődött és aznap délben már véget is ért, amíg e szent fények tizennyolc éven keresztül tűrték hősiesen a támadások záporát, mely minden oldalról rájuk zúdult. Mily szeretettel, mily odaadással, mily ujjongással és szent elragadtatással áldozták életüket a Mindenek Felett Dicső ösvényén! Ennek igazságáról mindenki tanúskodik. Hogyan képesek mégis lekicsinyelni e Kinyilatkoztatást? Látott-e valaha egy korszak ily nagy jelentőségű eseményeket? Ha ezek a társak nem az igazán Isten felé törekvők, akkor ki mást lehetne így nevezni? Vajon e társak hatalmat és dicsőséget kerestek? Vágyakoztak-e valaha is gazdagságra? Élt-e bennük más vágy, mint hogy Isten tetszését keressék? Ha e társak összes csodálatos bizonyságtételükkel és nagyszerű munkáikkal hamisak, akkor ki méltó arra, hogy az igazságot magának igényelje? Istenre esküszöm! Cselekedeteik maguk elegendő bizonyság és cáfolhatatlan bizonyíték a föld minden népe számára, ha az emberek elgondolkodnának szívükben az isteni Kinyilatkoztatás misztériumain. „Azok, akik jogtalanságot követnek el, meg fogják tudni, hogy milyen sorsfordulat felé lesz utuk fordulása!”[217]

 

252.     Továbbá, az igazság és a hamisság ismertető jele megadatott és meghatároztatott a Könyvben. Ezen az Istentől kijelölt próbakövön kell megvizsgálni minden ember állításait és törekvéseit, hogy az igazmondót meg lehessen ismerni és különböztetni a csalótól. E próbakő pedig nem egyéb, mint a vers: „Kívánjátok magatoknak a halált, ha igazat mondtok!”[218] Gondolkozz el e kétségtelenül őszinte mártírokról, akiknek igazáról bizonyságot tesz a Könyv kifejezett szövege, és akiknek mindegyike, miként láthattad, feláldozta életét, javait, feleségeit, gyermekeit, mindenét, és felemelkedett a Paradicsom legfenségesebb termeibe. Tisztességes dolog-e elvetni e világtól elfordult, magasztos lények bizonyságát, melyet e legkitűnőbb és dicső Kinyilatkoztatás igazságáról tettek, és elfogadhatónak tartani a rágalmakat, amiket e tündöklő Fényre szórt e hitetlen nép, mely aranyért elhagyta hitét, és a vezetés kedvéért megtagadta Őt, Ki az egész emberiség Első Vezetője? Mindezt annak dacára, hogy jellemük most lelepleződött minden ember előtt, akik felismerték róluk, hogy ők azok, akik Isten szent Hitéért semmi áron nem adnak fel egy jottányit sem átmeneti hatalmukból, hát még mennyivel kevésbé életükből, javaikból és hasonlókból.

 

253.     Lásd, az isteni Próbakő a Könyv kifejezett szövege szerint miként választotta el és különböztette meg az igazat a hamistól. Mindennek ellenére még mindig eszükbe sem jut ez az igazság, és a nemtörődömség álmában a világ hiúságai után törekednek, és a hiábavaló és földi vezetés gondolataival vannak elfoglalva.

 

254.     „Ó, ember fia! Hosszú idő járt el feletted, míg kedvteléseid és hiú képzelgéseid foglaltak le. Kereveteden meddig szunnyadsz még? Emeld fel fejed szendergésedből, minthogy zenitjére hágott már a Nap, s a szépség fényével tán reád ragyoghat.”[219]

 

255.     Hadd váljék tudottá ugyanakkor, hogy e tanult doktorok és hittudósok közül, akikre utalást tettünk, egyik sem viselt vezetői rangot vagy méltóságot. Mert a jól ismert és befolyásos vallási vezetők, akik a hatalom székein trónolnak és ellátják a vezetéssel járó feladatokat, semmilyen módon nem vállalhatnak közösséget az igazság Kinyilatkoztatójával, kivéve azokat, akiket Urad akar. Néhány kivétellel ilyesmi nem is fordult elő soha. „Kevés az Én szolgáim között az, aki igazán hálás.”[220] Miként e Törvénykorszakban is, a jól ismert hittudósok közül, akik markukban tartják az emberek feletti hatalom gyeplőjét, egy sem fogadta el a Hitet. Sőt, oly gyűlölettel és eltökéltséggel küzdöttek ellene, amilyet még fül nem hallott, és szem nem látott.

 

256.     A Báb, az Úr, a legmagasztosabb – légyen mindenek élete áldozat Érte – külön levelet nyilatkoztatott ki minden város vallási vezetőjének, melyben átfogóan bemutatta mindegyikük tagadásának és elutasításának jellegét. „Intő példa legyen ez számotokra, ti, akiknek szemetek van.”[221] Az ellenállásukra vonatkozó utalásokkal meg akarta cáfolni a kifogásokat, melyeket a Bayán népe emelhetne majd a „Mustagháth”[222] megnyilvánulásának napján, a Későbbi Feltámadás napján, mondván, hogy amíg a Bayán Törvénykorszakában számos hittudós fogadta el a hitet, e későbbi Kinyilatkoztatás idején egyikük sem ismeri el az Ő állításait. Célja az volt, hogy figyelmeztesse az embereket, nehogy – Isten ments – ragaszkodjanak az ilyen ostoba gondolatokhoz, és megfosszák magukat az isteni Szépségtől. Ó igen, a hittudósok, akiket említettünk, többnyire ismeretlenek voltak, és Isten kegyelméből mindnyájan megtisztultak a világi hiúságoktól, és mentesek voltak a vezetés hivatali díszeitől. „Ez Isten kegye. Annak adja, akinek akarja.”[223]

 

257.     Egy további bizonyíték és bizonyságtétel Kinyilatkoztatása igazságáról, mely az összes többi bizonyíték között is úgy ragyog, mint a nap, az az állhatatosság, mellyel az örök Szépség Isten Hitét hirdette. Bár még fiatal és zsenge korú volt, bár az Ügy, melyet kinyilatkoztatott, ellentétben állt a földön minden ember kívánságával – akár előkelő vagy pór, gazdag vagy szegény, magas tisztségű vagy alantas, király vagy alattvaló –, Ő mégis kiállt és állhatatosan hirdette azt. Mindnyájan tudták és hallották ezt. Nem félt Ő senkitől; nem törődött a következményekkel. Megmutatkozhat-e vajon ilyesmi, hacsak nem az isteni Kinyilatkoztatás erején és Isten legyőzhetetlen Akaratán keresztül? Isten igazságosságára! Ha valaki egy ily nagy Kinyilatkoztatást hordozna szívében, már egy ilyen bejelentésnek a gondolata is zavarba ejtené! És ha minden ember bátorsága az ő szívében összpontosulna, még mindig habozna, hogy belekezdjen egy ilyen iszonyú vállalkozásba. Ezt csak Isten engedélyével tudná megtenni, csak akkor, ha szívének csatornája kapcsolatban lenne az isteni kegyelem Forrásával, és lelkét rábízhatná a Mindenható soha nem hibázó megtartó erejére. Minek tulajdonítják vajon, tűnődünk Mi, ezt a vakmerőséget? Ostobasággal vádolják-e Őt, mint a régi Prófétákat? Vagy azt állítják, hogy az indítéka nem volt más, mint a vezetés és a földi gazdagság megszerzése?

 

258.     Kegyelmes Isten! Könyvében, melynek a „Qayyúmmu’l-Asmá” címet adta – minden könyvek közül az első, a legnagyszerűbb és a leghatalmasabb – megjövendölte Önmaga vértanúságát. Ott található ez a bekezdés: „Ó, te, Isten Maradéka! Teljességgel Érted áldoztam fel magam; elfogadtam az átkozódást a Te kedvedért; és semmi egyébre nem vágyakoztam, mint a vértanúságra a Te szereteted ösvényén. Elegendő tanú nékem Isten, a Magasztos, a Védelmező, az Örök Úr!”

 

259.     Hasonlóan, a „Há” betű jelentésének magyarázatánál is a vértanúság után sóvárgott, mondván: „Úgy tűnik, Hangot hallottam legbelsőbb lényemben, mely így szólított: ’Feláldozod azt, mit legjobban szeretsz, Isten ösvényén, mint Husszein – béke legyen vele –ajánlotta életét az Énértem?’ És ha nem is figyelnék e megkerülhetetlen misztériumra, Arra mondom, Ki létem kezében tartja, még ha a föld minden királya is összeszövetkezne, akkor is képtelenek lennének arra, hogy elvegyenek tőlem akár egyetlen betűt is, hát még mennyivel kevésbé ezek a szolgák, akik figyelemre sem méltók, és akik bizony a számkivetettek közé tartoznak… Hogy mindnyájan megismerhessék az Én türelmem, lemondásom és önfeláldozásom mértékét Isten ösvényén.”

 

260.     Tekinthető-e egy ilyen kijelentés Kinyilatkoztatója úgy, hogy más úton jár, mint Isten útján, és hogy más után vágyódott az Ő tetszésén kívül? E versben a világról való lemondás olyan lélegzete rejlik, melyet, ha teljesen rálehelnének a világra, minden lény eldobná életét és feláldozná lelkét. Gondolkozz el e nemzedék gyalázatos viselkedésén, és lásd megdöbbentő hálátlanságukat. Figyeld meg, miként csukták be szemüket mindezen dicsőség előtt, és miként hajhásszák szánalmasan a bűzlő hullákat, melyek gyomrából a hívők felfalt velejének kiáltása hallik. És mégis, mily tisztességtelen vádakat zúdítottak a Szentség azon Hajnalaira! Emígyen mondjuk el néked azt, amit a hitetlenek keze tett, azoké, akik a Feltámadás Napján elfordították arcukat az isteni Jelenléttől, akiket Isten saját hitetlenségük tüzével kínzott meg, és akik számára az eljövendő világban olyan büntetést készített, mely el fogja emészteni mind testüket, mind lelküket. Mert ezek azt mondták: „Istennek nincs hatalma, és irgalmának keze meg van béklyózva.”[224]

 

261.     A hitbéli állhatatosság az igazság biztos bizonysága és dicső tanújele. Miként a „Próféták Pecsétje” megmondta: „Két vers öregített meg Engem.” Mind a két vers az Isten Ügyében való állhatatosságról szól. Amint mondja: „Légy állhatatos, amiképpen parancsot kaptál!”[225]

 

262.     És most gondold meg, hogy Isten Ridvánjának e Fája miként állt ki ifjúsága teljében, hogy Isten Ügyét hirdesse. Lásd, mily állhatatosságot mutatott Isten e Szépsége. Az egész világ felkelt, hogy Őt akadályozza – teljesen hiába. Minél keményebben üldözték azt az Áldott Fát, annál inkább növekedett heve, és annál magasabbra csapott szeretetének lángja. Mindez nyilvánvaló, és igazságát senki sem vitatja. Végül kilehelte lelkét, és felszárnyalt a magasságbéli birodalmakba.

 

263.     Megnyilvánulásának igazát bizonyítja továbbá az a tekintély, a földöntúli erő és felsőbbség, melyet Ő, a lét Kinyilatkoztatója és az Imádott Megnyilvánulása egyedül és segítség nélkül megjelenített az egész világnak. Mihelyt az örök Szépség kinyilatkoztatta Magát Shírázban a hatvanas esztendőben és szétszaggatta a rejtőzés fátylát, a fenség, a hatalom, a korlátlan uralom és az erő jelei, melyek a Lényegek ezen Lényegéből és a Tengerek e Tengeréből sugárzottak elő, azonnal megnyilvánultak minden vidéken. Olyannyira, hogy minden városban megjelentek ez isteni Égitest jelei, bizonyítékai, jelképei és bizonyságtételei. Hányan voltak a tiszta és kedves szívek, akik híven visszatükrözték ezen örök Nap fényét, és mily számosak a tudás kiáradásai az isteni bölcsesség ezen Óceánjából, mely átölelt minden lényeket! Minden városban az összes pap és tisztségviselő összefogott, hogy akadályozza és leverje őket, és elnyomásukra felvértezték magukat rosszindulattal, irigységgel és zsarnoksággal. Mily nagy azon szent lelkek, az igazság azon lényegének száma, akiket az erőszak vádjával halálba küldtek! És a tisztaság hány megtestesülése, aki semmi egyebet, mint igaz tudást és makulátlan cselekedeteket mutatott fel, szenvedett gyötrelmes halált! És mindennek ellenére e szent lények mindegyike utolsó pillanatáig Isten Nevét suttogta, és a Néki való alávetettség és megnyugvás birodalmában szárnyalt. Akkora volt az erő és lélekátformáló befolyás, melyet Ő rájuk gyakorolt, hogy nem élt bennük többé más vágy, mint az Ő akarata, és lelküket eljegyezték a Róla való megemlékezéssel.

 

264.     Gondold meg: e világban ki képes ilyen földöntúli erőt, ilyen mindent átható befolyást megnyilvánítani? Mindezen makulátlan szívek és megszentelt lelkek a világról való tökéletes lemondással adtak választ parancsának hívására. Panaszkodás helyett köszönetet mondtak Istennek, és gyötrelmeik sötétjében semmi mást nem mutattak, mint Akaratának sugárzó elfogadását. Nyilvánvaló, hogy mily könyörtelen volt a gyűlölet, és keserű a rosszindulat és ellenségeskedés, melyet a föld minden népe e társak iránt érzett. Az üldözést és fájdalmat, melyet e szent és szellemi lényekre mértek, ők a megváltás, a jólét és az örök siker eszközeinek tekintették. Látott-e a világ Ádám napjai óta ily felindulást, ilyen erőszakos felfordulást? És mindazon kínzás mellett, melyet elszenvedtek, és a sokféle csapás ellenére, melyet kiálltak, egyetemes gyalázkodás és utálat tárgyává váltak. Úgy tűnik Nekem, a türelem csakis az ő lelkierejük által nyilvánult meg, és maga a hűség egyedül az ő tetteik által jött világra.

 

265.     Fontold meg szívedben alaposan e nagy jelentőségű eseményeket, hogy megérthesd e Kinyilatkoztatás nagyságát, és fölfoghasd rendkívüli dicsőségét. És akkor az Irgalmas kegyéből a hit szelleme beléleheltetik lényedbe, és a bizonyosság székén fogsz ülni és lakozni. Az egy Isten a tanúm! Ha elgondolkoznál egy ideig, felismernéd, hogy mindezen megalapozott igazságokon és fent említett bizonyságokon kívül az elutasítás, átkozódás és utálat, melyet a föld népe kifejezett, magában a leghatalmasabb bizonyítéka és legbiztosabb bizonysága e hősök igazának – hősöké a világtól való elszakadás és az Isten akaratában való megnyugvás mezején. Minél többször elmélkedsz a kifogásokról, melyeket mindenki felhozott, akár papok, tudósok vagy tudatlanok, annál szilárdabbá és annál állhatatosabbá válsz majd a Hitben. Mert bármi történt is meg, mindent megjövendöltek azok, kik az isteni tudás Kincsesbányái, és Isten örök törvényének Befogadói.

 

266.     Bár nem kívántunk említést tenni egy régmúlt idő hagyományairól, mégis, irántad való szeretetből idézünk most néhányat, melyek érvelésünkre alkalmasak. Nem érezzük azonban ezek szükségét, minthogy a dolgok, melyeket már említettünk, elegendők a világnak és mindannak, ami benne található. Valójában az összes Írás és azok misztériumai mind megtalálhatók tömörítve e rövid értekezésben. Olyannyira, hogy ha valaki megfontolná szívében, felfedezné mindabból, ami elmondatott, Isten Szavainak rejtélyeit, és megértené a jelentését mindannak, amit a tökéletes Király kinyilvánított. Mivel az emberek azonban különböznek megértésükben és szintjükben, ennek megfelelően megemlítünk néhány hagyományt, hogy ezek szilárdságot kölcsönözhessenek az ingadozó léleknek, és nyugalmat a megzavart elmének. Ezáltal válik Isten minden embernek, magas és alacsonyrendűnek tett tanúbizonysága teljessé és tökéletessé.

 

267.     Ezek közé tartozik a hagyomány: „És amikor megnyilvánul az Igazság Lobogója, mind a Kelet, mind a Nyugat népe átkozza azt.” Kortyolni kell a lemondás borából, fel kell hágni a világtól való elszakadás fenséges magaslataira, és gyakorolni kell az elmélkedést e szavak szerint: „Egy órás elmélkedés jobb, mint hetven év ájtatoskodás” ahhoz, hogy az emberek nyomorult viselkedésének titka feltáruljon, azoké, akik bár állítják, hogy szeretik és vágyakoznak az igazságra, mégis átkozzák az Igazság követőit, amint Az megjelenik. Erről az igazságról tesz bizonyságot a fent említett hagyomány. Nyilvánvaló, hogy az ilyen viselkedés oka nem más, mint azon szabályok, szokások, hagyományok és ceremóniák eltörlése, melyeket korábban követniük kellett. Máskülönben, ha az Irgalmas Szépsége engedelmeskedne ugyanazon szabályoknak és szokásoknak, melyek az emberek közt bevettek, és ha jóváhagyná gyakorlásukat, semmiképpen nem nyilvánulna meg ilyen összeütközés és rosszindulat a világban. E magasztos hagyományt támasztják alá és igazolják a szavak is, melyeket kinyilatkoztatott: „Azon a napon, amikor a Hívó rettenetes dologra szólít.”[226]

 

268.     A mennyei Hírnök isteni hívása a Dicsőség Fátyla mögül, mely az emberiséget arra szólítja, hogy teljességgel mondjanak le mindazon dolgokról, melyekhez ragaszkodnak, az szemben áll a vágyaikkal; és ez az oka a keserű megpróbáltatásoknak és erőszakos felfordulásnak, melyek megtörténtek. Nézd, milyenek az emberek. Figyelembe sem veszik e jól megalapozott hagyományokat, melyek mind beteljesültek, és a kétséges érvényűekhez ragaszkodnak, kérdezvén, hogy ezek miért nem teljesültek be. Ennek dacára, számukra elképzelhetetlenek dolgok váltak valóra. Az Igazság jelei és jelképei delelő napként ragyognak, az emberek mégis céltalanul és zavarodottan barangolnak a tudatlanság és ostobaság vadonában. A Korán összes verse, valamint az elismert hagyományok ellenére, melyek mind egy új Hitet, új Törvényt és új Kinyilatkoztatást jeleznek előre, e nemzedék még mindig várva vár, hogy megláthassa a Megígértet, aki megerősíti majd a Mohamedán Törvénykorszak Törvényét. A zsidók és a keresztények hasonlóképpen ugyanígy vitáznak.

 

269.     Azon kijelentések között, melyek egy új Törvényt és egy új Kinyilatkoztatást vetítenek előre, találhatók a „Nudbih imájá”-nak részletei: „Hol van Az, Ki arra vár, hogy megújítsa a parancsolatokat és törvényeket? Hol van Az, Kinek hatalma van arra, hogy átalakítsa a hitet és annak követőit?” Hasonlóképpen nyilatkoztatta ki Ő a Zíyárat-ban[227] is: „Béke legyen a megújult Igazsággal.” Abú-’Abdi’lláh, amikor őt a Mihdí jelleméről kérdezték, így válaszolt, mondván: „Azt fogja Ő véghezvinni, amit Mohamed, Isten Küldötte véghezvitt, és le fogja rombolni mindazt, ami Előtte volt, miként Isten Küldötte lerombolta azoknak a szokásait, akik Előtte jártak.”

 

270.     Lásd, hogy ezen és hasonló hagyományok ellenére miként állítják hasztalanul, hogy a korábban kinyilatkoztatott törvényeket semmilyen módon nem szabad megváltoztatni. De vajon nem éppen az a célja minden Kinyilatkoztatásnak, hogy átalakulást vigyen végbe az emberiség egész jellemében, olyan átalakulást, mely mind külsőleg, mind belsőleg megnyilvánul, és hatást gyakorol úgy a belső életére, mint külső körülményeire? Mert ha az emberiség jellemét megváltoztatni nem szabadna, akkor nyilvánvaló lenne Isten egyetemes Megnyilvánulásának hiábavalósága. Az „Aválim”-ban, egy hiteles és jól ismert könyvben ez jegyeztetett fel: „A Baní-Háshim törzséből fog megjelenni egy Ifjú, Aki új Könyvet fog kinyilatkoztatni és új törvényt fog meghirdetni”; majd e szavak következnek: „A legtöbb ellensége a papok közül kerül ki.” Egy másik rész elmondja Sádiq-ről, Mohamed utódjáról, hogy emígyen szólt: „És meg fog jelenni egy Ifjú a Baní-Háshim törzséből, Aki az embereket arra fogja szólítani, hogy esküdjenek hűséget Neki. Könyve egy új Könyv lesz, és erre fogja szólítani az embereket, hogy esküdjenek hűséget. Kemény az Ő Kinyilatkoztatása az arabok számára. Ha hallotok Róla, siessetek hozzá.” Mennyire követték a Hit Imámjainak és a bizonyosság Lámpásainak az iránymutatásait! Bár világosan kimondatott: „Ha azt halljátok, hogy megjelent egy Ifjú a Baní-Háshim törzséből, Ki az embereket egy új és Isteni Könyvhöz, új és Isteni törvényekhez szólítja, siessetek Hozzá”, mégis mind hitetlennek és eretneknek nyilvánították a lét ama Urát. Nem siettek a Háshimita Fényhez, azon isteni Megnyilvá­nuláshoz, hacsak nem kivont karddal és gyűlölettel teli szívvel. Továbbá, figyeld meg, hogy a könyvek mily határozottan említik a papok ellenállását. Mindezen nyilvánvaló és jelentőségteljes hagyományok, mindezen félreérthetetlen és vitathatatlan utalások ellenére az emberek visszautasították a tudás és szent beszéd makulátlan Lényegét, és a lázadás és tévedés hirdetőihez fordultak. Ezen lejegyzett hagyományok és kinyilatkoztatott szavak ellenére csupán azt beszélik, amit saját önös vágyaik sugallnak. És ha az Igazság Lényege azt nyilatkoztatja ki, ami ellentétes hajlamaikkal és vágyaikkal, azonnal hitetlennek bélyegezik, és így tiltakoznak, mondván: „Ez ellentétes a Hit Imámjainak és a ragyogó fényeknek a mondásaival. Sérthetetlen Törvényünk ilyesmiről nem szól.” Még ma is ilyen hasztalan kijelentéseket tettek és tesznek e szegény halandók.

 

271.     És most, gondold végig e másik hagyományt, és figyeld meg, miként jövendölte meg mindezen dolgokat. Az „Arba’in”-ban ez áll: „A Baní-Háshim törzsből támad majd egy Ifjú, Ki új törvényeket nyilatkoztat ki. Magához szólítja majd az embereket, de senki nem figyel hívására. A legtöbb ellensége a papok közül kerül ki. Nem fognak ők engedelmeskedni parancsának, hanem ellenkeznek Vele, mondván: ’Ellentétes ez azzal, amit a Hit Imámjai ránk hagytak.’” Ma mindenki ugyanezen szavakat ismétli, egyáltalán nem lévén tudatában annak, hogy Ő az „Azt teszi, amit akar” trónusán ül, és az „Elrendeli, amit kíván” székét foglalja el.

 

272.     Kinyilatkoztatása természetét megértés meg nem ragadhatja, Hitének teljességét tudás fel nem foghatja. Minden mondás az Ő jóváhagyásától függ, és minden dolgoknak szüksége van az Ő Ügyére. Rajta kívül minden más az Ő parancsa által teremtetik, és az Ő törvényén keresztül mozog és létezik. Ő az isteni misztériumok Kinyilatkoztatója, és a rejtett és örök bölcsesség Feltárója. A „Biháru’l-Anvár”-ban, az „Aválim”-ben és a „Yanbú”-ban így jegyezték fel Sádiq-ről, Mohamed utódjáról, hogy e szavakat mondta: „A tudás huszonhét betűből áll. Mindaz, amit a Próféták kinyilatkoztattak, ebből két betű. E két betűnél többet ember eddig még nem ismert meg. De amikor majd a Qá’im megjelenik, kinyilvánítja ő a maradék huszonöt betűt.” Gondold meg, kijelentette, hogy a Tudás huszonhét betűből áll, és ebből az összes prófétát Ádámtól egészen a „Pecsétig” csupán két betű Feltárójának tartott, és hogy Őket mind csak két betűvel küldték alá. És azt is mondja, hogy a Qá’im fogja majd a maradék huszonöt betűt kinyilatkoztatni. Lásd meg e kijelentésből, hogy mily nagy és fenséges az Ő rangja! Az Ő rangja magasabb, mint az összes Prófétáé, és Kinyilatkoztatása meghaladja választottaik mindegyikének felfogását és megértését. Ilyen Kinyilatkoztatást, melyről Isten Prófétái, az Ő szentjei és választottai vagy nem értesültek, vagy Isten kifürkészhetetlen Parancsolatának megfelelően nem tártak fel – egy ilyen Kinyilatkoztatást próbáltak meg e hitvány és aljas emberek saját fogyatékos elméjükkel, saját korlátolt tudásukkal és megértésükkel megítélni. És ha az nem vág egybe az ő mércéjükkel, azonnal visszautasítják azt. „Vagy azt gondolod, hogy a legtöbben közöttük hallanak, és élnek az eszükkel? Olyanok ők, akár a barom! Nem! Még messzebb tévelyegnek ők az úttól!”[228]

 

273.     Csodálkozunk, vajon hogyan magyarázzák a fent említett hagyományt, mely félreérthetetlen szavakkal vetíti előre kifürkészhetetlen dolgok kinyilatkoztatását, új és csodás események bekövetkeztét az Ő idejében? Az ilyen csodálatos történések oly nagy viszályt váltanak ki az emberek között, hogy Őt és társait az összes pap és tudós doktor halálra ítéli, és a föld összes népe felkel, hogy Ellene szegüljön. Miként a Qá’im jelleméről lejegyeztetett a „Káfí”-ban, a Jábir hagyományában, a „Fátimih Táblájá”-ban: „Benne megnyilvánul Mózes tökéletessége, Jézus ragyogása és Jób türelme. Választottait megalázzák az Ő napján. Fejüket ajándékként fogják ajánlani, mint a törökök és a daylamiták fejeit. Lemészárolják őket, és megégetik őket. Félelem markol beléjük; rémület és riadalom fog rettenetet kelteni szívükben. A földet vérük festi meg. Asszonyaik jajgatni és siránkozni fognak. Ők bizony az én barátaim!” Gondold meg, e hagyomány minden betűje maradéktalanul beteljesült. A legtöbb helyen áldott vérük folyt; minden városban fogságba vetették őket, végighajtották a tartományokon, és egyeseket tűzzel égettek meg. És még sem állt meg senki, hogy végiggondolta volna, hogy amennyiben a megígért Qá’im egy korábbi Törvénykorszak törvényét és parancsolatait nyilatkoztatná ki, akkor miért lettek feljegyezve ilyen hagyományok, és miért támad olyan nagy ellenállás és viszály, hogy az emberek e társak lemészárlását rájuk rótt kötelességnek tekintsék, és e szent lelkek üldözését a legmagasabb kegy elérése eszközének?

 

274.     Mi több, figyeld meg, hogy e dolgokat, melyek megtörténtek, és a tetteket, melyeket elkövettek, a korábbi hagyományok mind megemlítették. Miként ez lejegyeztetett a „Rawdiy-i-Káfí”-ban „Zawrá’”-val kapcsolatban. A „Rawdiy-i-Káfí”-ban Mu’ávíyih, Vahháb fia elmondja, hogy Abú-’Abdi’lláh így szólt: „’Ismered-e Zawrá’-t?’ Azt mondtam: ’Legyen életem áldozat érted! Azt mondják, Bagdadban van.’ ’Ó, nem’ – mondta ő. Majd hozzátette: ’Jártál-e Rayy városában?’[229] mire így válaszoltam: ’Ó igen, jártam ott.’ Minekutána megkérdezte: ’Ellátogattál-e a marhapiacra?’ ’Igen’ – válaszoltam, és ő ezt mondta: ’Láttad-e a fekete hegyet az út jobb oldalán? Az Zawrá’. Nyolcvan embert, bizonyos emberek fiait mészárolnak majd le ott, akik közül mindegyikük érdemes arra, hogy kalifának nevezzék.’ ’Ki fogja őket lemészárolni?’ – kérdeztem. És ő így válaszolt: ’Perzsia gyermekei!’”

 

275.     Íme társainak állapota és sorsa, melyet korábban megjövendöltek. És most figyelj arra, hogy e hagyomány szerint Zawrá’ nem más, mint Rayy földje. Azon a helyen ölettek meg az Ő társai nagy szenvedések közepette, és mindezen szent lények a perzsák kezétől szenvedtek mártírhalált, amint a hagyományban feljegyeztetett. Ezt hallottad, és erről mindenki tanúskodik. Akkor miért nem állnak meg ezek az alávaló férgek, hogy elgondolkozzanak e hagyományokon, melyek mindegyike olyan nyilvánvaló, mint a nap delelő ragyogásában? Miért utasítják vissza, hogy elfogadják az Igazságot, és engedik, hogy bizonyos hagyományok, melyek jelentését fel nem foghatták, visszatartsák őket Isten Kinyilatkoztatása és az Ő Szépsége felismerésétől, és arra kényszerítsék őket, hogy a pokol mélyén lakozzanak? Az ilyen dolgokat nem lehet másnak tulajdonítani, mint a kor papjai és hittudósai hitetlenségének. Ezekről mondta Sádiq, Mohamed utóda: „Azon kor vallási doktorai lesznek a leggonoszabbak a menny árnyékába húzódó papok közül. Rosszindulat árad belőlük, és rájuk is fog az visszahullani.”

 

276.     Kérjük a Bayán tanult embereit, ne kövessék ezt a viselkedést, és a Mustagháth idejében ne kövessék el Vele szemben, Ki az isteni Lényeg, a mennyei Fény, az abszolút Örökkévalóság, a Láthatatlan Megnyilvánulásainak Kezdete és Vége ugyanazt, ami e napon történt. Könyörgünk hozzájuk, ne hagyatkozzanak értelmükre, megértésükre és a tanultságukra, és ne ellenkezzenek a mennyei és végtelen tudás Kinyilatkoztatójával. És mégis, mindezen intelmek ellenére látjuk, hogy egy félszemű ember[230], ki önmaga is az emberek vezetője, a legnagyobb rosszindulattal kezd Ellenünk fordulni. Látjuk előre, hogy minden városban emberek fognak felkelni, hogy üldözzék az Áldott Szépséget, hogy a lét ez Urának és minden ember végső Vágyának a társai menekülni fognak az elnyomó elől, és a pusztaságban keresnek előle menedéket, míg mások beletörődnek, és a világtól tökéletesen elszakadva életüket áldozzák az Ő ösvényén. Úgy tűnik, már látunk is egyet[231], aki odaadásáról és jámborságáról olyannyira nevezetes, hogy az emberek kötelességüknek tartják, hogy engedelmeskedjenek neki, és szükségesnek tartják, hogy parancsának alávessék magukat, és aki ki fog állni, hogy megtámadja magát az isteni Fa gyökerét, és minden erejével arra fog törekedni, hogy ellenálljon Neki, és Ellene forduljon. Íme, ilyenek az emberek!

 

277.     Hőn reméljük, hogy a Bayán népe megvilágosodást nyer, a szellem birodalmában fog szárnyalni és lakozni, meglátja az Igazságot, és a belső látás szemével felfedi a képmutató hamisságot. E napokban azonban az irigység olyan bűze terjeng, hogy – esküszöm minden lények, láthatók és láthatatlanok Nevelőjére – a világ alapjainak megteremtésétől kezdve – bár annak nincs kezdete – a jelen napig soha semmi módon nem jelent még meg ilyen rosszindulat, irigység és gyűlölet, sem a jövőben nem lesz látható ilyen. Mert több ember, akik sohasem lélegezték be az igazságosság illatát, kibontották a pártütés lobogóját, és összeszövetkeztek Ellenünk. Minden oldalról látjuk dárdáik fenyegetését, és minden irányból megismerjük nyilaikat. És mindezt annak ellenére, hogy Mi sohasem kérkedtünk semmivel, és nem próbáltunk bármely más lélek fölé emelkedni. Mindenkinek a legkedvesebb társa voltunk, a legtürelmesebb és gyengéd barát. A szegények között társaságukat kerestük, és az előkelők és tudósok között alázatosak és visszahúzódóak voltunk. Esküszöm Istenre, az egyetlen igaz Istenre! Bármilyen szörnyű bajt és szenvedést okozott is Nekünk az ellenség keze és a Könyv népe, mindaz mégis semminek tűnik összehasonlítva azzal, ami azok kezétől ért Minket, akik azt állítják, hogy a barátaink.

 

278.     Mi többet mondhatnánk? A világegyetem, ha az igazság szemével nézne, képtelen lenne e kijelentés súlyát hordozni! Ez országba való érkezésünk első napjaiban, amikor megláttuk a fenyegető események jeleit, úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk, még mielőtt megtörténnének. Elvonultunk a vadonba, és ott, mindenkitől távol és egyedül két évig teljes magányban éltünk. Szemünkből a gyötrelem könnyei patakzottak, és vérző szívünkben égető fájdalom óceánja zúgott. Sok éjszakán nem volt eledelünk, és nappal sokszor nem talált pihenést testünk. Arra, Ki kezei között tartja lényem! A szenvedések mindezen záporai és a szakadatlan csapások ellenére lelkünk áldott örömben úszott, és egész lényünk kimondhatatlan örömről tanúskodott. Mert magányunkban nem tudtunk egyetlen lélek káráról vagy hasznáról, egészségéről vagy betegségéről. Egyedül szellemünkkel társalogtunk, elfeledkezvén a világról, és mindarról, mi benne van. Nem tudtuk azonban, hogy az isteni rendelés hálója eléri a legnagyobb halandó elképzeléseket is, és parancsának dárdája magasabbra repül, mint a legmerészebb emberi tervek. Az Általa állított csapdákat senki el nem kerülheti, és egyetlen lélek sem találhat megkönnyebbülést, csak ha aláveti magát az Ő akaratának. Isten igazságosságára! Visszavonulásunk nem tervezett visszatérést, és amikor elváltunk, nem reménykedtünk az újraegyesülésben. Elvonulásunk egyetlen célja az volt, hogy elkerüljük, hogy a széthúzás tárgyává váljunk a hívők között, a nyugtalanság forrásává társainknak, a sérelem eszközévé bármely léleknek, vagy a szomorúság okává bármely szívnek. Ezeken túl nem volt más szándékunk, és ezek mellett nem volt más végcélunk sem. Ennek dacára mindenki kedve szerint folytatta cselszövéseit, és követte saját üres képzelgéseit addig az óráig, amíg a Misztikus Forrásból nem jött a felszólítás, mely visszatértünket parancsolta oda, ahonnan jöttünk. Akaratunkat alávetve az Övének, meghajoltunk rendelkezése előtt.

 

279.     Mely toll mondhatná el, amit visszatértünkkor tapasztaltunk! Két év telt el, mialatt ellenségeink szakadatlanul és kitartóan azon mesterkedtek, hogy Bennünket elpusztítsanak, amiről mindenki tanúskodik. A hívők közül mégsem akadt egy sem, aki Nékünk bármi segítséget nyújtott volna, és egy sem érezte magát arra indíttatva, hogy segítsen a megszabadulásunkban. Sőt, ahelyett, hogy segítettek volna Nekünk, szavaik és cselekedeteik a folyamatos bánat záporait ontották lelkünkre! Mindezek közepette itt állunk Mi, készen életünket adni, teljességgel az Ő akaratába ajánlva Magunkat; hogy tán Isten szerető kedvességén és kegyelmén keresztül e kinyilatkoztatott és megnyilvánult Betű letehesse életét áldozatként a Legelső Pont, a legmagasztosabb Szó ösvényén. Őrá, Kinek parancsolatára megszólalt a Lélek, szívünk ezen hő vágya nélkül egyetlen pillanatig sem maradtunk volna tovább e városban. „Isten elégséges tanú Számunkra.”[232] Okfejtésünket e szavakkal zárjuk: „Nincsen más hatalom vagy erő, csak Istenben.” „Istenhez tartozunk, s Hozzá fogunk majdan visszatérni.”[233]

 

280.     Kiknek szíve van a megértésre, kik kortyoltak a szeretet Borából, kik egyetlen pillanatig sem önös vágyaikat elégítették ki, látni fogják oly ragyogón, mint a Nap delelő dicsőségében, azon jelképeket, tanúságtételeket és bizonyítékokat, melyek e csodás Kinyilatkoztatás, e mindent meghaladó isteni Hit igazságáról tesznek bizonyságot. Gondolkozz el, miként utasították el az emberek Isten Szépségét, és ragaszkodtak saját kapzsi vágyaikhoz. Mindezen tökéletes versek, e félreérthetetlen utalások ellenére, melyek a „Legsúlyosabb Kinyilatkoztatásban” kerültek kinyilatkoztatásra, mely Isten Letéteménye az emberek között, és mindezen világos hagyományok ellenére, melyek mindegyike nyilvánvalóbb, mint a leghatározottabb beszéd, az emberek figyelmen kívül hagyták és elutasították ezek igazságát, és bizonyos hagyományok betűjéhez ragaszkodtak, melyekről megértésük szerint úgy találták, hogy nem esnek egybe várakozásaikkal, és melyek jelentését fel sem fogták. Így zúztak szét minden reményt, és fosztották meg magukat a Mindenek Felett Dicső tiszta borától, és a halhatatlan Szépség tiszta és romolhatatlan vizétől.

 

281.     Gondold meg, a hagyományok még az évet is kifejezetten említik, melyben a Fény ezen Leglényegének meg kell nyilvánulnia, mégsem figyelnek erre, és nem szűnnek meg akár csak egy pillanatra is saját önös vágyaikat hajszolni. A hagyomány szerint Mufaddal megkérdezte Sádiqot, mondván: „Mi a jele az Ő megnyilvánulásának, ó mesterem?” Ő így válaszolt: „A hatvanas esztendőben fog megnyilvánulni Ügye, és Neve fennhangon hirdettetni.”

 

282.     Milyen különös! Mindezen világosan megfogalmazott és határozott utalások ellenére ezek az emberek menekülnek az Igazságtól. Példának okáért, a korábbi hagyományok említik a fájdalmakat, a bebörtönzést és a szenvedést, melyet az isteni erény azon Lényegére zúdítanak. A „Bihár”-ban feljegyeztetett: „A mi Qá’im-unkban négy jel lesz négy Prófétától, Mózestől, Jézustól, Józseftől és Mohamedtől. A jel Mózestől a félelem és a várakozás; Jézustól az, amit Róla beszéltek; Józseftől a bebörtönzés és a színlelés; Mohamedtől egy Könyv kinyilatkoztatása, mely hasonló a Koránhoz.” Egy ilyen meggyőző hagyomány ellenére, mely ennyire félreérthetetlenül jelezte előre a jelen idő történéseit, még sem akadt senki, aki figyelmezett volna próféciájára, és úgy tűnik, a jövőben sem fogja ezt tenni senki azok kivételével, akiket Urad kiválaszt. „Isten megteheti, hogy halljon az, akit Ő akar, Mi azonban nem tehetjük meg, hogy halljanak azok, akik a sírokban vannak.”[234]

 

283.     Nyilvánvaló számodra, hogy a Mennyei Madarak és az Örökkévalóság Galambjai kettős nyelven beszélnek. Az egyik nyelv, a külső, mentes minden utalástól, nem elrejtett és nem elfátyolozott, hogy vezérlő lámpás és iránymutató fény lehessen, mely által az utazók felérhetnek a szentség magaslataira, és a keresők beléphetnek az örök újraegyesülés birodalmába. Ilyenek a fátyol nélküli hagyományok és világos versek, melyeket már említettünk. A másik nyelv homályos és rejtett, hogy bármi is rejtezzék a rosszakaratúak szívében, az nyilvánvalóvá válhasson, és legbensőbb lényük lelepleződhessen. Így szólott Sádiq, Mohamed utóda: „Isten bizony meg fogja őket próbálni, és megrostálja őket.” Ez az isteni mérce, ez Isten Próbaköve, amivel megpróbálja Ő az Ő szolgáit. E mondatok jelentését senki meg nem értheti azok kivételével, akiknek szíve biztos, akiknek lelke kegyet talált Istennél, és kiknek elméje elfordul mindentől Rajta kívül. Az ilyen kijelentésekben a betű szerinti jelentés, ahogyan az emberek általában értelmezik, nem az, ami a szándéknak megfelel. Feljegyeztetett: „Minden tudásnak hetven jelentése van, melyek közül az emberek csak egyet ismernek. De amikor a Qá’im megjelenik, ki fogja Ő nyilatkoztatni az embereknek az összes többit.”[235] És ezt is mondja: „Egyetlen szót szólunk, és ezalatt hetvenegy jelentést értünk; és mindegyik jelentést el tudjuk magyarázni.”

 

284.     Ezeket a dolgokat csupán azért említjük, hogy az emberek ne riadjanak el bizonyos hagyományok és kijelentések miatt, melyek betű szerint még nem teljesedtek be, hanem hogy zavarodottságukat a saját megértésük hiányának tudják be, és ne a hagyományokban szereplő ígéretek be nem teljesedésének, minthogy az a jelentés, mely a Hit Imámjainak eredeti célja volt, nem ismert e nép előtt, miként erről maguk a hagyományok is tanúskodnak. Ezért nem szabad, hogy az emberek megengedjék, hogy ilyen kijelentések megfosszák őket az isteni ajándékoktól, hanem inkább azoktól kell megvilágosodást keresniük, akik annak elismert Értelmezői, hogy a rejtett misztériumok feltárulhassanak, és nyilvánvalóvá válhassanak számukra.

 

285.     A föld népe közül azonban nem lelünk fel senkit, aki az Igazságra őszintén áhítozva Hite bonyolult kérdéseiben az isteni Megnyilvánulások útmutatását keresné. Mind a feledés földjén lakoznak, a gonoszság és lázadás népének követői. Isten bizony azt fogja tenni velük, amit ők maguk cselekszenek, és el fogja felejteni őket, miként ők sem vesznek tudomást az Ő Jelenlétéről az Ő napján. Íme ez az ítélete azokról, akik megtagadták Őt, és ugyanez lesz azok számára, akik visszautasították az Ő jeleit.

 

286.     Okfejtésünket az Ő szavaival zárjuk – magasztaltassék Ő – „Aki vakságában elfordul Istentől, amellé egy Sátánt rendelünk, és az lesz az ő társa.”[236] „Aki azonban elfordul az Én emlékezetemtől, annak nyomorúságos élete lesz.”[237]

 

287.     Emígyen lett ez kinyilatkoztatva korábban, ó bárcsak megértenéd.

 

288.     Kinyilatkoztatta ezt a „Bá” és a „Há”.[238]

 

289.     Béke légyen azzal, aki fülét a Sadratu’l-Muntahá-ról hívogató Titokzatos Madár éneke felé fordítja!

 

290.     Dicsőíttessék Urunk, a Legmagasabb!

 

Szómagyarázat

 

’Abdu’lláh: Mohamed atyja, aki a Háshim családhoz, a legnemesebb arab törzshöz tartozott.

’Abdu’lláh-i-Ubayy: Mohamed előkelő ellenfele, akit a „hipokriták hercegének” neveztek

Ábrahám: Patriárka, kb. i.e. 2000, a zsidók, keresztények és muszlimok közös ősatyja. Bahá’u’lláh az „Isten Barátja” címen emlegeti.

Abú-’Abdi’lláh: A hatodik imám, Ja’far-i-Sádiq címe, Husszein dédunokája, i.sz. 765-ben megmérgezték.

Abú-Ámír: remete, Mohamed ellensége

Abú-Jahl: Mohamed kérlelhetetlen ellensége

A.H.: „Anno Hedzsra, a Hedzsra után”. Mohamed Mekkából Medinába való menekülésének éve, a muszlim időszámítás kezdete.

Ali: Az első imám, Mohamed jogos utóda, unokaöccse és veje, Fatima férje

Amálekiták: Nomád nép Babilóniától Egyiptomig terjeszkedve, Izrael ellensége (Sámuel I.15)

Arba’in: Szó szerint „negyven”, hagyománygyűjtemény

Áron: Mózes bátyja, a leviták, a zsidó papok az ő leszármazottai

’Aválim: Síita hagyománygyűjtemény

 

Báb: Szó szerint „Kapu”, Mírzá ’Alí Muhammad címe (1819-1850), a síiták Qá’im-ja és Mihdí-je, Bahá’u’lláh előfutára, de független isteni Megnyilvánulás. 1850-ben elítélték és kivégezték.

Bagdad:  A „Béke Hajléka”, Bahá’u’lláh lakhelye 1853-63

Bahá: Szó szerint „Dicsőség”, „Ragyogás”, „Fény”. A Báb által Bahá’u’lláh-nak adományo­zott cím.

Bahá’u’lláh: Szó szerint „Isten Dicsősége”, Mírzá Husayn-’Alí-i-Núr (1817-1892), a Bahá’í Hit alapítója. A Báb úgy utal Rá, mint „Akit Isten ki fog nyilvánítani”.

Baní-Háshim: Az a mekkai család, melyből Mohamed származott. A Báb, mint Siyyid vagyis Mohamed késői leszármazottja, szintén e törzsből való.

Bathá: Mekka

Bayán: Szó szerint „Magyarázat”, a Báb Kinyilatkoztatásának főműve két változatban: Perzsa és Arab Bayán

A Bayán Pontja: a Báb.

Biháru’l-Anvár: Síita hagyománygyűjtemény

Daylamiták: Egy kaukázusi törzs

 

Az Egység Betűi: A Próféta apostolai

Fáraó: A Korán szövege a Fáraó szót tulajdonnévként is használja, a fáraói rang megnevezése mellett. Az iszlámban a zsarnokság és elnyomás szimbóluma lett.

Fatima: Mohamed lánya, Ali imám felesége, a második és harmadik imám anyja

Főnix: misztikus madár, mely elég a tűzben, de utána hamvaiból ismét életre kel megújulva.

Gábriel: A legfőbb angyal, Mohamed számára a Szentlélek, a Korán ihletője.

Hadith: A leghitelesebb iszlám hagyomány, Mohamed társainak beszámolói a Prófétáról.

Hájí Mírzá Karím Khán: Önkényesen Siyyid Kázim utódjának hirdette és nagy tudósnak tartotta magát. Könyve az „Útmutatás a tudatlanoknak” hevesen támadta a Bábi Hitet.

Hájí Mírzá Siyyid Muhammad: A Báb egyik nagybátyja anyai ágon. Az ő kérdéseire született válaszként a Kitáb-i-Íqán

Hamzih: „A Vértanúk Hercege”, Mohamed nagybátyjának címe

A „hatvanas év”: a muszlim időszámítás 1260. éve, amikor a Báb kijelentette Magát.

Heródes: A zsidók királya Róma kegyéből i.e. 37-4

Hijáz, Hedzsáz: Délnyugat Arábia.

„Hijáz nyelve”: arab.

Húd: ókori arab Próféta, a Korán többször is említi.

Húrik: Angyalok. Szépséges hajadonok, akik az iszlám szerint az igazhívők társai lesznek a Paradicsomban. A kifejezés lelki tulajdonságokat vagy erőt jelöl.

Husszein: A harmadik imám, Ali és Fatima fia, Karbala síkján lemészárolták.

 

Ibn-i-Súríyá: Zsidó rabbi Mohamed idején

Imám: A síitáknál Mohamed tizenkét utódjának a címe. Általánosítva a muszlim vallási vezetőkre is alkalmazzák.

Íqán: Szó szerint „Bizonyosság”. Bahá’u’lláh levelének címe, melyet a Báb nagybátyjához intézett.

Irak: „Irak nyelve”: perzsa.

Isten Megnyilvánulása: Próféta

„Állandósággal felruházott”: Azoknak a Prófétáknak a címe, akik könyvet nyilatkoztattak ki, és vallási törvényeket hoztak.

Isteni elixír: Az alkimisták keresték, hogy fémből aranyat készíthessenek

József: Jákob fia, akit a testvérei el akartak veszejteni, de Egyiptomban magas tisztséghez jutott. A Korán szerint Próféta.

 

Ka’b-Ibn-i-Ashraf: Medinai zsidó pap és költő, aki Mohamed fő ellenségével szövetkezett.

Kába: Szó szerint „kocka”, fekete kő az ősi mekkai szentélyben, amely időtlen idők óta zarándoklat színhelye. Ma az iszlám legszentebb Szentélye.

Káfí: Síita hagyománygyűjtemény

Kajafás: Zsidó főpap, aki elítélte Jézust

Kalifa: Szó szerint „utód”, „örökös”, a szunniták szerint Mohamed örököse

Karbala: Város Bagdadtól mintegy 80 km-re délnyugatra, az Eufrátesz partján.

Karmazsin Oszlop: Utalás Bahá’u’lláh vallására, melyet karmazsinvörösre festett a mártírok vére

Kawthar: Paradicsomi folyó, amelyből az összes többi folyó ered. Tiszta, éltető víz.

Khaybar: Oázis Medina közelében

Kerub: Megkülönböztetett angyal a Biblia szerint

Kopt: az ókori egyiptomiak leszármazottait nevezték az arabok koptoknak. Mózes idejében hitetleneknek számítottak.

Korán: Az iszlám Szent Könyve, melyet Mohamed nyilatkoztatott ki

Kúfa: Mára eltűnt régi város az Eufrátesz partján, Ali imám székhelye

Kumayl hagyomány: Ali imámról egy hű követőjétől

 

Leviatán: a Bibliában említett mesebeli vízi szörny

Mágusok: az ókori Perzsia papjai, bölcsei

Mihdí: Az iszlámban várt Megnyilvánulás címe.

Mi’ráj: Szó szerint „felemelkedés, mennybemenetel”, Mohamed mennyországba tett utazásának megjelölésére használják.

Mohamed: Isten Küldötte, az Iszlám megalapítója, a Korán kinyilatkoztatója (i.sz. 570-622).

Mullá ’Alíy-i-Bastámi: Egyike a 18 Élő Betűinek, a Báb első követőinek, a Bábi Hit első mártírja.

Mullá Hussayn: a Báb első követője, a „Bábu’l-Báb” (1813-1849)

Mustágháth: Szó szerint „Ő, ki megidéztetik”. Az egyes Isteni Törvénykorszakok ciklusait jelöli, melyekre a Báb és Bahá’u’lláh írásaikban utalnak. Itt Bahá’u’lláh közelgő Kinyilatkoztatására vonatkozik.

Nabukodonozor: Babilóniai király, i.e. 599-ben elfoglalta Jeruzsálemet, 588-ban lerombolta és lakóit elhurcolta (a zsidók babilóniai fogsága)

„A negyedik mennyország”: A láthatatlan Birodalom egyik állomása. A kifejezést a kereszténység szimbólumaként is használják: a „negyedik mennyország”, vagyis a negyedik vallás a prófétai Kinyilatkoztatások sorában az Ádámi ciklusban.

Nimród: ősi babilóniai király, a muszlimok szerint elűzte Ábrahámot.

Nudbih: szó szerint „sirató”, síita könyv, mely beszámol az imámok életéről, haláláról

 

A Paradicsom Csalogánya: Isten Megnyilvánulása, Bahá’u’lláh, a Próféta.

Párán: Hegyvonulat a Sínai félsziget északi részén

Pilátus: római helytartó Judeában, aki halálra ítélte Jézust

„A Próféták Pecsétje”: Mohamed címeinek egyike

Qá’ím: Szó szerint: „Az, Aki fel fog emelkedni”. A kifejezés a síita iszlámban várt Megígértet jelöli.

Quayyúmu’l-Asmá’: A Báb egyik legjobban ismert munkája, kommentár a Korán 12. (József) szúrájához

Rayy: ősi perzsa város, minek közelében Teherán felépült

Ridván: A Paradicsom őrének neve. Bahá’u’lláh a kifejezést magára a Paradicsom megjelölésére használja.

Rúmi: Dzsalál-ad-Dín Rúmi (1207-1273) a legnagyobb perzsa szúfi költő (A Masznavi) és a kerengő dervisek rendjének alapítója.

Rúz-bih: lásd Salmán

 

Sába: ősi város az arab-félsziget déli részén. Jelképként használva otthont, lakhelyet jelent.

Sadratu’l-Muntahá: Eredetileg annak a fának a neve, melyet az arabok a régi időkben az út végére ültettek, hogy útmutatóként szolgáljon. Itt az Isteni Lótuszfa, a „fa, melyen túl nem lehet menni.” Szimbólumként Isten Megnyilvánulását jelöli, az Ő Napján.

Sádiq: a síiták hatodik imámja, lásd még Abú-’Abdi’lláh

Sadrih: Ág

Bahá Sadrih-ja: szó szerint „A Dicsőség Ága”

Sálih: ókori arab Próféta, a Thamúd törzsnél jelent meg.

Salmán: Eredetileg Rúz-bih, azon négy ember egyike, akik egyik a másik után hirdették Arábia népének Mohamed eljövetelének örömhírét.

Salsabíl: Forrás a Paradicsomban, szó szerint: lágyan folydogáló

Sámiri: A fáraó varázslója Mózes idején

Sejk Ahmad: a Báb közeli megjelenését váró iskola vezetője (1753-1831)

Shíráz: a Fárs tartomány fővárosa Iránban, a Báb szülőhelye

Shoeb: Réhuel, vö. Mózes 2:2:18

Síita: Szó szerint „Követő”, az iszlám két nagy ágának egyike

Sínai: Hegy a Sínai félszigeten, ahol Mózes a Tíz parancsolatot kapta Istentől

Sirát: Szó szerint „híd”, vagy „ösvény”, Isten vallását jelöli.

Siyyid Kázim-i-Rashtí: Sejk Ahmad tanítványa és utóda 1843-ban bekövetkezett haláláig. Több későbbi bábi az ő tanítványa volt.

Szúfi: Muszlim misztikusok, több rendben is szerveződtek.

Szúra: A Korán „könyveinek” neve

 

Taff (~ földje): Karbilá körüli síkság

Thamúd: Észak-Arabiában élő ókori törzs

’Urvatu’l-Vuthqá: szó szerint a „legerősebb kapaszkodó”, Isten Hitének, Szövetségének szimbóluma.

Yahyá: János arabul, itt Keresztelő János

Yanbú’: Síita hagyománygyűjtemény

Yathrib: Medina korábbi, ősi neve

Zaqqúm: fa a pokol világában

Zíyárat: Ali imám által kinyilatkoztatott „Zarándok-Tábla”

 

A nyomtatott könyv kiadási információi

Bahá’u’lláh: A Kitáb-i-Íqán

A bizonyosság könyve

Budapest, 2012

 

Fordította:  Koczóh Péter

Lektorálta:  Manno Judit

 

A fordítás alapja:

The Kitáb-i-Íqán – The Book of Certitude

Shoghi Effendi fordításában (1931)

Bahá’í Publishing Trust, Wilmette, Illinois 60091, USA, 1983

 

Kiadja a Magyarországi Bahá’í Közösség

Országos Szellemi Tanácsa

ISBN 978-963-87806-4-5

 

 


[1] Korán 36:30

[2] Korán 40:5

[3] Korán 11

[4] Korán 11:38

[5] Korán 71:26

[6] Korán 29:2

[7] Korán 35:39

[8] Korán 11:61, 62

[9] Ábrahám

[10] Korán 40:28

[11] Korán 11:18

[12] Korán 2:87

[13] Korán 3:70

[14] Korán 3:71

[15] Korán 3:99

[16] Korán 3:7

[17] Ejtsd: Hidzsáz, nyelve az arab

[18] Akkoriban többségben perzsáktól lakott terület

[19] János 14:28

[20] János 14:26

[21] Korán 76:9

[22] Korán 5:114

[23] Korán 14:24-25

[24] Máté 24:29-31

[25] Bahá’u’lláh az Evangéliumot arabul idézi, és perzsául értelmezi.

[26] Lukács 21:33

[27] A 12 síita imám

[28] Ismert síita ima, „sirató” a 12 imámról

[29] Korán 55:5 (Bahá’u’lláh másképp idézi)

[30] A síita hagyomány szerint az első két kalifát jelölik.

[31] Korán 67:2

[32] Korán 76:5

[33] Korán 6:91

[34] Korán 41:30

[35] Korán 70:40

[36] Korán 82:1, 84:1

[37] Mohamed kijelentése a hagyomány szerint

[38] Korán 14:48

[39] Korán 39:67

[40] Imairány, amely felé imádkozás közben fordulni kell.

[41] Mekka

[42] Medina

[43] Korán 2:144

[44] Földre borulás

[45] Mekkában

[46] Korán 2:149

[47] Korán 2:115

[48] Korán 2:143

[49] Korán 74:50-51

[50] Mózes II. 2:11-14

[51] Korán 28:20, Mózes II. 2:15

[52] Korán 24:35

[53] Korán 26:19-21

[54] Korán 19:23

[55] Korán 19:28

[56] A napkeleti bölcsek

[57] Máté 2:2

[58] Korán 3:39

[59] Máté 3:1-2

[60] Sejk Ahmad-i-Ahsá’í és Siyyid Kázim-i-Rashtí

[61] Korán 55:29 (A fordítás itt teljesen eltérő Bahá’u’lláh idézetétől)

[62] Korán 51:22

[63] Perzsa közmondás

[64] Korán 2:282

[65] Hagyományos szufi mondás

[66] Az egyiptomi Ibn Fáriz költeményéből

[67] Korán 55:56

[68] Korán 2:87

[69] Korán 25:25

[70] Korán 25:7

[71] Hadith – hagyomány

[72] Korán 2:210

[73] Korán 44:10-11

[74] Korán 3:119

[75] A síiták hatodik imámja

[76] Korán 25:7

[77] A síita imámok

[78] Korán 4:46

[79] Korán 2:75

[80] Korán 2:79

[81] Korán 24:35

[82] Korán 9:32

[83] Korán 36:83

[84] Korán 2:156

[85] Hadith

[86] Korán 29:51

[87] Korán 2:177

[88] Korán 14:27

[89] Korán 6:103

[90] Korán 3:28

[91] Hadith

[92] Korán 7:156

[93] Hadith

[94] Hadith

[95] Korán 41:53

[96] Korán 51:21

[97] Korán 59:19

[98] Utalás Ali imámra

[99] Husszein imám imája

[100] Korán 2:253

[101] Korán 7:146

[102] Hadith

[103] Korán 6:35

[104] Korán 2:285

[105] Korán 2:93

[106] Ézsaiás 65:25

[107] Korán 7:179

[108] Korán 2:202, 3:199, 5:4, 40:17

[109] Korán 11:7

[110] Korán 13:5

[111] Korán 50:15

[112] Korán 50:20-21

[113] Korán 17:51

[114] János 3:7

[115] János 3:5-6

[116] Korán 7:179

[117] Lukács 9:60

[118] Mohamed nagybátyjának a címe.

[119] Korán 6:122

[120] Korán 37:173

[121] Korán 9:32

[122] Korán 11:18

[123] Korán 35:15

[124] Máté 26:63-4

[125] Lukács 5:23-24

[126] Korán 6:91

[127] Korán 15:72

[128] Korán 5:64

[129] Korán 48:10

[130] Korán 29:23

[131] Korán 2:46

[132] Korán 2:249

[133] Korán 18:110

[134] Korán 13:2

[135] Korán 17:44

[136] Korán 78:29

[137] Ali imámnak tulajdonított hagyomány

[138] Korán 57:3

[139] Korán 2:210

[140] Ali imámnak tulajdonított hagyomány. De lásd még Máté 23:12, Luk. 18:14

[141] Korán 28:5

[142] Korán 13:39

[143] Az ulamák mondása

[144] Korán 3:183

[145] Korán 2:89

[146] Korán 2:285

[147] Korán 54:50

[148] Ali imámnak tulajdonított hagyomány

[149] Korán 43:22-23

[150] A Báb címe

[151] Korán 2:19

[152] Korán 36:20

[153] Ali imám

[154] Korán 2:85

[155] Korán 33:40

[156] Korán 6:103

[157] Korán 16:61

[158] Korán 14:27

[159] Ali imám mondása

[160] Perzsa Bayán II.16.

[161] Korán 21:23

[162] Korán 16:61, 56:50

[163] Korán 55:39

[164] Korán 55:41

[165] Bagdad

[166] Korán 10:25

[167] Korán 6:127

[168] Korán 2:60, 7:160

[169] Korán 2:136

[170] Korán 2:253

[171] Korán 19:30

[172] Korán 18:110

[173] Korán 8:17

[174] Korán 48:10

[175] Korán 33:40

[176] Korán 2:189

[177] Korán 17:85

[178] Ali imámnak tulajdonított hagyomány

[179] Hájí Mírzá Karím Khán

[180] „Útmutató a tudatlanoknak”

[181] „Felemelkedés”

[182] Rúmi mondása

[183] ibid

[184] Szufi mondás

[185] Ali imám mondása

[186] Pokoli fa

[187] Korán 44:43-44

[188] Korán 44:49

[189] Korán 6:59

[190] Varázsló, Mózes kortársa

[191] Korán 7:58

[192] Korán 16:43

[193] Korán 29:69

[194] A muszlim időszámítás 1260. éve, amikor a Báb kijelentette Magát.

[195] Korán 2:1-2

[196] Korán 2:23

[197] Korán 45:6

[198] Korán 45:7-8

[199] Korán 45:9

[200] Korán 26:187

[201] Korán 8:32

[202] Egy perzsa költő verséből

[203] Korán 45:25

[204] Korán 29:23

[205] Korán 37:36

[206] Korán 25:5

[207] Korán 40:34

[208] Korán 3:7

[209] Korán 45:23

[210] Korán 38:67-68

[211] Korán 34:43

[212] Korán 5:59

[213] Korán 6:7

[214] Korán 2:148

[215] Korán 11:27

[216] Husszein imám

[217] Korán 26:227

[218] Korán 2:94, 62:6

[219] Bahá’u’lláh: Rejtett Szavak, arab 62

[220] Korán 34:13

[221] Korán 59:2

[222] Ő, Ki megidéztetik

[223] Korán 57:21

[224] Korán 5:64

[225] Korán 11:112 (115)

[226] Korán 54:6

[227] Ali imám által kinyilatkoztatott „Zarándok-Tábla”

[228] Korán 25:44

[229] Ősi város, mely mellé Teherán épült

[230] Valószínűleg Hájí Mírzá Karím Khán

[231] Utalás Mírza Yahyára

[232] Korán 4:79, 166

[233] Korán 2:156

[234] Korán 35:22

[235] Hadith

[236] Korán 43:36

[237] Korán 20:124

[238] B és H betűk, vagyis Bahá

A vidám és szórakoztató könyv borítója

A vidám és szórakoztató könyv borítója

Ez a vidám történet egy közép-nyugati, szegénysorból származó fiúról szól, akiből Amerika egyik legkiválóbb sztárja lesz. Élete egyik értelmének felfedezésében egy meseszép hölgy is segítette, de ez a könyv nem csak egy love story. Read the rest of this entry »

Bahá’u’lláh és az új korszak című könyv borítója: Klasszikus bevezető a bahá’í hit megismeréséhez. Az 1923-ban megjelent könyv 1933-as magyar nyelvű kiadásának egyik előszavát Vámbéry Ármin fia, Vámbéry Rusztem írta

Bahá’u’lláh és az új korszak című könyv borítója: Klasszikus bevezető a bahá’í hit megismeréséhez. Az 1923-ban megjelent könyv 1933-as magyar nyelvű kiadásának egyik előszavát Vámbéry Ármin fia, Vámbéry Rusztem írta

Tartalomjegyzék

Bahá’u’lláh és az új korszak című könyv más formátumban:
Végleges, kiadott verzió: , Szerkesztésre:
A könyv megrendelése

ELŐSZÓ A 2016-OS KIADÁSHOZ

Dr. John Ebenezer Esslemont (1874-1925) könyvének jelenlegi, második magyar kiadása több szempontból is történelmi jelentőségű. Hiszen a „Bahá’u’lláh és az új korszak” máig a bahá’í hit legelterjedtebb ismertetője. A szerző a szöveg nagy részét az I. világháború alatt, tehát közel 100 éve írta. Még ismerte ‘Abdu’l-Bahát, aki a szöveg egy részét Maga nézte át és hagyta jóvá. A könyv 1923-ban Londonban jelent meg először. Azóta számtalan nyelven újabb és újabb kiadásokat ért meg.

Csodálatos módon már 10 évvel később elkészült és megjelent az első magyar fordítás valóban történelmi személyek bevezetésével és leírásaival: Vámbéry Rusztem és Martha Root. Ezeket a fejezeteket változatlan formában, akkori helyesírással vettük át az új kiadásba.

1937-ben Shoghi Effendi átdolgozta és kiegészítette az eredeti szöveget, hiszen addigra – éppen a Védnök fáradhatatlan irányítása alatt – az Igazgatási Rend nagy fejlődésnek indult. Emlékeztetőül: ‘Abdu’l-Bahá elhunytakor, 1921-ben nem létezett egyetlen Országos Szellemi Tanács sem. Az „Utószó” az 1980-as amerikai kiadáshoz leírja a bahá’í Ügy időközi fejlődését, ami azóta is óriási léptekkel, számtalan világméretű tanítási Tervvel haladt tovább. Másrészt ma már sajnos Isten Ügyének egyetlen Keze sincs az élők között.

Bár a hit és az Igazgatási Rend hihetetlen fejlődésen és változásokon ment át az elmúlt évtizedekben, Dr. Esslemont könyve máig aktuális és lényegében érvényes maradt. Shoghi Effendi reviziója óta újabb intézmények megnevezése alakult ki, és a hivatkozott angol nyelvű irodalom nagy mértékben bővült, nem utolsó sorban a Védnök hiteles és példát mutató fordításai által. Az 1937 óta megjelent számtalan kiadásban csak ilyen irányú csekély változtatások történtek. Szerencsére jelenleg a források nagy része már magyarul is elérhető.

I. BEVEZETÉS

Hogy kerül Saulus a Paulus-ok közé, minő jussa van a kételkedő szociológusnak, vagy akár a kritikus jogásznak, hogy bevezető szavakkal kísérjen oly munkát, amely egy modern keleti vallás tanításával kívánja megismertetni a magyar olvasót?

Most lesz húsz éve annak, hogy néhai édes atyám dunaparti lakásán látogatót jelentettek. Gyermekkorom óta megszoktam, hogy török, tatár, perzsa és hindu vándorok keressék fel apámat, az egykori dervist, Keletről Nyugat felé vezető útjukon. De ez a látogató kivételes jelenség volt. Magas, a kortól kissé hajlott, galambősz szakállú férfi, sötét tüzű szemekkel, amelyeknek jóságos fényéből a hitnek és tudásnak meggyőző ereje sugárzott. Nem érettem szavát – atyámmal perzsa nyelven folyt a beszélgetés –, de megértettem egyéniségét, amelynek ellenállhatatlan varázsában az apostoli hivatottság öntudata tükröződött. Két évtized emlékében ma is, mint élő valóságot látom Abdu’l-Bahá méltóságteljes megjelenését, aki, mint az egyetemes keleti vallás alapítójának, Bahá’u’lláh-nak legidősebb fia, atyjától örökölte a prófétai ihletet és küldetést, hogy szószólója legyen az emberi nem egységének, a békének és a társadalom igazságosságának.

Ex oriente lux. Jó néhány ezer esztendeje megszokta az emberiség, hogy a napkelet országai szülték azokat a kivételes egyéniségeket: Laoce-t, Confucius-t, Mózest, Buddhát, Jézust és Mohammedet, akiknek nevéhez az emberiségben ma is uralkodó legnagyobb hatású vallások képzete fűződik. Csupán a reformáció nagy úttörői: Wiclif, Husz, Luther, Zwingli és Calvin képviselik a vallások történetében a Nyugatnak kritikai szellemét. Bahá’u’lláh sem az egyik, sem a másik csoportba nem tartozik, s a bahái mozgalom, amely célul tűzte, hogy az összes kultúrvallások alapgondolatát összefoglalva egyesítse, nem sorozható a vallásfelekezetek hagyományos fogalma alá. Ez teszi érthetővé, hogy édes atyám, noha nem volt követője egy tételes vallásnak sem, nem került ellentétbe önmagával, midőn azon az érdeklődésen túlmenőleg, amellyel, mint orientalista, a Keletnek minden szellemi mozgalmát kísérte, őszinte és meleg rokonszenvvel fordult a bahaizmus, s annak apostola: Abdu’l-Bahá felé.

Perzsiai útjáról szóló könyvében (Vándorlásaim és élményeim Perzsiában, 1867.) atyám külön fejezetet szentelt a bab-i mozgalomnak, amely előzménye volt a bahaizmusnak. Ennek a mozgalomnak megindítója egy Mirza Ali Muhammed nevű fiatal sirazi kereskedő, aki a múlt század negyvenes éveiben, mint az iszlámot újjáalkotó vallás prófétája lépett föl, s csakhamar tekintélyes számú követőre talált. Hirdette, hogy a Mindenható a tudomány s ő ennek kapuja (Bab), amelyen keresztül a hit igazsága megközelíthető. Perzsia zsarnoki kormánya nem ismert tréfát a hitújítás kérdésében. Nemcsak „Isten kapuját” végeztette ki válogatott kegyetlenséggel, hanem hívei közül több mint 20.000 férfit, nőt és gyermeket juttatott vértanúhalálra. Örök tapasztalat azonban, hogy a mártírok vérét nem issza be nyomtalanul a föld.

Így történt, hogy a Bab követőinek egyike: Nuri Mirza Huszein Ali, akinek atyja magas perzsa hivatalnok volt, nemcsak új erőt adott a mozgalomnak, hanem az eredetileg mohammedán szektát egyetemes vallássá szélesítette. Nuri Mirza Huszein, amikor néhány évvel később fölvette a Bahá’u’lláh („Isten dicsősége”) nevet, hitvallásában az emberi nem egységét, a vallásfelekezetek kapcsolatát hirdette az Állam és az Egyház kibékülésének jegyében. Vallási és politikai türelmetlenség Bahá’u’lláh-t sem kímélte. Híveivel bilincsekbe vetve szenvedte a perzsa börtönt, majd a bagdadi száműzetést. Amikor a perzsa király, megrettenve a próféta követőinek egyre gyarapodó táborától, kiszolgáltatta őt a török szultánnak, kálváriája nem ért véget. Eleinte ugyan barátságos fogadtatásban részesült, de a mohammedán orthodoxia féltékenysége csakhamar Drinápolyba internálta, ahol a Nyugat világával került kapcsolatba. Majd a palesztinai Akka-ba deportálta. Ezen a büntető gyarmaton Bahá’u’lláh hetvened magával két szobába börtönözve évekig sínylette a nyomor és nélkülözés minden kínszenvedését. Tábora mégis egyre nőtt s mikor idővel megengedték, hogy a szűk területen, Akka falain belül, amelyet 1892-ben, 75 éves korában bekövetkezett haláláig el nem hagyhatott, szabadabb mozgásban legyen része, a legtávolabb Keletről sereglettek hozzá a bahaizmus hívei, és keresték a lehetőséget, hogy meglássák és tanítását meghallgassák.

Halála után legidősebb fia és szellemi örököse: Abdu’l-Bahá („Bahá szolgája”) folytatta és kiterjesztette atyja munkáját. Negyven évig osztotta meg atyja rabságát. Szabadulása után útnak indult és úgy a keleti, mint a nyugati műveltség vértezetével felfegyverkezve, ritka intelligenciával és páratlan szónoki erővel hirdette az emberiség egységének igéjét. Előbb Londonban és Párizsban, majd 1912-ben az Egyesült Államokban, különböző felekezetek gyülekezetein, egyetemeken, békeegyesületekben, női szervezetek és teozófusok összejövetelein volt szószólója a bahaizmus tanainak; a szabadkőművesek is eszményeik kifejezését ismerték fel bennök. Majd a következő évben Németországban és Ausztriában folytatta munkásságát s ezen az útján jutott el 1913 április havában Budapestre, ahol 9 napot töltött. Ez idő alatt Abdu’l-Bahá dunapalotai lakása valóságos búcsújáróhelye volt mindazoknak, akiket a Kelet új hitének miszticizmusa és a tanítás mesterének bölcsessége vonzott bűvkörébe. Látogatói közt volt Apponyi Albert gróf, boldog emlékű Giesswein Sándor kanonok, Goldziher Ignác, az európai hírű orientalista, Nadler Róbert professzor, a hírneves festő és a magyar teozófusok vezére, Stark Lipót mérnök, s fölkeresték őt Germanus Gyula vezetésével az akkor Magyarországon tanuló mohammedán diákok is. Napilapjaink nagy érdeklődéssel méltatták Abdu’l-Bahá emberbaráti misszióját. Budapesti tartózkodása alatt két előadást is tartott perzsa nyelven: egyet a régi képviselőház gyűléstermében a Teozófiai Társaság, az Esperanto Egyesület, és több nagy női szervezet rendezésében, a másikat a Turáni Társaságnak meghívására a Nemzeti Múzeum üléstermében. Előadásait angol és magyar nyelven tolmácsolták, de a fordításban mit sem veszítettek erejükből. Százakra menő hallgatóság kísérte feszült figyelemmel szavait, amelyekkel prófétai ihlettel hirdette, hogy csak a Kelet és a Nyugat kultúrájának szintézise válthatja meg a súlyosan beteg emberiséget.

Budapesti látogatása alkalmából találkozott Abdu’l-Bahá több ízben néhai édesatyámmal, akivel utóbb levelezésben is állott. E levelek arab és angol nyelven, folyóiratokban és napilapokban meg is jelentek s a magyar olvasó számára talán nem érdektelen, ha édesatyámnak Abdu’l-Bahá-hoz írt perzsa sorait – az angol fordítás nyomán – magyar nyelven közlöm:

 

„Ezt az alázatos írást küldöm Abdu’l-Bahá szent és áldott jelenlétének, a minden Tudás középpontjának, aki ismeretes az egész világon s akit szeret az egész emberiség.

„Oh Te nemes barátom, aki Vezetéseddel ajándékozod meg az emberiséget, életem legyen a Te áldozatod!

„Szeretett leveled, amelynek írásával leereszkedtél szolgádhoz, valamint a szőnyeg, amellyel megajándékoztál, hibátlanul eljutottak birtokomba. Az időt, amelyet Magasságod jelenlétében töltenem megengedtetett, s a Te Jelenléted áldásának emlékét, szolgád emlékezete mindenkor híven fogja megőrizni. Vágyakozom az idő után, amikor ismét együtt lehetek Veled.

„Bárha az Iszlámnak számos országát és városát jártam be, még soha sehol nem találkoztam oly magasztos jellemmel és oly nemes egyéniséggel, sőt hiszem, hogy sehol nem találhatom fel mását. E tulajdonságaidtól remélem, hogy Eszményeidet és Törekvéseidet siker fogja koronázni s mindenképpen jó eredményeket fognak megérlelni, mert az eszmények és cselekedetek mögött könnyen felismerhető az emberiségnek örök jóléte és boldogsága.

„Hogy közvetlenül nyerjen tudomást és szerezzen tapasztalatokat, e szolgád különböző vallások követőinek sorába lépett. Sorjában voltam: zsidó, keresztény, mohammedán és Zoroaster követője. Ezekből a tapasztalatokból megtanultam, hogy a különböző vallásfelekezetek híveinek nincs jobb dolga, mint, hogy egymást gyűlöljék és kiátkozzák; sőt, mi több, tudatára ébredtem, hogy mind e vallások világi uralkodók kezében a zsarnokság és elnyomatás eszközeivé váltak s ilyképpen az emberiség rombolásának voltak okozói.

„Ha ezeket a kártékony eredményeket szemügyre vesszük, mindenkinek Nemes Személyiséged mellé kell állania, és örömmel kell fogadnia az Egyetemes Vallás jelentős megalapítását, úgy, miként az Törekvéseidben megnyilatkozik.

„Távolból szerencsés voltam hajdan megláthatni Kitűnőséged Atyját, lelki szemeim előtt most testet öltött Fiának Személye és csodálattal teltem el.

„A legnagyobb tiszteletet és odaadást juttatom kifejezésre Kiválóságod Elvei és Céljai iránt, s ha a Mindenható hosszú élettel ajándékoz meg, minden körülmények közt szolgálni fogom tanításodat.

„Ezért könyörgök és imádkozom szívem mélyéből.

Szolgád: Vámbéry.”

 

Ennek a levélnek virágos stílusa is, amely a keleti nyelvekben és gondolkodásban találja magyarázatát, szimbolikusan fejezi ki a bahai mozgalom jelentőségét, amelyben a keleti forma nyugati, haladó gondolatot takar. Igaz, hogy a bahaizmus vallásos mozgalom – vallás, amelynek nincsenek papjai vagy lelkészei, csak apostolai és követői, nincsen misztikus vallási szertartása, csak gondolatai és érzései – mégis többet egyesít magában, mint az emberek számára megismerhetetlen Végtelenség és Örökkévalóság misztériumát, amelyet Isten eszméje kifejez. Vallásos mozgalom a bahaizmus, amely nem ellensége egyik egyháznak sem, nem prozelitákat igyekszik szerezni, hanem a keresztényeket arra tanítja, hogy minél tökéletesebben kövessék Krisztus evangéliumát, és éljék Krisztus életét. Ugyanez áll egyéb vallásokhoz viszonyítva is. Semminek sem ellensége a bahaizmus, csupán az előítéletnek, vakságnak és babonának, amely a felekezeteket, fajokat, nemzeteket és társadalmi osztályokat saját eredetük felismerésében és értékelésében megakadályozza.

Bár eredetében a bahaizmust, mint előzményét tekintve, a bahai mozgalom hasonló a protestantizmushoz, de hatásában messze túlhaladja Luthernek a werktätiges Christenthum-ról szóló tanítását. Erkölcsrendszere nem csupán a földöntúli üdvösséget ígéri, hanem a földi boldogságnak kíván záloga lenni, midőn a békét hirdeti: békét az államok, békét az osztályok, és békét az emberek közt. Abdu’l-Bahá prófétai küldetése, amellyel mint „az emberiség nagykövete” járta be a világot a bahai krédót hirdetve, eredményességét nem egyházi szervezetnek, nem a szertartások misztikus hatásának, hanem a hit szellemi tartalmának köszönhette. Világszerte alakultak bahai közösségek, Perzsiában, Burmában, Indiában, Egyiptomban csakúgy, mint Európa nyugati államaiban s az Amerikai Unióban, mindenütt a mozgalom fokozódó erőre tett szert. Kaliforniától Japánig, Skóciától a Jóreménység fokáig mindenfelé gyökeret tudott verni a modern szociális vallás, mert kifejezője volt annak az olthatatlan vágynak, hogy a darabokra tépett emberiség egy magasabb rendű szellemi, szociális és gazdasági szintézisben egyesüljön.

Sohasem volt ez a vágy erősebb és megvalósítása nehezebb, mint a világháborút követő válságos korszakban. De a hit, amely hegyeket mozgat meg, nem ismer reménytelenséget s a vágy mindig magában rejti beteljesedésének csíráját. Ezért még a szkeptikus gondolkodók érdeklődésére is számíthatnak a következő hittételek, amelyek a bahai tanítás krédójának lényegét kifejezik:

 

  1. Az igazságnak korlátlan keresése és szabadulás minden babonától vagy előítélettől.
  2. Az emberiség egysége: mindenki „egy fának levele s egy kert virága”.
  3. A vallás szeretet és összhang, különben nem vallás.
  4. Az összes vallások egyek alapelveikben.
  5. A vallásnak karöltve kell járnia a tudománnyal. Hitnek és értelemnek teljes egyetértésben kell lennie.
  6. Egyetemes béke: Egyetemes Népszövetség, Nemzetközi Bíráskodás és Nemzetközi Parlament.
  7. Nemzetközi kisegítő nyelvet kell elfogadni, amelyet a világ összes iskoláiban tanítanak.
  8. Kötelező oktatás – különösen a leányok számára, akik a jövő nemzedéknek anyái és első nevelői lesznek.
  9. Mindkét nemnek egyenlő fejlődési lehetőséget és egyenlő jogokat kell biztosítani.
  10. Munkát kell adni mindenkinek: ne legyen se tunya gazdag, se munkanélküli szegény. „Munka az emberiség szolgálatában istentisztelet.”
  11. El kell törölni a végletes gazdagságot és szegénységet; törődjünk a szükséget szenvedőkkel.
  12. Elismerése Isten egységének, engedelmesség kinyilatkoztatott parancsai iránt.

 

Ezek az alaptételek talán inkább szociális program, mint hitvallás benyomását keltik az olvasóban. De nem szabad feledni, hogy minden erkölcsi krédó ép úgy, mint a római impérium és a rabszolgaság idejében a Hegyi Beszéd, arra törekszik, hogy az emberi lelkiismeret felébresztésével igazságosabb, tehát az emberi érdekeknek megfelelőbb társadalmi berendezést teremtsen. Másrészt pedig a legújabb idők politikai irányai sok tekintetben a vallásos hit alakját öltik. Éppen Európában, ahol a természettudományos világnézet a múlt században a tételes vallásoknak a hitét alapjaiban rendítette meg, olthatatlan szomjúság nyilvánul meg egy új spiritualizmus iránt. Ennek tanújelei a teozófiai mozgalom, Bergson filozófiája ép úgy, mint a racionalizmusnak vallási formát öltő erkölcsi rendszerei. Ezek sorában a bahaizmus, amely egy magasabb szinten igyekszik az embernek szociális fejlődését szellemi szükségleteivel szintézisben kibékíteni, méltán igényelheti a kultúremberiség figyelmét.

Minden társadalmi eszmény két oldalról közelíthető meg: a hit és a tudás fegyvereivel. Mély jelentése van tehát Abdu’l-Bahá hasonlatának hogy az emberiség az igazság és a szeretet magasabb birodalmát csak a vallás és a tudomány együttes szárnyain érheti el. Egy szárnnyal nem lehet repülni. Ha csupán a vallás szárnyát használja, a babona ingoványába vész, ha csak a tudomány szárnyán emelkedik, a materializmus posványába süllyed. Ezért Bahá’u’lláh tanítása a tudomány és vallás kiegyenlítésén alapszik, és az Isten fogalma számára egy a Végtelennel, a Megismerhetetlennel. Vagy miként Abdu’l-Bahá mondotta: „Egy igazság sem ellenkezhetik a másik igazsággal. A fény világít, akármely lámpából árad, a rózsa szép, akármely kertben nyílik is. A csillag ragyog, akár keletről, akár nyugatról szórja fényét. Szabaduljatok fel az előítélettől s szeretni fogjátok az Igazság Napját, bármely pontján kel is a láthatárnak.” Ennek a tanításnak a jegyében egyesíti a bahai mozgalom a megismerhetetlen transcendens igazságot az emberi társadalom tökéletesebb igazságával.

Talán idegenszerűen hat a magyar olvasóra a színes, sőt gyakran fellengős stílus, amelyben a nyugati gondolatvilágnak keleti hitét annak apostolai kifejezik. Nyelvezete ugyanaz, amelyet a Bibliából, a Koránból, vagy az Upanisadokból ismerünk. Annál megkapóbb azonban eszmei tartalma, amely az emberiség számára boldogabb jövőt rejt magában. Ebben találom magyarázatát, hogy néhai édesatyám, aki egész életén át szóval és írásban küzdött a tudományos igazság gyakorlati érvényesüléséért az előítéletekkel szemben, oly meleg érdeklődéssel fogadta a bahai mozgalmat, mint a Kelet szellemvilágának legfrissebb ágát s annak apostoli mesterét, Abdu’l-Bahá-t. Úgy éreztem, kegyeletes kötelességet teljesítek, midőn néhány szóval figyelmébe ajánlom a magyar közönségnek J. E. Esslemont munkáját, amely a bahaizmus számos irodalmi megnyilatkozása közt a legtökéletesebb összefoglaló képét nyújtja Bahá’u’lláh szociális hitvallásának.

 

Budapesten, 1933. április havában.

Vámbéry Rusztem

II. ABDU’L-BAHÁ LÁTOGATÁSA BUDAPESTEN 1913-BAN

A magyar olvasó érdeklődéssel fog hallani ‘Abdu’l-Bahá történelmileg fontos látogatásáról Budapesten 1913. évi árpilis havának 9-től 18-ig.

Néhány kiváló magyar államférfi, tudós és a társadalmi élet több kitűnő tagja megtudván, hogy Abdu’l-Bahá, Bahá’u’lláh-nak, a nagy világtanítónak fia Amerikából hazautazóban a palesztinai Haifába, érinti Európa néhány városát – igen meleghangú meghívásban sürgősen kérték, hogy ejtse útba a magyar fővárost is és tartson itt előadást, ismertesse atyjának tanításait az emberiség egységéről és a világbékéről.

Mikor Abdu’l-Bahá, a nagy perzsa tanító, a Bahá’i tanítások lelkes terjesztője, ki Irán egyik legelőkelőbb családjainak sarja volt, kísérőivel Budapestre megérkezett, a vasútnál fogadták Goldziher Ignác dr., a világhírű orientalista, Germanus Gyula tanár, a Keleti Akadémián a perzsa és arab nyelv tanára, Stark Lipót igazgató-mérnök, és még többen, akik elkísérték a Ritz szállóba (most Dunapalota-szálló), ahol a nagy keleti vendéget a Dunára nyíló remek kilátású szobákban szállásolták el. Vele voltak perzsa titkárai, perzsa tolmácsa és még 2-3 kísérője.

Néhány perccel érkezése után hivatalos küldöttségek jöttek üdvözlésére, kiket ő a szálló halljában igen szívesen fogadott. Megjelentek Giesswein Sándor, a nagytudású pápai prelátus és kiváló békebarát, a Békeegyesületnek és Esperanto Egyesületnek elnöke, Stark igazgató családjával s még többen, köztük akkor Budapesten tartózkodó kiváló amerikai és hindu tudós. Üdvözölték őt, mint a Bahá’i mozgalom nagynevű vezetőjét, a „Szövetség Központját”, így szólván: „Az összes jelenlevők nevében üdvözöljük Abdu’l-Bahá áldott jelenlétét. Csodáljuk életműve nagyságát és legmélyebb hálánkat fejezzük ki azért, hogy magas korában vállalta a nagy út fáradalmait, hogy megsegítse, és előbbre vigye az emberiséget. Példát ad mindnyájunknak az a törhetetlen fáradozás, az a szakadatlan önfeláldozó munka, mely Abdu’l-Bahá életének tartalma, abból megtanulhatjuk, hogyan kell élni az életet és szolgálni az emberiséget.”

A nagyrabecsült vendég válaszában hálát adván az Úrnak, kifejezte abbeli reményét, hogy mindnyájan megerősödnek az emberiség szolgálatában. Kifejtette, hogy nem tehetünk jobb szolgálatot az emberiségnek, mint ha az egység eszméjét terjesztjük az emberek közt és a világbékét hirdetjük. Elmondotta, hogy mikor Keleten a legnagyobb sötétség uralkodott és minden oldalról a fanatizmus homálya borult rá, akkor felemelkedett Bahá’u’lláh, mint nap a Kelet egén és hirdette az emberiség egységét. Jelen voltak újságírók is és több kérdést intéztek hozzá a kölcsönös megértést hirdető Bahá’i tanításokra vonatkozóan.

A Theosophiai Társaság nevében arra kérték Abdu’l-Bahá-t, hogy körükben tartson előadást, amit a következő estére, április 10-re meg is ígért. Az Esperanto Egyesület, nagy női szervezetek és theosophusok együttesen arra kérték, hogy nyilvános előadást is tartson, amit április 11-ére ígért meg.

Másnap reggelén Abdu’l-Bahá maga készítette a teát kísérői számára és elragadtatással nyilatkozott az ablakából nyíló kilátásról, látva a szélesen hömpölygő Dunát, melyet nagy hidak ívelnek át, melyet nagy hajók szelnek s melynek partjai mellett gyönyörű sétányok húzódnak. Később gyalog átment a Lánchídon a budai partra és tekintélyt parancsoló megjelenése az általános érdeklődést magára vonta. Sokan megálltak, hogy tisztelettel üdvözöljék, vagy kérdést intézzenek hozzá. Naphosszat szállodai lakásán látogatók keresték fel, akikkel elbeszélgetett Kelet és Nyugat szellemi egyesítéséről. Azokat az emlékezetes szavakat mondta, hogy az a reménye, hogy Budapest leszen egyik középpontja Kelet és Nyugat egyesülésének és hogy ebből a városból fog szétáradni a világosság más helyek felé. Utóbb azt is megjegyezte, hogy hálát ad az Istennek azért, hogy Budapesten megvan a szellemi életre való törekvés, hogy az emberek keresik az igazságot, foglalkoznak Isten szavával, és vágyódnak az után, hogy vezettessenek az Örökkévaló Királysága felé.

Midőn látogatói figyelmeztették őt a magyar főváros különböző kiváló épületeire és látványosságaira, Abdu’l-Bahá nyájasan azt válaszolta, hogy ő azért jött Budapestre, hogy meglássa az épületeket és látnivalókat, melyek itt az emberi szívekben vannak, nem a kőből való épületeket keresi a nagy téreken.

Folytatta azután szimbolikus szavakkal, hogy ösmer egy Tartományt, melyben gyönyörűséges városok vannak, abban az Országban csak egy közös nyelven beszélnek, ott megértik egymást tolmács nélkül. Ott meg fogják látni Krisztus Szentségét és a Prófétákat mind, ott fognak látni sok jó embert, mint most itt látnak körülötte, sokféle gyönyörű gyümölcsöt fognak ott találni és minden rendelkezésükre lesz. Kérdé, nem akarnak-e eljönni vele abba a gyönyörű Országba. Látogatóit nagyon meglepte e kérdés, de azt válaszolták, hogy igen, szívesen eljönnének.

Germanus tanárnak, a fiatal, de már hírneves orientalistának vezetésével eljöttek török akadémiai hallgatók, kik ünnepélyes üdvözlő levelet adtak át, melyet valamennyi Budapesten tanuló ifjú török aláírt. Abdu’l-Bahá tökéletesen bírta a török nyelvet és valamennyiüket meglepte ékesszólása. Azt mondta az ifjaknak, hogy leghőbb reménye, hogy Kelet és Nyugat teljesen egyesítve legyen. Megmagyarázta, hogy lényegében nincs Kelet és Nyugat, mert e földtekének minden egyes pontja egyforma és egyenlő jogai vannak és bármelyik pontja egy másikhoz viszonyítva Keletnek vagy Nyugatnak tekinthető, mert ez csak viszonylagos fogalom, – egy sphérának, egy országnak, egy emberiségnek pontja valamennyi. Boldognak érzi magát, hogy most itt lehet Magyarországon, mely a haladás zászlóvivője Kelet felé, amely egyesíti a nyugati kultúrával a keleti népek vendégbaráti érzelmeit más országok népei iránt. Reméli, hogy ők is mind nap-nap után haladni fognak a fejlődés és emberszeretet útjain.

Még többen mások is jöttek; és a délután folyamán Abdu’l-Bahá néhány családot otthonában is felkeresett.

Este elment a Theosophiai Társaság összejövetelére, ahol mintegy ötvenen gyűltek össze tiszteletére. Az elnök üdvözölte őt e szavakkal: „Minden fivérünk és nővérünk nevében üdvözöljük Abdu’l-Bahá-t körünkben, boldogok vagyunk, hogy áldott jelenlétével megtisztelt bennünket.”

Abdu’l-Bahá válaszában mondta, hogy nagy örömmel tölti őt el, hogy ily kiváló szellemi gyülekezethez beszélhet. Azért nevezi őket kiváló szellemi gyülekezetnek, mert oly odaadóan dolgoznak a békéért és testvériségért. Beszélt az emberiség egységének eszméjéről. Szavai oly szívhezszólók voltak, hogy az elnök a legmelegebben köszönte meg azokat és az összes jelenlevők nevében kérte, hogy jöjjön el újra körükbe szombat este, április 12-én.

(Abdu’l-Bahá e második összejövetelre is elment és akkor is a jelenvalók mind átérezték szellemének lebilincselő hatalmát, különösen mikor végül imát mondott Magyarország népéért, kérve az Istent, hogy áldja meg mennyei erővel és juttasson neki mennyei boldogságot.)

E rövid ismertetés csak egy-egy pillanatot rögzíthet meg az akkor lezajlott eseményekből. Különösen emlékezetes az az előadás, melyet Abdu’l-Bahá április 11-én tartott a régi képviselőház épületében, több mint 1000 ember jelenlétében. A nagy teremnek, melyben régen a képviselőház tartotta üléseit, két emelvénye van, egy alacsonyabb és egy magasabb. Abdu’l-Bahá a magasabb emelvényen állott, éppen az ország címere alatt, a régi történelmi címer alatt, melyet kétoldalt nagy fehérszárnyú angyalok tartanak.

A hallgatóságnak bemutatta a nagy szent perzsa tudóst – mellette állván – Giesswein prelátus. És mikor utóbb jobboldalt mellé állt Goldziher tanár, a közönség spontán tapsviharban tört ki, átérezve annak mély symbolikus értelmét, hogy ott látta együtt, amint egymás kezét fogták, három nagy világvallás képviselőit: a magasállású katolikus főpapot, a nagynevű zsidó orientalistát és a Bahá’i mozgalom lelkes hirdetőjét.

Germanus tanár, ki azon előadásnál Abdu’l-Bahá szavait magyarra fordította, azt mondotta e sorok írójának, hogy soha sem látott együtt érdekesebb hallgatóságot, mint az ott jelenlevőt. Elmondta, hogy a terem zsúfolásig megtelt, még a karzaton is ember ember hátán, a folyosók, az előcsarnokok tömve, még az utcán is állottak hosszú sorokban. Jelen voltak a parlament tagjai, egyetemi tanárok, művészek, katolikus papok, evangélikus lelkészek, modern vallási mozgalmak képviselői, feminista szervezetek, eszperantisták, szociális és emberbaráti egyesületek tagjai, sokféle nemzetiséghez, sokféle fajhoz tartozó egyének, – a gyülekezet mintegy visszatükrözte Bahá’u’lláh tanítását, hogy egyesíteni kell mindazt, ami jó és értékes van az emberiségben, hogy egyenjogúsítani kell a nőket, segítségére kell lenni a tudatlanoknak és elnyomottaknak, és kölcsönös megértésre kell vezetni az egész emberi nemet.

Az előadás után sokan körülvették Abdu’l-Bahá-t, hogy elragadtatásuknak, hódoló tiszteletüknek kifejezést adjanak. S ekkor a jelenlévőknek, kik áhítattal hallgatták szavait, Abdu’l-Bahá kifejtette, hogy két egészen különböző dolog az elmondott szavak hatása a lélekre és a lelki felemelkedés, mely csak az Isteni Királyság áldása által érhető el. Szavak egyedül nem eredményezhetik a nagy szellemi átalakulást, csupán Bahá’u’lláh segítsége és kegyelme, az Isteni szellem győzelme hozhatja meg az átalakulás nagy lelki élményét.

Az előadás után Abdu’l-Bahá tiszteletére közös vacsorára gyűltek össze a Pannónia szállóban.

A következő nap, április 12-én Abdu’l-Bahá-t ismét sok jóbarátja és tisztelője kereste fel szállodai lakásán. Paikert Alajos, a Turáni Társaság alapítója és ügyvezető alelnöke eljött és kérte a nagy vendéget, hogy a Turáni Társaság körében is tartson előadást hétfőn este, április 14-én. Paikert Alajos, ki a Külügyi Társaságnak is egyik alapítója és aki a híres Mezőgazdasági Múzeumot szervezte Budapesten – és annak mintájára Kairóban is – lelkes szavakkal méltatta Abdu’l-Bahá fennkölt béketörekvéseit. Abdu’l-Bahá válaszában kifejezést adott reményének, hogy Paikert Alajos nagy szellemi hatalmat fog elérni és sokat fog tehetni a béke és a testvériség eszméinek szolgálatában; rámutatott arra, hogy sok útja és módja van a lelkek egységesítésének, de a leghatalmasabb eszköz az Isten Szava.

A Turáni Társaság az előadást a Nemzeti Múzeum pompás nagytermében rendezte, melyben régen a Főrendek tartották üléseiket. Erről az összejövetelről Paikert úr – aki az előadáson a bevezető szavakat mondotta – azt mondotta nekem, hogy attól a pillanattól kezdve, mikor Abdu’l-Bahá az emelvényre lépett és beszélni kezdett, feszült figyelemmel, lélekzetvisszafojtva hallgatta őt a többszáz ember, a társasélet színejavából odagyűlt hallgatóság. Perzsa nyelven beszélt, szavait a perzsa tolmács angolra fordította, azután Stark Lipót igazgató magyar nyelven ismételte. Abdu’l-Bahá Turánország magas kultúrájáról beszélt, mely előtte oly jól ismert és vázolta, hogy mint ment pusztulásnak vallási egyenetlenségek és villongások folytán. Vázolta továbbá a tartós béke felépítésének körvonalait. Mikor kérdezték tőle, melyik hely leszen majd a béke középpontja, Abdu’l-Bahá azt válaszolta, hogy az az ország lesz a középpont, mely elsőnek tűzi ki a béke zászlaját. Az előadás után Abdu’l-Bahá estebédre Ali Abbas Agha Tabriri házába ment, hol a török konzul is jelen volt. „A rákövetkező napon – így mondta el nekem Paikert úr – Abdu’l-Bahá kegyesen elfogadta meghívásomat és megtisztelte házamat látogatásával. Barátai kíséretében jött és összegyűltünk az Istenhegy lábánál fekvő villám fogadótermében, melyből kilátás nyílik az egész fővárosra. Abdu’l-Bahá társalgott velünk, családom tagjaival és barátaimmal, lágy, édes hangján, beszélt a családi élet magas erényeiről, amint azt a különböző országokban gyakorolják, beszélt magas erkölcsi és szellemi eszményekről és a népek kölcsönös megértéséről. Mi hallgattuk szavát, mélyen átérezve a rendkívüli szellemi egyéniség fennkölt voltát.” Felkereste még Abdu’l-Bahá otthonában Nadler tanárt és Stark igazgatót is. Apponyi Albert gróf is meghívta házába és a két nagy egyéniség az emberiség legmagasztosabb problémáiról társalgott.[1]

Mikor e sorok írójának 1926-ban alkalma volt interview keretében beszélni a dicső emlékű Apponyi Albert gróffal, élvezettel hallgatta magas szárnyalású gondolatait a felekezetek és népek békés együttműködéséről és az emberiség szellemi és erkölcsi fejlődéséről. Azt mondotta Apponyi gróf, hogy a béke biztosítását látja a főcélnak, mégpedig igazságon alapuló békét, a lelkek békéjén nyugvó és nem a politikai változásoktól függő békét. „Magyarország – így folytatta – évszázadokon át súlyos összeütközések színtere volt. Ha van nemzet, melynek érdeke, hogy az idők új rendje elérkezzék, mely igazságon és nem erőszakon alapszik, kooperáción, egyetértésen és nem vetélkedésen; ha van nemzet, melynek különösen érdeke a béke létrejötte és megszilárdulása, úgy az Magyarország. A béke nem különálló probléma. Az középponti csillagzat, mely körül a többi szociális probléma kering, mint bolygók a nap körül.”

Meglátogatta Abdu’l-Bahá Goldziher Ignác tanárt is otthonában és kedvesen meglepve látta meg annak könyvtárában édesatyjának, Bahá’u’lláh-nak Kitab’ul’Akdas[2] című művét perzsa nyelven. A rendkívülien értékes könyvtár Goldziher tanár halála után Jeruzsálembe került, az ottani egyetemi könyvtárba.

Több ízben hívta meg Abdu’l-Bahá-t Vámbéry Ármin tanár, a világhírű tudós orientalista, akit Viktória angol királynő és Edward király sok éven át kitüntettek barátságukkal.

Az előző bevezetés elmondja ezen látogatások részleteit és Vámbéry tanárnak ott közölt Abdu’l-Bahá-hoz intézett levelében érezzük a lángoló melegséget, mely áthatja annak a férfiúnak a szívét, ki egész életében a nagy Igazságot kereste.

Nadler Róbert tanár, ki akkor a Festészeti Akadémia tanára volt – utóbb a Műegyetem tanárává nevezték ki – gyönyörű képet festett Abdu’l-Bahá-ról, melynek reprodukciója e könyvben megtalálható. Nadler tanár a következőket mondta e sorok írójának: „Mikor megláttam az akkor 70 éves Abdu’l-Bahá-t, oly mély benyomást gyakorolt rám és annyira elragadott egyénisége, hogy vágyam támadt, hogy képét megfesthessem. Beleegyezett, hogy eljön a műtermembe, de megjegyezte, hogy sok időt nem szánhat nekem, mert sokfelé el van foglalva. Csodálva láttam, hogy arckifejezésében mint tükröződött a béke, a tiszta szeretet és abszolút jóakarat. Mindent oly jóságos világításban látott, mindent szépnek talált, épp úgy a város külső életét, mint lakóinak lelkét. Dicsérte városunk fekvését, a várost szelő nagyszerű Dunát, dicsérte a jó vizet és a jó embereket. Oh, oly sok szép gondolata volt, inspirált engem; tudtam, hogy kevés idő van rendelkezésemre és így teljesen koncentráltam magam. Három ülést engedélyezett nekem.”

Érdekelni fogja olvasóimat, hogy Abdu’l-Bahá maga és perzsa kísérői a képet rendkívülien sikerültnek találták. Nadler tanár egyike a két művésznek, akiknek egyedül jutott a kedvezmény, hogy Abdu’l-Bahá-t élet után lefesthették. Nadler tanár festményén nemcsak teljes a hasonlóság, nemcsak Abdu’l-Bahá fenségét, szellemi hatalmát tükrözi vissza, hanem minden részletében is kiválóan kedves. Kezén, mely ezreknek adott áldást és oltalmat, minden gyengédség észlelhető és az egész kép színezése harmonikus. Jövendő századokban is büszkesége lesz Magyarországnak, hogy itt készült ezen történelmi fontosságú arckép. Nadler tanár a képet a Műegyetem épületében levő műtermében helyezte el, és azt mondja, boldogítja őt, hogy műtermében mintegy ott érezheti Abdu’l-Bahá jelenlétét.[3]

Abdu’l-Bahá két napig beteg volt, hirtelen támadt hóviharral járó, szokatlanul hideg időjárás folytán komolyan megbetegedett. De ennek ellenére is nem feküdt le, hanem súlyt helyezett rá, hogy fogadja a jóbarátokat, akik felkeresték. Eljöttek a jóbarátai mind, némelyek családjaik kíséretében. Sok értékes megjegyzés hangzott el Abdu’l-Bahá ajkáról, különösen hangsúlyozta, hogy ne felejtsék el Bahá’u’lláh élettörténetét, amint ő azt nekik elmondta. Kimutatta, hogy Bahá’u’lláh tanításai mily nagy elterjedést nyertek a lefolyt 60 esztendőben, és mennyire ismert már a Bahá’i mozgalom úgy Keleten, mint Nyugaton. Abdu’l-Bahá  mondotta, hogy mióta Budapesten van, már itt is éledni látja a lángot, és teljes napfény leszen, ha majd a láng fénye mindenki számára látható lesz. Hasonlította a fához, mely eredetileg csak egy kis mag, de ha az fejlődik és nő, gyönyörű gyümölcsöt terem. Abdu’l-Bahá bíztatta őket, hogy jönnek majd lelkek, kik szíveiket meg fogják örvendeztetni, és az Isteni ügy nagyon fog haladni Magyarországon. Biztosította őket, hogy ha a szent tanításoknak egész lélekkel odaadják magukat, a Mindenható seregei segítségükre jönnek és győzelemre viszik őket. Mikor összejöveteleket illetve kérdést intéztek hozzá, egész világosan megmondta, hogyan kell Bahá’i összejöveteleket rendezni.

Április 18-án reggel Abdu’l-Bahá és kísérői kimentek az állomásra, hogy Budapestről elutazzanak. Barátainak és tisztelőinek nagy száma összegyűlt ott, hogy elbúcsúzzanak tőle; sokan voltak magyarok, velük néhány török, amerikai és hindu. Nagyon szomorúak voltak, hogy válniok kellett, de Abdu’l-Bahá vigasztalta őket és kérte, hogy híven kövessék a szent tanításokat, terjesszék az örömhíreket és vezessék a népeket egységhez. Mindenki kérte áldását buzgó törekvéseire az ügy szolgálatában. S amint megindult a vonat, még ott álltak mindnyájan, tekintetüket a tovatűnő szent alak felé fordították és vágyakozásban feléje nyújtották karjaikat!…

Budapesten, 1933 Náwrúz (Újév napján)

A magyar kiadás számára írta angolul:

Martha L. Root

 

 

 

 

 

 

(Fotó a festményről,

 

„melynek reprodukciója e könyvben megtalálható”)

 

 

 

‘Abdu’l-Bahá

Nádler Róbert tanár 1913-ban készült festménye után

 

 

III.  A SZERZŐ ELŐSZAVA

1914 december havában szereztem először tudomást a Bahá’í tanításokról jóbarátokkal folytatott beszélgetés közben, kik találkoztak Abdu’l-Bahá-val, és akik néhány röpiratot rendelkezésemre bocsátottak. Mély benyomást tett reám világosságuk, erejük, szépségük. Azt a benyomást nyertem, hogy a mai világ szükségletének sokkal jobban megfelelnek, mint a többi vallási tanítások, amelyeket eddig ismertem. Ezt a benyomást utólag folytatott beható tanulmányozás még elmélyítette és megszilárdította.

A mozgalomra vonatkozó ismereteim kibővítésekor nagy nehézségekkel kellett megküzdenem, amíg hozzájuthattam a keresett irodalomhoz. De mikor ezt az irodalmat megszereztem, csakhamar megfogant bennem a terv, hogy könyv alakjában foglaljam össze mindannak lényegét, és mások számára könnyen hozzáférhetővé tegyem azt, amit tanultam. Mikor a háború befejezése után ismét megnyílt a közlekedés Palesztinával, írtam Abdu’l-Bahá-nak, és beküldtem neki készülő, akkor körvonalaiban már meglévő könyvemnek első 9 fejezetét. Igen kedves és bátorító választ kaptam, és azt a megtisztelő meghívást nyertem, hogy látogassam meg Haifában, és hozzam magammal az egész kéziratot. Boldogan fogadtam el a meghívást. Ekkor abban a nagy kiváltságban volt részem, hogy két és fél hónapot tölthettem Haifában Abdu’l-Bahá vendégeként 1919-20 telén. Ez alatt az idő alatt Abdu’l-Bahá több ízben megtárgyalta velem könyvem egyes részeit. Több értékes tanácsot adott, és azt indítványozta, hogy ha tanácsai értelmében a könyvet átdolgoztam, ő lefordíttatja az egészet perzsa nyelvre, hogy elolvashassa, és ahol szükségesnek látja, javításokat vagy kiegészítéseket eszközöljön. Az indítványozott átdolgozás és fordítás meg is történt. Abdu’l-Bahá időt talált arra, csodás elfoglaltsága mellett, hogy néhány fejezetet (az I., II., V. fejezetet, és a III.-nak egy részét) átjavítson, mielőtt elköltözött tőlünk. Fájdalmas veszteségnek érzem, hogy Abdu’l-Bahá már nem tudta befejezni a kézirat átjavítását, ami a könyv értékét nagymértékben fokozta volna. Az egész kéziratot azonban gondosan átnézte az angol Nemzeti Bahá’í Szövetség[4]* bizottsága, és a kiadását is jóváhagyta.

Nagy hálával tartozom Miss E. J. Rosenbergnek, Mrs. Claudia S. Coles-nek, Jinab-i-Avarih-nak, a Bahá’í mozgalom nagy tudású perzsa történészének, Mirza Lotfullah S. Hakim-nak, Roy Wilhelm és Mountfod Mills uraknak, és még több jóindulatú barátomnak azért az értékes segítségükért, mellyel a munka elkészítésében támogattak.

Az arab és perzsa nevek és szavak átírására vonatkozóan a könyvben azt a rendszert fogadtuk el, melyet legújabban Shoghi Effendi ajánlott használatra a Bahá’í világ számára.

Fairford, Cults.

Aberdeen mellett

Esslemont J. E.

IV. BAHÁ’U’LLÁH ÉS AZ ÚJ KORSZAK

1. AZ ÖRÖMHÍREK

„Megjelent, aki a világ minden népének megígértetett. Minden nép és minden közösség Kinyilatkoztatásra várt, és Ő, Bahá’u’lláh, a legkiválóbb oktatója és nevelője az egész emberiségnek.” – ‘Abdu’l-Bahá

A történelem legnagyobb eseménye

Ha az „emberi haladás” történetét tanulmányozzuk, a történelem lapjait forgatva nyilvánvalóvá válik, hogy az emberi haladás legfőbb tényezője az olyan emberek időnként való megjelenése, kik koruk eszméit meghaladják, kik oly igazságok felfedezői és hirdetői, melyeket az emberiség addig nem ismert. A feltaláló, az úttörő, a lángész, a próféta – ők azok, kiktől a világ átalakulása elsősorban függ. Carlyle[5] mondja:

„A tiszta igazság, a valóban tiszta igazság az, hogy … egy ember, ki nagyobb bölcsességgel rendelkezik, és egy addig ismeretlen lelki igazság tudatában van, erősebb nemcsak tíz más embernél, kikben az nincs meg, nemcsak tízezernél, hanem mindenkinél, aki azzal nem rendelkezik; és úgy áll a többi ember között majdnem éterikus, angyali hatalommal, mintha az égnek fegyvertárából hozott karddal volna övezve, melynek semmiféle páncél, sőt, érctorony sem tud végleg ellenállni.” – Thomas Carlyle, Signs of the Times (Az idők jelei)

A tudomány, a művészet, a zene történelmében ennek az igazságnak számos megnyilvánulására találhatunk, azonban a nagy embernek és hivatásának mindent felülmúló fontossága a legvilágosabban a vallás terén nyilvánul meg. A történelem olyan korszakaiban, melyekben az emberiség szellemi élete elkorcsosult, és erkölcsei elfajultak, megjelent az emberiség legcsodálatosabb és legtitokzatosabb jelensége: a próféta. Egyedül az egész világ ellen, anélkül, hogy csak egy ember is akadna kortársai közül, aki képes volna őt oktatni, vezetni, őt egészen megérteni, vagy a felelősséget vele megosztani, ő kilép a nyilvánosság elé, miként a látó ember a vakok között, hogy az igazság evangéliumát hirdesse.

Néhányan ezek közül a próféták közül különösen kiválnak. Az évszázadok folyamán egy-egy nagy isteni kiküldött, – egy Krishna, Zoroaszter, Mózes, Jézus, Mohamed, úgy jelenik meg Keleten, mint egy-egy szellemi nap, hogy megvilágosítsa az emberek elhomályosult szellemét, és felébressze szunnyadó lelküket. Bármi is a véleményünk e vallásalapítók viszonylagos nagyságáról, azt el kell ismernünk, hogy az emberiség nevelésében ők voltak a leghatalmasabb tényezők. Ezek a próféták egyetértően jelentik ki, hogy a szavak, melyek elhagyják ajkukat, nem tőlük erednek, hanem Kinyilatkoztatások, rajtuk keresztül és általuk közvetített isteni üzenetek. Kijelentéseikben gyakori a célzás és az ígéret, hogy eljövend a nagy világoktató, ki meg fog jelenni „az idők teljében”, hogy folytassa és gyümölccsé érlelje megkezdett munkájukat, – az, aki a béke és igazság országát fogja megalapítani a földön, és egy családba egyesíti a fajokat, vallásokat, nemzeteket és népeket, hogy „csak egy akol leszen és egy pásztor”, és hogy mindenki megismerje és megszeresse Istent, „mindenki a legalacsonyabbtól a legnagyobbig”.

Így az „Emberiség Nevelő”-jének eljövetele bizonyára az emberiség történelmének legnagyobb eseménye. Most a Bahá’í mozgalom hirdeti azt az örömhírt az emberiségnek, hogy a nagy nevelő valóban megjelent, hogy kinyilatkoztatása átadatott, és feljegyeztetett, és minden komoly kereső rendelkezésére áll, hogy „az Úr napjá”-nak már hajnalhasadása van, és „az Igazságosság Napja” megjelent az égen. Ámbár még csak kevesen látták meg a fenséges csillagzatot a hegyormokon, sugarai máris megvilágítják az eget és a földet, és csakhamar fel fog emelkedni a hegyek fölé, hogy beragyogja teljes erejével a síkságokat és völgyeket – életet és útirányt adva mindennek.

A nagy világfordulat

A világ a 19. század folyamán és a 20. század elején[6] egy régi korszak haláltusáját, és egy új korszak vajúdását élte át. A materializmus és önzés régi elvei, az elavult felekezeti és hazafias előítéletek és gyűlölködések hitelüket vesztik, letűnnek az önmagukba dűlő romok között. Minden országban a hit, testvériség és nemzetköziség új szelleme támad fel. Ez széttépi a régi kötelékeket, és átlépi a régi határokat. Eddig nem létezett méretű forradalmi változások történnek az emberi életben mindenfelé. De a régi korszak még nem múlt ki teljesen. Még élet-halál harcot vívja az újjal. A rossz még mindig óriási és ijesztő mértékben hatalmaskodik a földön. Napjai azonban már letűnőben vannak. Ismerjük legmélyebb gyökereit és legmesszebbmenő elágazásait. A támadás megindult ellene az egész vonalon. Egünket még mindig hatalmas és fenyegető felhők borítják, de a fény itt-ott már áttört. Rávilágít a haladás útjára, és leleplezi a további utat elzáró akadályokat és kelepcéket.

A 18. században mindez másképp volt. Azt a lelki és erkölcsi sötétséget, mely akkor ellepte a világot, még alig enyhítette egy-egy fénysugár. Ez a század olyan volt, mint a hajnalt megelőző, legsötétebb óra. Kifogyott olajú lámpák és csonkig leégett gyertyák fénye pislákolt benne. Világosságuk csak arra volt elég, hogy láthatóbbá tegye a sötétséget. Carlyle „Nagy Frigyes”-ében így ír a 18. századról:

„Oly század ez, hogy nincs történelme. Olyan század ez, hogy csupa hazugság halmozódott fel benne. Annyi hazugság, amennyi egy előbbi században sem termett. Ez a század annyira hazuggá vált, hogy már nem is volt tudatában hazug voltának. És annyira elmerült a hazugságban, a hazugság annyira átitatta minden ízét, hogy a mérték betelt. A francia forradalomra volt szükség, hogy végét vesse… Nagyon megfelelő vég, amint hálásan érzem, egy ilyen század részére… A zsibbadt, könnyelmű emberfiának új Isteni kinyilatkoztatás kellett, hogy ne süllyedjen le a majmok színvonalára.” – Carlyle: Frederick the Great (Nagy Frigyes)

A 18. századdal való viszonylatban a jelenkor olyan, mint hajnalhasadás éjjeli sötétség, vagy mint tavasz tél után. A világ új életre ébred. Új eszmék, új remények hatják át. Néhány évvel azelőtt még lehetetlen álmoknak látszó remények beteljesedő valóságokká válnak. Mások, melyekről azt hitték, hogy jövendő századok távol ködében vannak, szemünk előtt öltenek testet. A levegőben repülünk, és víz alatt utazunk. Híreket küldünk a világ körül a villám szárnyán És megéltünk ezen kívül sok más csodát, amiket előszámlálni is alig lehet.

Az igazságosság napfénye

Mi az oka ennek az egész világot átfogó hirtelen ébredésnek? A Bahá’í hívők szerint a Szentlélek malasztjának áramlása Bahá’u’lláh próféta által, Aki 1817-ben Perzsiában született és 1892-ben a Szentföldön halt meg.

Bahá’u’lláh azt tanította, hogy a szellemi világ számára a próféta, vagy az „Isteni Megnyilvánulás” hozza azt a fényt, amit a nap az anyagi világnak nyújt. A nap föld felett való ragyogásával, melege kisugárzásával hozza létre a szerves anyagok növését és fejlődését. Az igazság napja szívek és lelkek világa számára áraszt fényt és áldást az isteni Kinyilatkoztatás útján, és az emberiségből gondolatokat, erkölcsiséget és jellemet sarjaszt. A nap sugarainak olyan a hatásuk, hogy behatolnak a világ legsötétebb és legelrejtettebb zugaiba, még olyan teremtményeknek is meleget és életet adnak, amelyek sohasem látják a napot. A Szentlélek malasztja is így befolyásolja az Isteni Megnyilvánulás útján mindenki életét, s a fogékony elméket még olyan helyeken és olyan népek között is megihleti, ahol a próféta neve teljesen ismeretlen. A Megnyilvánulás elérkezése olyan, mint a tavasz ébredése. A feltámadás napja ez! A lelki halottak új életre ébrednek, az isteni vallások igazsága megújul, és „új menny és új föld” keletkezik.

De a természet világában a tavasz az új élet növekedésén és ébredésén kívül a régi és elavult világ lerombolását és eltávolítását is magával hozza. Ugyanaz a nap, mely a virágokat fakasztja és a fákat rügyezteti, egyúttal mindannak pusztulását és elmúlását okozza, ami elhalt, és ami már nem használható. Repeszti a jeget, olvasztja a havat, és felszabadítja az árt, a vihart, melyek felfrissítik és megtisztítják a földet. Hasonlóan van a szellemi világban is. A szellemi napsugár ugyanilyen rázkódtatást és változást okoz. A feltámadás napja egyúttal ítélet-nap is, mert eltávolítja, szétrombolja a gonoszságokat és áligazságokat, az értéküket vesztett eszméket és szokásokat. Az előítéletnek és babonának télen át felgyülemlett jegét és havát felolvasztja, átváltoztatja, és felszabadulnak a régóta befagyott és bezárt erők, hogy elárasszák és megújítsák a világot.

Bahá’u’lláh küldetése

Bahá’u’lláh határozottan és ismételten kijelentette, hogy Ő minden népek régen várt vezetője és tanítója, csodálatos isteni kegyelem kiáramlása, mely minden korábbit felülmúl, és amelyben valamennyi korábbi vallásforma úgy összefolyik, miként a folyók a tengerben. A világ számára megvetette az Egység szilárd alapját, megkezdte a békének és az emberek között való jóindulatnak azt a dicső korszakát, melyet próféták hirdettek, és amelyről költők énekeltek.

Az igazság kutatása, az emberiség egysége, a vallások, fajok, nemzetek egysége, Kelet és Nyugat kibékítése, a vallás és tudomány összhangba hozása, az előítéletek és babonák kiirtása, a férfi és nő egyenjogúsítása, az igazság és igazságosság megalapozása, legfelsőbb nemzetközi ítélőszék létesítése, egységes nyelv bevezetése, a tudás kötelező erejű terjesztése – és sok ezekhez hasonló az, ami ötven évvel ezelőtt Bahá’u’lláh tollából fakadt, amit számtalan könyvben és levélben örökített meg, melyek közül többet a föld királyaihoz és uralkodóihoz intézett.

Üzenete egyedülálló. Átfogó ereje és célkitűzése szempontjából csodálatos összhangban van az idők jeleivel és szükségleteivel. Új feladatok megoldására soha nem volt akkora szükség, mint most. A kínálkozó megoldások száma soha nem volt olyan nagy, soha a megoldások nem állottak egymással annyira ellentétben, mint most. Soha a világ nem érezte annyira szükségét egy nagy világtanító eljövetelének, mint most. És talán soha eddig nem is várta olyan áhítattal és annyira általánosan ezt a tanítót, mint most.

A jövendölések beteljesülése

‘Abdu’l-Bahá ezt írja:

„Midőn Krisztus húsz századdal ezelőtt a földre jött, a zsidók epedve várták eljövetelét. Minden nap könnyek közt mondották el azt a fohászt: ’Oh Isten, siettesd a Messiás megnyilatkozását’. De mikor az Igazság Napja felvirradt, megtagadták. A legellenségesebb szándékkal léptek fel Krisztus ellen, s végül is keresztre feszítették az Isteni Szellemet, Isten Igéjét, és Belzebubnak, gonosznak nevezték, miként az Evangélium beszéli. Ennek az volt az oka, hogy azt mondották: ’Krisztus eljövetelét a Tóra világos szövegével egybehangzóan bizonyos jelek előzik meg. Míg ezek a jelek be nem következnek, mindaddig csaló az, aki azt hirdeti, hogy Ő a Messiás. A várt jelek egyike az, hogy a Messiásnak ismeretlen helyről kell jönnie, mi azonban mindnyájan tudjuk, hogy ennek az embernek Nazareth a hazája, márpedig mi jó jöhet Nazarethből?! A második jel az, hogy vasvesszővel uralkodik, azaz a kard segítségével alapozza meg a hatalmát. Ennek a Messiásnak azonban fabotja sincs! Más feltétel és jel az, hogy Dávid trónján kell ülnie, és Dávid királyságát kell visszaállítania. Ez az ember nem, hogy trónon ülne, hanem gyékénye sincs, amire kuporodjék. Megint más feltétel, hogy hirdesse a Tóra törvényeit. Ez az ember azonban eltörölte a törvényeket, sőt, megszegte a szombatot is, noha a Tóra világos szövege szerint minden olyan embernek halállal kell lakolnia, aki magát prófétának vallja, s megszegi a szombatot, még ha csodákat művel is. Más jel szerint, uralma alatt az igazságosság annyira előre halad, hogy átterjed az ember világáról az állatvilágra is. A kígyó üregét megosztja az egérrel, a sas fészkében helyet ad a fürjnek, az oroszlán együtt legel a gazellával, a farkas egy forrásból iszik a báránnyal. Ezzel szemben áll az, hogy az Ő korában az igazságtalanság és zsarnokság annyira elhatalmasodott, hogy keresztre feszítették. Még egy másik feltétel az lenne, hogy a Messiás napjaiban a zsidók boldogulni, és a világ minden népe felett diadalmaskodni fognak, holott jelenleg a római birodalom területén a legnagyobb fokú megaláztatásban és szolgaságban élnek. Hogyan lehetne hát Krisztus az a Messiás, akit a Tóra ígért?’

Így szálltak szembe az Igazság Napjával. Pedig ez az Isteni Szellem csakugyan Ő volt, akit a Tóra beígért. De ők nem ismerték fel a jeleket, s keresztre feszítették Isten Igéjét. A Bahá’í hívők elismerik, hogy a feljegyzett jelek Krisztus kinyilatkoztatásában megvalósultak, ha szó szerint nem is úgy, ahogyan a zsidók gondolták, mert a Tórában olvasható leírások képletesen értendők. Például a jelek között ott van az uralom jele. A Bahá’í hívők szerint Krisztus uralma nem mától holnapig tartó napóleoni hatalom, hanem égből jövő isteni és örökké tartó uralom volt. Krisztus uralma körülbelül kétezer éve áll, ma is tart, és Szent Lénye a végtelen időkig ül örökké tartó trónján.

A többi jel is ehhez hasonlóan valósult meg. A zsidók nem értették meg őket. Habár azóta, hogy Krisztus isteni fényében megjelent, kétezer év múlt el, a zsidók még mindig várják a Messiás eljövetelét, mert abban a hitben vannak, hogy részükön az igazság, Krisztus részén a tévedés.” – írta e szavakat ‘Abdu’l-Bahá ezen fejezet részére.

Ha a zsidók Krisztushoz fordulnak, megmagyarázta volna nekik a rá vonatkozó jóslatok valódi értelmét. Okuljunk ebből a példából, és mielőtt ítéletet alkotnánk a felől, hogy a Mai Kor Tanítójának Kinyilatkoztatását illető jóslatok teljesültek-e, forduljunk Bahá’u’lláh írásaihoz, hogy megkapjuk a helyes feleletet. A Krisztusra vonatkozó jóslatok közül kétségtelenül sok a „lepecsételt” kijelentés. Az Igazi Nevelő az Egyetlen, ki a pecséteket feltörheti, és csak Ő fedheti fel azoknak a szavak kincsesládájában elrejtett valódi értelmét.

Bahá’u’lláh sokat írt a régi jóslatok magyarázására, de próféta voltának bizonyítása nem ezen alapszik. A nap önmagáról szolgáltat bizonyítékot mindazoknak, akikben megvan a megérzésnek képessége. Napkeltekor semmiféle megelőző kijelentésre nincs szükségünk ahhoz, hogy a nap ragyogását felfogjuk. Ugyanez áll az Isteni Megnyilvánulásról is, mikor benne részünk van. Ha minden korábbi jóslás feledésbe merülne, ő maga akkor is bőséges és elegendő bizonysága lenne önmagának mindazok számára, akiknek a szellemi érzékei nyitottak.

Próféta voltának bizonyítékai

Bahá’u’lláh nem követeli senkitől, hogy vakon elismerje kijelentéseit és jeleit. Ellenkezőleg: tanítását azzal vezeti be, hogy határozott óvást emel tekintélyének vak elismerése ellen, és nyomatékosan figyelmeztet mindenkit, hogy éljen saját ítélőképességével, és alkossa meg véleményét önállóan, félelem nélkül, hogy az igazságot biztosan felismerhesse. Mindenkinek kötelességévé tette a beható kutatást, és sohasem rejtőzködött, hanem az emberek életét és jellemét átalakító szavait, cselekedeteit és azok hatását ajánlotta fel próféta volta legigazabb bizonyítékául. Az általa felajánlott bizonyítékok ugyanazok, mint amelyekre nagy elődjei hivatkoztak. Mózes szerint:

„Ha egy próféta az Úr nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az Úr mondotta, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!” (V.Móz. XVIII. 22.)

Krisztus is élt ezzel a világos bizonysággal, és hivatkozott rá, hogy prófétai voltát bizonyítsa.

„Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Tehát minden jó fa jó gyümöcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. … Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté VII. 15-20.)

Az alant következő fejezetek feladata annak a kimutatása, hogy Bahá’u’lláh prófétaságra való igénye ezen bizonyítékok alkalmazása mellett megállja-e helyét vagy sem? Hogy beteljesedtek-e azok a dolgok, melyekről beszélt, és hogy munkája gyümölcse jó volt-e vagy rossz. Más szóval beteljesedtek-e jóslatai, megvalósultak-e rendelkezései, végül hozzájárult-e élete munkája az emberiség neveléséhez, emelkedéséhez és erkölcsei megjavulásához, avagy sem?

A kutatás akadályai

Természetes, hogy a tanuló, aki ebben a kérdésben az igazság elérésére törekszik, útjában sok akadályra bukkan. Mint minden más nagy erkölcsi és szellemi reformáció, a bahá’í mozgalom is sok ferde megítélés tárgya volt. Bahá’u’lláh-nak és híveinek rettenetes üldöztetése és szenvedései tekintetében a mozgalom barátainak véleménye egyezik ellenségei véleményével. A mozgalom értékét és alapítói jellemét illetőleg azonban a hívők megállapításai és a tagadók tudósításai felette eltérőek. Épp úgy, mint Krisztus idejében. Krisztus kereszthalálát és követői vértanúságát illetően a keresztény és zsidó történetírók egyező véleményen vannak; egyebekben a hívők szerint Krisztus megvalósította és tökéletesítette Mózes és a próféták tanításait, az ellenfelek ellenben azt a kijelentést tették, hogy a törvényeket és rendeleteket megszegte, és ezért halált érdemelt.

A vallás terén is, a tudományban is az igazság csak az olyan alázatos és odaadó kutató előtt tárja fel titkait, aki minden előítélettől és babonától szabadon kész arra, hogy mindenét eladja, amije van, csak hogy a „drága gyöngyöt” megszerezhesse. Alapfeltétele annak, hogy a Bahá’í mozgalom teljes jelentőségét megérthessük, az, hogy az igazság iránt való őszinte és önzetlen odaadás szellemében tanulmányozzuk, a kutatás ösvényein kitartsunk, és magunkat az isteni vezetésre bízzuk. E nagy szellemi ébredés titkainak kulcsát és értékének igaz ismertető jeleit az alapítók írásaiban találjuk meg. Sajnos itt újra akadályok merednek a kutató elé, aki nem érti a perzsa és arab nyelvet, amelyeken ezeket a tanításokat megírták. Ezeknek az írásoknak csak egy kis részét fordították angolra, s a megjelent fordítások között is sok pontosság és stílus tekintetében tökéletlen. De a mozgalom szilárd és tömör alapjaiul szolgáló nagy életbevágó igazságok, a történelmi tudósítások és a fordítások tökéletlensége és hézagos volta mellett is úgy kiemelkednek a bizonytalanság ködéből, mint a hegyek a síkságokból.[7]

E könyv célja

A következő fejezetekben a lehetőséghez képest arra törekszünk, hogy őszintén és előítéletek nélkül vázoljuk a bahá’í mozgalom történetét, és hogy főként tanításai alapvető vonásait domborítsuk ki, hogy így az olvasót olyan helyzetbe hozzuk, hogy maga alkothasson tárgyilagos ítéletet, és esetleg arra is indíttassék, hogy ezekbe az eszmékbe saját erejéből még mélyebbre behatoljon.

Bármennyire fontos is az igazság keresése, nem ez az élet egyedüli célja és feladata. Az igazság nem holt dolog. Nem bánhatunk vele úgy, hogy ha megtaláltuk, elhelyezzük egy múzeumban, ott megszámozzuk, leltározzuk, kiállítás anyaga lesz, és végül is ott marad anélkül, hogy valami hasznot hozna. Senkit meg nem termékenyít, semmiféle gyümölcsöt nem terem. Az igazság eleven erő. Kell, hogy gyökeret verjen az emberek szívében, gyümölcsöket hozzon az emberi életben, és hozzájuttassa az embereket kutatásaik teljes jutalmához.

Ha tehát prófétai kinyilatkoztatást ismertetünk, igazi célunk az, hogy azok, akik a kinyilatkoztatások igazságáról meggyőződtek, a kinyilatkoztatás elveit gyakorolják, a szerint éljenek, az örömhíreket terjesszék, és ily módon siettessék annak az áldott napnak az eljövetelét, amelyen megleszen Isten Akarata, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is.

2. A BÁB, A HÍRNÖK

„Valóban a zsarnok megölte Őt, akit a világok szerettek, hogy kioltsa Isten világosságát teremtményei közt, és hogy visszatartsa az embereket a mennyei élet áradatától, az Úrnak, a Kegyelmesnek, a Bőkezűnek idejében.” – Bahá’u’lláh, Lawh-i-Ra’is (Tábla ’Alí Páshá-hoz)

Az új kinyilatkoztatás születési helye

Perzsia, a bahá’í mozgalom szülőhelye, egyedülálló helyet foglal el a világtörténelemben. Régi nagysága napjaiban első volt a nemzetek között, és műveltségében, hatalmában, fényében versenytárs nélkül állott. Kiváló királyokat és államférfiakat, bölcseket, költőket és művészeket adott a világnak. Zoroaszter, Kürosz és Dáreiosz, Háfiz, Firdauszi, Szá’di és Omar Khajjám csak néhány név Perzsia nagynevű fiai közül. Utólérhetetlenül ügyes iparosai voltak; szőnyegei páratlanok, acélja utánozhatatlan, cserépedény ipara világhírű. Kelet közeli és középső részeiben korábbi nagyságának számos nyoma maradt.

A 18. és 19. században azonban siralmas hanyatlásnak indult. Úgy látszott, hogy korábbi dicsősége visszavonhatatlanul letűnt. Romlott kormány állott az élén, és reménytelen pénzügyi nehézségekkel küzdött. Uralkodói közül egyesek erőtlenek, mások pedig kegyetlen szörnyetegek voltak. Papsága vakbuzgó és türelmetlen, népessége tudatlan és babonás volt. Lakosságának a legnagyobb része a mohamedán vallás síita szektájához[8] tartozott, de tekintélyes számban voltak lakói között Zoroaszter hívei, zsidók, keresztények és más egymással vetekedő szekták követői. Mindannyian azt vallották, hogy követik magasztos tanítóikat, akik arra oktatták őket, hogy az egy Istent imádják, hogy szeretetben és egyetértésben éljenek, és mégis kerülték, gyűlölték, lenézték egymást. A másikat mindegyik szekta tisztátalannak, kutyának, pogánynak tartotta. A mindennapi életben a káromkodás és átkozódás igen nagy méreteket öltött. Zsidó vagy Zoroaszter híve esős napokon alig tehette utcára a lábát, mert ha ruhája mohamedánhoz ért, a mohamedán tisztátalan lett. Ez a sértés a zsidó életébe kerülhetett. Ha mohamedán pénzt fogadott el zsidótól, kereszténytől, vagy zoroasztriánustól, mielőtt zsebébe tehette, meg kellett mosnia a pénzt. Ha zsidó látta volna, hogy gyermeke szegény mohamedán koldusnak egy pohár vizet nyújt, a poharat kiütötte volna gyermeke kezéből: a hitetlen legyen átkozott, mert nem érdemli, hogy jóságban része legyen. A mohamedánok is számtalan szektára szakadtak, és ezek között gyakran vad és elkeseredett viszályok dúltak. Zoroaszter hívei nemigen keveredtek a kölcsönös viszályokba. Egymás között, elkülönülten éltek, és kerülték az érintkezést más vallású honfitársaikkal.

A társadalmi és vallási viszonyok a hanyatlás reménytelen állapotába süllyedtek. A nevelést elhanyagolták, a nyugati tudományt és művészetet tisztátalannak és vallásellenesnek tartották, az igazságszolgáltatást gúny tárgyává tették. Rablás és fosztogatás volt napirenden. Az országutak rosszak, és utazók számára veszélyesek, az egészségügyi berendezések pedig felháborítóan hiányosak voltak.

Mindennek ellenére a szellemi élet fénye mégsem aludt ki Perzsiában. Itt-ott az uralkodó világiasság és babona közepette is akadt néhány szentéletű lélek, és nem egy szív úgy ápolta az áhítatot Isten iránt, miként egykor Jézus eljövetele előtt élt a kegyesség Hanna és Simeon szívében. Sokan epedve várták Istennek ígért hírnökét. Törhetetlenül bíztak abban, hogy eljövetelének az ideje már nagyon közel van. Ilyenek voltak az állapotok Perzsiában, mikor a Báb, az új idők hírnöke az egész országot lázba hozta küldetésének bejelentésével.

A Báb ifjúkora

Mirza Ali Mohammed, aki később a Báb (Kapu) nevet vette fel, Sirázban, Perzsia déli részében született 1819. október 20-án[9]. Siyyid volt, azaz Mohammed próféta leszármazottai közé tartozott. Jó nevű kereskedő atyja kevéssel fia születése után meghalt. Anyagi ágról való nagybátyja vette gondjaiba, aki szintén sirázi kereskedő volt, és fel is nevelte. Gyermekkorában megtanult olvasni, és az akkoriban szokásos elemi nevelésben részesült.

Erre vonatkozólag egy történész ezeket írja: „sokan hiszik, különösen a Báb hívei (a mostani Bahá’í hívők) élnek abban a meggyőződésben, hogy a Báb nem részesült semmiféle nevelésben. A nevelésre vonatkozó adatokat csak a mollák találták ki, mégpedig azzal a célzattal, hogy a nép szemében értékét lekicsinyítsék. Ezért terjesztették azt a hírt, hogy minden benne lakozó tudás és bölcsesség csak nevelésének tulajdonítható. Az igazság után való mélyebb kutatás folyamán azonban olyan bizonyítékok kerültek elő, hogy a Báb gyermekkorában csupán rövid ideig járt Muhammad Sejk (más néven Abid) házába, ahol perzsa nyelven való írásra és olvasásra tanították. Erre céloz a Báb, midőn Bayan című könyvében így ír: ’Oh Muhammad, oh én tanítóm!…’

Érdekes azonban, hogy tanítója, Muhammad sejk utóbb neveltjének legodaadóbb tanítványa lett, és hogy a Báb nagybátyja és nevelőatyja, Háji Siyyid Ali ugyancsak odaadó hívévé szegődött, és hitéért mártírhalált is szenvedett.

Az igazság után kutatóknak megadatik ezen misztériumok megértése. Mi azt tudjuk, hogy az a nevelés, melyben a Báb részesült, egészen kezdetleges volt, ezért szokatlan nagysága és tudása minden megnyilatkozását vele született és Istentől kapott tehetségének kell tulajdonítanunk.”

Tizenöt esztendősen maga is üzleti tevékenységbe kezdett, eleinte gyámja oldalán, utóbb egy másik nagybátyjával, aki Búshirben élt, a Perzsa-öböl partján.

Zsenge ifjúságában nagy híre volt szépségének, elbűvölő modorának, kivételes kegyességének, jelleme nemességének. Rendíthetetlenül ragaszkodott az imák, böjtök és egyéb mohamedán előírások betartásához, ámde nem csak a betű szerint engedelmeskedett, hanem a Próféta tanításának igaz szellemében élt. Huszonkét esztendősen házasodott meg. Frigyéből egy fiú született, aki még csecsemő korában elhalt, a Báb tanító szolgálatának első évében.

A Kinyilatkoztatás

Midőn a Báb 25. életévét elérte, isteni parancsnak engedve kijelentette, hogy „Isten, a Fenséges Öt választotta ki a Báb-hitvallás oszlopául.” „A Traveller’s Narrative” (Egy utazó beszámolója) című munkában olvassuk a következőt:

„A Báb névvel ezt akarta kifejezni: ő a kegyelem csatornája egy nagy egyéniség számára, akit eddig még a dicsőség fátyla rejt, aki számtalan és határtalan tökéletességek birtokában van, akinek akarata őt cselekvésre ösztönzi, és akihez őt a szeretet szálai kötik.” – TN, p. 3.

Az a hit, hogy Isten hamarosan Hírnököt küld a világra, egy Shaykhi nevű szektában terjedt el legjobban Perzsiában. A szekta tagja volt egy Mulla Husayn Bushru’i nevű kiváló pap, akinek a Báb elsőül adta tudtára küldetését. Kinyilatkoztatása pontos idejét a Báb Bayan c. írásaiban jegyezte fel: A Hedsra 1260. évében[10] Jamadiyu’l-Avval hónap 5. napján 2 órával és 15 perccel napnyugta után (azaz 1844. május 23-án) történt a nevezetes esemény. ‘Abdu’l-Bahá még ezen éjszakán jött a világra, ámde születésének pontos óráját nem lehetett megállapítani. Mulla Husayn több napi gondos kutatás és tanulmányozás után meggyőződött arról, hogy a síiták által már régóta várt Hírnök jelent meg. Felfedezése okozta elragadtatásában nemsokára több barátja is osztozkodott. A Shaykhi szekta nagy része csakhamar elismerte Bábot, s ők lettek az első Báb-hívők. Az ifjú próféta hírneve azután futótűzként terjedt el az egész országban.

A Bábi-mozgalom terjedése

A Báb első tanítványai tizennyolcan, vele együtt tizenkilencen, „az Élőnek betűi” néven váltak ismertekké. Ezeket Perzsia és Turkesztán különféle helyeire küldötte szét, hogy eljövetelét hirdessék. Ezalatt ő maga zarándokútra ment Mekkába, ahová 1844 decemberében érkezett. Ott a mohamedán világ minden részéből összegyűlt nagyszámú zarándoksereg előtt nyíltan beszélt küldetéséről. Mikor Búshirbe visszatért, kinyilatkoztatása nagy izgalmat keltett. Ékesszólásának tüze, ihletett írásainak hatása, rendkívüli bölcsessége és tudása, hitújító bátorsága és buzgósága a legnagyobb lelkesedést váltotta ki követőinél, de egyben nagyfokú izgalmat és ellenségeskedést is keltett az orthodox muszlimok között. Síita tudósok szenvedélyesen ellene fordultak, és rávették Husayn Khánt, a fanatikus és zsarnok kormányfőt, Fars helytartóját arra, hogy nyomja el az új eretnekséget. Ekkor indult meg a Báb ellen a bebörtönözések, megfenyítések, vallatások, deportációk és meggyalázások hosszú sora, amely csak 1850-ben bekövetkezett vértanúhalálával ért véget.

A Báb által igényelt címek

A Báb-eszmék által kiváltott ellenségeskedés akkor érte el legnagyobb fokát, mikor az ifjú reformátor kijelentette, hogy ő maga az a Mihdi (Mahdi), kinek jövetelét Mohamed bejelentette. A síiták ezt a Mihdit azzal a 12. Imámmal[11] azonosították, aki 1000 évvel ezelőtt titokzatosan eltűnt az emberek szeme elől. Meggyőződésük szerint a 12. Imám a föld alatt él, és régi alakjában jelenik meg. Az uralmáról, dicsőségéről, hódításairól és kinyilatkoztatásának a jeleiről szóló jóslásokat épp úgy betű szerint való értelemben magyarázták, mint a zsidók Krisztus idejében a Messiásra vonatkozókat. Azt várták, hogy földi hatalommal, óriási hadsereggel jelenik meg, és így hirdeti ki küldetését, hogy holtakat támaszt fel, s így tovább. De miután ezen jelek elmaradtak, a síiták a Bábot ugyanolyan szenvedélyes megvetéssel sújtották, mint aminővel a zsidók Jézust illették. A Báb hívei a jóslások nagy részét képletesen magyarázták. Az Eljövendő ígért uralmát a Galileai prófétáéhoz, a „bánatok emberéhez” hasonlóan misztikus uralomnak tartották, dicsőségét szelleminek és nem földinek, hódításait az emberi szívek birodalma felett való hódításnak gondolták. A Báb-eszmék bizonyítékait a Báb csodálatos életében és tanításaiban, tántoríthatatlan hitében, legyőzhetetlen állhatatosságában, és abban a képességében találták meg, hogy új szellemi életre tudja ébreszteni azokat, akik a tévedés és tudatlanság sírjában feküsznek.

De a Báb nem állott meg ott, hogy a Mihdi nevet igényelte. Felvette „Nuqtiy-i-Úlá”, vagy „Legelső Pont” megszentelt címét is. Ez a cím azért nevezetes, mert Mohamednek adták a követői. Még az imámok is kisebb hatalmúak voltak, mint ezen „Pont”, akitől ihletüket és tekintélyüket nyerték. A cím használata annyit jelentett, hogy a Báb ugyanazt a rangot igényelte magának, amelyet Mohamed elfoglalt a nagy vallásalapítók sorában. A síiták ezért épp úgy csalónak tartották, mint elődeik Mózest és Jézust. Új naptárt is vezetett be. Visszaállította a napévet, és az új időszakot kinyilatkoztatásának évével kezdte meg.

Az üldöztetések növekedése

A Báb kinyilatkoztatásának, és annak a nyugtalanító gyorsaságnak következtében, mellyel a különféle osztályokhoz tartozók, szegények és gazdagok, tanultak és tudatlanok, mohón magukévá tették tanításait, – ellenfeleinek a mozgalom elnyomására irányuló törekvése egyre határozottabb és kegyetlenebb formákat öltött. Házaikat kifosztották és lerombolták, asszonyaikat letartóztatták és elhurcolták. Teheránban, Fars-ban, Masenderánban és sok más helyen sok hívőt leöltek. Egyeseket lefejeztek, másokat felakasztottak, ágyúk torka elé kötöttek, elégettek vagy szétdaraboltak. De hiába fojtogatták, a mozgalom mégis terjedt. A kegyetlen elnyomás inkább hasznára vált a mozgalomnak, hívei meggyőződését csak szilárdította és ellenállóbbá tette. Sok jóslat éppen az üldözés által teljesedett be szó szerint. A síiták is hitelesnek ismerik el azt a Jabir nyomán megírt hagyományt, melyben a Mihdi eljöveteléről a következőket olvassuk:

„Benne lesz a Mózes tökéletessége, Krisztus gazdagsága és Jób türelme. Szentjei az ő idejében megalázást szenvednek, fejüket ajándékként küldözgetik, épp úgy, mint a törökök és a Deylamiták fejét, agyonütik és lefejezik őket. Vérüket beissza a föld, és asszonyaik között jajkiáltás leend; valóban ezek az én szentjeim.” – New History of the Báb (Báb új története) E.G. Browne fordításában, p. 132.

A Báb vértanúhalála

  1. július 9-én, pénteken az alig 31 éves Báb is áldozatul esett üldözői fanatikus dühének. Vesztőhelyre hurcolták Aga Mohammed Ali (Anís) nevű odaadó fiatal követőjével együtt, aki kérve kérte, hogy vértanúhalálát vele megoszthassa. A kivégzés helye a tabríz-i katonai tábor tere volt. Két órával a déli idő előtt mind a kettőt úgy függesztették fel válluk alá helyezett kötelekkel, hogy Mohammed Ali feje szeretett mestere mellén feküdt. A kivégzésre egy szakasz örmény katonát rendeltek ki. A sortűz elhangzott, a füst eloszlott, és a katonák elvonultak. Báb és társa azonban életben maradt. A golyók csak a köteleiket vágták át, ők ketten sértetlenül estek a földre. El is menekültek egy házba, de menekülésüknek híre ment, mire értük jöttek, egy társukkal való beszélgetésben találták a két kivégzettet. A déli órákban ismét kikötötték őket. A sortüzük eredménytelenségét csodának tekintő örmény katonák megtagadták a sortűz megismétlését. Más szakaszt rendeltek ki tehát, s ez a lövésre szóló parancsot teljesítette. A sortűz ebben az esetben eredménnyel járt. A golyók a két áldozat testét keresztül-kasul járták, és rettenetesen szétroncsolták, arcuk azonban majdnem egészen sértetlen maradt.

Az istentelen kivégzés Tabríz katonai terét második Kálváriává avatta. Báb ellenségei gonoszul diadalmaskodtak, és azt hitték, hogy a Báb-hit nekik gyűlöletes fájának a gyökerét vágták el, és most már az egész hitet könnyen kiirthatják. Diadaluk azonban rövid életű volt, mert megfeledkeztek arról, hogy nincs olyan fejsze, amellyel az igazság fáját ki lehetne vágni. Tapasztalniok kellett, hogy az elkövetett bűn a mozgalomnak csak nagyobb erőt adott. A mártírhalállal a Báb hő vágya ment teljesedésbe, híveit pedig fokozottabb buzgalomra ösztönözte. Szellemi elragadtatásuk tüzét az üldözés nehéz vihara lobogóbb lángra élesztette. Minél nagyobb volt a kiirtásukra irányult törekvés, annál magasabban lobogtak hitük lángjai.

A Carmel-hegyi sír

Báb holttestét mártírhalála után odaadó társáéval együtt kidobták a várárkon. A rákövetkező éjszakán éjfélkor a Báb néhány híve elvitte a holttesteket, és ezeket azután több éven át Perzsiában titkos helyeken rejtegették, végül nagy nehézségek és veszély között a Szentföldre szállították. Most a Carmel-hegy lejtőjén, egy gyönyörű helyen fekvő sírban pihennek, Éliás barlangjához közel, csak néhány mérföldnyire attól a helytől, ahol Bahá’u’lláh élete utolsó éveit, és ahol most az ő földi maradványai is nyugszanak. A világ minden tájáról ezer meg ezer zarándok jön azért, hogy Bahá’u’lláh szent sírjánál bemutassa emléke iránt való hódolatát. Ezek közül egyik sem mulasztja el azt, hogy a Báb sírjánál is el ne mondja imádságát.

A Báb munkái

Báb munkái sok kötetre terjedők. Azt a gyorsaságot, amellyel ő – tanulmány és megelőző elmélkedés nélkül – gondosan kidolgozott kommentárokat, mély értelmű fejtegetéseket, vagy ékes szavú imákat fogalmazott, isteni ihletettsége egyik bizonyítékának tekintik.

Különféle írásainak a tartalmáról a következő összefoglalás tájékoztat:

„Báb munkái közt voltak kommentárok és magyarázatok a Korán verseihez, továbbá imák, szent beszédek, vagy bizonyos szövegrészek igazi értelmére való utalások. Mások oktatásokat, figyelmeztetéseket, értekezéseket foglalnak magukban az Isteni Egység tanának különféle ágairól, … bátorítást a jellem szilárdítására, a világi dolgoktól való tartózkodásra, és Isten sugallatának követésére. Műveinek a lényege és valódi értelme azonban annak a Lénynek a dicsőítése és ismertetése, aki nemsokára megjelenik, és akinek eljövetele betölti gondolatait, vágyait és törekvéseit. Mert saját fellépését az örömhír előfutárának tekintette, egyéniségét pedig csupán eszközül arra, hogy annak az Egynek nagyobb tökéletessége jobban megnyilvánulhasson. Nem is szűnt meg soha, egy pillanatig sem Őt dicsőíteni éjjel-nappal, és nem mulasztotta el követőinek figyelmét felhívni arra, hogy várják amannak eljövetelét; sőt, írásban kijelenti: ’Én csak egy betűje vagyok a hatalmas könyvnek, és csak egy harmatcseppje a határtalan óceánnak. Ha Ő megjelenik, valódi lényem, titokzatosságom és célozgatásaim beigazolódnak, és a vallás eme csírája ki fog fejlődni az Ő létének minden fokozatán át, és oly magasra emelkedik, hogy eléri ’a legtökéletesebb formát’, és őt ’az áldott Istennek, a Teremtők legjobbjának’ a ruhája díszíti majd!…

Az Eljövendő lángja annyira áthatotta, hogy a reá való emlékezés világossága volt a Máh-Kú erődeiben eltöltött sötét éjszakákban, és a reá gondolás volt hű vigasztalója a Chihriq-börtönben. Ezáltal fejlődött szelleme naggyá; az Ő bora mámorosította meg, és a Reá való emlékezés üdítette fel.” – TN, p. 54.

Ő, Kit Isten ki fog nyilvánítani

A Bábot Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlították, de a Báb rangja nem csak a hírnöké vagy előfutáré. A Báb önmagában is Isten Megnyilvánulása volt, egy független vallás megalapítója, még ha e vallás csupán néhány évre korlátozódott is az időben. A Bahá’í-ok a Bábot és Bahá’u’lláh-t a Hit együttes megalapítóinak vallják, s meggyőződésük igazságát Bahá’u’lláh következő szavai támasztják alá: „Az, hogy e hatalmas és csodálatos Kinyilatkoztatást csak ily kurta idő választja el az én előző Megnyilvánulásomtól, olyan titok amelyet senki ember nem fejthet meg, semmilyen elme nem hatolhat e misztérium mélyére. Ennek tartama előre elrendeltetett és ember fia nem fedheti föl jelentését, hacsak és amíg tudomást nem szerez Rejtett Könyvem tartalmáról.” A Báb Bahá’u’lláhról szólva tökéletes önzetlenségről tesz tanúbizonyságot, kijelentvén, hogy Annak napján, „Kit Isten ki fog nyilvánítani”: – „ha valaki csak egy verset hall Tőle, és utána mondja, jobbat cselekszik, mintha a Bayánt (azaz Báb kinyilatkoztatását) ezerszer elmondaná.” – TN, p.349.

Szenvedések közepette boldognak érezte magát, ha ezáltal bármily kis mértékben „Annak” az útját egyengethette, „Kit Isten ki fog nyilvánítani”, aki kijelentése szerint ihletének egyetlen forrása és imádatának egyetlen tárgya volt.

Feltámadás, paradicsom és pokol

A Báb tanításának fontos része az, amit a feltámadásról, az utolsó ítéletről, a paradicsomról és a pokolról mond. Feltámadás alatt – úgy mondja – az Igazság Napja új Megnyilvánulásának megjelenése értendő. A halálból való feltámadás azoknak szellemi felébredését jelenti, akik a tudatlanság, a gondatlanság és élvezethajhászás sírjában alszanak. Az Ítélet napja az új Megnyilvánulás napja, amelynek elfogadása vagy visszautasítása elválasztja a juhokat a kecskéktől, mert a juhok ismerik a Jó Pásztor hangját és követik Őt. A Paradicsom Isten megismerésének és szeretetének boldogsága, amiként Ő azt Kinyilatkoztatásában tudtunkra adta, ami által a lehető legnagyobb tökéletességet elérhetjük, és a halál után Isten országába és az örök életbe bejuthatunk. Pokol egyszerűen Isten megismerésének hiánya, és azzal a következménnyel jár, hogy az isteni tökéletesség el nem érhető, és az örök kegyelem elveszett. Határozottan kijelentette, hogy ezen kifejezéseknek semmi más értelmezés nem tulajdonítható, mint amelyeket ő adott, és hogy az anyagi test feltámadásáról, anyagi értelemben vett égről és pokolról, stb. azelőtt elfogadott nézet mind tiszta képzelődés szülöttje. Tanítása szerint az ember halála után is él, és ezen földöntúli életben a tökéletesedés felé való haladás határtalan.

Társadalmi és erkölcsi tanítások

A Báb írásaiban arra tanítja követőit, hogy testvéri szeretetükkel és nyájasságukkal tűnjenek ki. Foglalkozzanak hasznos művészettel és iparral. Az elemi nevelést tegyék általánossá. Abban az új és csodás rendben, mely most kezdődik, a nők élvezzenek az eddiginél nagyobb szabadságot. A szegényekről gondoskodjék a közösség. A koldulás azonban legyen szigorúan tilos. És tiltassék el a szeszes italok élvezete is.

Legyen a valódi Báb-hívő vezéreszméje a tiszta szeretet. Ne várjon jutalomra, és ne féljen büntetéstől. A Bayán-ban ezt mondja:

„Istent úgy imádd, hogy az se változtasson Iránta tanúsított imádatodon, ha imádatod jutalma tűz lenne. Ha Istent félelemből imádod, nem emelkedtél fel szentsége küszöbéhez… Épp így, ha tekinteted a Paradicsomra irányítod, és ennek reményében imádod Őt, akkor is lealacsonyítod.” – E. G. Browne, Bábis of Persia II, p. 931.

Szenvedése és győzelme

A most közölt idézet tükre a Báb egész életét átható szellemnek. Léte egyetlen célja és vágya volt, hogy Istent megismerje, szeresse, tulajdonságait visszatükröztesse, és eljövendő Megnyilvánulása útját egyengesse. Szemében sem az életnek nem voltak borzalmai, sem a halálnak nem voltak fullánkjai, mert benne a szeretet kiirtotta a félelmet. A mártírhalált pedig felszabadulásnak tekintette, hogy egészen odaborulhasson Imádottja lábai elé.

Különös, hogy ezt a tiszta és fenséges lelket, az isteni Igazságnak ezt az ihletett oktatóját, Istennek és embertársainak ezt az odaadó imádóját annyira gyűlölte kora hivatásos papsága, és halálra ítélte! Bizonyára csak meggondolatlan vagy szántszándékos előítélet vakította el az embereket azzal a ténnyel szemben, hogy a Báb kétségtelenül próféta, Isten szent Hírnöke volt. Nem volt világi hatalma, nem jött dicsőséggel, de adhatta-e nyilvánvalóbb bizonyítékát a szellemi Hatalomnak és Uralomnak, mint azt, hogy nem szorult semmiféle földi segítségre, és hogy a leghatalmasabb és legerőszakosabb ellenállást is legyőzte? Megértethette volna-e másként az Isteni szeretetet a hitetlen világgal, mint azzal a képességével, hogy végsőkig elviselte a balsors csapásait, a szenvedés nyilait, az ellenség gyűlöletét, az álbarátok árulását, és mindezek fölé emelkedett, sőt, tántoríthatatlanul és keserűség nélkül még meg is bocsátott nekik, és meg is áldotta őket?!

A Báb kitartott és győzött. Ezren meg ezren mutatták ki szeretetük őszinteségét iránta, mikor szolgálatában feláldozták mindenüket, még életüket is. Királyok irigyelhetik hatalmát az emberek szíve és élete felett. S ami a legfőbb, „Ő, Kit Isten ki fog nyilvánítani”, valóban megjelent, és elfogadta hírnökének odaadását, és dicsőségének részesévé tette.

3. BAHÁ’U’LLÁH: ISTEN DICSŐSÉGE

„Ó te, ki vársz, tovább ne várakozz, mert Ő megérkezett. Tekints Szentélyére és Dicsőségére, mely abban lakozik. Ez az ősi Dicsőség új Megnyivánulással.” – Bahá’u’lláh

Születése és ifjúsága

Mirzá Husayn Ali, aki később a Bahá’u’lláh (azaz Isten Dicsősége) nevet vette fel, Núr-i Mirzá Abbás perzsa vezír (vagyis miniszter) legidősebb fia volt. Családja vagyonos volt, és tekintélynek örvendett, rokonai közül sokan kimagasló állást töltöttek be Perzsia kormányaiban, állami és katonai hivatalaiban. Teheránban, Perzsia fővárosában született 1817. november 12-én, a hajnalhasadás és napkelte közé eső időben. Népiskolát, vagy középiskolát sohasem látogatott, a szülői házban részesült némi oktatásban. Mégis, már gyermekkorában csodálatos bölcsesség és tudás nyilvánult meg benne. Még ifjú volt, midőn atyja meghalt, és ráhagyta a felelősséget, hogy fivéreinek és nővéreinek gondját viselje, valamint a család terjedelmes birtokait kezelje.

‘Abdu’l-Bahá, Bahá’u’lláh legidősebb fia egy alkalommal atyja ifjú koráról a következő részleteket beszélte el e könyv írójának:

Gyermekkorától kezdve kiválóan jó és nemes volt. Szerette a szabad természetet. Ideje legnagyobb részét kertben vagy mezőn töltötte. Mindenkire különös vonzóerőt gyakorolt. Mindig tömeg vette körül. Miniszterek és udvari emberek keresték fel, és a gyermekek is vonzódtak hozzá. Már 13-14 éves korában elismerték tudását. Minden tárgyhoz hozzá tudott szólni, és minden problémát megoldott. Nagy gyűlések alkalmával vitába bocsátkozott az ulemákkal (vezető papság), és bonyolult vallási kérdéseket magyarázott. Mindenki a legnagyobb érdeklődéssel hallgatta.”

Bahá’u’lláh 22 éves volt atyja halálakor. A kormány azt akarta, hogy perzsa szokás szerint foglalja el atyja helyét a minisztériumban, azonban Bahá’u’lláh nem fogadta el ezt az ajánlatot. Ekkor a miniszterelnök azt mondta: „Hagyjátok magára. Ez az állás méltatlan hozzá. Magasabb céljai vannak. Nem tudom megérteni őt, de meggyőződésem, hogy magasztosabb életpálya lesz a hivatása. Gondolkodása eltér a mienktől. Hagyjuk magára.”

Fogságban a Báb híveként

Midőn a Báb 1844-ben kijelentette küldetését, a 27. évében levő Bahá’u’lláh bátran magáévá tette az új Hitet, és nemsokára e Hit legerősebb és rettenthetetlen képviselőjének bizonyult.

Hitvallása miatt két ízben szenvedett fogságot, sőt, a botbüntetés szenvedésein is át kellett esnie, mikor 1852. augusztus havában olyan esemény történt, amely a Báb híveire nézve rettenetes következményekkel járt. A Báb követői közül egy Sadik nevű fiatalember annyira szívére vette szeretett Mestere vértanúságát, melynek szemtanúja volt, hogy szelleme elborult, és hogy bosszút álljon, rálőtt a perzsa sahra. Pisztolyát azonban golyó helyett könnyű seréttel töltötte meg, így komolyabb baj nem történt, noha egy-két serét az uralkodót érintette. Az ifjú lehúzta a sahot a lováról, de a kíséret azonnal megragadta, és ott helyben megölte őt. E miatt a merénylet miatt igazságtalanul felelőssé tették a Báb hívei egész táborát, és rettenetes öldöklés lett a következménye. Nyolcvanat közülük Teheránban azonnal kivégeztek a legfelháborítóbb kínzások között. Még többet elfogtak, és börtönbe vetettek. Közöttük volt Bahá’u’lláh is. Későbben ő maga így ír erről:

„Isten Igazságosságára! Semmi közünk nem volt ehhez a gyűlöletes tetthez. A bíróság előtt ártatlanságunk kétségbevonhatatlanul be is bizonyult. Mégis bebörtönöztek és Teheránba vittek fogságba. Niyávarán-ból, a király akkori székhelyéről gyalog, láncra verve, mezítláb és hajadon fővel – mert egy durva fickó, aki minket lóháton kísért, leverte a kalapot a fejemről – hajtott bennünket a sok őr és porkoláb, és négy hónapig minden képzeletet felülmúló helyen tartottak. Ami a tömlöcöt illeti, ahová ezt a Méltatlanul Bántalmazottat és hozzá hasonlóan méltatlanul bántalmazottakat zárták, nos akármelyik sötét és szűk cella is jobb lett volna annál. Megérkezésünk után a börtön küszöbét átlépve, rettenetes folyosón vezettek végig bennünket. Innen három meredek lépcsőn bocsátkoztunk le a nekünk kijelölt börtönhelyiségbe. Ez a hely koromsötét volt, és benne tolvajok, gyilkosok, útonállók, körülbelül 150-en voltak. A zsúfolva megtelt helynek csak egyetlen kijárata volt – az, amelyen mi bejöttünk. Gyenge a toll arra, hogy leírjam ezt a helyet, és azt az orrfacsaró bűzt, ami benne volt. A bent lévők közül soknak se ruhája, se gyékénye nem volt, amin pihenhessen. Az egy Isten a megmondhatója, mennyit szenvedtünk ezen sötét és undok helyen.

A börtönben éjjel-nappal a Báb híveinek a helyzetén, viselt dolgain és ügyein tűnődtünk, és azon csodálkoztunk, hogy lelki nagyságuk, nemes érzésük, értelmességük ellenére képesek voltak oly tett elkövetésére, mint amilyen az uralkodó élete ellen törő vakmerő merénylet volt. Akkor sok szenvedésem között elhatároztam, hogy a börtön elhagyása után minden tőlem telhető buzgósággal ezeknek a lelkeknek az újjászületésén fogok munkálkodni.

Egyik éjjel álmomban az a fenséges szózat hangzott minden oldalról: ’Valóban mi is segítségedre leszünk, hogy a magad erejéből és tollad által győzedelmeskedjél. Ne bánkódj azon, ami téged ért, félelmet ne érezz. Te azok közé tartozol, akik biztonságban vannak. Az Úr nemsokára feltárja a földi kincseket – embereket küld, akik téged győzelemhez juttatnak. A te neveddel fogja az Úr újraéleszteni azoknak a lelkét, akik felismerték Őt.” – Epistle to the Son of the Wolf (Levél a Farkas Fiához), p. 20-22.

Száműzetés Bagdadba

A rettenetes fogság négy hónapig tartott, de Bahá’u’lláh és társai állhatatosan és lelkesedéssel kitartottak, és boldogoknak érezték magukat. Nap nap után megkínoztak vagy megöltek egyet-egyet közülük, a többi pedig el volt készülve arra, hogy rá kerül a sor. Ha porkolábok jöttek, hogy elvigyenek egyet a társaik közül, az, akit nevén szólítottak, valósággal táncolt örömében, megcsókolta Bahá’u’lláh kezét, átölelte a többi hitsorsosát, és boldog vágyódással sietett vértanúsága helyére.

A per folyamán kétségbevonhatatlanul bebizonyosodott, hogy Bahá’u’lláh-nak nem volt semmi része a sah ellen való merényletben, és az orosz követ is kezeskedett jellemének tisztaságáért. Ezen felül olyan beteg is volt, hogy halálától tartottak. Így ahelyett, hogy halálra ítélték volna, a sah elrendelte, hogy Iráq-i Arab (Bagdad) mezopotámiai városba száműzzék, ahová 14 nappal később el is indult családja és több híve társaságában. A hosszú téli utazás alatt (1853. januártól áprilisig) a száműzöttek rettenetes sokat szenvedtek a hidegtől és a fáradalmaktól, és Bagdadba halálosan kimerülten érkeztek meg.

Mihelyt egészsége engedte, Bahá’u’lláh oktatni kezdte az érdeklődőket, bátorította és buzdította a hívőket, és nemsokára béke és boldogság honolt a Báb hívei között[12]. Ez az állapot azonban rövid ideig tartott. Mirza Yahyá, más néven Subh-i-Azal, Bahá’u’lláh féltestvére is Bagdadba érkezett, és nemsokára – úgy, mint annak idején Krisztus tanítványai között – nézeteltérések keletkeztek a hívek közt, melyeket Subh-i-Azal titokban szított. Ez az egyenetlenség, mely Drinápolyban később nyílt harccá fajult, nagyon fájdalmasan érintette Bahá’u’lláh-t, kinek egyedüli életcélja volt, hogy egyetértést teremtsen a világ népei közt.

Két év a vadonban

Bahá’u’lláh egy évvel Bagdadba érkezése után visszavonult egymagában a Sulaymániyyihi vadonba, ahová nem vitt magával mást, mint egy váltás ruhát. Erre az időre vonatkozóan a Kitáb-i-Iqán című könyvében így nyilatkozik:

„Ez országba való érkezésünk első napjaiban, amikor megláttuk a fenyegető események jeleit, úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk, még mielőtt megtörténnének. Elvonultunk a vadonba, és ott, mindenkitől távol és egyedül két évig teljes magányban éltünk. Szemünkből a gyötrelem könnyei patakzottak, és vérző szívünkben égető fájdalom óceánja zúgott. Sok éjszakán nem volt eledelünk, és nappal sokszor nem talált pihenést testünk. Arra, Ki kezei között tartja lényem! A szenvedések mindezen záporai és a szakadatlan csapások ellenére lelkünk áldott örömben úszott, és egész lényünk kimondhatatlan örömről tanúskodott. Mert magányunkban nem tudtunk egyetlen lélek káráról vagy hasznáról, egészségéről vagy betegségéről. Egyedül szellemünkkel társalogtunk, elfeledkezvén a világról, és mindarról, mi benne van. Nem tudtuk azonban, hogy az isteni rendelés hálója eléri a legnagyobb halandó elképzeléseket is, és parancsának dárdája magasabbra repül, mint a legmerészebb emberi tervek. Az Általa állított csapdákat senki el nem kerülheti, és egyetlen lélek sem találhat megkönnyebbülést, csak ha aláveti magát az Ő akaratának.

Isten igazságosságára! Visszavonulásunk nem tervezett visszatérést, és amikor elváltunk, nem reménykedtünk az újraegyesülésben. Elvonulásunk egyetlen célja az volt, hogy elkerüljük, hogy a széthúzás tárgyává váljunk a hívők között, a nyugtalanság forrásává társainknak, a sérelem eszközévé bármely léleknek, vagy a szomorúság okává bármely szívnek. Ezeken túl nem volt más szándékunk, és ezek mellett nem volt más végcélunk sem. Ennek dacára mindenki kedve szerint folytatta cselszövéseit, és követte saját üres képzelgéseit addig az óráig, amíg a Misztikus Forrásból nem jött a felszólítás, mely visszatértünket parancsolta oda, ahonnan jöttünk. Akaratunkat alávetve az Övének, meghajoltunk rendelkezése előtt.

Mely toll mondhatná el, amit visszatértünkkor tapasztaltunk! Két év telt el, mialatt ellenségeink szakadatlanul és kitartóan azon mesterkedtek, hogy Bennünket elpusztítsanak, amiről mindenki tanúskodik.” – Kitáb-i-Íqán, A bizonyosság könyve, 278-279.

A mullák ellenállása

Visszavonultságából visszatérve híre-neve még nagyobbra nőtt, mint valaha, közel s távol vidékről sűrűn rajzottak az emberek Bagdad felé, hogy láthassák s hallhassák tanításait: zsidók, keresztények, zoroasztriánusok és mohamedánok egyaránt, mindnyájuk érdeklődését fölkeltette az új üzenet. A mullák (mohamedán hittudósok) azonban ellenségesen fordultak felé, s szüntelenül a megbuktatását tervezték. Egy alkalommal egy mullát küldöttek hozzá, hogy kifaggassa, s föltegyen neki bizonyos kérdéseket. Küldöttjük azonban oly meggyőzőnek találta Bahá’u’lláh válaszait s oly lenyűgözőnek bölcsességét, amelyet szemlátomást nem tanulmányokból szerzett, hogy kénytelen volt beismerni: tudásban és megértésben nincs párja Bahá’u’lláhnak. Azonban eleget akarván tenni küldői, a mullák kívánságának, hogy meggyőződjék Bahá’u’lláh próféta voltáról, csodát kért tőle ennek bizonyítására. Bahá’u’1lláh kifejezte készségét e kéréssel kapcsolatban, de csak bizonyos föltételekkel. Kijelentette, hogy amennyiben a mullák megegyeznek benne, hogy milyen csodát vigyen véghez, majd aláírnak és lepecsételnek egy dokumentumot, mely szerint a csoda elvégzése után beismerik az Ő küldetésének érvényességét és többet nem szegülnek ellene, akkor megkaphatják a kívánt bizonyosságot, s ha mégsem, akkor elítélhetik Őt szélhámosságért. Ha a mullák valóban az igazságot keresték volna, két kézzel kellett volna kapniuk e lehetőségen, csakhogy mi sem állt távolabb a szándékuktól. Eltökélték, hogy a saját javukra billentik a döntést, akár becsületes akár becstelen úton. Az igazságtól rettegvén, hanyatt-homlok menekültek a vakmerő kihívástól. E kellemetlenség csak még inkább föltüzelte őket, hogy újabb és újabb terveket koholjanak az elnyomott vallási közösség kiirtására. A bagdadi perzsa főkonzul segítségükre sietett, és egyre küldözgette az üzeneteket a sahnak, melyek szerint Bahá’u’lláh még az előzőeknél is inkább sérti a mohamedán vallást, rossz hatásokat terjeszt Perzsiában és éppen ezért a sahnak száműznie kellene Őt valami még távolabbi vidékre.

Jellemző Bahá’u’lláhra, hogy mikor a mohamedán mulláktól fölbujtva a perzsa és a török kormány összefogott mozgalmának elpusztítására, a legnagyobb válság közepette is higgadt és derűs tudott maradni, bátorító, ihlető hatást gyakorolt követőire, és múlhatatlanul tökéletes írásokban nyújtott vigasztalást, jótanácsot. ‘Abdu’l-Bahától tudjuk, hogyan írta meg a „Rejtett Szavak”-at ezen időben. Bahá’u’lláh gyakran sétált a Tigris folyó partján. Ilyenkor boldogságtól ragyogó arccal tért vissza, s rögtön lejegyezte bölcs tanácsainak lírai gyöngyszemeit, amelyek segítséget és vigaszt hoztak a szenvedő és bajban levő szívek ezreinek. Sok éven át csak néhány kézzel írt másolat létezett a Rejtett Szavakból, amelyeket nagy gonddal kellett rejtetegni, nehogy a számtalan ellenség karmaiba kerüljenek. Ma viszont már ez a kis könyvecske a legismertebb Bahá’u’lláh munkái közül, s a világ minden szegletében olvassák. A Kitáb-i Íqán Bahá’u’lláh egy másik jól ismert műve, ugyanebben az időben, bagdadi tartózkodása vége felé született (1862-1863).

A kinyilatkoztatás a Ridván kertben, Bagdad közelében

Hosszas tárgyalás után, a perzsa kormány kívánságára a török kormány parancsot adott ki, mellyel Bahá’u’lláh-t Konstantinápolyba rendelte. Híveit a rendelet kétségbe ejtette. Oly mértékben lepték el szeretett vezetőjük házát, hogy a család maga a városon kívül Najib Pasha kertjébe vonult vissza tizenkét napra, mialatt a karaván a hosszú útra elkészült. A tizenkét napos (1863. április 22-től május 3-ig, azaz 19 évvel Báb kinyilatkoztatása után) készülődés első napján történt, hogy Bahá’u’lláh néhány követőjének tudtára adta azt az örömhírt, hogy ő az, akinek eljövetelét Báb előre bejelentette, hogy ő az Isten Kiválasztottja, az, akit a próféták ígértek. Az a kert, ahol ezen emlékezetes kijelentés megtörtént, a Bahá’í-ok előtt, mint „Ridván kertje” lett ismertté; azokról a napokról pedig, melyeket Bahá’u’lláh ott eltöltött, mint „Ridván ünnepé”-ről emlékeznek meg minden évben a 12 nap évfordulóján. Bahá’u’lláh a tizenkét nap alatt nem volt nyomott hangulatban, nem szomorkodott, ellenkezőleg, vidám, méltóságteljes és hatalmának teljes tudatában volt. Hívei is boldogok és lelkesek voltak, és nagy tömegek jöttek hozzá, hogy hódolatukat kifejezzék. Bagdad előkelősége, sőt, maga a kormányzó is eljött, hogy az elutazó rabot megtisztelje.

Konstantinápoly és Drinápoly

A Konstantinápolyba való utazás 3-4 hónapig tartott, és Bahá’u’lláh és kísérői (családtagok és 26 tanítvány) nagyon sokat szenvedtek. Konstantinápolyban egy kis házba kerültek foglyokként, ahol csak összezsúfolva lakhattak. Később valamivel jobb hajlékhoz jutottak. Négy hónap múlva tovább szállították őket Drinápolyba. A drinápolyi út csak néhány napig tartott, de az eddig megtett utak közül a legrettenetesebb volt. Az egész idő alatt erősen havazott, és mivel nem volt megfelelő ruházatuk és élelmük, borzasztóan szenvedtek. Bahá’u’lláh és 12 tagú családja Drinápolyban az első télen át minden kényelem nélküli és férgekkel teli háromszobás kis házban lakott. Tavaszra kissé alkalmasabb lakást juttattak nekik. Drinápolyban négy és fél évet töltöttek. Bahá’u’lláh itt újra tanítani kezdett, és sok követőt gyűjtött maga köré. Küldetését nyilvánosan kihirdette, és lelkesen csatlakozott hozzá a Báb híveinek többsége, akik ezután a „bahá’í” nevet viselték. Egy kisebbség azonban Bahá’u’lláh féltestvérének, Mirzá Yahyának a vezetése alatt erős ellenállást fejtett ki, és korábbi ellenségeikhez, a síitákhoz csatlakozott, hogy elősegítse bukását. Ez sok zavart okozott, végül a török kormány mindnyájukat száműzte Drinápolyból. Bahá’u’lláh-t és követőit Palesztina Akkó nevű városába küldte, ahová (Nabil[13] értesítése szerint) 1868. augusztus 31-én érkeztek meg, Mirzá Yahya híveivel pedig Ciprusra került.

Királyokhoz intézett levelei

Ebben az időben írta Bahá’u’lláh híres sorozatos leveleit a török szultánhoz, Európa koronás főihez, a pápához és a perzsa sahhoz. Később a Kitáb-i-Aqdas (a Legszentebb Könyv) című művében más uralkodókat, az Egyesült Államok kormányát és elnökeit, továbbá a vallási vezetőket és az emberiség egészét szólította meg. Tudtukra adta küldetését, és felhívást intézett hozzájuk, hogy erőiket az igaz vallás, az igazságos uralom és a nemzetközi béke megteremtésére használják fel. A sahhoz intézett levelében hevesen tárgyalta az elnyomott bábik ügyét, és azt követelte, hogy állítsák őt szemtől szembe azokkal, akik üldöztetésükre bujtogattak. Követelését természetesen nem teljesítették. Badit, a fiatal és lelkes bahá’í-t, aki Bahá’u’lláh levelét átadta, elfogták és rettenetes kínzások közt megölték, forró téglákat szorítottak a testébe.

Ugyanezen levélében Bahá’u’lláh meghatóan ecsetelte saját szenvedéseit és nélkülözéseit:

„Ó király, Istenhez vezető utamon azt láttam, mit szem eddig nem látott és fül eddig nem hallott. Barátaim megtagadtak; utaimat elzárták, biztonságom tava kiszáradt, jólétem síkja felperzselődött, mennyi csapás szállt le reám, és mennyi ér még ezután?! Én megyek előre a Hatalmas, a Jóságos felé, míg mögöttem a kígyó siklik. Szemeim könnyárban úsznak, eláztatom vele fekvőhelyemet. De bánatom nem magamért van. Istenemre, fejem a lándzsákat óhajtja az Úr iránt való szeretetből, és sohasem megyek el egy fa mellett anélkül, hogy szívemben hozzá ne fordulnék, mondván: ’Ó, bárcsak nevemben kivágnának, és testemet Istenhez vezető útján rád feszítenék.’ Látom, hogy az emberek kábultságukban téves utakon járnak, és nem tudják azt; vágyaikat szabadjukra engedik, Istenüktől eltávolodnak, mintha Isten parancsát gúny tárgyának, tréfának, avagy játékszernek tekinthetnék; és mégis azt hiszik, hogy helyesen cselekszenek, és hogy a biztonság várában menedéket találnak. A helyzet azonban más, mint ők hiszik; holnap belátják azt, amit ma tagadnak.

Most indulunk száműzetésünk ezen távol fekvő helyéről (Drinápoly) az akkói börtönbe. Értesülésünk szerint ez a világ legelhagyatottabb városa, szemre rút, éghajlatra rémes, ivóvize piszkos, és mintha baglyok székhelye lenne; mást nem is hallani benne, mint huhogásukat. Itt akarják börtönbe vetni a szolgát, és elzárni előlünk az enyhülés kapuit, elvenni tőlünk a világi élet javait még hátralévő napjainkra. Istenemre, ha kimerültség gyengít, ha éhség tesz tönkre, ha fekvőhelyem kemény sziklán lesz, és a sivatag állatai lesznek társaim, nem riadok ettől sem vissza. Türelmes leszek, miként az eltökéltek és állhatatosak, türelmes, bízva Istennek, az Őslét Királyának, a nemzetek Teremtőjének erejében, és minden körülmény között hálát adok Istennek. És reméljük Kegyelmétől (magasztaltassék a neve) … hogy minden ember arcát Iránta, a Hatalmas és Jóságos iránt őszintévé teszi. Valóban Ő felel annak, aki Hozzá imádkozik, és közel van ahhoz, aki Őt hívja. És mi arra kérjük Őt, hogy készítsen ezekből a súlyos bajokból pajzsot Szentjei teste részére, hogy védve legyenek az éles kardok és az áthatoló pengék ellen. Szenvedéseken át ragyogott az Ő fénye, és szakadatlanul sugározta az Ő dicsőségét: így cselekedett Ő tovatűnt korszakokon és a múlt ködébe vesző időkön át.” – TN, p. 145-147.  és Lawh-i-Sultán 265-268.

Az akkói fogság

Azon időben Akkó (Acre) börtönváros volt, ahova a legsúlyosabb gonosztevőket küldötték a török birodalom minden részéből. Midőn Bahá’u’lláh és követői, férfiak, nők és gyermekek, körülbelül 80-84-en keserves tengeri út után odaérkeztek, katonai barakkokban helyezték el őket. A hely nagyon piszkos és legnagyobb mértékben visszataszító volt. Sem ágyaik nem voltak, sem semmiféle más kényelemben nem volt részük. A nekik juttatott élelem gyalázatos és élvezhetetlen volt, olyannyira, hogy rövid idő múlva a foglyok engedélyt kértek, hogy élelmezésükről maguk gondoskodhassanak. Az első napokban a gyermekek szakadatlanul sírtak. Aludni alig tudtak. Malária, vérhas és más betegségek jelentkeztek. Csakhamar mindenki megbetegedett kettejük kivételével (akik azonban később szintén megbetegedtek). Három közülük belehalt a betegségébe, az életben maradottak szenvedése pedig leírhatatlan volt.[14]

A legszigorúbb fogság két évig tartott. Egész idő alatt senkinek sem volt szabad átlépnie a börtön küszöbét négy ember kivételével, akik erős fedezet mellett szerezték be naponként az élelmet.

A barakkfogság tartama alatt látogatókat nem volt szabad fogadniuk. Perzsiából a bahá’í-ok közül többen eljöttek úgy, hogy az egész utat gyalog tették meg, hogy szeretett mesterüket láthassák, de a város kapuin se bocsátották be őket. Ekkor a harmadik árkon kívül levő lapályra mentek, ahonnan legalább Bahá’u’lláh börtöne ablakait láthatták. Bahá’u’lláh megjelent az egyik ablaknál. Mikor messziről megpillantották, sírva fakadtak, és új lelkesüléssel eltelve, további áldozatokra és szolgálatokra készen tértek haza.

A szigorúság enyhítése

Végül enyhítettek a fogság súlyosságán. Török csapatok mozgósítása miatt a barakkokat katonák számára elrekvirálták. Bahá’u’lláh-nak és családjának külön ház jutott, többi társa pedig a város egyik karavánszerájában nyert elhelyezést. Bahá’u’lláh ebben a házban még hét évig tartózkodott fogolyként. A börtönéül szolgáló szoba mellett volt még egy szűk helység, ahol háza népének mindkét nembeli 13 tagja helyezkedett el. Az első időben mindnyájan nagyon sokat szenvedtek a szűk hely, a nem megfelelő ételek, és a legegyszerűbb életszükségletek hiánya miatt. Később azonban még néhány helyiséget bocsátottak rendelkezésükre úgy, hogy aránylag tűrhetőbb körülmények között élhettek. Amióta Bahá’u’lláh és társai elhagyták a barakkokat, már fogadhattak látogatókat, és a kormány rendeletei által parancsolt szigorú megszorítások lassanként enyhültek, habár néha-néha rövid időre újra érvénybe helyezték.

A börtön kapui megnyílnak

A bahá’í-ok fogságuk legrosszabb idejében sem keseredtek el, és tántoríthatatlan bizalmuk nem ingott meg. Bahá’u’lláh a barakkokból így írt barátjaihoz: „Ne féljetek. Ezek az ajtók meg fognak nyílni, sátramat fel fogom ütni Carmel hegyén, és osztályrészünk a legnagyobb öröm lesz.” Kijelentése követői számára vigasz forrása volt, és kellő időben szó szerint teljesült is. Hogy miként nyílt meg előttük a börtön ajtaja, azt legjobban ‘Abdu’l-Bahá szavai ecsetelik. Unokájának, Shoghi Effendinek fordításában így hangzanak:

„Bahá’u’lláh szerette a környék szép zöldjét. Egyik nap ezt a megjegyzést tette: ’Kilenc évig nem élvezhettem a zöld természetet. A szabad természet a lélek világa, a város a test világa.’ Midőn kijelentését velem közölték, megtudtam belőle, hogy vágyakozik a természet után, és biztos voltam abban, hogy bármi, amit megtehetek kívánsága teljesítésére, sikeres lesz. Akkóban ezen időben élt egy Muhammad Safwat Pasha nevű ember, aki igen ellenséges volt irántunk. Volt egy palotája, Mazra’ih néven a várostól négy mérföldnyire északra, igen kedves hely, kertek között és folyókkal körülvéve. A pasát felkerestem otthonában, és így szóltam hozzá: ’Pasha, palotád üresen áll, Te pedig Akkóban élsz.’ Ő így felelt: ’Rokkant vagyok, és nem élhetek a városon kívül. Ha kimegyek oda, elhagyatottnak érzem magam, és barátaimat nélkülöznöm kell.’ ’Ha Te nem élsz ott, – mondám neki, – és házad üresen áll, add nekünk bérbe.’ Ajánlatom meglepte őt, de nemsokára hozzájárult. A házat körülbelül évi ötfontnyi csekély bérért kibéreltem, a bért öt évre megfizettem, és szerződést kötöttem vele. A ház rendbe hozására munkásokat küldöttem, a kertet rendbe hozattam, s fürdőt is építtettem. Végül kocsiról is gondoskodtam az Áldott Szépség[15] rendelkezésére. Egy szép napon elhatároztam, hogy oda megyek, és magam is megtekintem a helyet. Annak ellenére, hogy az egymást követő rendeletek megtiltották, hogy a város falának határait elhagyhassuk, kimentem a város kapuján. Az őrség nem tartóztatott fel, így én a palotához siettem. A következő napon újból kimentem több barátom kíséretében, ismét anélkül, hogy feltartóztattak volna, habár a kapu mindkét oldalán őrök és katonák állottak. Másnap lakomát rendeztem, Bahji fenyőfái alatt asztalt állítottam fel, és köréje gyűjtöttem a város előkelőségét és hivatalnokait. Este együtt tértünk vissza a városba.

Egy nap az Áldott Szépség szent színe elé léptem, és így szóltam: ’A mazra’ih-i palota készen áll számodra, és egy kocsi áll rendelkezésedre, amely majd oda visz.’ (Ezen időben egyáltalán nem voltak még kocsik Akkóban vagy Haifában.) Ő vonakodott, és így szólt:

’Fogoly vagyok.’

Később újra kértem, de ugyanazon választ kaptam. Harmadszor is megismételtem kérésemet, ő azonban csak ennyit mondott: ’Nem!’ Amire nem mertem már többet zavarni. Élt azonban Akkában egy mohamedán sejk, aki általánosan ismert, és nagyon befolyásos ember volt, és szerette Bahá’u’lláh-t, aki viszont őt is nagyon kedvelte. Felkerestem a sejket, előadtam neki az egész helyzetet. Majd így szóltam:

’Te megteheted. Menj ma éjjel szent Színe elé, borulj Előtte térdre, fogd meg a kezét, és ne engedj addig, míg meg nem ígéri, hogy elhagyja a várost!’

Ez az ember arab volt… Azonnal felkereste Bahá’u’lláh-t és leborult lábai elé. Megfogta az Áldott Szépség kezét, megcsókolta azt, és megkérdezte:

’Miért nem hagyod el a várost?’ Az így felelt:

’Fogoly vagyok.’ A sejk folytatta:

’Isten ments. Kinek áll hatalmában, hogy Téged foglyává tegyen?! Te tetted magad fogollyá. Magad akartad, hogy fogságban légy. De most arra kérlek, hogy jöjj ki, és menj a palotába. Ott minden gyönyörű és zöld. A fák bájosak, a narancsok olyanok, mint a tűzgolyók.’

Ahányszor az Áldott Szépség azt mondta: ’Fogoly vagyok, lehetetlen’, a sejk mindannyiszor megfogta és megcsókolta a kezét. Teljes órán át tartott a rábeszélése, végre Bahá’u’lláh így szólt:

’Jól van.’

A sejk türelme és kitartása elnyerte jutalmát. Boldogan jött hozzám, hogy Ő Szentsége beleegyezésének örömhírét velem közölje. Abdu’l-Aziz szultán határozott rendelete ellenére, amely megtiltotta, hogy az Áldott Tökéletességgel találkozzam, vagy Vele érintkezzem, másnap kocsin kivittem Őt a palotához. Senki sem akadályozott meg benne. Otthagytam őt, magam pedig visszatértem a városba.

Két éven át maradt a kedves, bájos helyen. Ez után úgy döntött,hogy egy másik helyre, Bahji-ba költözik. Ez úgy történt, hogy ott járványszerű betegség tört ki, a ház tulajdonosa kétségbeesésében az egész családjával elmenekült, és hajlandó volt a házat bárkinek ellenszolgáltatás nélkül átengedni. Mi a házat csekély összegért kibéreltük, és itt nyíltak meg a méltóság és a valódi uralom kapui. Bahá’u’lláh névleg fogoly volt (mert Abdu’l-Aziz szigorú rendeletei még mindig érvényben voltak), de a valóságban olyan nemes, előkelő volt életmódjában és cselekedeteiben, hogy mindenki nagy tisztelettel volt iránta, és Palesztina urai irigyelték befolyását és hatalmát. Kormányzók, tábornokok és magas hivatalnokok alázatosan kérelmezték, hogy színe előtt megjelenhessenek, ezeket a kérelmeket azonban ritkán teljesítette.

Egy alkalommal a város kormányzója egy tábornokkal együtt könyörgött a kegyért, hogy az Áldott Tökéletességet meglátogathassa, azzal a megokolással, hogy felsőbb hatóságtól kapták a rendeletet. Kérelmük meghallgatásra talált. A tábornokot, aki testes ember és európai volt, Bahá’u’lláh méltóságteljes megjelenése annyira elbűvölte, hogy az ajtó közelében, a földön térdelő helyzetben maradt. Olyan nagy volt a két látogató félénksége, hogy Bahá’u’lláh-nak csak ismételt kínálgatása tudta rávenni őket, hogy a felajánlott nargileh-t elszívják. Akkor is ajkukkal alig érintették és félretolva a pipát, keresztbe font karokkal ültek olyan alázatos és tiszteletadó helyzetben, amely bámulatba ejtette a jelenlevőket.

A jóbarátok szeretetteljes odaadása, a hivatalnokok és előkelőségek részéről tanúsított tisztelet, a zarándokok és az igazságot keresők odaözönlése, az odaadó és szolgálatkész szellem, amely körülötte megnyilvánult, az Áldott Tökéletesség méltóságos és királyi magatartása, rendelkezéseinek hatása, buzgó követőinek nagy száma, mindez tanúbizonyságát adta annak, hogy Bahá’u’lláh a valóságban nem rab, hanem a Királyok Királya volt. Két zsarnok uralkodó, két korlátlan hatalmú úr állott vele szemben, ő pedig, bár az ő börtönükben szenvedett fogságot, oly szigorú szavakkal illette őket, mintha király szólna alattvalóihoz. Utóbb Bahjiban már hercegi módon élt a szigorú parancsok dacára. Néha ki is jelentette:

’Valóban, valóban édeni paradicsom lett a nyomorult rabságból.’

Ilyesmi a világ teremtése óta valóban még nem fordult elő.”

Az élet Bahjiban

Bahá’u’lláh, aki korábbi szenvedésekkel telt éveiben megmutatta, miképpen lehet Istent a szegénység és megaláztatás állapotában is dicsőíteni; a Bahjiban töltött idő alatt bizonyságát szolgáltatta annak is, hogyan kell Istent dicsőíteni a tekintély és gazdagság állapotában. Száz és százezer odaadó követőinek áldozatkészsége nagy összegeket bocsátott rendelkezésére, melyeket neki kellett kezelnie. Ámbár élete itt Bahjiban szó szerint királyinak volt mondható, nem szabad azt hinni, hogy azt külső pompa vagy pazarlás irányította. Az Áldott Tökéletesség és családja egyszerű, szerény viszonyok között élt, és fényűzésre egyáltalában nem költekeztek. A hívők számára otthonához közel szép kertet létesítettek, amit Rizvánnak hívtak, ebben gyakran napokat, sőt heteket töltött el, és éjszakáit a kert egy kis házikójában aludta át. Alkalmilag messzebbre is elment. Többször ellátogatott Akkóba és Haifába is. Sokszor a Kármel hegyén ütötte fel sátorát, amiként azt előre megjósolta az akkói barakkokban töltött fogsága idején. Ideje legnagyobb részét imádkozással és elmélkedéssel, szent könyvei megírásával, levelezésével és barátai szellemi nevelésével töltötte el. Hogy teljes odaadással szentelhesse magát munkájának, minden más ügy elintézését ‘Abdu’l-Bahá vállalta magára, még a mullák, költők és a kormány tagjainak látogatását és fogadását is. Mindnyájukat elbűvölte az együttlét ‘Abdu’l-Bahá-val, kinek magyarázatai és beszélgetései teljesen kielégítették őket, habár magát Bahá’u’lláh-t nem láthatták, jó érzéssel voltak iránta a fiával kötött ismeretség folytán, mert ‘Abdu’l-Bahá magatartása atyja lelkületének hű képét adta.

Edward G. Browne, a híres orientalista, a Cambridge-i egyetem tanára 1890-ben meglátogatta Bahá’u’lláh-t Bahji-ban, és benyomásait így írta meg:

„Vezetőm néhány pillanatig várt, míg cipőimet levetettem, aztuán gyors kézmozdulattal félrehúzta a függönyt, és miután beléptem, visszaengedte. Nagy szobába jutottam, amelynek felső végén alacsony kerevet, míg az ajtóval szemben 2-3 szék volt. Ámbár homályosan sejtettem, hogy hová megyek, és kit fogok látni (mert semmiféle felvilágosítást nem kaptam), mégis 1-2 másodpercig eltartott, míg dobogó szívvel, hódolatteljesen tudatára ébredtem annak, hogy a szoba nem üres. A sarokban, ahol a kerevet a falhoz ért, egy méltóságteljes, tiszteletreméltó személy ült olyan föveggel a fején, melyet a dervisek ’tads’-nak neveznek, és amelynek az első része köré keskeny fehér turbán volt csavarva. A megpillantott arcot sohasem fogom elfelejteni, habár leírni nem tudom. Úgy látszott, hogy átható tekintetű szeme a lélek mélyéig hatol. Szemöldökein hatalom és fenség honolt. Homlokának és arcának mély redői olyan kort tükröztek vissza, amelyet szénfekete haja, sűrű és mellére omló szakálla meghazudtolt. Felesleges volt, hogy megkérdezzem, ki előtt állok, midőn meghajoltam. Előtte, aki középpontja a szeretetnek és odaadásnak, amelyet királyok hiába irigyelnek, és amelyért császárok hiába epekednek.

Lágy, méltóságteljes hang kínált meg üléssel, majd így szólott:

’Dicsőség az Istennek, hogy ide érkeztél!… Te eljöttél, hogy meglátogass egy száműzöttet… Mi csupán a világ javát, és a nemzetek boldogságát óhajtjuk; mindemellett viszály és lázadás szítóinak tartanak minket, akik bilincset és száműzetést érdemelnek… Mi azt óhajtjuk, hogy a nemzetek mind egy hitben egyesüljenek, és minden ember testvére legyen egymásnak; hogy a szeretet és az egység köteléke az emberek között megerősíttessék; hogy a vallások közt a különbségek eltűnjenek. Mi rossz van ebben? … Mégis minden így leszen: az áldatlan viszályok, a pusztító háborúk megszűnnek, és eljő a teljes Béke kora. Nincs erre nektek Európában szintén szükségetek? Krisztus nem ezt jósolta-e előre? … Mégis azt látjuk, hogy királyaitok és uralkodóitok kincseiket inkább az emberi nem kiirtására használják fel, és nem arra, ami az emberi boldogsághoz vezetne … A viszályoknak, a vérontásnak és az egyenetlenségeknek el kell tűnnie, és minden embernek olyanná kell válnia, mintha egy törzshöz, egy családhoz tartoznék … Az ember ne azzal dicsekedjék, hogy hazáját szereti, hanem azzal, hogy felebarátját szereti …’

Amennyire visszaemlékezem, ezek voltak sok egyéb között a Bahától hallott szavak. Azok, akik ezeket a szavakat olvassák, fontolják meg, hogy halált és bilincseket érdemelnek-e az ilyen tanítások, és nem nyerne-e a világ elterjedésükkel?! …” – TN, p. 39.

Halála

Bahá’u’lláh életének alkonya simán és derülten telt el, mígnem 75 éves korában, 1892. május 29-én erős lázroham következtében halála be nem következett. Utolsó írásai között volt saját kezűleg megírt, aláírásával és pecsétjével kellően ellátott végrendelete. Halála után 9 nap múlva legidősebb fia törte fel a pecsétet a családtagok és néhány jóbarát jelenlétében, és felolvasta a rövid, de fontos okmányt. A végrendelet szerint ‘Abdu’l-Bahá lett atyja utóda, és tanításainak hivatásos értelmezője. A család, a rokonság és a hívők pedig utasítást kaptak, hogy ‘Abdu’l-Bahá irányítása szerint cselekedjenek, és engedelmeskedjenek neki. Ez a rendelkezés megakadályozta az eretnekséget és szétszakadást, és biztosította a mozgalom egységét.

Bahá’u’lláh prófétasága

Fontos, hogy világos képet nyerjünk Bahá’u’lláh próféta voltáról. Kijelentéseit a többi isteni „Kinyilatkoztatások”-hoz hasonlóan két csoportba sorozhatjuk. Az egyik csoport az, melyben, mint olyan ember ír és beszél, akit Isten küldetéssel bízott meg felebarátai javára. A másik csoportba azok a szavai tartoznak, amelyeket mint Isten közvetlen kijelentéseit mondott.

A Bizonyosság Könyvében így ír:

„Az előző oldalakon Mi már kétféle természetet jelöltünk meg minden egyes Égitestnél, mely az örök szentség Hajnalából felkél. Az egyik természetüket, a lényegi egység állapotát már elmagyaráztuk. ’Nem teszünk különbséget egyikük javára sem közülük.’ (Korán 2:136) A másik természetük a megkülönböztetés állapota, mely a teremtés világára és annak korlátaira vonatkozik. Itt Isten minden egyes Megnyilvánulása saját egyéniséggel rendelkezik, pontosan megszabott küldetéssel, előre elrendelt Kinyilatkoztatással, és különlegesen kijelölt korlátokkal. Mindegyiküket más néven ismerik, más különleges tulajdonság jellemzi, meghatározott Küldetést teljesít, és sajátos Kinyilatkoztatással lett megbízva. Miként mondja: ’Egyeseket közülük előnyben részesítettünk másokkal szemben. Akadnak közöttük olyanok, akikkel Isten beszélt. Némelyeket közülük több fokkal magasabbra emelt. Jézusnak, Mária fiának nyilvánvaló bizonyítékokat adtunk és megerősítettük Őt a Szentlélekkel.’ … (Korán 2 253)

Így egységük és fennkölt szellemiségük szempontjából tekintve az Istenség, Isteni Természet, Legfőbb Egyedülvalóság és Legbelsőbb Lényeg tulajdonságai joggal voltak és alkalmazhatók most is a lét ezen Lényegeire, minthogy Ők mindnyájan az isteni Kinyilatkoztatás trónusán ülnek, és az isteni Elrejtőzés székét foglalják el. Megjelenésük által Isten Kinyilatkoztatása ölt testet, és orcájuk által Isten Szépsége nyilvánul meg. Ezért Magának Istennek a hangja hallható az Isteni Lény ezen Megnyilvánulásaitól.

Második természetük  – vagyis a különbözőség, az elkülönülés, az időbeli korlátok, az egyéni jellemzők és a mértékek – tekintetében a feltétel nélküli szolgálat, a teljes nélkülözés és tökéletes önmegtagadás példaképei. Miként mondja: ’Isten szolgája vagyok’ (Korán 19:30), ’Én csak hozzátok hasonló ember vagyok.’ (Korán 18:110)

Ha Isten mindent átfogó Megnyilvánulásainak bármelyike kijelentené: ’Én vagyok Isten!’ bizony igazat mondana, és kétség sem férne ahhoz. Mert ismételten bizonyítottuk, hogy Kinyilatkoztatásukon, tulajdonságaikon és neveiken keresztül Isten Kinyilatkoztatása, az Ő neve és az Ő tulajdonságai öltenek testet a világban. Amint kinyilatkoztatta: ’Nem te dobtál, amikor dobtál, hanem Isten dobott!’ (Korán 8:17). És ezt is mondja: ’Akik hűségesküt fogadnak neked, azok Istennek tesznek hűségesküt.’ (Korán 48:10) És ha bármelyikük így nyilatkozna: ’Én Isten Hírnöke vagyok’, szintúgy igazat beszélne, a kétségtelen igazat. Miként megmondja: ’Mohamed egyetlen férfinak sem apja közületek, hanem Isten Küldötte.’ (Korán 33:40) Így tekintve Ők mind csupán a tökéletes Király, a változhatatlan Lényeg Küldöttei. És ha mindnyájan azt hirdetnék: ’Én vagyok a Próféták Pecsétje’, valóban mind csak az igazat mondanák, minden kétséget kizáróan. Mert ők mind csupán egy személy, egy lélek, egy szellem, egy lény, egy kinyilatkoztatás. Ők mindnyájan a „Kezdet” és a „Vég”, az „Első” és az „Utolsó”, a „Látható” és az „Elrejtett” megnyilvánulásai  – melyek mindegyike Arra vonatkozik, Ki a Szellemek legbelsőbb Lelke, és a Lényegek örök Lényege. És ha azt mondanák: ’Mi Isten szolgái vagyunk’, ez szintúgy nyilvánvaló és vitathatatlan tény. Mert ők a szolgálat legmagasabb állapotában öltöttek testet, egy olyan szolgálatéban, melyhez hasonlót ember soha el nem érhet.

Ezért olykor, amikor a lét ezen Lényegei mélyen az időtlen és örök szentség óceánjaiba merültek, vagy amikor felszárnyaltak az isteni misztériumok legmagasabb csúcsaira, joggal állították, hogy beszédük az istenség Hangja, Magának Istennek a Hívása. Ha felnyílna a tisztánlátás szeme, felismerné, hogy ebben az állapotban ők teljességgel megtagadták, és nem-létezőnek tekintették magukat Azelőtt, Ki a Mindeneket Átható, a Megvesztegethetetlen. Úgy vélem, önmagukat abszolút semminek tekintik, és saját említésüket ezen Udvarban istenkáromlásnak tartják. Mert egy ilyen Udvarban az én leghalkabb suttogása is a tolakodás és független lét bizonyítéka. Azok szemében, akik beléptek ezen Udvarba, egy ilyen felvetés már magában is súlyos vétek. Akkor hát mennyivel súlyosabb lenne, ha azon Szín előtt bármi mást említenének, ha az ember szíve, nyelve, elméje vagy lelke mással foglalkozna, mint az Imádottal, ha szeme bármi más orcát látna, mint az Ő szépségét, füle bármi más dallam felé hajlana, mint az Ő hangja, és a lábai bármi más úton járnának, mint az Ő útja.

E napon Isten szellője fúj, és Lelke áthatott minden dolgokat. Kegyelme kiáradása oly nagy, hogy a toll mozdulatlanná dermed, és a nyelv szótlan lesz.

E természetük alapján igényelték maguknak az Istenség Hangját és hasonlót, míg Küldötti természetük alapján Isten Küldötteinek nyilvánították magukat. Minden egyes esetben az alkalom követelményeinek megfelelően beszéltek, és mindezen kijelentéseket Maguknak tulajdonították, a kijelentéseket, melyek az isteni Kinyilatkoztatás birodalmától a teremtés birodalmáig nyúltak, és az Istenség tartományától a földi lét tartományáig. Így tehát bármit is mondanak, vonatkozzék az az Istenség, Uraság, Prófétaság, Küldöttség, Védnökség, Apostolság vagy Szolgálat birodalmára, minden igaz, és kétségnek még árnyéka sem férhet hozzá. Ezért hát, e mondásokat, melyeket Mi érvelésünk alátámasztásául idéztünk, figyelmesen meg kell fontolni, hogy a Láthatatlan Megnyilvánulásainak és a Szentség Hajnalainak egymástól eltérő kijelentései ne zaklassák tovább a lelket, és ne zavarják meg az elmét.” – KI, 191-198.

Midőn Bahá’u’lláh mint ember beszél, a legalázatosabb szerénység, az „Istenben való megsemmisülés” az, amit kifejezésre juttat. Az önmegtagadás teljessége, valamint hatalmának tökéletessége az, ami Őt a „Megnyilvánulást” emberi alakjában megkülönbözteti a többi embertől. Minden körülmény között Ő az, aki ugyanazt mondhatja, amit Jézus mondott a Gecsemáné kertjében: „Mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem legyen meg a Te akaratod.” Így Bahá’u’lláh a sahhoz intézett levelében ezt írja:

„Ó Király, én is csak olyan ember voltam, mint a többi, amikor diványomon szunnyadván íme a Dicsőséges szellői kezdtek lengeni felettem, és megtanítottak mindenre, ami valaha volt. Ez nem tőlem ered, hanem Attól, aki Hatalmas és Mindentudó. És Ő parancsolta nekem, hogy emeljem fel hangom az ég és föld között, és ezért szakadt reám mindez, amitől minden értő ember szeme könnybe lábad. Az emberek tudományát nem tanultam, iskoláikba sem jártam… Mint egy levél, amelyet a te Urad, a Mindenható, a Dicsőített Akaratának szele mozgatott meg. Nyugton maradhat-e, ha viharos szelek fújnak? Nem, Arra, Ki minden Nevek és Tulajdonságok Ura! Ők bizony mozgatják, ahogy kedvük tartja. A múlandó semmi Előtte, Ki az Örökkévaló. Kényszerítő parancsa elért engem, hogy Dicséretét zengjem az emberek között. Valóban mint egy halott voltam, mielőtt Parancsa elhangzott. Az Úrad, a Könyörületes, az Irgalmas keze változtatott meg. Mondhat-e bárki saját szándékából olyat, amiért az emberek mind, akár magas, akár alacsony sorban levők, üldözni fogják? Nem, Annak nevében, Aki a Tollat az örök titkokra megtanította, csak az teheti ezt, akinek erőt ad a Mindenható, a Mindenek Felett Hatalmas.” – Lawh-i-Sultán 192.

Akárcsak Jézus, midőn tanítványai lábát mosta, Bahá’u’lláh is időnként ételeket készített, és más alacsony szolgálatokat tett tanítványainak. A szolgák szolgája volt, aki csak szolgaságával dicsekszik, aki szívesen aludt a csupasz földön, ha szükséges volt, aki kenyéren és vízen élt, sőt időnként „isteni kenyér”-en is – amint Ő azt nevezte, vagyis éhezett. Tökéletes alázatossága a természet, az emberek, de különösen a szentek, a próféták és vértanúk iránt tanúsított mély hódolatában nyilatkozott meg. A világon minden, a legnagyobbtól a legkisebbig, Istenről beszélt neki.

Isten az Ő emberi személyét választotta ki, hogy Szócsöve és Tolla legyen. Nem az Ő akarata volt, hogy ezt a határtalan nehézségű és gondterhes hivatást magára vegye. Jézus azt mondta: „Atyám, vedd el tőlem ezt a kelyhet, ha lehetséges,” Bahá’u’lláh is hasonlót mondott: „…ha találtatott volna csak egy magyarázó vagy szónok, Mi nem tettük volna Magunkat az emberek kritikájának, gúnyának és rágalmának tárgyává.” (BT, 8:65.) Azonban az isteni szózat világos és parancsoló volt, és Ő engedelmeskedett. Isten akarata az Ő akarata lett, és ami Istennek tetszett, az neki is tetszett. Rajongó meggyőződéssel jelentette ki:

„Valóban mondom nektek, bármi érjen titeket az Úrhoz vezető utatokon, kedves az a léleknek, és kívánatos a szívnek. A halálos méreg a Hozzá vezető ösvényen csak édesség, és a kínoztatás az Ő nevében csak hűs és üdítő víz.”ESW, p. 17.

Más alkalommal, amint már említettük, Bahá’u’lláh „Az Istenség állapotá”-ban szól. Ezekben a kijelentéseiben emberi személyisége olyan alárendelt szerepet játszik, hogy jelentősége egyáltalán megszűnik. Általa beszél Isten teremtményeihez, jelenti ki irántuk táplált szeretetét, megtanítja őket tulajdonságaira, tudatja velük akaratát, tudtukra adja törvényeit irányításukra, és követeli szeretetüket, ragaszkodásukat és szolgálatukat.

Bahá’u’lláh írásaiban a megnyilvánulások váltakoznak, majd egyik, majd másik alakban jelennek meg. Néha kétségtelenül az ember az, aki beszél, majd átmenet nélkül úgy folytatódik a szöveg, mintha Isten beszélne első személyben. Azonban még akkor is, ha mint ember beszél, Bahá’u’lláh mint Isten küldötte, mint az Isten akaratában való végleges megnyugvás élő példája beszél. A Szent Lélek irányítja egész életét. Ezért nem lehet határozott vonalat húzni életének és tanításának emberi és isteni elemei között. Isten mondja neki:

„Mondd: az Én templomomban semmi más nem látható, mint Isten Temploma, és az Én szépségemben, mint az Ő Szépsége és az Én lényemben, mint az Ő Lénye és Énbennem, mint Őmaga is, az Én mozgásomban, mint az Ő Mozgása és az Én belenyugvásomban, mint az Ő Belenyugvása és az Én tollamban, mint az Ő Tolla, a Hatalmasé a Mindenek Felett Dicsőítetté. Nem volt az Én lelkemben semmi más, mint az Igazság, és Énbennem semmi más nem látható, mint Isten.” – Súriy-i-Haykal (A templom szurája), 44.

Hivatása

Bahá’u’lláh hivatása a világban az, hogy meghozza az egységet, az emberiség egységét Isten által. Egyik táblájában ezt mondja:

„A tudás fájának legdicsőségesebb gyümölcse ez a magasztos szó: Egy fa gyümölcsei vagytok ti mind, és egy ág levelei. Ne azzal dicsekedjen az ember, hogy szereti a hazáját, hanem inkább azzal, hogy szereti az emberi fajt.” – BT 8:58.

Korábbi próféták a béke korszakát hirdették a földön, a jóakaratot az emberek közt, és feláldozták életüket, hogy eljövetelét siettessék, de mindegyik határozottan kijelentette, hogy ez az áldott beteljesedés csak a végső napokban, „az Úr eljövetele”-kor fog bekövetkezni, amikor az istentelenek felett ítéletet mondanak, az igazak pedig jutalmat kapnak.

Zoroaszter háromezer évi viszályt jósolt, mielőtt Sháh Bahrám, a világ megváltója megérkezik, aki Ahrímant, a gonosz szellemet legyőzi, és megalapozza az igazság és béke országát.

Mózes a számkivetés, az üldöztetés és elnyomás hosszú periódusát jósolta meg Izrael gyermekeinek, mielőtt a Seregek Ura megjelenik, hogy összegyűjtse őket az összes nemzetekből, és megsemmisítse velük az elnyomókat, és megalapozza Uralmát a földön.

Krisztus így szólt: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Máté 10. 34) És a háborúknak és csatazajoknak, a bajnak és nyomornak időszakát jövendölte meg, amely tart az Ember Fiának „az Atya dicsőségében” való eljöveteléig.

Mohamed kijelentette, hogy Allah viszályt és gyűlöletet bocsátott a zsidókra és keresztényekre gonoszságuk miatt, amely a Feltámadás napjáig fog tartani, amikor Ő megjelenik, hogy ítéletet mondjon mindenek felett.

Bahá’u’lláh ellenben hirdeti, hogy valamennyi próféta közül Ő a Megígért, az Isteni Megnyilvánulás, és uralma alatt a béke országa csakugyan eljő. Ez az állítás példa nélkül való és egyedülálló, és egyezik az idők jeleivel, és valamennyi nagy próféta jóslatával. Bahá’u’lláh páratlan világossággal és érthetően nyilatkoztatta ki azokat az eszközöket, melyek békét és egységet hoznak az emberiségnek.

Igaz, hogy Bahá’u’lláh megjelenése óta máig eddig nem tapasztalt méretű háború és pusztulás van, de éppen ez az, amit a próféták megjósoltak az „Úr nagy és rettenetes napjá”-nak hajnalán, és így ez csak bizonyítéka annak, hogy „az Úr Napja” közel van, és már ténnyé is vált. Krisztus példázatához hasonlóan a Szőlő Urának előbb könyörtelenül ki kell irtania a rossz szőlőmunkásokat, mielőtt átadja a szőlőt másoknak, akik majd a gyümölcsöket neki a kellő időben beszolgáltatják. Nem azt jelenti-e ez, hogy az Úr eljövetelekor rettenetes pusztulás vár az önkényes kormányokra, a kapzsi papságra, a mullákra és a zsarnok vezetőkre, akik évszázadokon át a gonosz szőlőmunkásokhoz hasonlóan rosszul kormányozták a földet, és hűtlenül kezelték annak gyümölcsét?

Legyenek bár rettenetes események, és eddig nem létezett nyomorúságok a földön, Bahá’u’lláh arról biztosít bennünket, hogy „ezek az eredménytelen viszályok, ezek a pusztító háborúk nemsokára megszűnnek, és a Legnagyobb Béke eljön.”. A háború és a viszály olyan tűrhetetlenné vált pusztításaival, hogy az emberiségnek vagy meg kell tőle szabadulnia, vagy tönkremegy.

„Az idők teljessége” megérkezett, és vele eljött a megígért Megváltó is!

Munkái

Bahá’u’lláh munkái tartalmukban a legszéleskörűbbek: az emberi élet valamennyi mozzanatára kiterjednek, felölelik az egyéni és társadalmi élet mindenféle viszonylatát, ezen kívül anyagi és szellemi ügyekkel, régi és új írások magyarázatával, és a közeli, valamint a távoli jövőre vonatkozó prófétai jóslásokkal is foglalkoznak.

Tudásának terjedelme és pontossága csodálatra méltó. A különböző vallások szent írásait, amelyekben levelezői jártasak voltak, és azok, akik felvilágosításért fordultak hozzá, meggyőző és hiteles módon magyarázta, idézett belőlük, és hivatkozott rájuk, bár látszólag sohasem volt alkalma, hogy azokhoz a könyvekhez hozzájusson, amelyekre hivatkozni szokott. A „Farkas Fiá”-hoz intézett levelében kijelenti, hogy soha nem olvasta a Bayánt, habár saját írásaiban a Báb kinyilatkoztatásának teljes megértése és ismerete nyilvánul meg. (a Báb, miként ezt már olvastuk, kijelenti, hogy az ő kinyilatkoztatása, a Bayán „Attól” ered, „Akit Isten meg fog nyilvánítani”!) Bahá’u’lláh-nak Browne tanár egyszeri látogatása kivételével, akivel 1890-ben négy beszélgetést folytatott, melyeknek mindegyike 20-30 percig tartott, soha nem volt alkalma arra, hogy kiváló szellemű nyugati tudósokkal érintkezzék; írásai mégis a Nyugat szociális, politikai és vallási problémái iránt is csodálatos éleslátást tanúsítanak. Még ellenségei is elismerik, hogy bölcsessége és tudása páratlan. Hosszú fogságának jól ismert körülményei kizárnak minden kétséget az iránt, hogy munkáiban található tudásának nagy tárháza szellemi forrásokból fakadt, és hogy teljesen független volt a tanulásnak attól a rendes módjától, amely könyvekből, tanítóktól eredő közvetítéstől ered.[16]

Néha modern perzsa nyelven írt, amely honfitársainak az arabbal sűrűn kevert köznapi nyelve volt. Más alkalommal pedig, midőn Zoroaszter tanult híveivel érintkezett, tiszta irodalmi perzsa nyelvet használt. Épp oly folyékonyan írt arabul is, majd egyszerű szófűzéssel, majd pedig irodalmi stílusban, a Korán nyelvezetéhez hasonlóan. A különféle nyelvek és stílusok tökéletes ismerete azért figyelemre méltó, mert irodalmi képzése teljesen hiányzott.

Néhány munkájában a szentséghez vezető út olyan egyszerűen nyer kifejezést, hogy „aki ez úton jár, még a bolond se téved el” (Ézs 35:8). Más munkáiban a költői képzeletnek, a mély bölcseletnek és a mohamedán, zoroasteri és egyéb munkákra, valamint a perzsa és arab irodalomra és legendákra való hivatkozásnak olyan gazdag tárházát láthatjuk, amelyet csak költő, tudós vagy bölcs tud kellő módon értékelni. Más munkák pedig a szellemi élet előrehaladott fokozatával foglalkoznak, és ezeket csak azok érthetik meg, akik már az első fokokon túl vannak. Munkái csodálatos asztalhoz hasonlítanak, amely olyan ételekkel és olyan ínyencfalatokkal van megrakva, amelyek megfelelnek mindazok kívánalmainak és ízlésének, akik az igazságnak komoly keresői.

Ebben találjuk annak magyarázatát, hogy a bahá’í mozgalom a tanult és művelt embereknél, a költőknél és jól ismert íróknál sikerre számíthatott. Még a szúfi és más szekták vezetői is, valamint politikai miniszterek, akik írók is voltak, szavainak hatása alatt álltak, mert szavai zamat és mély értelem tekintetében fölülmúlták valamennyi többi író szavait.

A Bahá’í szellemiség

Bahá’u’lláh száműzetésének helyéről, a távoli Akkóról szülőhazáját, Perzsiát felzavarta gyökeréig. De nem csak Perzsiát zavarta fel, hanem felzavarta és fel fogja zavarni az egész világot is. Az Őt és követőit lelkesítő eszme a végtelenségig nemes, előzékeny és türelmes, de csodálatos életerő és a természetfeletti hatalom forrása is volt. Keresztül vitte azt, ami lehetetlennek látszott. Megváltoztatta az emberi természetet. Az emberek, akik hatása alatt álltak, új teremtményekké lettek. Olyan szeretet, hit és lelkesedés töltötte el őket, hogy a földi öröm és bánat ezekkel összemérve csak porszem volt a mérlegen. El voltak készülve arra, hogy teljes egykedvűséggel, sőt lelkes örömmel nézzenek az élethossziglan tartó szenvedés, vagy az erőszakos halál elé, az Istenbe helyezett, félelmet nem ismerő bizalom erejében.

Csodálatosan, az új élet öröme annyira betöltötte szívüket, hogy keserű gondolatok, vagy bosszúérzés az elnyomók iránt nem talált abban helyet. Az erőszak alkalmazását védekezésükben teljesen mellőzték, és ahelyett, hogy sorsuk felett keseregtek volna, a legboldogabb embereknek tartották magukat, mert abban az előnyben részesülhettek, hogy megismerték az új és dicső Kinyilatkoztatást, és feláldozhatták életüket, vérüket annak igazsága mellett, bizonyságot téve. Szívüket az öröm jogosan tölthette, be, mert tudták, hogy Isten, a Fenséges, az Örök, a Szeretett beszélt hozzájuk emberi ajakkal, hívta őket, hogy legyenek szolgái és barátai Annak, Aki eljött, hogy megalapítsa Királyságát a földön, és elhozza a béke mindenek felett való áldását a háborúban és küzdelemben kimerült világnak.

Ilyen volt az a hit, amit Bahá’u’lláh a szívekbe ültetett. A saját küldetését hirdette, amiként azt a Báb előre megjövendölte róla, és hála nagy Előde odaadó munkájának, ezren és ezren elismerték hivatottságát, ezren és ezren lerázták magukról a babonát és előítéletet, és tiszta szívvel és nyílt értelemmel várták Isten beígért Dicsőségének Megnyilvánulását. Szegénység vagy rablánc, aljas körülmények vagy külső gyalázat sem tudták elrejteni előlük Uruk Szellemi Dicsőségét, ellenkezőleg; ez a sötét földi környezet csupán arra szolgált, hogy igazi Fénye ragyogását megsokszorozza.

4. ‘Abdu’l-Bahá: Bahá szolgája

„Mikor visszavonul Jelenlétem óceánja és lezárul Kinyilatkoztatásom Könyve, fordítsátok arcotok Feléje, Kit Isten erre szánt, Ki ez Örök Gyökérből sarjadt.” – Kitáb-i-Aqdas 121

Születése és gyermekkora

Abbas Effendi, aki később az ‘Abdu’l-Bahá (azaz: Bahá szolgája) nevet vette fel, Bahá’u’lláh legidősebb fia volt. Teheránban született 1844. május 23-án, röviddel éjfél előtt ugyanabban az órában, amelyben Báb kijelentette küldetését.

Nyolc éves volt, mikor atyját, akin már akkor teljes odaadással csüngött, Teheránban fogságba vetették. A csőcselék házukat kifosztotta, a családot birtokukból kiűzték, és nélkülözések vártak rájuk. ‘Abdu’l-Bahá meséli, hogy midőn egyszer engedélyt kapott, hogy szeretett atyját napi sétáján a börtönudvarban láthassa, Bahá’u’lláh oly szörnyen megváltozott, és olyan beteg volt, hogy alig tudott járni. Haja, szakálla fésületlen volt, nyakát a nehéz acélgyűrű nyomása felhorzsolta, és teste láncok súlya alatt görnyedt. Soha el nem múló benyomást gyakorolt az érzékeny fiú kedélyére, hogy atyját ily sorban látta.

Bagdadi tartózkodásuk első éveiben, 10 évvel Bahá’u’lláh küldetésének nyilvános kihirdetése előtt, ‘Abdu’l-Bahá-t, aki akkor csak 9 éves volt, éleslátása arra a jelentős felfedezésre vezette, hogy valóban atyja az a beígért próféta, kinek Megnyilvánulását minden Báb-hívő várta. 60 évvel később így írta le azt a pillanatot, amelyben ezen meggyőződése hirtelen hatalmába vette egész lényét:

„Az Áldott Tökéletesség szolgája vagyok. Bagdadban még gyermek voltam. Akkor és ott adta Ő tudtomra az Igét és én hittem Benne. Mihelyt tudtomra adta az Igét, Szent Lábaihoz vetettem magam, és kértem és könyörögtem Hozzá, hogy fogadja el véremet áldozatul életösvényén. Áldozat! Milyen édes nekem ez a szó! Nincs ennél nagyobb Kegyelem számomra! Képzelhető-e annál nagyobb dicsőség, mint az, hogy e nyakat Érette szorítja acélgyűrű, e lábak az Iránta táplált szeretet miatt vannak bilincsekben, és az Ő ügye miatt csonkul meg a test, vagy miatta kerül a tenger mélyébe! Ha mi Őt valóban őszintén szeretjük, ha én valóban őszinte szolgája vagyok, akkor kötelességem, hogy életemet, mindenemet feláldozzam áldott Küszöbe előtt.” – Mirza Ahmad Sohrab naplója, 1914. január

Ebben az időben nevezték Őt barátai „Isten Titká”-nak. Ezt a címet Bahá’u’lláh adta neki, és közönségesen ezen a néven ismerték őt bagdadi tartózkodásuk ideje alatt.

Mikor atyja két évre a rengetegbe vonult vissza, Abbásnak majd megszakadt a szíve. Legfőbb vigaszát abban találta, hogy leírta és megtanulta a Báb munkáit, és ideje legnagyobb részét magányos elmélkedésben töltötte. Atyja visszatérte határtalan örömmel töltötte el a fiú lelkét.

Ifjúsága

Ettől kezdve atyjának legbizalmasabb társa és mondhatjuk oltalmazója volt. Habár még ifjú volt, már csodálatra méltó éleselméjűséget és ítélőképességet mutatott, s átvette azt a megbízatást, hogy az atyját felkereső számos látogatót fogadja. Akikről azt látta, hogy valóban igazságkeresők, azokat atyja színe elé bocsátotta, másoknak azonban nem engedte meg, hogy Bahá’u’lláh-t zavarják. Több ízben abban is segített atyjának, ha a látogatók kérdéseire feleletet kellett adnia, vagy nehéz problémákat kellett megoldani. Például, midőn Ali Shawkat pasa, egyik szúfi vezető, a következő szavak magyarázatát kérte: „Én Rejtett Titok voltam,” amely szavak egy ismert mohamedán hagyományban[17] fordulnak elő, Bahá’u’lláh Abbáshoz, „Isten Titká”-hoz fordult, és felszólította, hogy írja le a magyarázatot. A fiú, aki akkor körülbelül 15-16 éves volt, azonnal jelentős epistolát írt. Ez oly világos és meggyőző volt, hogy meglepte a pasát. Ez a levél most is közkézen forog széles körben a bahá’í hívők között, sőt a bahá’í hiten kívül állók közül is sokan ismerik.

Ebben az időben Abbás gyakran felkereste a mecseteket, és teológiai vitákba bocsátkozott a tudósokkal. Iskolát vagy kollégiumot sohasem látogatott, egyedüli tanítója atyja volt. Legkedvesebb szórakozása a lovaglás volt, melyben sok örömet talált.

Bahá’u’lláh kinyilatkoztatása után a Bagdad mellett levő kertben ‘Abdu’l-Bahá odaadása atyjához nagyobb lett, mint valaha. A konstantinápolyi hosszú út alatt Bahá’u’lláh-t éjjel és nappal őrizte, kocsija mellett lovagolt, vagy sátra mellett őrködött. Tőle telhetőleg minden házi gondot és felelősséget távol tartott atyjától, és az egész család támasza és vigasza volt.

A Drinápolyban eltöltött évek folyamán ‘Abdu’l-Bahá megnyerte mindenki szeretetét. Sokat tanított, és általánosságban „Mester” néven ismerték. Akkóban, mikor majdnem az egész társaság tífuszba, maláriába és vérhasba esett, ő mosdatta, ápolta, etette a betegeket, virrasztott mellettük. Pihenésre nem gondolt, míg teljes kimerültség erőt nem vett rajta, és maga is vérhast kapott; körülbelül egy hónapig feküdt életveszélyes állapotban. Akkóban és Drinápolyban is megszerette és tisztelte őt a lakosság valamennyi rétege, a kormányzótól a legnyomorultabb koldusig.

Házassága

‘Abdu’l-Bahá nősülésére vonatkozó alábbi részleteket Yináb-i-Avárih, a bahá’í mozgalom perzsa történetírója bocsátotta e könyv írója rendelkezésére:

„‘Abdu’l-Bahá ifjú korában hozzá illő házasság kérdésével a hívők nagy érdeklődéssel foglalkoztak, és többen jelentkeztek azon kívánsággal, hogy családjuk számára a tiszteletnek ezt a koronáját elnyerjék. De ‘Abdu’l-Bahá sokáig nem mutatott hajlandóságot nősülésre. Senki sem tudta ennek az okát. Csak később tudódott ki, hogy létezik egy ifjú leány, kinek az a rendeltetése, hogy ‘Abdu’l-Bahá felesége legyen, akinek szüleit Iszfahánban a Báb megáldotta. A leány atyja Mirzá Muhammad Ali volt, ’a mártírok királyá’-nak és a ’mártírok kegyeltjé’-nek nagybátyja, és családjuk egyike volt Iszfahán kiváló és nemes családjainak. Midőn a Báb Iszfahánban tartózkodott, Mirzá Muhammad Alinak még nem volt gyermeke, felesége azonban vágyódott gyermek után. A Báb erről tudomást szerzett, és egy almát adott a férjnek azzal a meghagyással, hogy feleségével ossza meg. Miután közösen elfogyasztották az almát, nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekáldás régen óhajtott vágya teljesülni fog. Megfelelő időben leányuk született, kinek Munirih Khánum nevet adtak.[18] Később fiuk is született. Ezt Siyyid Yahyá-nak nevezték, és utána még több gyermekük született. Idők folyamán Munirih atyja meghalt, unokatestvéreit Zillu’s-szultán és a mullák vértanúhalálra juttatták. Nagy nyomorba került a család, és Bahá’í voltuk miatt keserves üldöztetést szenvedtek. Bahá’u’lláh megengedte Munirihnak és fivérének, Siyyid Yahyának, hogy oltalma alá Akkóba jöhessenek. Bahá’u’lláh és neje, Navváb, ‘Abdu’l-Bahá anyja oly kegyesek és jóindulatúak voltak Munirih iránt, hogy abból mindenki arra következtetett, hogy ‘Abdu’l-Bahá-nak feleségül szánták. A szülők óhaja ‘Abdu’l-Bahá érzelmeivel egyezett. Munirih iránt mély vonzalmat és szeretetet érzett, amely a leánynál visszhangra talált, és nemsokára házasság egyesítette őket.”

Frigyük nagyon boldog és harmonikus volt, gyermekeik közül négy leányuk élte túl a hosszú fogság szenvedéseit, és gyönyörű, szolgálni kész életükkel megnyerték mindazok szeretetét, akiknek a kiváltság jutott, hogy megismerhették őket.

A Szövetség Központja

Bahá’u’lláh sokszor célzott arra, hogy ‘Abdu’l-Bahá legyen utóda. Sok évvel halála előtt kijelentette burkolt módon Kitab-i-Aqdas című munkájában. Több ízben emlékszik meg róla, mint „Szövetségem Központja”, „A Legnagyobb Ág”, „Az Ősi Törzs Ága” és rendesen, mint „A Mester”-ről beszél róla, és egész családjától azt kívánta, hogy megkülönböztetett tiszteletben részesítsék; végrendeletében pedig határozott utasításokat hagyott hátra, hogy mindenki forduljon hozzá, és engedelmeskedjék neki.

Az „Áldott Szépség” halála után – így nevezték Bahá’u’lláh-t családja és hívei – ‘Abdu’l-Bahá elfoglalta azt a helyet, melyet részére atyja világosan kijelölt, azaz ő lett a mozgalom feje, és a tanítások hivatott magyarázója. Ez néhány rokonának és másoknak neheztelését vonta maga után, s ezek ‘Abdu’l-Bahá-nak oly elkeseredetten álltak ellen, mint annak idején Subhi-Azal Bahá’u’lláh-nak. Arra törekedtek, hogy egyenetlenséget szítsanak a hívők között. Mikor ez nem sikerült nekik, különféle hamis vádakat emeltek a török kormánynál ‘Abdu’l-Bahá ellen.

‘Abdu’l-Bahá összhangban az atyjától kapott rendelkezésekkel, Haifa felett, a Carmel-hegy oldalán emeltetett egy épületet, melynek az volt a rendeltetése, hogy Báb földi maradványainak állandó nyugvóhelyéül szolgáljon, és egyúttal néhány helyiség legyen ott összejövetelek és istentiszteletek számára is. Ellenfelei úgy állították be a hatóságoknak, mintha az épület célja az volna, hogy erődül szolgáljon, hogy ‘Abdu’l-Bahá és követői itt el akarják magukat sáncolni, a kormánynak ellen akarnak állni, és Szíria szomszédos területét a maguk részére akarják megszerezni.

A szigorú fogság megújítása

Ezeknek az alaptalan vádaknak következtében ‘Abdu’l-Bahá és családja, akiknek most már több mint 20 év óta Akkó körül néhány mérföldnyi körben mozgási lehetőségük volt, 1901-ben újra, több mint 7 évre a város falai közé kerültek vissza, szigorú fogságba. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a Bahá’í hitet terjessze Ázsiában, Európában és Amerikában. Horace Holley így ír erről az időszakról:

„Mindenféle fajú, vallású és nemzetiségű nő és férfi jött ‘Abdu’l-Bahá-hoz, mint tanítóhoz, és jóbarátjukhoz, hogy szívesen látott vendégekként asztala köré telepedjenek, és társadalmi, szellemi vagy erkölcsi tárgyú kérdéseket intézzenek hozzá aszerint, hogy kinek mi feküdt leginkább a szívén; majd néhány óra, de néha több hónapig elnyúló ott-tartózkodás után hazatértek megvilágosodott szellemben, lelkesedéssel, és egész lényükben megújhodva. Ilyen vendéglátó ház talán sohasem volt a világon.

Falain belül felolvadt India merev kasztrendszere, a zsidók, a keresztények és mohamedánok faji előítélete emléknél is kevesebb volt, és minden más társadalmi szokás is összeroppant, nem uralkodott más, mint a meleg szívnek és törekvő elmének igazi törvénye, mert a ház urának fennkölt és mindeneket egyesítő lelkülete gyakorolta ezt a hatást. Olyan társaság volt ez, mint Artus király és asztalköre … de ez az Artus király férfiakat és nőket is avatott lovagjává, és nem karddal fegyverkezve küldte ki őket a világba, hanem az Igével.” – Horace Holley, The Modern Social Religion (Az új társadalmi vallás), p. 171.

‘Abdu’l-Bahá ezeknek az éveknek folyamán óriási levelezést folytatott hívőkkel és érdeklődőkkel a világ minden részéből. Munkájában leányai és még többen, mint tolmácsok és titkárok, rendelkezésére álltak, és segítették őt.

Ideje nagy részét arra fordította, hogy meglátogassa a betegeket és szomorkodókat otthonukban; Akkó legszegényebb városrészeiben nem volt a „Mester”-nél szívesebben fogadott látogató. Egy zarándok, aki ebben az időben Akkóban járt, így ír erről:

„‘Abdu’l-Bahá szokása szerint minden héten pénteken reggel alamizsnát osztott a szegények között. Szerény vagyonából minden szűkölködő, aki támogatást kért tőle, kapott valamit. Ezen a reggelen száznál többen álltak sorba, ültek vagy guggoltak a földön az udvar előtt a nyílt utcán, ahol ‘Abdu’l-Bahá háza állott. Az embereknek leírhatatlan gyülekezete volt itt található. Különféle osztályú férfiak, nők és gyermekek, szegény, szenvedő, reménytelen kinézésű, félig öltözött emberek, sok közülük nyomorék és vak, valódi koldusok, végtelenül szegények vártak reménykedve, míg ‘Abdu’l-Bahá megjelent a kapuban… Élénken lép egyiktől a másikhoz, néha meg-megáll egy pillanatra, hogy a részvétnek és bátorításnak néhány szavával vigasztaljon, pénzdarabokat ejt a mohón kinyújtott kézbe, egy gyermekre irányítja tekintetét, majd megfogja egy öreg asszony kezét, aki, mikor mellette elhalad, ruhája szegélyét ragadta meg; néhány vigasztaló szót mond egy vak öregembernek, érdeklődik azok után, akik gyengék és erőtlenek ahhoz, hogy a kis adományért személyesen jöjjenek, és elküldi a nekik járó részt a szeretet és bátorítás szavaival.” – M. J. M., Glimpses of ‘Abdu’l-Bahá (Bepillantás ‘Abdu’l-Bahá életébe) p. 13.

‘Abdu’l-Bahá személyes szükséglete igen kevés volt. Kora reggeltől késő estig dolgozott. Naponként kétszeri egyszerű étkezés kielégítette. Olcsó anyagból készült kis ruhatára volt. Nem tudott bőségben élni, mialatt mások szükséget szenvednek.

Nagyon szerette a gyermekeket, a virágokat és a szép természetet. Minden reggel 6-7 óra körül összejött a család, hogy együtt teázzanak, és miközben a Mester teáját itta, a ház gyermekei imájukat énekelték. Thornton Chase így ír a gyermekekről:

„Ilyen gyermekeket még sohasem láttam, olyan udvariasak, önzetlenek, másokról gondoskodók, szerények, intelligensek és önmegtagadók mindazon csekély dolgokkal szemben, amelyeket gyermekek egyébként szeretnek.” – In Galilee (Galileában), p. 51.

A „virágápolás” az akkói élet fő vonása volt, a virágokból minden zarándok illatos emléket vitt haza magával. Mrs. Lucas így ír erről:

„Ha a mester beszívja a virágok illatát, az ember csodálattal nézi őt. Úgy látszik, mintha a jácintok illata mondana neki valamit, midőn arcával a virágokra hajlik. Hasonlóan koncentrált figyelme, mint mikor a füle arra törekszik, hogy befogadhasson egy szép összhangot.” – Brief account of my visit to Akká (Rövid értesítés akkói látogatásomról), p. 26.

‘Abdu’l-Bahá szívesen nyújtott át nagy számú látogatóinak egy-egy szép illatos virágot.

Thornton Chase benyomását az akkói rabéletről így foglalja össze:

„Öt napot töltöttünk ezek közt a falak közt, mint fogolytársai annak, aki ebben a ’Legnagyobb Börtön’-ben tartózkodik. A béke, a szeretet és a szolgálatkészség börtöne ez. Nincs itt más vágy, más kívánság, mint az, ami az emberiség javát, és a világ békéjét szolgálja, és törekvés arra, hogy Isten atyai jóságát mindenki elismerje, és minden embernek meglegyen a közös joga, hogy magát Isten teremtményének, Isten gyermekének érezze. Az igazi börtön, a nyomasztó légkör, mindannak hiánya, mi után a hű szív vágyakozik, a földi törekvések mind kívül maradnak ezeken a kőfalakon; belül a szabadság és az isteni szellem tiszta légköre honol. Mindenfajta gond, békétlenség, bántalom és földi dolgok után való vágy száműzve van innen.” – In Galilee, p. 24.

A börtönélet zordsága a legtöbb embernek nagy szerencsétlenséget jelentene, de ‘Abdu’l-Bahá-nak nem okozott semmi rettegést. A börtönben írja e sorokat:

„Fogságom és szerencsétlenségem ne okozzon nektek bánatot; mert ez a fogság nekem gyönyörű kert, paradicsomi kastély és királyságom trónja az emberek közt. Fogságom korona részemre, amely megdicsőít engem az igazak közt.

Kényelemben, jólétben, sikerben, egészségben, élvezetekben, örömök között mindenki boldog lehet. Ha azonban valaki baj, szenvedés és pusztító betegségek idejében is boldog és megelégedett, ez nemessége bizonyítéka.” – Tablets of ‘Abdu’l-Bahá (‘Abdu’l-Bahá Táblái) Vol. II, p. 258, 263.

Török vizsgálóbizottságok

A török kormány 1904-ben és 1907-ben bizottságokat küldött ki a célból, hogy az ‘Abdu’l-Bahá ellen emelt vádakra nézve vizsgálatot folytasson. Hazug tanúkat sorakoztattak fel ellene; ‘Abdu’l-Bahá a vádakat visszautasította, és késznek nyilatkozott arra, hogy magát bármely választott bíróság ítéletének aláveti. Kijelentette, hogy még akkor is boldognak fogja érezni magát, ha börtönbe vetik, vagy az utcákon végighurcolják, leköpdösik, megkövezik, a gyalázat minden nemével illetik, felakasztják vagy agyonlövik.

A vizsgálóbizottságok ülése alatt a legnagyobb derültségben folytatta megszokott életmódját; a kertben fákat ültetett, és egy lakodalmi ünnepélyen részt vett, méltósággal és szellemi szabadságának ragyogásában. Az olasz konzul felajánlotta, hogy egy általa választandó idegen kikötőbe szabad eltávozást szerez számára. Ő azonban hálásan, de határozottan visszautasította ezt az ajánlatot azzal a kijelentéssel, hogy bármi következménye legyen is az ellene folytatott eljárásnak, neki a Báb és az „Áldott Tökéletesség” nyomdokain kell haladnia, akik sohasem kísérelték meg, hogy megmentsék magukat, vagy meneküljenek ellenségeik elől. Hívőinek legnagyobb részét azonban arra sarkallta, hogy hagyják el Akkó környékét, mely nagyon veszélyes volt rájuk nézve, és kevés hívével egyedül maradt, hogy bevárja sorsát.

A négy megvesztegetett hivatalnok, akikből a legutolsó vizsgálóbizottság alakult, 1907 telének kezdetén érkezett meg Akkóba. Ott egy hónapig tartózkodott, és állítólagos vizsgálatuk lefolytatása után azzal tértek vissza Konstantinápolyba, hogy az ‘Abdu’l-Bahá ellen emelt vádak helytállóak, és ezért száműzetését vagy kivégzését ajánlják. Még haza sem értek Törökországba, kitört a forradalom, és a négy megbízott, mint a régi rendszer híve, kénytelen volt menekülni, hogy életét megmentse. Az ifjú törökök kerültek uralomra, és Törökország minden politikai és vallási foglya visszanyerte szabadságát. ‘Abdu’l-Bahá 1908. szeptemberében elhagyta börtönét, és a következő évben maga ‘Abdu’l-Hamid, a szultán került fogságba.

Nyugati utazások

‘Abdu’l-Bahá szabadlábra jutása után ugyanazt a szent életet folytatta, mint előbb, továbbra is szüntelenül foglalkozott tanítással, levelezéssel, szegények és betegek gondozásával, azzal a csekély változattal, hogy lakóhelyét Akkóból Haifába, majd innen Alexandriába tette át, ahonnan 1911. augusztusában indult első útjára a nyugati országokba. Utazása alatt a legkülönbözőbb gondolkodású emberekkel találkozott, és teljes mértékben megfelelt Bahá’u’lláh utasításának, hogy minden néppel szívélyesen és derülten érintkezzék. Londonba 1911. szeptember elején érkezett. Itt egy hónapot töltött, amelynek folyamán az érdeklődőkkel folytatott naponkénti beszélgetésein, és egyéb tevékenységén kívül Rev. R. J. Campbell gyülekezetében a City-templomban, és Wilberforce főesperes gyülekezetében, a St. John’s Westminster-templomban tartott beszédet, és a Lord Mayor vendége volt. Innen Párizsba ment, ahol idejét azzal töltötte el, hogy a legkülönfélébb nemzetiségű és fajú hallgatóival, akik őt mohón hallgatták, naponként beszélgetéseket folytatott. Decemberben visszatért Egyiptomba, és a következő tavaszon amerikai barátainak sürgető meghívására az Egyesült Államokba utazott. New Yorkba 1912. április havában érkezett. Az Amerikában eltöltött hét hónap alatt beutazta Amerikát egyik partjától a másikig, és beszédeket tartott a legkülönfélébb embereknek: egyetemi hallgatók, szocialisták, mormonok, zsidók, keresztények, agnosztikusok, eszperantisták, békeegyesületek, szabadgondolkodók, a nő jogáért küzdő egyesületek csoportjainak, és a legtöbb vallás templomában is beszélt; minden egyes esetben a hallgatósághoz és az adott körülményekhez alkalmazta felszólalása tárgyát. December 5-én visszahajózott Angliába, ahol újból hat hetet töltött, és meglátogatta Liverpool, London, Bristol és Edinburgh városokat. Edinburgh-ban említésre méltó beszédet tartott az Esperanto egyesületben. Ebben kijelentette, hogy híveit keleten az Esperanto megtanulására ösztönzi, hogy ezáltal a Kelet a Nyugatot a jövőben jobban megérthesse. További két hónapot Párizsban töltött el naponkénti beszélgetésekkel és tanácskozásokkal; majd Stuttgartba utazott. Itt német híveivel sorozatos és eredményes gyűléseket tartott. Innen Budapestre és Bécsbe ment. Mindkét helyen a bahá’izmus új csoportjait létesítette. Végül 1913. májusában Egyiptomba, 1913. december 5-én pedig Haifába tért vissza.

Visszatérés a Szentföldre

‘Abdu’l-Bahá ekkor már 70 éves volt. Hosszú és megerőltető munkássága, amelyet fárasztó nyugati utazása tetőzött be, fizikai erejét teljesen kimerítette. Visszatérése után ezt a megható levelet intézte híveihez a Keleten és a Nyugaton:

„Barátaim, eljön az idő, amikor már nem leszek többé veletek. Megtettem mindazt, amit megtehettem. Bahá’u’lláh ügyét képességeim határáig szolgáltam. Életem minden évét éjjel-nappal munkában töltöttem.

Oh, mennyire szeretném látni, hogy a hívők a mozgalom felelősségét magukra vállalják. Itt az ideje, hogy Abhá (a Legdicsőségesebb) Királyságát kihirdessük. Ütött az egyesülés és egyetértés órája! Elérkezett a szellemi harmónia napja Isten barátai részére!…

Kelet és Nyugat, Észak és Dél felé figyelek. Vajon nem hallom-e a szeretet és testvériség dalát hívőim összejövetelein? Napjaim meg vannak számlálva, és csupán ez az öröm van még részemre.

Oh, mennyire vágyom, hogy barátaim úgy egyesüljenek, mint csillogó gyöngysor, mint ragyogó csillagkép, mint a nap sugarai, és mint gazellák egy mezőben.

A titokzatos csalogány énekel nekik. Nem akarják meghallgatni? A paradicsommadár csicsereg nekik. Nem kíváncsiak rá? Abhá Királyságának Angyala hívja őket. Nem akarnak felfigyelni? A Gyülekezet hírnöke szól hozzájuk. Nem veszik tudomásul?

Ah! Várom, várom azt az örömhírt, hogy a hívők tábora az őszinteség és odaadás, a szeretet és barátság megtestesülése, az egyetértés és összhang megnyilatkozása.

Nem akarják megörvendeztetni szívemet? Nem akarják vágyaimat kielégíteni? Nem akarják könyörgéseimet észrevenni? Nem akarják reményemet megvalósítani? Nem akarnak hívásomra felelni? Várok, türelmesen várok!” – Diary of Mirza Ahmad Sohrab (Mirza Ahmad Sohrab naplója) 1914. április 2.

A bahá’í mozgalom ellenségeinek reménye tetőpontra hágott, mikor a Báb lett dühük áldozata, mikor Bahá’u’lláh-t elűzték szülőföldjéről, és életfogytiglan fogságba juttatták, és akkor is, mikor Bahá’u’lláh elköltözött az élők sorából. Ezek az ellenségek újból nekibátorodtak, midőn ‘Abdu’l-Bahá-nak testi legyengülését és kimerültségét látták nyugati utazásairól való visszatérése után. De újra csalódtak reményükben. ‘Abdu’l-Bahá rövid idő múlva így írhatott:

„Testem és emberi erőm kétségtelenül képtelen lett volna arra, hogy ellent tudjon állni a tartós megterheltetésnek és fáradozásoknak … de az ’Áhított’-nak segítsége és támogatása a beteg és alázatos ‘Abdu’l-Bahá-nak Vezetője és Oltalmazója volt … Azt állították néhányan, hogy ‘Abdu’l-Bahá arra készül, hogy a világnak végleg búcsút mondjon, hogy életereje elhasználódott és kimerült, és hogy életének vége csakhamar eljövend. Ez azonban a valóságtól távol van. Habár a szövetség megbontóinak és rosszul értelmezőinek felületes ítélete szerint a test gyenge az Áldott Ösvényen elszenvedett megpróbáltatások miatt, mégis – dicsőség legyen Istennek – az Áldott Tökéletesség jóvoltából a szellemi erőim a legnagyobb mértékben megújhodásnak örvendenek. Hála legyen Istennek, hogy most Bahá’u’lláh áldása folytán fizikai erőim is teljesen helyreállottak, az isteni örömben van részem, a fenséges örömhírek ragyognak, és ideális boldogság áradoz be mindent.” – Star of the West (Nyugat Csillaga), Vol. V, p. 213.

‘Abdu’l-Bahá egyéb megszámlálhatatlan tevékenysége mellett a nagy háború alatt is, annak vége után is számos fontos és lelkesítő levelet írt, melyek a közlekedés helyreállta után a hívőkben új lelkesedést és buzgalmat keltettek a mozgalom iránt. Leveleinek hatása alatt a bahá’í mozgalom ugrásszerűen haladt és fejlődött mindenütt, s új élet, és új erő jeleit mutatta.

A háború ideje alatt Haifában

‘Abdu’l-Bahá előrelátásának rendkívüli tanúságát adta azokban a hónapokban, amelyek közvetlenül megelőzték a háborút. A béke idején zarándokok Perzsiából vagy a föld más részeiről rendesen nagy számban tartózkodtak Haifában. Körülbelül hat hónappal a háború kitörése előtt egy idősebb haifai bahá’í néhány perzsa hívő kérelmét terjesztette elő, hogy meglátogathassák a Mestert. ‘Abdu’l-Bahá erre nem adta meg az engedélyt, és ettől kezdve fokozatosan elküldte a Haifában tartózkodó zarándokokat úgy, hogy 1914. július végén már egy sem volt ott. Mikor augusztus első napjaiban a nagy háború hirtelen kitörése a világot rémületbe ejtette, bölcs előrelátása beigazolódott.

‘Abdu’l-Bahá, aki eddig életének 55 évét számkivetésben és fogságban töltötte, a háború kitörésekor ismét lényegében a török kormány foglya lett. Összeköttetését barátaival és híveivel teljesen elvágták, és ő, valamint híveinek kis köre újból megszigorított életviszonyok közé került, élelemhiány, sőt életveszedelem és számtalan egyéb viszontagság fenyegette őket.

A háború alatt ‘Abdu’l-Bahá élénk tevékenységet fejtett ki, hogy népének anyagi és szellemi szükségleteiről gondoskodhassék. Tiberiáshoz közel terjedelmes mezőgazdasági vállalkozásokat szervezett, és annyi búzatermésről gondoskodott, hogy nemcsak híveiről hárította el az éhínséget, hanem Haifa és Akkó más vallású szegényeinek százairól is, akiknek szükségletét bőségesen kielégítette. Mindenkivel törődött, és szenvedésüket lehetőség szerint enyhítette. Száz és száz szegénynek juttatott naponként kis pénzadományt, és a pénz mellé kenyeret is adott. Ha kenyér nem volt, datolyát vagy más valamit osztott szét. Gyakran ellátogatott Akkóba, hogy segítse és vigasztalja ott levő híveit és szegényeit. A háború tartama alatt naponta összehívta híveit, és segítségével barátai boldogan és nyugodtan élték át ezen viszontagságos éveket.

Sir ‘Abdu’l-Bahá Abbás K. B. E

(Knight of the British Empire. A brit birodalom lovagja)

Nagy volt az öröm Haifában, midőn 1918. szeptember 23-án délután három órakor, körülbelül 24 órai küzdelem után a brit és hindu lovasság elfoglalta a várost, és véget értek a háborús borzalmak a török uralom alatt.

A brit megszállás kezdetétől fogva számos katona, és a kormánynak több hivatalnoka, még a legmagasabb rangúak is, keresték az érintkezést ‘Abdu’l-Bahá-val, hogy élvezhessék lelkesítő beszédeit, gondolatainak mélységét, széles látókörét, méltóságteljes udvariasságát és páratlan vendégszeretetét. A kormány képviselőire nemes jelleme, a béke, engesztelődés és az emberi haladás érdekében kifejtett munkássága olyan mély benyomást gyakorolt, hogy a brit birodalom lovagi rangját ajánlották fel neki. A hivatalos ünneplés a haifai katonai kormányzó kertjében volt 1920. április 27-én.

Utolsó évei

1919-20. telén e könyv írója abban a megtiszteltetésben részesült, hogy mint ‘Abdu’l-Bahá vendége két és fél hónapot Haifában tölthetett, és mindennapi életét közvetlenül megfigyelhette. ‘Abdu’l-Bahá ebben az időben közel 76 éves kora ellenére erőteljes volt, és hihetetlenül nagy munkateljesítményt végzett naponként. Néha nagyon elfáradt ugyan, de azért életerejének teljes birtokában volt, és mindig szolgálatukra állott azoknak, akik leginkább reászorultak. Kimeríthetetlen türelme, udvariassága, előzékenysége, tapintatossága által már jelenléte is áldásként hatott környezetére. Szokása szerint az éjszakák nagy részét imával és elmélkedéssel töltötte el. Rövid, ebéd után való pihenést kivéve kora reggeltől késő estig szorgalmasan olvasta a különböző országokból érkezett leveleket, válaszolt reájuk, és figyelmét a háztartás és a mozgalom minden eseményére kiterjesztette. Délután rendszerint egy kis üdülésben volt része séta vagy lovaglás formájában, de még ilyenkor is elkísérte egy-két híve, vagy néhány zarándok, akikkel szellemi dolgokról társalgott, és ezen útjain kereste az alkalmat, hogy szegényeit meglátogathassa, és gondoskodjék róluk. Visszatérte után a megszokott esti összejövetelekre hívta meg barátait szobájába. Déli étkezése és estebédje idején is számos zarándokot és jóbarátot vendégelt meg. Vendégeit vidám és kedves történetek elbeszélésével, és a legkülönbözőbb tárgyú értékes beszélgetésekkel szórakoztatta. „Otthonom a nevetés és vidámság otthona”, jelentette ki, és ez valóban így is volt. Örömét találta abban, hogy a legkülönbözőbb fajú, színű, nemzetiségű és vallású embereket gyűjthette össze asztala köré egyetértésben és szívélyes barátságban. Valóban nemcsak a haifai kis társaságnak, hanem az egész világ bahá’í közösségének szerető atyja volt.

‘Abdu’l-Bahá eltávozása

‘Abdu’l-Bahá sokoldalú tevékenysége néhány csekély megszakítással fokozódó testi gyengeségének és fáradtságának ellenére is, élete végső napjaiig tartott. 1921. november 25-én, pénteken még elvégezte déli imáját a haifai mecsetben, és még szokása szerint saját kezűleg osztott ki alamizsnát a szegények között. Második reggelije után néhány levelet diktált, utána pihent, majd a kertbe ment, és a kertésszel tárgyalt. Este megáldotta és jó tanáccsal látta el háztartásának egyik kedves és hű szolgáját, aki ezen a napon megnősült, később pedig barátai körében a rendes összejöveteleken vett részt szobájában. Alig három nap múlva, november 28-án, hétfőn, éjjel 1 óra 30 perckor eltávozott az élők sorából olyan békésen és nyugodtan, hogy az ágya mellett virrasztó két leányának úgy tűnt, mintha csendes álomba merült volna.

A szomorú hír csakhamar elterjedt a városban, majd sürgöny útján az egész világon. A következő napon, november 29-én, kedden volt a temetése:

„Olyan temetés, aminőt sem Haifa, sem Palesztina eddig még nem látott … olyan nagy volt a fájdalom, amely összehozta a gyászolók ezreit, sokféle vallás, faj és nemzetiség képviselőit.

Sir Herbert Samuel, a jeruzsálemi kormányzó, az angol főparancsnok, a kormányzóság főtisztviselői, Phoenicia kormányzója, a különféle államok Haifában lakó konzuljai, a különféle vallások fejei, Palesztina előkelői, zsidók, keresztények, muszlimok, drúzok, egyiptomiak, görögök, törökök, kurdok, amerikai, európai és bennszülött barátainak tömege, férfiak, nők és gyermekek, a felsőbb és alsóbb osztályokból … mind-mind, tán tízezren siratták szeretett urukat … ’Isten, oh, Istenünk!’ Jajveszékelt a tömeg egyöntetűen. ’Elhagyott az Atyánk, elhagyott az Atyánk!…’

Így vették útjukat lassan fel a Carmel-hegyre, Isten szőlőjébe… Kétórai menetelés után elérték a Báb sírjának kertjét… Midőn a nagy tömeg körülcsoportosult, a legkülönfélébb osztályok képviselői, a muszlimok, keresztények és zsidók összeolvadtak lángoló szeretetben ‘Abdu’l-Bahá iránt, sokan a pillanat hatása alatt, mások készült beszédben, mélyen átérzett fájdalommal fejezték ki a magasztalás és sajnálkozás szavait, és mondtak istenhozzádot szeretett uruknak. Annyira egyek voltak a bölcs tanítónak, és a sanyarú és szomorú korszak tanácsadójának dicsőítésében, hogy a bahá’í hívőknek már nem volt mondanivalójuk.” –The Ascension of ‘Abdu’l-Bahá (‘Abdu’l-Bahá elhunyta) by Lady Blomfield and Shoghi Effendi

Kilenc szónok – mindnyájan előkelő képviselői a muszlim, keresztény és zsidó közösségnek – adta meggyőző és megható tanúbizonyságát szeretetének és csodálatának a tiszta és nemes élet iránt, amely most itt véget ért. Azután a koporsót lassan elvitték egyszerű és szent nyugvóhelyére.

Valóban, méltóan áldoztak annak az emlékének, aki egész életén át a vallások, a fajok és nyelvek egységéért dolgozott; e tiszteletadás egyúttal annak a bizonyítéka is, hogy élete munkája nem volt hiábavaló, hogy Bahá’u’lláh eszményei, melyektől ihletét kapta, és élete példája is kezdik már áthatni a világot, és letörik a szekták és osztályok korlátait, amelyek századok óta elválasztották egymástól a mohamedánokat, keresztényeket, zsidókat és a más különféle vallásokat, melyekre az emberiség egységes családja szétszakadt.

Írásai és beszédei

‘Abdu’l-Bahá-nak számos írása maradt hátra, legnagyobbrészt hívőkhöz vagy érdeklődőkhöz intézett levél alakjában. Beszédeinek, szónoklatainak és felhívásainak nagy részét is összegyűjtötték, és nyilvánosságra hozták. A sok ezer őt Akkóban és Haifában meglátogató zarándok közül számosan leírták benyomásaikat, és ezek a feljegyzések is most már nyomtatásban rendelkezésünkre állanak.

Ily módon tanításai majdnem teljes egészükben megvannak, és széleskörű anyagot ölelnek fel. A Kelet és Nyugat sok problémájával behatóbban foglalkozott, mint atyja, és a Bahá’u’lláh által lefektetett általános elvek alkalmazásáról részletesebb utasításokat adott. Sok munkáját még nem fordították le egy nyugati nyelvre sem, de mégis elég műve áll rendelkezésünkre, hogy tanításainak legfontosabb alapelveiről mély és teljes ismeretet szerezhessünk.

Perzsa, arab és török nyelven beszélt. Nyugati utazása alatt beszédeit és szónoklatait mindig lefordították, miáltal veszítettek ugyan szépségükből, hatásukból és erejükből, de a Szellem ereje, amely szavait áthatotta, olyan nagy volt, hogy mindenkire, aki csak hallotta őt, mély benyomást gyakorolt.

‘Abdu’l-Bahá állása

‘Abdu’l-Bahá-nak az Áldott Tökéletesség által kijelölt helyét Bahá’u’lláh-nak alant következő írásából láthatjuk:

„Mikor visszavonul Jelenlétem óceánja és lezárul Kinyilatkoztatásom Könyve, fordítsátok arcotok Feléje, Kit Isten erre szánt, Ki ez Örök Gyökérből sarjadt.” – KA, 121.

Majd újra: „… mit a Könyvben nem értetek, forduljatok azzal ahhoz, Ki e hatalmas Tőrzsből kiágazott.” – KA 174.

‘Abdu’l-Bahá maga a következőket írta:

„A Kitáb-i-Aqdas félreérthetetlen szövege szerint Bahá’u’lláh a Szövetség Középpontját jelölte ki Szava Értelmezőjéül. Ez a Szövetség annyira szilárd és erős, hogy ehhez foghatót az idők kezdetétől egészen a mai napig egyetlenegy vallási Törvénykorszak sem hozott létre.” – Bahá’u’lláh világrendje, 146.o

Ama szolgálat tökéletes volta, amellyel ‘Abdu’l-Bahá Bahá’u’lláh hitét Keleten és Nyugaton terjesztette, olykor hitbeli zavarodást okozott a hívők szívében az Ő rangjával kapcsolatban. Látván a szavait és cselekedeteit ihlető szellem tisztaságát, vallási áramlatokkal körülvéve, melyek eredeti, hagyományos hitbeli doktrináikat érvénytelenítette, sok bahá’í érezte úgy, hogy csak az illő tiszteletet adja meg ‘Abdu’l-Bahának, ha személyét egy Megnyilvánuláshoz hasonlítják vagy éppen „a visszatért Krisztusként” ünneplik. Pedig semmi sem okozhatott Neki oly gyötrő fájdalmat, mint szolgálatának ily félreértése, hiszen alkalmassága arra, hogy Bahá’u’lláh-t szolgálja csakis az Igazság Napja felé fordított tükör tisztaságából fakadt, nem pedig a Napból magából.

Ezenfölül, más, korábbi hiedelmekkel ellentétben, Bahá’u’lláh hite magában hordozta az egyetemes emberi társadalom lehetőségét. ‘Abdu’l-Bahá küldetésének idején, az 1892-től 1921-ig tartó időszakban a Hit több fejlődési fokozaton ment át az igaz világrend irányában. Fejlődéséhez állandó vezetésre, irányításra volt szükség ‘Abdu’l-Bahá részéről, aki e korszakban egyedül érthette át teljes mértékig a világ új ihlető mozgalmának jelentőségét. Míg Végrendelete nyilvánosságra nem került e testi világból való távozta után, s míg Shoghi Effendi, a Hit Védnöke nem értelmezte azt, úgyszólván elkerülhetetlen volt, hogy a bahá’í-ok szeretett Mesterük lelki vezetésének a Megnyilvánulással egyenértékű szellemi autoritást tulajdonítsanak.

Ily mértékű naiv lelkesedést immár nem tapasztalunk a bahá’í közösségben, ám a mai bahá’í-ok mélyebben érthetik ‘Abdu’l-Bahá páratlan odaadását és szolgálatát, s annál tudatosabban becsülhetik meg semmi máshoz nem hasonlítható küldetését. A Hit 1892-ben még oly gyöngének, gyámoltalannak tűnt, Példája és Értelmezője száműzetésben, bebörtönözve sínylődött, ám azóta ellenállhatatlan erővel növekednek és virágzanak közösségei a világ számtalan országában, s kihívásként állanak meg a romladozó civilizáció gyöngeségével szemben, hiszen e Hit tanai mutatnak egyedül egy reménytelibb jövőt az emberiségnek.

‘Abdu’l-Bahá Végrendelete tökéletes világossággal fejti ki a Báb és Bahá’u’lláh állásának rejtélyeit, valamint a saját küldetését:

„Bahá népe (hadd legyen életem áldozat érettük) hitének alapja ez: ’Őszentsége, a Magasztos (a Báb) Isten egységének és egyedüliségének a Megnyilvánulása, és az Örök Szépség előfutára. Őszentsége, az Abhá Szépség (hadd legyen életem áldozat hű barátaiért), Isten Legfőbb Megnyilvánulása és Legmagasztosabb Lényegének Hajnala. Mindenki más csupán az Ő szolgája, és az Ő parancsolata szerint cselekszik.’” – ‘Abdu’l-Bahá Végrendelete, 36.

E kijelentéssel, s még sok más mondással, amelyek annak fontosságát hangsúlyozták, hogy az ember a Hit megismerését az Ő általános írásaira alapozza, ‘Abdu’l-Bahá megvetette a hit egységének alapját, s ennek következtében figyelemreméltó gyorsasággal enyésztek el az értelmezési különbségek az egyes emberek között, melyek a Mester személyes kérdésekre válaszoló egyes írásaira való hivatkozásokból fakadtak korábban. Mindezen fölül a határozott igazgatási rendszer megteremtése a Védnök irányítása alatt ahhoz vezetett, hogy a korábban egyes bahá’í-ok személyes tekintélyén és befolyásán alapuló autoritás szilárd intézményekké fejlődött a helyi csoportokban.

Bahá’í élet példája

Bahá’u’lláh első sorban az Ige Kinyilatkoztatója volt. 40 évi fogsága csak korlátolt mértékben adott neki alkalmat, hogy érintkezzék felebarátaival. Így ‘Abdu’l-Bahá érezte át a fontos feladatot, hogy a Kinyilatkoztatás magyarázója, az Ige megvalósítója, a bahá’í élet nagy példaképe legyen, állandó összeköttetésbe jusson a mai élettel miriádnyi tevékenységének legkülönfélébb fázisaiban. Megmutatta, hogy a modern élet forgatagában és előretörésében, az anyagi jólét önző harcában, amely mindenhol uralkodik, mégis lehetséges az Istenhez való teljes odaadás életét élni, a felebarátot szolgálni, amiként azt Krisztus, Bahá’u’lláh és minden próféta követelte az embertől. Megpróbáltatások és viszontagságok, vádak és árulás, szeretet és dicséret, odaadás és hódolat között sziklára épített világító toronyként állott, amely körül téli viharok dúlnak, és a nyári tenger játszik, miközben egyensúlya és nyugalma mindig állandó és megingathatatlan maradt. A hit életét élte, és hívőitől is követelte, hogy azt éljék. Az Egység és Béke zászlaját emelte magasra egy harcias világ közepette, egy új korszak zászlaját, és biztosította azokat, akik ebben támogatják, hogy ihletet kapnak az új idők szellemétől. Ugyanazon Szentlélek ez, mely megihlette a múlt prófétáit és szentjeit, azonban új kiáradása ennek a Szellemnek, amely az új idők szükségleteinek megfelelő.

5. MIT JELENT BAHÁ’Í-NAK LENNI?

„Az embernek eredményeket kell felmutatnia. Aki nem terem gyümölcsöt, a Lélek [Jézus] szavaival élve olyan, mint a terméketlen fa, márpedig egy terméketlen fa csak a tűzre jó.”– Bahá’u’lláh (BT, 6:10.)

Herbert Spencer[19] egy ízben azt a megjegyzést tette, hogy nincs oly politikai alkémia, amely ólom ösztönökből arany jellemet tudna képezni. És épp úgy nincs oly politikai alkémia, mely ólom egyénekből arany társadalmat tudna alkotni. Bahá’u’lláh, miként valamennyi előző próféta, szintén ezt az igazságot hirdette, és azt tanította, hogy Isten királyságát e földön csak akkor lehet megalkotni, ha azt előbb az emberek szívében teremtjük meg. A bahá’í tanítások kutatását tehát Bahá’u’lláh ama rendelkezéseinek tanulmányozásával kell megkezdenünk, amelyek az egyéni viselkedésre vonatkoznak, hogy tiszta képet kapjunk arról, mit jelent bahá’í-nak lenni.

Hogyan éljük az életet

Midőn egyszer azt kérdezték, ki a bahá’í? ’Adbu’l-Bahá így felelt: „Az a bahá’í egyszerűen, aki szereti az egész világot, szereti és próbálja szolgálni az emberiséget, aki az általános békéért és általános testvériségért dolgozik.” Más alkalommal így határozza meg a bahá’í-t: „Olyan ember, aki ténykedésében emberi tökéletességgel van felruházva.” Egyik londoni beszédében azt mondja, hogy valaki bahá’í lehet anélkül, hogy Bahá’u’lláh nevét valaha hallotta volna. És így folytatja:

„Aki életét Bahá’u’lláh tanításai szerint éli, már bahá’í. Másrészről, ha valaki ötven évig tartja is magát bahá’i-nak, de nem éli a szerint életét, nem bahá’í. A csúnya ember szépnek tarthatja magát, mégsem téveszt meg senkit, a fekete ember is fehérnek mondhatja magát, ő sem téveszt meg senkit, még saját magát sem.” – ‘Abdu’l-Bahá in London (‘Abdu’l-Bahá Londonban), p.109.

Az, aki nem ismeri Isten Küldötteit, hasonló az árnyékban növő növényhez. Nem ismeri a napot, de azért mégis minden tekintetben tőle függ. A nagy próféták szellemi napok. A mi „Időnk Napja” Bahá’u’lláh. A múlt idők napjai is melegítették és éltették a világot, és ha nem ragyogtak volna, ma a föld hideg és kihalt volna, de arra, hogy megérlelje a gyümölcsöt, melyet a múlt idők napjai életre csókoltak, arra csak a ma napsugara képes.

Isten iránti odaadás

Hogy bahá’í életre a maga teljességében szert tehessünk, szükséges, hogy tudatos és közvetlen viszonyba jussunk Bahá’u’lláh-val, amint a napsugár szükséges arra, hogy a liliom vagy a rózsa kifejlődhessék. A bahá’í hívő nem Bahá’u’lláh emberi személyének hódol, hanem Isten Dicsőségének, amely személyében megnyilvánult. Krisztust, Mohamedet és Istennek összes korábbi prófétáit is tiszteli, de Bahá’u’lláh-ban ismeri fel az Isteni ige Hírhozóját az új kor részére, amelyben most élünk, benne látja a nagy Világtanítót, aki azért jött, hogy elődei munkáját folytassa és befejezze.

Sem a hitvalláshoz való értelmi csatlakozás, sem kifogástalan külső magaviselet nem tesz senkit bahá’í-já. Bahá’u’lláh híveitől szívből fakadó, teljes odaadást követel. Csak Istennek van joga ahhoz, hogy ezt követelje; de Bahá’u’lláh úgy beszél, mint Isten Megnyilvánulása, és mint Akaratának Kinyilatkoztatója. A korábbi Megnyilvánulások is világosan szóltak ezen tekintetben. Krisztus például azt mondta: „Aki Engem akar követni, tagadja meg önmagát, vegye fel a keresztjét és kövessen, mert aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, és aki el akarja veszteni életét Én miattam, megtalálja azt.” Ugyanezt követelte más szavakkal követőitől valamennyi isteni Megnyilvánulás. A vallások története tisztán mutatja, hogy amíg ezt a követelést elismerték és teljesítették, a vallások a földi hatalmak ellenkezései és gátlásai, a hívek üldöztetése vagy vértanú halála ellenére is virultak. Ahol ellenben megalkuvás férkőzött be, ott a vallás hanyatlott. Ha divatba jött is, elvesztette erejét, amely a megváltáshoz, a világ átalakulásához szükséges, és elvesztette azt az erejét, hogy csodákat tegyen. Az igazi vallást eddig még soha nem karolta fel a divat. Isten biztosít arról, hogy egykor úgy lesz. Azonban még mindig igaz az, ami Krisztus napjaiban igaz volt, hogy „szűk kapu és keskeny út vezet az életbe, és kevesen vannak, akik megtalálják.” A szellemi születés kapuja, akárcsak a természetes születésé, csak egyenként és csak nagy nehézségek árán engedi át az embereket. Lehet, hogy a jövőben több embernek sikerül ezen a kapun keresztül jutnia, mint a múltban, de ez nem azért lesz, mintha a kapu kibővült volna, hanem azért, mert az emberekben nagyobb lesz a hajlandóság, hogy az Isten által követelt „nagy odaadás”-t teljesítsék; mert hosszú és keserű tapasztalatok kényszeríttették őket arra a belátásra, milyen dőreség az, ha saját útjukon járnak, Isten útjai helyett.

Az igazság keresése

Bahá’u’lláh az igazságosságot köti minden hívőjének lelkére, és így határozza azt meg: (az ember) „szabaduljon meg a meddő képzelgéstől és utánzástól, az egység szemével lássa az Ő dicsőséges keze munkáját, és nézzen minden dolgok mélyére kutató szemmel.”BT, 10:23.

Mindenek előtt szükséges, hogy mindenki Istennek Bahá’u’lláh-ban, mint földi templomban megnyilvánult dicsőségét meglássa és átélje, mert a nélkül számára a bahá’í hit csak puszta név marad értelem nélkül. A próféták felhívása az emberekhez mindig az volt, hogy nyissák ki szemüket ahelyett, hogy becsuknák, és használják értelmüket ahelyett, hogy elnyomnák. Nem a szolgai hiszékenység, hanem a tiszta látás és a szabad gondolkodás képesíti arra az embert, hogy áttörje az előítélet felhőit, hogy lerázza a vak utánzás béklyóit, és elérje az új Kinyilatkoztatás igazságának megvalósulását.

Aki bahá’í hívő akar lenni, legyen az igazság félelmet nem ismerő kutatója, de kutatásaiban ne szorítkozzék egyedül az anyagi síkra. Szellemi felfogóképessége legyen épp oly éber, mint a fizikai. Minden, Isten által az igazság keresésére juttatott képességét használja fel, és ne higgyen semmit meggyőző és szilárd alap nélkül. Ha szíve tiszta és értelme előítéletektől mentes, a komoly keresőnek módjában lesz az isteni dicsőséget megismerni, bármilyen templomban nyilvánul az meg. Bahá’u’lláh továbbá kijelenti:

„… az embernek ismernie kell önmagát és felismernie azt, ami felemelkedéshez vagy lesüllyedéshez, dicsőséghez vagy lealacsonyodáshoz, gazdagsághoz vagy szegénységhez vezet.” – BT, 4:8.

„Minden tudásnak a forrása Isten elismerése – magasztaltassék az Ő dicsősége – és ez csak az Ő Isteni Megnyilvánulásának felismerésével érhető el.” – BT, 10:19.

A Megnyilvánulás a Tökéletes Ember, az ember nagy Példaképe, az emberiség fájának első Gyümölcse. Amíg Őt nem ismerjük, a bennünk rejlő lehetőségeket sem ismerjük. Krisztus mondja, hogy figyeljük meg növésekor a liliomot, és szerinte Salamon teljes dicsőségében sem viselt oly ragyogó ruhát, mint a liliom. A liliom teljesen jelentéktelen gumóból fejlődik. Ha sohasem láttunk volna virágzó liliomot, és sohasem csodálhattuk volna leveleinek és virágjainak makulátlan szépségét, a valóságot, amely a gumójában rejlik, hogyan ismerhettük volna meg! Bármilyen gondosan szedjük is szét, és bármily aprólékosan vizsgáljuk belsejét, mégsem jövünk szépsége nyitjára, amelyet csak a kertész tud életre kelteni. Épp így, míg Isten Megnyilvánulásában tudtunkra adott Dicsőségét nem észleltük, fogalmunk sem lehet arról a szellemi szépségről, mely a mi természetünkben és felebarátunkéban rejlik. Isten Megnyilvánulásának a megismerése és megszeretése, tanításainak a követése által fokonként tudatára ébredünk a bennünk rejlő erőnek és tökéletességnek; csak akkor értjük meg az élet és a világegyetem célját és rendeltetését.

Isten iránti szeretet

Isten Megnyilvánulásának megismerése egyértelmű azzal, hogy szeretjük őt. Egyik lehetetlen a másik nélkül. Bahá’u’lláh szerint az ember teremtésének célja, hogy Istent megismerje és imádja. Egyik írásában így szól:

„Minden feltételes lény teremtésének oka a szeretet volt, amiként azt a jól ismert hagyomány mondja: ’Rejtett kincs voltam, és úgy kívántam, hogy megismerjenek. Ezért életre hívtam a teremtést, hogy megismerjenek engem.’”

És a „Rejtett Szavak”-ban ezt mondja:

„Ó, lét fia! Szeress Engem, hogy szerethesselek! Ha te nem szeretsz Engem, az Én szeretetem sehogyan sem érhet el hozzád. Tudd ezt, ó szolga!” – ARSz 5.

„Ó, csodálatos látomás fia! Saját lelkem lélegzetét leheltem beléd, hogy szerelmesem lehess. Miért hagytál hát el, és kerestél Rajtam kívül más kedvest?” – ARSz 19.

Istent szeretni – ez a bahá’í életének egyetlen célja. Istenben megtalálni legszorosabb társát és legbensőbb barátját, fenséges Imádottját, kinek Jelenléte a legteljesebb öröm, ez az igazi cél! Istent szeretni ugyanaz, mint mindenkit és mindent szeretni, mert minden Istentől van. Az igazi bahá’í tökéletesen szeret. Mindenkit szeretni fog tiszta szívvel, senkit sem gyűlöl. Megvetni sem fog senkit, mert megtanulta, hogy Imádottja arcát lássa miden arcban, és nyomdokait találja meg mindenfelé. Szeretetét nem korlátozza sem vallás, sem nemzet, sem osztály, avagy faj. Bahá’u’lláh így szólt:

„Régen megmondatott: ’A haza szeretete az Istenhit része.’ A Nagyság Nyelve azonban Megnyilvánulásának napján kijelenti: ’Ne az dicsekedjen, aki hazáját szereti, hanem az, aki a világot szereti.’” – BT, 7:13.

Más helyen pedig így szól:

„Áldott, aki jobban szereti felebarátját, mint önmagát. Az ilyen ember bizony … Bahá népéhez számíttatik.” – BT, 6:38.

‘Abdu’l-Bahá azt mondja nekünk, hogy olyanok legyünk, „mint egy lélek sok testben, mert minél jobban szeretjük egymást, annál közelebb leszünk Istenhez.”

Amerikai hallgatóság előtt ezt mondotta:

„Amint a szent Megnyilvánulások isteni vallásai lényegük szerint egyek, ha különböznek is névben és nómenklatúrában. Az ember legyen a fény szerelmese, származzék az bármilyen hajnalhasadásból. Legyen a rózsa szerelmese, fakadjon az bármely talajból. Legyen az igazság keresője, buzogjon az bármely forrásból. Aki a lámpáshoz ragaszkodik, nem a fényt szereti. A földhöz való ragaszkodás nem helyénvaló, annál méltóbb gyönyörködni a földből fejlődő rózsában. A fához való ragaszkodás nem jár haszonnal, annál üdvösebb a gyümölcs áldását élvezni. A dús gyümölcsöt élvezni kell, akármilyen fán nőtt is, bárhol találja is az ember. Az igazság szavát el kell ismerni, bármely ajakról hangzik is el. Az abszolút igazságot el kell fogadni, bármely könyv tartalmazza is. Ha előítéleteket dédelgetünk, tudatlanság és gyalázat forrásaivá lehetnek. A vallások, nemzetek és fajok közötti összetűzések félreértésekből fakadnak. Ha megvizsgáljuk a vallásokat, és végére járunk, mi képezi alapjukat, azt fogjuk látni, hogy egyetért mind, hiszen alapvető igazságuk egyetlen, nem pedig többféle. Ily módszerrel e világ vallásos lelkei mind elérhetik az egységet és megbékélést.”

Majd ismét:

„Minden szeretett lény szeresse a másikat, és ne vonja meg tőle sem vagyonát, sem életét, hanem minden körülmény között arra iparkodjék, hogy boldoggá és szerencséssé tegye felebarátját. De ezek is legyenek önzetlenek és önfeláldozók. Így sugározza be ez a Napfelkelte a láthatárt, így örvendeztesse meg és tegye boldoggá ez a Melódia a népet, így váljék ezen isteni Gyógyír minden betegség csodaszerévé, és így legyen az Igazság Szelleme mindennek kútforrása.” – TAB, Vol. I, p.147.

Lemondás

Az odaadás Istenhez azt is magában foglalja, hogy lemondjunk arról, ami nem Istentől van, azaz le kell mondanunk minden önző, világi, sőt túlvilági vágyról is. Vezessen Isten ösvénye gazdagságon vagy szegénységen, egészségen vagy betegségen, kastélyon vagy börtönön, rózsakerten vagy kínzókamrán keresztül, a bahá’í hívő „Ragyogó megnyugvással” fogadja sorsát. Ez a lemondás nem dőre egykedvűség a környezettel szemben, és nem tétlen belenyugvás rossz viszonyokba; hasonlóan nem megvetése azoknak a javaknak, amelyeket Isten teremtett. Az igazi bahá’í nem lesz érzéketlen, fásult, avagy mindenről lemondó. Isten ösvényén bőségesen fog találni érdekes dolgokat, munkát és örömöt, de erről az ösvényről egy hajszálnyira sem fog letérni élvezethajhászás miatt, sem sóvárogni nem fog az után, amit Isten megtagadott tőle. Mert ha valaki bahá’í hívő lesz, Isten Akarata lesz az ő akarata, mert az Istennel való meghasonlás az egyedüli dolog, amit nem tudna elviselni. Isten ösvényén sem erőszak nem tudja megfélemlíteni, sem bajok nem tudják elcsüggeszteni. A szeretet fénye sugározza be legsötétebb napjait, szenvedését örömmé változtatja, és még vértanúságát is az elragadtatás önkívületévé változtatja. Az életet hősi magasságba emeli, és a halál boldogító eseménnyé válik. Bahá’u’lláh így szól:

„Mert, ki bárki másnak a szeretetét dédelgeti a szívében az Enyém mellett, akár csak egy mustármag erejéig is, képtelen lesz arra, hogy bebocsátást nyerjen Királyságomba.” – Súriy-i-Haykal 99. (A Templom Szúrája)

„Ó, ember fia! Ha szeretsz Engem, fordulj el önmagadtól, és ha az Én örömömet keresed, ne a magadét nézd, hogy meghalhass Bennem, és Én örökkön élhessek benned!” ARSz 7.

„Ó, szolgám! Szabadítsd ki magad e világ béklyóiból, és engedd szabadon lelkedet énednek börtönéből! Ragadd meg az alkalmat, mert nem tér vissza soha többé!” – PRSz 40.

Engedelmesség

Az Isten iránti odaadás magában foglalja a kinyilatkoztatott rendeletei iránt való feltétlen engedelmességet is, még akkor is, ha a rendeletek indító okát nem értjük. A hajós ellenkezés nélkül engedelmeskedik kapitánya parancsainak, még ha nem is tudja azok indító okát, mindamellett nem ismeri el vakon a tekintélyt. Nagyon jól tudja, hogy a kapitány alaposan levizsgázott, és hajózási képességének bőséges bizonyítékát adta. Ha nem így volna, dőreség volna részéről, hogy szolgálja. A bahá’í hívőnek is az a kötelessége, hogy engedelmeskedjék Kapitányának, aki őt megváltja, de oktalan lenne, ha előbb meg nem győződik, hogy ez a kapitány elég bizonyítékát adta-e annak, hogy bizalomra érdemes. Bizonyítékai birtokában azonban az engedelmesség megtagadása részéről még nagyobb dőreség lenne, mert csak akkor arathatjuk bölcsességének áldásait, és csak akkor lehetünk részesei a bölcsességnek, ha a bölcs mesternek tudatosan és nyílt szemmel engedelmeskedünk. Ha a kapitány bármilyen bölcs lenne, de személyzetéből senki sem engedelmeskednék neki, hogyan érhetné el a hajó a kikötőt, vagy hogyan tanulhatná meg a személyzet a hajózás művészetét? Krisztus világosan kijelenti, hogy az engedelmesség a tudáshoz vezető ösvény. Így szólt:

“Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (János VII. 16-17.)

Bahá’u’lláh szerint pedig: „ Az igaz Istenhit és az Ő felismerése csak annak elfogadása által lehet teljes, amit Ő kinyilatkoztatott és mindannak betartása által, amit Ő elrendelt és leírt a Könyvben a Dicsőség Tollával.” – BT, 5:11.

A feltétlen engedelmesség nem népszerű erény a mai demokratikus napokban, és valóban vészt hozó lehet, ha emberi akaratnak teljesen alárendelnők magunkat. De az emberiség egysége csak úgy érhető el, ha valamennyien együtt és mindenki külön-külön teljes összhangba jut az Isteni Akarattal. Amíg ez az Akarat világosan ki nem nyilatkoztatja magát, és míg az emberiség nem mond le minden más vezetőről, és nem engedelmeskedik Isten küldöttének, addig a harc és viszály tovább tart, az emberek folytatják egymás ellen való harcukat, és erejük nagy részét arra pazarolják, hogy felebarátaik törekvéseit keresztezzék ahelyett, hogy egymással összhangban együtt dolgoznának Isten dicsőségéért és a közösség javáért.

Szolgálatkészség

Az Isten iránti odaadás azt is magában foglalja, hogy készséggel legyünk felebarátaink szolgálatára. Istennek másképp nem szolgálhatunk. Ha hátat fordítunk felebarátunknak, Istennek fordítunk hátat. Krisztus szerint: „Amit nem tettetek meg legutolsó testvéreim bármelyikének, azt nekem sem tettétek meg.”

És Bahá’u’lláh is így szól:

„Ó, ember fia! Ha szemed az irgalom felé fordul, mondj le arról, ami neked használ, és törekedj arra, ami az emberiségnek válik majd hasznára. És ha szemed az igazságosság felé fordul, akkor válaszd felebarátod számára azt, amit magadnak is választanál.” – BT, 6:20.

‘Abdu’l-Bahá pedig így szól:

„A Bahá’í Ügyben a művészetek, a tudományok és minden szakma művelése imádságnak számít. Az az ember, aki egy darabka jegyzetlapot készít legjobb képessége szerint, lelkiismeretesen, minden erejét annak tökéletesítésére fordítva, Istent dicsőíti. Röviden, minden erőfeszítés és igyekezet, melyet az ember teljes szívéből valósít meg, imádság, amennyiben a legmagasztosabb indítékok mozgatják, és az a szándék, hogy szolgálja az emberiséget. Az imádság ez: szolgálni az embereket és gondoskodni a szükségleteikről. A szolgálat imádság. Az orvos, aki ellátja a betegeket, méghozzá gyengéden, gondosan, előítélettől mentesen, képviselve az emberi faj összetartásába vetett hitet, szintén Istent dicsőíti.” – Párizsi beszédek, 55.

Tanítás

Az igazi bahá’í hisz Bahá’u’lláh-nak tanításaiban. Bennük találja meg egész élete irányítását és ihletét is, és örömmel közvetíti másoknak is azt a tudást, amely létének kútforrása. Csak így nyeri el teljes mértékben a „Szellem hatalmát és megerősítését”. Nem lehet mindenki ékesszóló szónok, vagy tehetséges író, de mindenki taníthat azzal, hogy „igazi életet él”. Bahá’u’lláh szerint:

„Bahá népének bölcsességgel kell szolgálnia az Urat. Tanítson másokat példát adó életével, és hirdesse Isten Fényét tetteiben. A tettek eredménye hatalmasabb, mint a szavaké.”

De a bahá’í hívő semmi esetre sem erőlteti rá eszméit azokra, akik nem akarják meghallgatni. Az embereket Isten országában fogja vonzani, de nem kísérli meg, hogy erőszakkal terelje oda őket. Olyan ő, mint a jó pásztor, aki nyája előtt megy, és zeneszóval hat rájuk, és nem olyan, mint az, aki a nyáj mögött jár, és kutyával és bottal tereli őket.

Bahá’u’lláh így szól a Rejtett Szavakban:

„Ó, por fia! Bölcs az, ki nem beszél, csak ha meghallgatják, mint ahogy a pohárnok sem kínálja kupáját addig, míg keresőt nem talál, és a szerelmes szíve mélyéről sem tör fel kiáltás, míg szerettének szépségét meg nem pillantja. Ezért a bölcsesség és a tudás magvait csakis a szív tiszta talajába vesd el, és addig tartsd azokat rejtekükön, míg az isteni bölcsesség jácintjai a szívből hajtanak ki, nem pedig sárból és agyagból!” – PRSz 36

Az Ishráqát táblában pedig ezt mondja:

„Ó, Bahá népe! Ti Isten szeretetének hajnalpontjai vagytok és az Ő szerető kedvességének hajnalai. Ne fertőzzétek nyelvetek egy másik lélek szidalmazásával vagy bemocskolásával, és óvjátok szemetek attól, mi nem illendő dolog. Tárjátok elő, mi tiétek. Ha ez kedvezőn fogadtatik, célotok elértétek; ha nem, perelnetek hiába. Hagyjátok magára azt a lelket, és forduljatok az Úrhoz, a Védelmezőhöz, az Önmagától Valóhoz. Ne legyetek szomorúság oka, s még kevésbé egyenetlenségé vagy viszályé. Azt remélem, hogy igaz tudást nyertek az Ő gyöngéd jótéteményeinek fája oltalmában, és úgy cselekedtek, ahogyan azt Isten kívánja. Ti mind egy fának a levelei vagytok és egy óceánnak a cseppjei.” – BT, 8:62

Udvariasság és tisztelet

Bahá’u’lláh így szól:

„Ó, Isten népe! Intve intelek: légy udvarias! Mert mindenek előtt ez az erények fejedelme. Jó annak, akit beragyog az udvariasság fénye, és a becsületesség öltözéke ékesít. Az udvariassággal felruházott ember valóban fenséges rangra jutott. Reméljük, hogy e Bántalmazott és mindenki más is képesek leszünk elérni és gyakorolni ezt, erősen ragaszkodni hozzá és szemünk előtt tartani. Ez egy kötelező parancs, mely a Legnagyobb Név Tollából fakadt.” – BT, 7:15.

Újból és újból ismétli:

„A világ minden nemzete örömben és harmóniában érintkezzék egymással. Érintkezzetek tehát ó emberek minden vallás hívével örömben és jókedvvel.”

‘Abdu’l-Bahá az amerikai bahá’í hívőkhöz intézett levelében ezt mondja:

„Óvakodj! Óvakodj! Hogy szívet ne sérts!

Óvakodj! Óvakodj! Hogy lelket ne bánts!

Óvakodj! Óvakodj! Hogy valakihez barátságtalan ne légy!

Óvakodj! Óvakodj! Hogy senki kétségbeesésének okozója ne légy!

Ha valaki más szívének bánatot vagy más lelkének kétségbeesést okoz, jobb volna, ha nem a földön járna, hanem elrejtőznék a föld legmélyébe.”

Azt tanítja, hogy miként a virágot bimbója magában rejti, akként lakik Isten szelleme is minden ember szívében, legyen bár külseje akármilyen nyers vagy barátságtalan. Ezért az igazi bahá’í minden emberrel úgy bánik, mint a kertész, aki ritka és szép növényt ápol. Nagyon jól tudja, hogy semmiféle türelmetlen beavatkozása nem tudja a bimbót virágzásra fakasztani; csak Isten napfénye képes erre; ezért törekszik arra, hogy ezt az életadó napsugarat eljuttassa minden elborult szívbe és minden sötét otthonba.

Más helyen ‘Abdu’l-Bahá így szól:

„Bahá’u’lláh azt tanítja, hogy minden feltétel mellett és minden körülmény között legyünk megbocsátók, szeressük ellenségünket és tekintsük rosszakaróinkat jóakaróinknak. Ne úgy, hogy a másikat ugyan ellenségnek tekintjük, de békén hagyjuk és elnézők vagyunk vele szemben. Ez képmutatás és nem igazi szeretet. Nem így, hanem barátot kell látni az ellenségben, jóakarót rosszakaróban, és ennek megfelelően kell vele bánni. Szereteted és kedvességed valódi legyen … és ne csak elnézés, mert az elnézés, ha nem jön szívből, képmutatás.” – Star, Vol. IV, p.191.

Az ilyen tanács érthetetlennek és ellentmondónak tűnik fel, amíg meg nem értjük azt, hogy bár a külső emberben gyűlölet és rosszakarat lehet, mégis minden emberben van egy belső szellemi természet, és ez az igazi ember, akitől szeretet és jóakarat eredhet. Ehhez az igazi belső emberhez forduljunk gondolatainkkal és szeretetünkkel. Ha az ébred cselekvésre, akkor a külső ember átalakul és megújhodik.

Elnéző szem

A bahá’í tanok sehol sem parancsolóbbak és hajthatatlanabbak, mint ott, ahol igazi elnézést követelnek felebarátunk hibájával szemben. Krisztus ugyancsak nyomatékosan beszélt erről, azonban ma már szokássá vált, hogy a Hegyi beszédben a „Tökéletesség Tanácsai”-nak olyan megtestesülését lássuk, amely szerint ember nem élhet. Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá mindketten nagy gondot fordítottak annak megmagyarázására, hogy erre vonatkozólag mindent úgy értenek, mint ahogy mondják. A Rejtett Szavakban olvassuk:

„Ó, ember fia! Szót se szólj mások bűneiről, míg önmagad is bűnös vagy! Ha megszeged e parancsot, átkozott leszel, és erről Én tanúskodom.” – ARSz 27.

„Ó, lét fia! Ne kívánd egyetlen léleknek sem azt, amit nem kívánnál önmagadnak, és ne mondd, amit te magad meg nem teszel! Ez parancsom számodra, tartsd meg!” ARSz 29.

‘Abdu’l-Bahá azt tanítja:

„Hallgassuk el mások hibáját, imádkozzunk értük, segítsük jósággal, hogy javítsák hibáikat.

Mindig a jót lássuk, ne a rosszat. Ha valakinek tíz jó és egy rossz tulajdonsága van, a tízet lássuk, az egyet felejtsük el; és ha valakinek tíz rossz és egy jó tulajdonsága van, az egyet lássuk, és a tízet felejtsük el.

Soha ne engedjük meg magunknak, hogy másról rosszat mondjunk, még ha ellenségünk is.”

Egy amerikai barátjának így ír:

„A rágalmazás a legrosszabb emberi tulajdonság, és a legnagyobb bűn, különösen akkor, ha istenhívő szájából ered. Ha olyan eszközt lehetne kitalálni, mely a rágalmazás kapuját örökre bezárná, és ha minden istenhívő ajka csak arra nyílna meg, hogy embertársát dicsérje, akkor a szentséges Bahá’u’lláh tanításai elterjednének, a lelkek felvidulnának, az emberi szellem megdicsőülne, és az emberiség elérné az örökké tartó boldogságot.” – Star, Vol. IV. p. 192.

Alázatosság

Míg egyrészt arra van utasításunk, hogy mások hibáival szemben elnézőek legyünk, és csak erényeiket lássuk, másrészt arról is van rendelkezés, hogy saját hibáinkat meglássuk és erényeinket túl ne becsüljük. Bahá’u’lláh így szól a Rejtett Szavakban:

„Ó, lét fia! Hogyan feledkezhetsz meg saját hibáidról, hogy a másokéval törődj? Átkozott Előttem az, ki így cselekszik.” – ARSz 26.

„Ó, kivándorlók! A nyelvet, melyet az Én említésemre szántam, ócsárlással be ne piszkoljátok! Ha az én tüze úrrá lesz rajtatok, saját hibáitokra emlékezzetek, és ne teremtményeim hibáira, minthogy saját énjét mindenki jobban ismeri, mint ismer másokat.” – PRSz 66.

‘Abdu’l-Bahá így szól:

„Életed Krisztus királyságának megnyilvánulása legyen. Nem azért jött, hogy szolgálatára legyenek neki, hanem hogy ő szolgáljon … Bahá’u’lláh hitében mindenki szolga vagy szolgáló, fivér és nővér. Ha valaki csak egy kissé is jobbnak, egy kissé is többnek érzi magát a többinél, veszedelmes helyzetben van, és amíg az ilyen helytelen gondolkozás csíráit ki nem veti magából, nem alkalmas eszköz arra, hogy Isten Királyságát szolgálja.

Az önmagával való elégedetlenség a haladás jele. Az önmagával megelégedett lélek a sátán megnyilatkozása; aki pedig nincs megelégedve önmagával, az a Kegyelmes megnyilatkozása. Ha ezer jó tulajdonságod van, ne lásd meg azokat; hanem inkább arra törekedj, hogy észrevegyed saját hibáidat és tökéletlenségedet … Bármi haladást mutasson valamely ember, mégis mindig tökéletlen, mert még mindig van cél, melyet még el nem ért. De e felé a cél felé addig el nem ér, amíg saját állapotával elégedetlenséget nem érez, és magasabbra nem törekszik. Az öndicséret az önzés jele.” – Diary of Mirza Ahmad Sohrab (Mirza Ahmad Sohrab naplója), 1914.

Habár utasításunk van, hogy hibáinkat belássuk, és azokat őszintén megbánjuk, határozottan meg van tiltva, hogy bűneinket papoknak vagy másoknak meggyónjuk.

Bahá’u’lláh ezt mondja az „Örömhírek”-ben:

„Ha a bűnös Istenen kívül minden mástól teljesen elszakadt és megszabadult, akkor könyörögjön Hozzá megbocsátásért és felmentésért. A bűnök és vétkek megvallása emberek előtt megengedhetetlen, mivel az sohasem vezetett és soha nem is fog az isteni megbocsátáshoz vezetni. Mi több, az ilyen gyónás emberek előtt megszégyenítést és megalázást jelent, és Isten – magasztaltassék az Ő dicsősége – nem kívánja az Ő szolgáinak megszégyenítését. Ő valóban a Könyörületes, az Irgalmas. A bűnösnek egyedül Isten előtt kell irgalomért könyörögnie az irgalom Óceánjától, megbocsátásért esedezni a nagylelkűség Egétől.” – BT, 3:14.

Igazmondás és megbízhatóság

Bahá’u’lláh ezt mondja a „Tarázát” táblában:

„A negyedik Taráz a megbízhatóságról szól. Valójában ez a biztonság ajtaja mindenki számára, ki e bolygón lakik, és a Mindenek Felett Irgalmas részéről ez a dicsőség záloga. Ki ebből részesül, az bizony a gazdagság és jólét javaiból részesül. A megbízhatóság a legnagyobb kapu, mely a nép nyugalmához és biztonságához vezet. Valóban, minden ügy egyensúlya mindig is ettől függött és függ ma is. Fénye beragyogja a hatalom, a nagyság és jólét minden területét. …

Ó, Bahá népe! A megbízhatóság valóban templomotok legjobb öltözéke és a legdicsőségesebb korona fejeteken. Erősen ragaszkodjatok hát hozzá az Ő parancsára, Ki az Elrendelő, a Mindenről Értesült” – BT, 4:17, 20.

Más helyen így szól:

„A hit lényege kevés szavakban és számos tettekben nyilatkozik meg; tudd bizonyosan, hogy annak, aki többet beszél, mint tesz, a halála jobb, mint az élete.” – BT, 10:13.

‘Abdu’l-Bahá így szól erről:

„Az emberi erények alapja az igazmondás. Igazmondás nélkül haladás és siker teljesen lehetetlen a lélek számára a világok mindegyikében. Ha az emberben megvan ez a szent tulajdonság, elérheti az összes többi isteni tulajdonságot is.” – TAB, Vol. II, p. 459.

„Ragyogjon az igazság és tisztesség fénye arcotokról, tudja meg mindenki, hogy szavatok, akár munkában, akár szórakozásban olyan, melyben bízni, és melyre számítani lehet. Ne önmagatokra gondoljatok, hanem dolgozzatok az egészért.” – Message to the London Bahá’ís (Üzenet a londoni hívőkhöz), 1911. október

Önmegismerés

Bahá’u’lláh állandóan sürgeti azt, hogy az ember valósítsa meg és juttassa teljesen kifejezésre a benne szunnyadó tökéletességeket, valódi benső énjét, amely különbözik korlátolt külső lényétől, és amely legjobb esetben csak temploma, nagyon gyakran azonban börtöne a valódi embernek.

A Rejtett Szavakban így szól:

„Ó, lét fia! A hatalom kezével alkottalak és az erőnek ujjaival teremtettelek téged, és beléd helyeztem világosságom lényegét. Elégedj meg azzal, és ne keress kívüle mást, mert az Én munkám tökéletes, és az Én parancsom kötelező. Ne firtasd és ne is kételkedj benne.”

„Ó, szellem fia! Gazdagnak teremtettelek, miért kényszeríted magad a szegénységbe? Nemessé tettelek, hová alacsonyítod le magad? A tudás lényegéből adtam neked életet, miért keresed a világosságot bárki másnál Rajtam kívül? A szeretet agyagából formáltalak téged, miért, hogy mégis másokkal törődsz? Önmagadba nézz, hogy megtalálhass Engem, ki benned lakozik hatalmasan, erősen, és önmagamtól létezőn.” – ARSz 12, 13.

„Ó, szolgám! Olyan vagy te, mint egy finoman megmunkált kard, mely hüvelyében nyugszik, és értéke rejtve marad a műértő szeme elől. Jöjj hát elő énednek és a vágynak burkából, hogy értéked felragyogjon és nyilvánvalóvá váljék az egész világ előtt.”

„Ó, barátom! Te vagy a nap szentségem égboltozatán: ne engedd, hogy a világi szenny elhomályosítsa ragyogásodat. Tépd le a nemtörődömség fátylát, hogy a felhők mögül előragyoghass, és a földön mindent az élet köntösébe öltöztethess.” – PRSz 72, 73.

Bahá’u’lláh hívőit kétségtelenül olyan magasztos és fenséges életre szólítja fel, amelynél az emberi lehetőségek széles keretében nincs magasztosabb és szebb, amire ember vágyhatik. Szellemi énünk felismerése azon magasztos igazságnak megnyilvánulása, hogy Istentől vagyunk és Hozzá térünk vissza. Az Istenhez való visszatérés a bahá’í hívő legdicsőbb célja; de e cél eléréséhez vezető egyedüli ösvény az engedelmesség, amellyel tartozunk kiválasztott Hírnökeinek, és különösen a mai idők Hírnökének, Bahá’u’lláh-nak, az új korszak prófétájának.

6. AZ IMA

„Az ima létra, melyen mindenki felemelkedhetik az Égbe.” – Mohamed

Társalgás Istennel

„Az ima”, mondja ‘Abdu’l-Bahá, „Istennel való társalgás”. Hogy Isten Szándékát és Akaratát az embereknek tudtára adhassa, oly nyelven kell velük beszélnie, amelyet megértenek, és ezt szent prófétái útján teszi. Amíg a próféták földi életet élnek, szemtől szemben beszélnek az emberekkel, és közvetítik Isten Kijelentéseit, haláluk után feljegyzett szavaik és írásaik útján érintkeznek az emberek lelkével. De ez nem egyedüli módja annak, hogy Isten az emberekkel megértesse magát. Megvan a „Szellem nyelve”, melynek közvetítésével Isten szavaktól vagy írástól függetlenül is beszél az emberekhez, és megvilágosítja az igazságot keresők szívét, bárhol vannak, bármely fajhoz tartoznak, bármely nyelven beszélnek. A Megnyilvánulás ennek a nyelvnek az útján folytatja érintkezését a hívőkkel az anyagi világból való eltávozása után is. Krisztus keresztre feszítése után is érintkezett tanítványaival, és megihlette őket. Sőt azután még nagyobb volt rájuk gyakorolt befolyása, mint azelőtt. Ugyanezt látjuk más prófétáknál is. ‘Abdu’l-Bahá gyakran beszél erről a szellemi nyelvről. Például ezt mondja:

„Az ég nyelvén – a szellem nyelvén kellene beszélnünk, mert van nyelve a szellemnek és a szívnek is. Ez annyira különbözik a mi nyelvünktől, mint a mienk az állatokétól, amelyek csak hangokkal vagy kiáltással fejezhetik ki magukat.

A szellem nyelve Istenhez szól. Ha imádkozva, külső dolgoktól mentesen, Istenhez fordulunk, mintha Isten szavát hallanók szívünkben. Szavak nélkül beszélünk, érintkezünk és társalgunk Istennel és halljuk feleletét is … Mindnyájan hallhatjuk Isten szavát, ha fel tudunk emelkedni az igazi szellemi magaslatra.” (Egy beszélgetésből, melyet Miss Ethel J. Rosenberg jegyzett fel.)

Bahá’u’lláh kijelentése szerint a magasabb szellemi igazságok csak ilyen szellemi nyelv segítségével közölhetők. A mondott vagy írott szó erre teljesen alkalmatlan. „A hét völgy” című kis könyvében, amelyben leírja zarándokoknak útját kezdetleges lakóhelyükről az Isteni Otthonba, az útközben elért fejlettebb állomásokról, így szól:

„Megbotlik a nyelv, ha ezen három Völgyet kívánja leírni, s bennszakad a szó. A toll e tartományba be nem lép, s a tinta csupán foltot hagy. …a belső jelentés ezen misztériumát csak szív suttoghatja el szívnek, s kebel közölheti bizalmasan másik kebellel” – A hét völgy, 26.o.

Az áhítatos lelkiállapot

‘Abdu’l-Bahá arra vonatkozólag, hogy miként érhetjük el azt a szellemi állapotot, mely lehetővé teszi Istennel való társalgásunkat, ezt mondja:

„Igyekeznünk kell ezen állapot elérésére, mégpedig úgy, hogy elkülönítjük magunkat a világ minden dolgától, az emberektől, és egyedül Istenhez fordulunk. Elérése azonban erős akaratot kíván, és éppen azért meg kell dolgoznunk érte, és törekednünk kell utána. Csak úgy érhetjük el, ha kevesebbet gondolunk és törődünk anyagi dolgokkal, és többet foglalkozunk a szellemiekkel. Minél jobban eltávolodunk az egyiktől, annál közelebb vagyunk a másikhoz. Rajtunk áll a választás.

Szellemi megfigyelő tehetségünket, belső énünket kell feltárnunk, hogy Istent megláthassuk. Minden az Isteni Szellem fényét fogja nekünk visszatükröztetni.” – Ima, meditáció és áhítat, 15.o.

Bahá’u’lláh így írt:

„A kereső … minden nap hajnalán társalogjon Istennel, és teljes lelkével tartson ki Imádottja keresésében. Minden szeszélyes gondolatot emésszen el az Ő szerető említésének lángjával” – Gyöngyszemek, 125:3.

Hasonlóképpen ‘Abdu’l-Bahá kijelenti:

„Ha az ember megengedi a szellemének, hogy a lelkén keresztül megvilágosítsa a megértését, akkor ő magába foglalja az egész teremtést… Ha azonban az ember nem nyitja meg elméjét és szívét a szellem áldásaira, s lelkét az anyagi oldal felé fordítja, természetének testi mivolta felé, akkor magas állásából lecsúszik, és az alacsonyabb rendű állatvilág lakóinál is alantasabbá válik.” – PB, 31:5-6.

Megint Bahá’u’lláh imígyen ír:

„Szabadítsátok meg lelketeket, ó emberek, az önösség gúzsától és tisztítsátok meg minden ragaszkodástól Rajtam kívül. A Rólam való megemlékezés megtitsztít minden dolgot a szennytől, bár látnátok…

Úgy zengd ó szolgám, az Isten verseit, melyeket kaptál, … hogy dallamod édessége lángra lobbantsa saját lelkedet és magához vonzza minden ember szívét! Aki elszavalja szobája magányában az Isten által kinyilatkoztatott verseket, annak szavai illatát a Mindenható szertesuhanó angyalai fogják szétszórni…” – GY 136:1-2.

A közvetítés szükségessége

‘Abdu’l-Bahá szerint:

„Az ember és a Teremtő között szükség van közvetítőre, mégpedig olyan közvetítőre, aki az Isteni Ragyogás teljes fényét átveszi, és az emberiség fölé sugározza, amiként a földi légkör megkapja és kisugározza a nap sugarait.” – Divine Philosophy (Isteni bölcselet), p. 8.

„Ha imádkozni akarunk, figyelmünket határozott dologra kell összpontosítanunk. Ha Istenhez fordulunk, meghatározott központhoz kell szívünket irányítanunk. Ha az ember Istent nem a Megnyilvánulásán keresztül, hanem más módon imádja, előbb fogalmat kell alkotnia Istenről. Ezt a fogalmat elméje alkotja. Mivel azonban a véges nem értheti meg a Végtelent, Isten sem érthető meg ezen módon. Amiről az ember saját elméjével alkot fogalmat, azt megérti. De azt, amit meg tud érteni, az nem Isten. Az az Istenről alkotott fogalom, melyet az ember alkot, csak ábránd, képzelet, illusio. Az ilyen elképzelés és a Legfőbb Lény között nincs kapcsolat.

Ha valaki Istent meg akarja ismerni, meg kell találnia azt a tökéletes tükörben, Krisztusban vagy Bahá’u’lláh-ban. Az Istenség Napját e tükrök bármelyike visszatükrözi.

A fizikai napot ragyogásáról, fényéről és melegségéről ismerjük meg, így ismerjük meg Istent, a Szellemi Napot is, midőn a Megnyilvánulás templomából hinti szét sugarait, tökéletes tulajdonságairól, tulajdonságai szépségéről és fényének ragyogásáról.” (Mr. Percy Woodcock-kal folytatott beszélgetés Akkóban, 1909.)

Majd pedig ezt mondja:

„Amíg a Szentlélek nem lesz közbenjáró, az ember nem juthat Isten adományainak közvetlen birtokába. Ne hagyd figyelmen kívül a nyilvánvaló igazságokat, mert hiszen magától értetődő, hogy tanító nélkül a gyermeket nem lehet tanítani, és a tudás is egyike Isten adományainak. A földet felhőkből áradó eső nélkül nem boríthatja fű, és növényzet; ezért a felhő a közvetítő az isteni adományok és a föld között … A fénynek is központja van. Ha valaki máshol keresi azt, mint a központjában, sohasem érheti el… Fordítsd figyelmedet Krisztus kora felé. Sokan azt hitték, hogy a messiási kijelentések nélkül elérhető az igazság, de éppen ez a képzelődésük okozta, hogy elvesztették azt.” – TAB, Vol. III, p. 591-592.

Aki Istent imádni törekszik, és nem fordul Megnyilvánulásához, hasonló a börtönben sínylődő emberhez, aki képzelete játékával próbálja elérni a napfény ragyogását.

Az ima nélkülözhetetlen és kötelező

Határozott utasítások kötelezik imára a bahá’í hívőt. Bahá’u’lláh a Kitáb-i-Aqdas-ban ezt mondja:

„Szavaljátok Isten verseit minden reggel és estidőben. Ki őket nem szavalja, nem bizonyult hívnek Isten Szövetségéhez és Testámentumához, s aki e Napon elfordul e szent versektől, azok közül való, kik az örökkévalóság óta elfordultak Istentől. Féljétek Istent, ó, szolgáim, mind és egyenként is. Ne kérkedjetek a versek sok olvasásával és az éjjeli és nappali rengeteg ájtatoskodással; mert ha valaki akár egyetlen verset is örömmel, átszellemülten olvas, többet nyer, mintha fásultan végigolvasná Isten, a Veszélyben Oltalmazó, az Önmagától Való összes Szent Könyvét. Annyit olvassatok Isten verseiből, hogy ne fogjon el bágyadtság vagy levertség. Ne terheljétek meg lelketeket azzal, mi kimeríti és elnehezíti, inkább azzal [tápláljátok], mi könnyűvé teszi és felemeli, hogy az Isteni igék szárnyain suhanhasson az Ő testet öltött jeleinek Hajnalpontja felé; ez vonz titeket közelebb Istenhez, ó, bár megértenétek.” – KA, 149.

‘Abdu’l-Bahá így ír egyik levelezőjéhez:

„Oh lelki barátom! Tudd meg, hogy az ima nélkülözhetetlen és kötelező, és hogy alóla az ember semmi szín alatt sem menthető fel, amíg csak elméjében egészséges, vagy valami legyőzhetetlen akadály vissza nem tartja.” – TAB, Vol. III, p. 683.

Egy levélíró ezt kérdezte tőle: „Miért imádkozzunk? Mi értelme ennek, hiszen Isten mindent bölcsen elrendezett, és minden ügyet a legnagyobb rendben intéz el, – ezért mi az értelme annak, hogy kérjük Őt, kifejezzük óhajainkat, és segítségért könyörgünk Hozzá szükségünkben?”

‘Abdu’l-Bahá így felelt:

„Tudd meg, hogy a gyengének az Erőshöz könyörögnie kell, a segítséget kérőnek pedig a dicső Mindenhatóhoz kell folyamodnia. Ha valaki Urához imádkozik, Ő Hozzá fordul és bőkezűségének tengeréből kér; az ilyen ima fényt hoz szívébe, világosságot szemébe, életet a lelkébe és felemeli egész lényét.

Figyeld meg, hogy ha fohászkodol Istenhez: ’A Te neved az én gyógyulásom,’ – már ez is mennyire felvidítja szívedet, és gyönyörködteti lelkedet. Isten szeretetének szelleme emeli elmédet Isten királyságához! Ezzel a felemelkedéssel az ember tehetségei és képességei növekednek. Ha az edény tágul, növekszik annak a víznek a mennyisége is, amit magába fogadhat, és ha a szomjúság égetőbb, a felhők adománya jobban felüdíti az ember lelkét. Ez az ima rejtélye, és azért van értelme annak, hogy óhajainknak kifejezést adjunk.” – Ima, 14.o.

Bahá’u’lláh három napi kötelező imát nyilatkoztatott ki. A hívő szabadon választ e három közül, ámde kötelessége, hogy egyet közülük elmondjon, mégpedig oly módon, ahogy Bahá’u’lláh előírta.

Gyülekezeti ima

A Bahá’u’lláh által a bahá’í-ok számára előírt kötelező imák magányosan elmondandók. Bahá’u’lláh egyedül a Halottakért mondott imát írta elő közös imaként, s ennél egyetlen követelmény, hogy közben mind aki fölolvassa, mind pedig az összes jelenlévő álljon. Ebben különbözik az iszlám közösségi ima gyakorlatától, amelyben a hívők az imát vezető imám mögött sorakoznak föl több sorban, s ami nem megengedett a bahá’í Hitben.

Eme rendelkezések abból fakadnak, hogy Bahá’u’lláh eltörölte a hivatásos papságot, ámde nem jelentik, hogy Ő ne tulajdonított volna értéket a közös imára történő összegyűlésnek. Az imára való összegyűlés értékéről a következőképpen szólt ‘Abdu’l-Bahá:

„Azt mondhatja valaki: ’Istenhez mindenkor imádkozhatom, amikor óhajtom, midőn a szívem érzelmei Istenhez vonzanak; akár a vadonban vagyok, vagy a városban, vagy bárhol legyek. Miért menjek hát én oda, ahol mások gyülekeznek össze meghatározott napon, meghatározott órában, hogy imámat az övékével egyesítsem, ha éppen nem lennék olyan lelki dispositióban, hogy imádkozzam?’

Az ilyen gondolkodás céltalan képzelődés, mert ahol sokan vannak együtt, erejük nagyobb. Különálló és egyedül harcoló katonának nincs annyi ereje, mint egy seregnek. Ha a lelki harc minden katonája együtt van, ezek egyesített lelki érzelmei is egymást segítik, és imájuk meghallgatásra talál.” (Miss Ethel J. Rosenberg jegyzeteiből)

Az ima a szeretet nyelve

Másik hívőnek, aki azt kérdezte, hogy szükséges-e az ima, hiszen feltehető, hogy Isten minden szív kívánságát tudja, így felelt ‘Abdu’l-Bahá:

„Ha valaki szereti a barátját, ezt meg is akarja neki mondani. Habár tudja, hogy barátja érzi a szeretetet, mégis közölni akarja vele … Isten ismeri mindenki szíve vágyait, de az imádkozás ösztöne természeti adottság, mely az embernek Isten iránt érzett szeretetéből ered …

Az ima ne szavakban, hanem gondolatokban és odaadásban nyilvánuljon meg. Ha a szeretet és a vágyakozás hiányzik belőle, hiába kíséreljük meg és erőltetjük. A szavaknak szeretet nélkül nincs értékük. Ha valaki kellemetlen kötelesség gyanánt beszél veled anélkül, hogy a találkozás szeretetet vagy örömet okozna neki, kívánod-e a vele való társalgást?” – Ima, 15.o.

Más beszélgetése alkalmából ezt mondotta:

„Az emberek a legmagasztosabb imában csak Isten szeretetéért imádkoznak, és nem azért, mintha Tőle vagy a pokoltól félnének, és ajándékot és a mennyországot remélnék. Ha valaki emberi lényt szeret, lehetetlen, hogy ne említse szerelmesének nevét. Mennyivel nehezebb, hogy tartózkodjék Isten nevének említésétől az, aki megszerette Őt … A szellemi életet élő ember nem talál örömet semmi másban, csak Istenről való megemlékezésben.” – Ima, 15.o.

Szabadulás a bajokból

A próféták tanításai szerint a betegség, vagy a bajoknak minden más alakja az isteni parancsokkal szemben való engedetlenség folyománya. ‘Abdu’l-Bahá közvetve még az árvizek, orkánok és földrengések által okozott szerencsétlenségeket is ennek tulajdonítja.

A megtévelyedést követő szenvedés azonban nem bosszúálló, hanem nevelő és gyógyító hatású. Istennek intő szava, mely tudtára adja az embernek, hogy letért a helyes útról. Ha a szenvedés rettenetes, ez csak azért van, mert a rossztett veszedelme még rettenetesebb, ugyanis a „bűnnek zsoldja a halál”.

Ha a baj az engedetlenség következményének tudható be, akkor a bajból való szabadulás csak engedelmesség útján érhető el. Erre vonatkozólag sem véletlennek, sem bizonytalanságnak nincs helye. Az Istentől való elfordulás elkerülhetetlenül bajt, az Istenhez való fordulás pedig feltétlenül áldást hoz.

Minthogy az egész emberiség egységes szervezet, minden egyén jóléte nemcsak a saját, hanem a felebarátai magaviseletétől is függ. Ha valaki rosszat tesz, attól kisebb vagy nagyobb fokban mindenki szenved; ha valaki jót cselekszik, mindenki érzi annak áldását bizonyos mértékig, mindenki viseli felebarátja terheit, és az emberiség legjobbjai azok, akik a legnagyobb terheket viselik. A szentek mindig sok megpróbáltatáson mentek át, és a legnagyobb mértékben a próféták szenvedtek. Bahá’u’lláh így szól a Bizonyosság Könyvében:

„Kétségkívül tudsz azokról a gyötrelmekről, a szegénységről, a bajokról és a megaláztatásokról, melyek minden Prófétával megestek, társaival együtt. Biztosan hallottad, miként küldték követőik fejét ajándékul más városoknak” KI, 80.

Mindez nem azért történt, mintha a szentek és próféták több büntetést érdemeltek volna, mint más emberek. Bizony sokszor ők mások bűneiért szenvedtek, és vállalták a szenvedést másokért. Az emberiség javát nézik, és nem a saját javukat. Aki az emberiséget igazán szereti, nem azért imádkozik, hogy mint egyén szabaduljon a szegénységtől, betegségtől vagy sorscsapástól, hanem azért, hogy az emberiség szabaduljon meg a tudatlanságtól, a tévedéstől és mindazon bajoktól, amelyek ezekből elkerülhetetlenül származnak. Ha egészséget vagy vagyont kíván a maga részére, azért teszi, hogy Isten Királyságát szolgálhassa, ha pedig a fizikai egészség és vagyon tőle megtagdtatik, sorsát „ragyogó nyugalommal” viseli, mert jól tudja, hogy mindabban, ami Isten ösvényén éri őt, igazságos bölcsesség rejlik.

‘Abdu’l-Bahá így mondja:

„Nem véletlenül ér minket fájdalom és szomorúság, az Isteni Kegyelem bocsájtja őket ránk önmagunk tökéletesítéséért. Boldogságában az ember elfeledkezhet Istenről; amikor azonban fájdalom éri és körülveszi a szomorúság, akkor megemlékezik az ő Atyjáról, aki a Mennyekben van, és aki képes megszabadítani őt megaláztatásaitól. … Minél többet csiszolódik egy ember, annál nagyobb lesz a megnyilvánuló lelki erényeinek a termése.”– PB, 14:6-9.

Első pillanatra úgy tűnik fel, mintha nagy igazságtalanság lenne az, ha ártatlan szenved bűnös miatt. ‘Abdu’l-Bahá megnyugtat minket, hogy az igazságtalanság csak látszólagos, mert hosszú távon a tökéletes igazságosság érvényesül. Ezt írja:

„Ami a csecsemőket, gyermekeket és a gyengéket illeti, akik az elnyomók keze alatt szenvednek … ezek a lelkek jutalmukat elnyerik a másvilágon … Ez a szenvedés Isten legnagyobb kegyelme. Valóban, Istennek ez a kegyelme sokkal értékesebb, mint a világ minden java, mint minden gyarapodás és fejlődés a halandóság ezen világában.” – TAB, Vol. II, p. 337.

Az ima és a természet törvényei

Sokan nem tudnak hinni az ima hatásában, mert szerintük az ima meghallgatása a természeti törvényekbe való önkényes beleavatkozást jelentené. Hasonlat segíthet ezt a problémát feloldani. Ha vaspor fölé mágnest teszünk, a vaspor emelkedik, és a mágneshez tapad, de ez nem jelent semmiféle beleavatkozást a gravitáció törvényébe. A nehézkedés ereje épp úgy hat most is a vasporra, mint azelőtt. Az történt csupán, hogy egy felsőbb erőt kapcsoltunk be, egy másik erőt, melynek működése azonban épp oly szabályos és kiszámítható, mint a nehézkedés törvénye. Bahá’í felfogás szerint az ima is felsőbb erőt hoz működésbe, amely aránylag még kevésbé ismert. De úgy látszik, nem forog fenn olyan ok, mely azt a hitet kelthetné, hogy ezen erő hatásában önkényesebb, mint a fizikai erők. Csak annyi a különbség, hogy ezt az erőt még nem tanulmányozták eléggé, és nem kutatták ki kisérleti úton, és ezért hatása a mi tudatlanságunk folytán tűnik fel titokzatosnak és kiszámíthatatlannak.

Sok embert zavarba hozó nehézség az is,hogy szerintük az ima nagyon gyenge ahhoz, hogy a benne kért nagy eredményt elérje. Most is hasonlat segítsen, hogy megvilágítsuk ezt a nehézséget. Ha egy vízmedence zsilipjénél csak kis erőt alkalmazunk is, óriási nagy vízmennyiséget tudunk felszabadítani, és szabályozni, vagy ha egy tengeri gőzös kormánykerekénél használjuk az erőt, az óriási hajó járását szabályozhatjuk. A bahá’í hívők meggyőződése szerint az az erő, amely imáinkra feleletet ad, Istennek kimeríthetetlen hatalma. Az imádkozónak az a feladata, hogy annyi kis erőt alkalmazzon, amennyi a folyamat megindításához, és az isteni bőkesűség irányának meghatározásához szükséges, mert ez mindig készen áll arra, hogy szolgálja azokat, akik vele élni tudnak.

Bahá’í imák

Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá megszámlálhatatlan imát adtak a hívőknek különböző időkre és különböző célokra. Az imáikban megnyilvánuló felfogás fenségének és eszmei mélységének minden gondolkodóra nagy befolyást kell gyakorolnia, de jelentőségüket csak akkor tudjuk kellően értékelni és befolyásukat minden jóra megérteni, ha mindennapi életünk rendszeres és lényeges alkotó részévé tesszük az imádkozást. Sajnos, e könyv terjedelmére való tekintettel csak néhány rövidebb válogatást közölhetünk ezekből az imákból. További példákat a könyv végén felsorolt kiadványokban találhat az olvasó.

– Bahá’u’lláh-tól:

„Ó, Uram! Engedd, hogy a Te szépséged legyen a táplálékom, a Te jelenléted oltsa szomjamat, a Te jóindulatod legyen a reménységem, a Te dicsőítésed a cselekvésem, a Rólad való emlékezés az útitársam, a Te uralmad hatalma az oltalmazóm. Engedd, hogy a Te lakhelyed legyen az én otthonom. Valóban, Te vagy a Mindenható, a Mindenek Felett Dicső, a Leghatalmasabb

„Tanúságot teszek, ó Istenem, hogy azért teremtettél, hogy megismejelek és imádjalak Téged. Bizonyságot teszek ebben a pillanatban az én erőtlenésgemről és a Te hatalmadról, az én szegénységemről és a Te bőségedről. Nincs más Isten csak Te, a Veszélyben Oltalmazó az Önmagától Való.”

„Ó, Istenem, ó, Istenem! Egyesítsd szolgáid szívét, és tárd fel nékik a Te nagy célodat! Engedd, hogy kövessék parancsolataidat, és tartsanak ki a Te törvényed mellett! Segítsd őket, ó, Isten, igyekezetükben, s adj erőt nékik, hogy szolgálhassanak Téged! Ó, Isten! Ne hagyd magukra őket, de vezéreld lépéseiket a Te mindentudásod fényével, és vidítsd fel szívüket szereteteddel! Valóban, Te vagy az ő Segítőjük és Uruk.”

‘Abdu’l-Bahá-tól:

„Ó, kegyes Urunk! Egy tőről fakasztottad Te az összes embert, s egy háztartásba rendelted őket. Szent Színed előtt mind a Te szolgád, és az egész emberiség a Te sátrad alá húzódik, mindegyikük a Te bőségasztalodhoz gyűlik, és mindet a Te Gondviselésed fénye ragyogja be.

Ó, Isten! Kegyes vagy Te mindenkihez, Te gondoskodsz mindenkiről, Te oltalmazol mindenkit, Te lehelsz életet mindenkibe. Te ruházol fel minden egyes embert képességekkel és adottságokkal, és mindegyikük Irgalmad Óceánjába merítkezik.

Ó, kegyes Urunk! Egyesítsd őket mind. Béküljenek ki a vallások egymással, és tedd a nemzeteket eggyé, hogy egy családnak lássák egymást, és egy otthonnak az egész földet. Hadd éljenek együtt tökéletesösszhangban.

Ó, Isten! Bontsd ki az emberiség egységének zászlaját.

Ó, Isten! Hozd el a Legnagyobb Békét! Forraszd eggyé, ó, Isten, a szíveket.

Ó, kegyes Atyánk, Istenünk! Vidítsd fel szívünket szereteted illatával. Ragyogd be szemünket Vezérleted Fényével. Örvendeztesd meg fülünket Szavad dallamával, és védelmezd mindegyikünket Gondviselésed várában.

Te vagy a Hatalmas és Erős, Te vagy a Megbocsátó, és Te vagy, Ki elnézi az emberiség hibáit.”

 

„Oh Te Mindenható! Én bűnös vagyok, de Te a megbocsátó vagy! Én tökéletlen vagyok, de Te elnéző vagy. Én a bűnök sötétségében vagyok, de Te a megbocsátás fénye vagy!

Ezért, kegyes Isten, bocsásd meg bűneimet, juttass nekem javaidból, nézd el hibáimat, részesíts oltalmadban, meríts Türelmed forrásába és gyógyíts ki minden betegségből és bajból!

Tisztíts meg és szentelj meg. Juttass nekem részt Szentséged áradatából, hogy szomorúság és bánat megszűnjék, hogy öröm és boldogság szálljon reám, hogy a kétségbeesést és reménytelenséget vidámság és bizalom váltsa fel, a félelem helyére pedig bátorság lépjen.

Valóban, Te vagy a Megbocsátás, a Könyörület, és Te vagy a Nagylelkűség, a Szeretet!”

 

„Ó, könyörületes Isten! Köszönet Néked, mert megébresztettél és öntudatra keltettél. Látó szemet adtál nékem, és halló füllel tiszteltél meg, elvezettél királyságodba, és ösvényedre irányítottad lépteim. Megmutattad nékem a helyes utat, és Általad beléphettem a Szabadulás Bárkájába. Ó, Isten! Tarts meg állhatatosságban, és tégy engem szilárddá és hűségessé. Védj meg az erőszakos próbáktól, és óvj és oltalmazz engem Szövetséged és Testamentumod gránitfalú erődjében. Te vagy az Erős. Te vagy a Látó. Te vagy a Halló.

Ó, Te, a könyörületes Isten! Adj nékem olyan szívet, melyet üvegként ragyoghat be szereteted fénye, és tölts el olyan gondolatokkal, melyek a mennyei kegyelem erejével rózsakertté változtathatják e világot.

Te vagy a Könyörületes, az Irgalmas. Te vagy a Hatalmas, Jóakaró Isten.”

A bahá’í imák azonban nem szorítkoznak előírt formákra, akármilyen fontosak is azok. Bahá’u’lláh azt tanítja, hogy az ember egész élete legyen imádság. Az igazi szellemben végzett munka istentisztelet; és minden gondolat, szó és tett, mely Isten dicsőségét hirdeti és felebarátunk javát szolgálja – ima, a szó legigazibb értelmében.

7. EGÉSZSÉG ÉS GYÓGYÍTÁS

„Isten felé való fordítása az arcnak gyógyítja a testet, a szellemet és a lelket.”
– ‘Abdu’l-Bahá

Test és lélek

Bahá’í tanítás szerint az emberi testnek ideiglenes rendeltetése van a lélek fejlődésében. Ha megfelelt rendeltetésének, félreállíttatik; akárcsak a tojás héja, amely a csirke fejlődésében ideiglenes célt szolgál, és ha céljának megfelelt, összetörik és tönkremegy. ‘Abdu’l-Bahá szerint a fizikai test nem képes a halhatatlanságra, mert atomokból és molekulákból összetett szerv, amelynek, mint minden összetett szervnek, idővel újra fel kell bomolnia.

A test a léleknek szolgája legyen, és nem ura. De készséges, engedelmes és odaadó szolgája legyen, és ezért oly kíméletes elbánásban legyen része, mint amilyet a jó szolga érdemel. Ha nem megfelelő kezelésben részesül, abból betegség és baj származik, káros következményekkel úrra, szolgára egyaránt.

Minden élet egysége

Az életformák és életfokok miriádjainak lényegében való egysége Bahá’u’lláh alaptételeinek egyike. Fizikai egészségünk olyan szoros összefüggésben van elmebeli, erkölcsi és szellemi egészségünkkel, felebarátaink egyéni és szociális egészségével, sőt még az állatok és növények életével is, hogy mindezek sokkal nagyobb mértékben gyakorolnak befolyást egymásra, mint azt általában képzeljük.

Nincs a prófétának rendelkezése, az élet bármely körülményére vonatkozik is, amely ne lenne vonatkozásban a test egészségével is. Néhány tanítás azonban határozottan a testi egészséggel foglalkozik, és ezeket akarjuk most tanulmányunk tárgyává tenni.

Egyszerű élet

‘Abdu’l-Bahá ezt mondja:

„Takarékosság az emberi boldogulás kulcsa. A tékozló örök bajban él. A tékozlás megbocsáthatatlan bűn, bárki kövesse is el. Sosem szabad folyondár gyanánt másokon élősködnünk. Mindenkinek legyen kenyérkereső hivatása, akár szellemi, akár kétkezi, s mindenki éljen tiszta, egyenes, becsületes életet, példát adván így másoknak is a tisztaságról. Királyibb dolog beérni száraz kenyérhéjjal, mint bőséges lakomákban dúskálni mások zsebének terhére. Az elégedett ember elméje mindig békességes, szíve mindig nyugodt.”

A húsételt nem tiltja el, de `Abdu’l-Bahá ehhez hozzáteszi a következőket:

„A jövő élelme a gyümölcs és a gabona lesz. Eljön az idő, mikor az ember nem eszik többé húst. Az orvostudomány még gyermekkorát éli, de azt mégis kimutatta már, hogy az a természetes élelem, amit a föld terem.” – Julia M. Grundy, Ten Days in the Light of Acca (10 nap Akkó fényében)

Alkohol és kábítószerek

Bahá’u’lláh határozottan megtiltja a kábító és részegítő szerek használatát, s csak azt a kivételt engedi meg, ha betegség idején gyógyszerül használnak.

Életörömök

A bahá’í tanítások alapja a mértékletesség, és nem az aszkéta élet. Az élet nyújtotta jó és szép dolgok élvezetére, úgy az anyagiakat, mint a szellemieket illetve, nemcsak bátorít, hanem kötelességünkké is teszi. Bahá’u’lláh szerint: „Ne foszd meg magad attól, ami részedre teremtetett.” Továbbá: „Kötelességtek, hogy arcotok örömöt és vidámságot tükrözzön.”

‘Abdu’l-Bahá így szól:

„A teremtésben minden az ember kedvéért teremtődött, ő a teremtés koronája, és legyen hálás az isteni adományokért. Minden anyagi dolog miérettünk van, és hálánk érzetében ébredjünk annak tudatára, hogy az élet isteni jótétemény. Ha unjuk az életet, hálátlanok vagyunk, mert anyagi és szellemi létünk is az isteni kegyelem látható bizonyítéka. Ezért legyünk boldogok, és töltsük időnket Isten dicsőítésével, és minden dolgot értékeljünk kellően.” – Divine Philosophy (Isteni bölcselet)

Midőn ‘Abdu’l-Bahá-t megkérdezték, hogy a bahá’í tanításnak a szerencsejátékokra vonatkozó tilalma kiterjed-e mindenfajta játékra, így felelt:

„Nem. Sok játék ártatlan, és nem okoz bajt, ha időtöltésből játsszák, csak akkor rejt veszélyt magában, ha az időtöltés időpazarlássá fajul. Isten szent ügye az időpazarlást nem engedheti meg, csak a szórakoztató játékokat, mint pl. a testgyakorlatot, amelyek a testi erőket felüdítik.”

Tisztaság

Bahá’u’lláh a Legszentebb Könyvben így szól:

“Oly állhatatossággal kapaszkodjatok a kifinomultság kötelébe, hogy ruházatotokon a piszoknak nyoma se lássék. … Légyetek a tisztaság leglényege az emberek között.” – KA 74

”Tiszta vízbe merítkezzetek; nem megengedett néktek, hogy használt vízben fürdőzzetek. … Mert bizony azt kívánjuk, hogy titeket a Paradicsom földi testet öltésének lássunk, hogy belőletek olyan illat szálljon, mely megörvendezteti Isten kegyeltjeinek szívét.”  – KA 106.

Mirzá Abu’l-Fadl „Bahá’í Proofs” (Bahá’í bizonyítékok) című könyvében leírja, hogy ezek a rendelkezések milyen fontosak, különösen Kelet némely részeiben, ahol gyakran szennyes vizet használnak háztartási célokra, fürdésre, sőt ivásra is, és ahol emiatt rettenetesen egészségtelen állapotok vannak, melyek sok, egyébként elkerülhető betegséget és bajt is okoznak. Ezeket az állapotokat, melyeket gyakran az ott uralkodó vallás is jóváhagyni látszik, a keleti népek között csak olyan emberek rendelkezései tudják megváltoztatni, akikről hiszik, hogy Isteni tekintéllyel rendelkeznek. A nyugati félgömb sok részén is csodálatos változással járna, ha a tisztaságot nem az istenfélelem után következőnek tekintenék, hanem benne az istenfélelem lényeges részét látnák.

A prófétai parancsokkal szemben tanúsított engedelmesség hatása

Az egyszerű életre, a higiéniára, alkoholtól és ópiumtól való tartózkodásra, stb. vonatkozó rendelkezések hatása az egészségre sokkal szembetűnőbb, semhogy további magyarázatot igényelnének, ámbár rendkívüli fontosságukat többnyire nem értékelik kellően. Ha ezeket a rendelkezéseket általánosan betartanák, a legtöbb ragályos betegség, és sok más betegség is csakhamar eltűnnék a földről. Rettenetes nagy azoknak a betegségeknek száma, melyeket az egyszerű egészségügyi óvintézkedések mellőzése, és az alkoholhoz és ópiumhoz való hajlandóság idéz elő; és ezeknek a rendelkezéseknek betartása az egészségen kívül hasznos következményekkel járna a jellemre és viselkedésre is. Az alkohol és az ópium az ember lelkületén már akkor is nyomot hagy, mielőtt nyilvánvaló testi betegséget okozna, úgy, hogy a tartózkodásból eredő erkölcsi és szellemi nyereség még nagyobb lenne, mint a fizikai. A tisztaságot illetőleg ‘Abdu’l-Bahá így nyilatkozik:

„Habár a külső tisztaság csak fizikai jelenség, mégis nagy hatása van a lelki életre is. Az a tény, hogy a test tiszta és mocsoktalan, befolyást gyakorol az ember szellemére is.” – TAB, Vol. III, p. 585.

Ha teljesítenék a prófétáknak szexuális tisztaságra vonatkozó parancsait, megszűnne a betegségek egy másik bőséges forrása is. Csakhamar a múlt emlékévé válnának az átkos nemi betegségek, melyek napjainkban tönkreteszik annyi ezer és ezer ember egészségét, az ártatlanét és a vétkesét, a csecsemőét és a szülőét egyaránt.

Ha teljesítenék a prófétáknak igazságosságra, kölcsönös segítségre és felebaráti szeretetre vonatkozó parancsait, hogyan okozhatna továbbra is szellemi, erkölcsi és fizikai romlást akár a túlfeszített, verejtékes munka, és a határtalan szegénység, akár az élvezethajhászat, a tunya és határtalan fényűzés?

Mózes, Buddha, Krisztus, Mohamed vagy Bahá’u’lláh egészségügyi és erkölcsi parancsaival szemben való egyszerű engedelmesség nagyobb eredménnyel járna a betegségek megelőzésében, mint amennyit eddig az orvosok és az egész világ közegészségügyi rendszabályai elértek. És az is bizonyos, hogy ha az ilyen engedelmesség általánossá válnék, általános lenne a tartós egészség is. Ahelyett, hogy a betegségek az életet megsemmisítenék, elvágnák azt a gyermekkorban, az ifjúságban vagy az élet derekán, amiként ez a mai napokban oly gyakori, minden ember öregkort érne el, miként az egészséges gyümölcs, amely csak akkor hull le az ágról, ha teljesen megérett

A próféta, mint orvos

Olyan világban élünk, melyben a próféták parancsai iránt való engedelmesség emberemlékezet óta inkább kivétel, mint szabály, amelyben az önzés erősebb indító ok, mint az Isten iránt táplált szeretet, melyben az egyéni és pártérdekek nagyobb súllyal bírnak, mint az egyetemes emberiség érdekei, melyben az anyagiak és az érzéki élvezetek előbbre valók az emberiség társadalmi és szellemi jóléténél. Mindebből erőszakos versengés és viszály, elnyomatás és zsarnokság, a gazdagság és szegénység végletei keletkeztek – s ez mind olyan állapot, amely szellemi és fizikai betegségeket eredményezett. Ennek a következménye, hogy az emberiség egész fája beteg, és a fa minden levele érzi az általános betegséget. A legtisztább és legszentebb életű emberek is szenvednek a többiek vétke miatt. A gyógyítás, mégpedig az emberek összességének, a nemzeteknek és az egyéneknek gyógyítása égető szükség. Ezért Bahá’u’lláh, ihletett elődeihez hasonlóan, az egészség fenntartásán kívül arra is rámutat, hogy hogyan kell helyreállítani az elvesztett egészséget. Nagy Orvosként, a világ testi és lelki bajainak gyógyítójaként jött el hozzánk.

Gyógyítás anyagi eszközökkel

Nyugaton a mi időnkben határozott felújulása tapasztalható annak a hitnek, hogy gyógyítás szellemi és lelki eszközökkel is lehetséges. Valóban sokan, akik fellázadtak a betegségek és kezelésük materialisztikus felfogása ellen, amint az a 19. században dívott, most a másik végletbe estek, és semmibe sem veszik a materialisztikus gyógymódok és higiénikus eljárások értékét. Bahá’u’lláh elismeri a fizikai és a lelki gyógymódok értékét egyaránt. Azt tanítja, hogy a gyógyítás tudományát és művészetét fejleszteni és tökéletesítni kell, hogy minden gyógymód megfelelő helyen a teljes mértékben felhasználható legyen. Ha Bahá’u’lláh családjának valamelyik tagja megbetegedett, szakképzett orvost hívtak, és ezt az eljárást ajánlotta tanítványainak is: „Betegség idején forduljatok hozzáértő orvosokhoz.” – KA 113.

Ez teljes összhangban van azzal a magatartással, amelyet a bahá’í hit a tudománnyal és a művészettel szemben követ. Meg kell becsülni, és elő kell segíteni minden olyan tudományt és művészetet, mely az emberiség javát szolgálja, akár csak anyagi tekintetben is. A tudomány az embert az anyagi dolgok urává teszi; tudatlanság által szolgájuk marad.

Bahá’u’lláh így ír erről:

„Ne hanyagold el az orvosi kezelést, ha szükséges; és hagyd abba, ha egészséged helyreállott. A betegség ellen elsősorban mértékletes étrenddel védekezzél. Lehetőleg kerüld a gyógyszerek használatát. Ha azt, amire szükséged van, megtalálod egy egyszerű kis fűben, ne használj összetett gyógyszereket… Tartózkodj a gyógyszerektől, ha jó az egészséged, de vedd hasznukat, ha szükség van rájuk.” – Tablet to a Physician (Tábla egy orvoshoz)

Egyik írásában ‘Abdu’l-Bahá így szól:

„Ó, keresője az igazságnak! A betegség gyógyításának két módja van, anyagi eszközökkel és szellemi eszközökkel való mód. Az első az anyagi gyógyszerek használata. A második mód, ha Istenhez fordulunk, és Hozzá imádkozunk. Mindkét mód alkalmazása kívánatos… Sőt a két mód össze is egyeztethető. A fizikai gyógyszereket tekintsd olyanoknak, mint amelyek Isten kegyelméből és irgalmából erednek, aki nekünk felfedte és tudtunkra adta az orvosi tudományt, hogy szolgáinak a kezelésnek ez a módja is hasznára váljék.” – TAB, Vol. III, p. 587.

Azt tanítja, hogy ha oktalan és természetellenes életmódunk nem tette volna tönkre természetes ízlésünket és ösztöneinket, az utóbbiak megbízható vezetőink lehetnének a megfelelő mértékletes étrendben, a gyógyító erejű gyümölcsök, füvek és más orvosszerek megválasztásában, amiként ezt a vadállatoknál látjuk. Egyik gyógyításra vonatkozó érdekes válaszában ‘Abdu’l-Bahá így összegezi nézetét:

„Világos, hogy lehetséges étellel, táplálkozással és gyümölcsökkel gyógyítani; mivel azonban az orvostudomány ma még nem tökéletes, ezt a dolgot még nem tárták fel teljesen. Amikor majd az orvostudomány teljes mértékig kifejlődik, étellel, táplálkozással, illatos gyümölcsökkel és zöldségekkel, valamint különféle hideg és meleg vizekkel gyógyítanak majd.” – Megválaszolt kérdések, 73, 297-298.o.

Még ha a gyógyítási eszközök anyagiak is, a gyógyító erő lényegében Isteni, mert a gyógyfüvek és ásványok gyógyító tulajdonságai Isteni adományok. „Minden Istentől függ. Az orvosság csak külső formája vagy eszköze annak, hogy mennyei gyógyításban legyen részünk.”

Gyógyítás nem anyagi eszközökkel

‘Abdu’l-Bahá azt tanítja, hogy olyan gyógyítási módok is vannak, amelyek anyagi eszközök nélkül is hozhatnak eredményt. És a betegség ragályosságán kívül „az egészség ragályosságáról” is beszélhetünk; csakhogy az utóbbi nagyon lassú lefolyású, és gyengébb hatással van, míg az előbbi gyakran nagyon erőszakos és gyors lefolyású.

Sokkal erősebb hatások keletkeznek a beteg saját lelki állapotából, és a „szuggerálás”-nak fontos szerepe lehet ezen állapotok kialakulásában. Félelem, harag, bánat, stb. hátrányosak az egészségre, míg remény, szeretet, öröm, stb. jótékony hatást gyakorolnak reá.

Bahá’u’lláh így szól:

„Valóban, a megelégedettség az, ami minden körülmények között a legszükségesebb; ez óvja meg az embert a beteges állapottól vagy kimerüléstől. Ne engedd át magad bánatnak vagy gondnak: ezek okozzák a legnagyobb nyomort. A féltékenység felőrli a testet, és a harag perzseli a májat: kerüld mind a kettőt, miként az oroszlánt kerülöd.” – Tablet to a Physician

És ‘Abdu’l-Bahá szerint:

„Az öröm szárnyakat ad! Az öröm idején erőnk élettel telibb, értelmünk élesebb… Amikor azonban bánat száll reánk, elgyengülünk, erőnk elhagy.” –  PB, 35:2

A szellemi gyógyítás egy másik módjáról azt írja, hogy előidézi azt:

„az egészséges személy értelmének a betegre való teljes összpontosításából ered, amikor is az utóbbi teljes hittel oly mértékben várja, hogy gyógyulás származzék az erősebb lelki erejéből, hogy az erős és a lebetegedett személy között szívbéli kapcsolat alakul ki. Az erős személy mindent megtesz, hogy meggyógyítsa a beteget, a beteg pedig bizonyos a gyógyulásban. A szellemi befolyás hatására az idegek egyfajta izgalmi állapotba kerülnek, és ez a befolyás, illetve az idegek serkentése okozza majd a beteg felgyógyulását.” – MK, 72.

Azonban a gyógyítás ilyen módjai hatásukban korlátozottak, és nagyon súlyos betegségeknél hatástalanok is lehetnek.

A Szentlélek Hatalma

A leghatásosabb gyógyító eszköz a Szentlélek Hatalma.

„Ez nem függ a kapcsolattól, sem a látástól vagy jelenléttől; ez egyetlen feltételtől sem függ. Legyen akár a betegség kisebb vagy komolyabb; létezzen bár a testek kapcsolata vagy sem; függetlenül attól, hogy létrejön-e a kapcsolat beteg és gyógyító között vagy sem, ez a gyógyulás a Szentlélek ereje által jön létre.” – MK, 72.

‘Abdu’l-Bahá Miss Ethel Rosenberggel 1904. októberében folytatott beszélgetése alkalmával így szólt:

„A Szentlélek erejével történő gyógyításnál nincs szükség különös összpontosításra vagy kapcsolatra. A szent személy akarata, kívánsága és imája útján történik. Ha a beteg Keleten, a gyógyító pedig Nyugaton van, és ha nem is ismerik egymást, mihelyt a szent személy szívét Istenhez fordítja, és imádkozni kezd, a beteg meggyógyul. Ez a Szent Megnyilvánulásokkal kapcsolatos adomány, és erre azok képesek, akik a legmagasabb fokot elérték.”

Ilyen jellegűek voltak kétségen kívül azok a gyógyítások, melyeket Krisztus és apostolai végeztek. Hasonló képességet tulajdonítottak a többi szentnek is minden korban. Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá mindketten fel voltak ruházva ezzel a hatalommal, és hasonló hatalmat ígérnek hű követőiknek is.

A beteg magatartása

Hogy a szellemi gyógyítás hatása tökéletes legyen, bizonyos feltételeket kell betartania a betegnek, a gyógykezelőnek, a beteg barátjának, és az egész közösségnek is.

A betegnek egész szívvel Istenhez kell fordulnia, és feltétlenül bíznia hatalmában és akaratában, amely azt teszi, ami a legjobb. 1912. augusztusában ‘Abdu’l-Bahá a következőket mondotta egy amerikai hölgynek:

„Ezek a szenvedések mind elmúlnak, és ön visszanyeri tökéletes fizikai és szellemi egészségét… Legyen a szíve bizakodó, és biztos abban, hogy Bahá’u’lláh jósága és kegyelme folytán minden jóra fordul… De arcát teljes egészében az Abhá (a Legdicsőségesebb) Királysága felé kell fordítania, és teljes figyelmét neki szentelnie, mint azt Mária Magdolna Krisztus Szentségének szentelte, akkor biztosítom, hogy visszanyeri testi és szellemi egészségét. Ön méltó is erre. Tudatom önnel az örömhírt, hogy méltó arra, mert a szíve tiszta. Bízzék! Legyen boldog! Legyen vidám! Legyen reményteljes!”

Ebben az esetben ‘Abdu’l-Bahá biztosította a tökéletes testi egészség helyreállítását, de ezt nem minden esetben tette meg, még akkor sem, ha az illetőben erős volt is a hit. Akkóban egy zarándokhoz így szólt:

„A gyógyulást kérő imák testi és lelki betegségekre vonatkoznak. Ha a gyógyulás a beteg igazi javát szolgálja, bizonyára részesül benne; sok betegnél azonban a gyógyulás csak más bajok okozója lenne. Ezért van az, hogy a Bölcsesség nem minden imát hallgat meg.

Oh Istennek szolgálója! A Szentlélek Hatalma meggyógyítja úgy a testi, mint a szellemi szenvedést.”

Egy másik betegnek így ír:

„Isten Akarata néha csakugyan úgy cselekszik, hogy az ember nem ismeri fel indító okát. Az ok és a cél azonban ki fog tűnni. Bízzál Istenben, és akaratodat vesd alá Isten akaratának. A te Istened kegyes, irgalmas és könyörületes… és reád árasztja Kegyelmét.” – Star, Vol. VIII. p. 232.

Azt tanítja, hogy a lelki egészség elősegíti a testi egészséget, a testi egészség azonban gyakran sok más tényezőtől is függ, melyek közül néhányan az egyén ellenőrzésén kívül állanak. Az egyén részéről való legpéldásabb lelki magatartás sem biztosítja minden esetben a testi egészséget. A legszentebb férfiak és nők is szenvednek néha betegségben.

Mindamellett sokkal hatalmasabb a megfelelő lelki viselkedésből kiinduló áldást hozó befolyás a testi egészségre, mint általánosan hisszük, és legtöbbször elégséges arra, hogy megszüntesse a betegséget. ‘Abdu’l-Bahá egy angol hölgynek azt írta: „Ön testi gyengeségéről ír. Bahá’u’lláh kegyéért imádkozom, hogy lelke megerősödjék, és lelkierejének segítségével meggyógyuljon teste.”

Más alkalommal ezt mondja:

„Isten olyan csodálatos hatalommal ruházta fel az embert, hogy örökké felfelé tekintsen, és az Ő isteni Kegyelméből más adományokkal együtt befogadja a gyógyulást.

Sajnos az ember azonban nem hálás ezért a magasztos jóságért, és inkább a nemtörődömség álmát alussza, nem figyelmezve arra a hatalmas kegyelemre, amelyben Isten részesítette, arcát pedig elfordítja a fénytől, és útját a sötétségben járja.” – PB, 3:8-9.

A gyógyító

A lelki gyógyítás ereje kétségtelenül kisebb-nagyobb mértékben megvan minden emberben, de miként sok ember rendkívüli számoló vagy zenei tehetséggel van megáldva, úgy másokban a gyógyítási képesség van meg rendkívüli mértékben. Az ilyen embereknek a gyógyítást életük feladatává kellene tenniök. Sajnos, a világ az utolsó századokban olyan anyagiasan gondolkodott, hogy a lelki gyógyulás lehetőségét legnagyobbrészt szem elől tévesztette. Úgy, mint más tehetséget, a gyógyítás adományát is fel kell ismerni, gyakorolni, gondozni és nevelni kell, hogy kifejlődhessék és elérhesse tökéletessége fokát. Bizonyára ezren és ezren élnek napjainkban a gyógyítás természet-adta képességének birtokában, akikben ez az értékes tehetség lappangva szunnyad. Ha a lelki vagy szellemi kezelés lehetőségei világosabban kialakulnak, akkor a gyógyítás művészete is átalakul, nemesebbé fejlődik, és hatása mérhetetlenül fokozódni fog. És ha ez a tudás és ez az erő a beteg eleven hitével és reményével párosul, csodálatos eredményeket várhatunk tőle.

„Isten legyen a bizalmunk! Nincs más Isten, csak Ő, Aki gyógyít, Aki tud, és Aki segít… Nincs semmi a földön és a mennyben Isten hatalmán kívül.

Ó te orvos! Ha beteget kezelsz, elsőnek említsd a te Istened nevét, az Utolsó Ítélet Urának nevét, és azután használd fel mindazt, amit Isten rendelt teremtményei gyógyítására. Életemre mondom! Annak az orvosnak a látogatása, aki Szeretetem borából ivott, már maga is gyógyulás, és a lélegzete is irgalom és remény. Ragaszkodjatok hozzá szervezetetek jóléte érdekében. Kezelését Isten szentesíti.

Ez a tudomány (a gyógyítás művészete) az első a tudományok közt, mert Istennek legnagyobb adománya, aki Életadója a pornak. Abból a célból adta, hogy az ember testét épségben megtartsa, és azt valamennyi tudomány és minden bölcsesség vezetőjévé teszi. Mert ez az a nap, amelyen fel kell kelned Győzelmemért.” –Bahá’u’lláh, Tablet to a Physician

„A Te neved az én gyógyulásom, ó, Istenem, és a Rád való emlékezés az én orvosságom. A Hozzád való közelség az én reménységem, és Irántad érzett szeretetem az én kísérőm. A Te velem szembeni irgalmad a felépülésem és segítőm mind ebben, mind pedig az eljövendő világban. Valóban, Te vagy a Legbőkezűbb, a Mindenek Tudója, a Mindenek Felett Bölcs.” – Imák, 47.o.

‘Abdu’l-Bahá így ír:

„Akit elárasztott Bahá szeretete, és minden egyébről megfeledkezik, annak ajakáról a Szentlélek beszél, és szívét az élet szelleme tölti be… Szavai gyöngyök gyanánt peregnek ajkáról, és kezének érintése minden betegséget és bajt meggyógyít.” – Star, Vol.VIII, p. 233.

„Ó te, aki tiszta és szellemi vagy! Fordulj Istenhez szíveddel, amely az Ő szeretetében dobog, amely az Ő dicsőítésére van szentelve, mely Királysága felé tekint, és a Szentlélek segítségét keresi, az elragadtatás, a gyönyörűség, a szeretet, a vágyakozás, az öröm és az égi ihletettség állapotában. Isten támogat téged Szellemének jelenlétével, hogy betegséget és bajt gyógyíthass. …

Folytasd a szívek és testek gyógyítását, és gyógyítsd a betegeket azzal, hogy a leghatalmasabb Királyság felé fordulsz, és úgy irányítod a szívet, hogy a gyógyulás a legnagyobb Név erejével és Isten szeretetének szelemében történhessék.” – TAB, Vol. III, p. 628-629.

Hogyan segíthetünk valamennyien

A betegek gyógyítása azonban nemcsak magára a betegségre és a gyógykezelőre tartozik, hanem mindenkire. Mindenkinek segítenie kell, éspedig rokonérzésével és közreműködésével, rendes életmódjával, helyes gondolkodásával és imájával, mert valamennyi gyógyszer közt az ima a leghathatósabb. „A mások érdekében való könyörgés és ima – mondja ‘Abdu’l-Bahá – bizonyára mindig eredményes lesz.” A beteg baráti körét különös felelősség terheli, mert befolyásuk, akár jó, akár rossz irányban közvetlen és erős. Hány esetben függ a betegség kimenetele tisztán csak a szülők, a barátok vagy a szomszédok befolyásától, melyet a tehetetlen szenvedőre gyakorolnak!

Egész közösségek tagjai is befolyást gyakorolhatnak minden egyes betegre. Egyénenként ez a befolyás esetleg nem látszik nagynak, egész tömegében mégis hatalmas. Mindenki hatása alatt áll annak a társadalmi „légkör”-nek, amelyben él; befolyást gyakorol rá a hitnek vagy a materializmusnak szelleme, az erénynek vagy bűnnek, a jókedvnek vagy nyomott hangulatnak szelleme; és minden egyén külön-külön is kiveszi részét a társadalmi légkör megteremtéséből. A világ mai helyzetében tán nem mindenki számára lehetséges, hogy elérje az egészség tökéletes fokát, azt azonban mindenki elérheti, hogy a Szentléleknek egészséget osztó hatalma számára „készséges csatorna” legyen, hogy ez által segítő és gyógyító befolyást gyakorolhasson saját testére, és mindazokéra, kik vele összeköttetésben vannak.

A bahá’í hit kevés kötelességet ró oly ismételten és oly nyomatékosan hívőire, mint a gyógyítás kötelességét. Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá is számos, a gyógyításra vonatkozó imára tanított bennünket.

Az Aranykor

Bahá’u’lláh arról biztosít minket, hogy a betegeknek, a gyógykezelőnek és a közösségnek harmonikus együttműködése folytán, és az anyagi és szellemi gyógymódok megfelelő felhasználásával azt az aranykorszakot is meg lehet valósítani, amelyben Isten hatalmának oltalma alatt „minden baj örömmé, és minden betegség egészséggé változnék”. ‘Abdu’l-Bahá szerint is: „Minden baj megszűnik, ha az Isteni Kinyilatkoztatás megértésre talál.” Más helyen ezt mondja:

„Ha az anyagi és az isteni világ helyes együttműködésben lesz, ha a szívek isteniekké, az emberi vágyódások tisztákká lesznek, tökéletes kapcsolat keletkezik. Akkor bekövetkezik az Isteni Hatalom teljes megnyilvánulása. A testi és lelki betegségek pedig végleges gyógyulást nyernek.” – TAB, Vol. II, p. 309.

Az egészség helyes használata

Helyén való, hogy ennek a fejezetnek befejezéseképp megemlékezzünk arról, amit ‘Abdu’l-Bahá az egészség helyes használatáról tanít. Egy washingtoni bahá’í-nak ezt írja:

„Ha az egészséget és a testi jólétet a Királyság ösvényén való haladásra használják, ez helyeslést érdemel, és dicséretre méltó; épp úgy, ha az emberiség javára használják, még ha csak anyagi javára is, és ha eszköz arra, hogy a jót gyakorolhassák. Ha azonban az egészség és a jólét csupán érzéki vágyakat szolgál, állati sorhoz hasonló élet keretében, és ördög sugallta törtetésben, akkor az ilyen egészségnél jobb volna a betegség, és a halál is előnyösebb volna az ilyen életnél. Ha egészségre vágyol, kívánd azt a Királyság szolgálata számára. Remélem, hogy el fogod érni a tökéletes belátást, a törhetetlen elhatározást, teljes egészséget, és úgy a szellemi, mint a testi erőt, hogy az örök élet forrásából olthasd szomjadat, és az Isteni Szellem jóváhagyása támogasson téged.”

8. EGYSÉG A VALLÁSBAN

„Ó ti, kik a földet lakjátok! A megkülönböztető vonás, mely e Legnagyobb Kinyilatkoztatás kiemelkedő természetét jellemzi, abban áll, hogy Mi egyrészt kitöröltük Isten szent Könyvének lapjairól mindazt, ami háborúskodást, rosszindulatot és kárt okozott az emberek gyermekei között, és másrészt lefektettük az egyetértés, a megértés, a teljes és tartós egység elengedhetetlen előfeltételeit. Jó azoknak, kik megtartják az Én rendeleteimet.”
– Bahá’u’lláh Táblái, 7:34.

Szekták kialakulása a 19. században

A vallási egységtől talán sohasem volt a világ olyan távol, mint a 19. században. A nagy vallási közösségek, zoroasztriánusok, izraeliták, buddhisták, keresztények, mohamedánok és mások évszázadokon keresztül éltek egymás mellett, de ahelyett, hogy egyetértő egésszé olvadtak volna össze, állandó ellenségeskedés és viszály volt közöttük. Ezen felül mindegyik további kiválások folytán állandóan szaporodó szektákra oszlott, melyek gyakran elkeseredve küzdöttek egymás ellen. Pedig Krisztus így szólott: „Abból tudja meg mindenki, hogy ti tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” És Mohamed szerint: „A ti vallástok az egyedüli vallás… nektek adta Isten azt a hitet, melyet Noénak, s utána Ábrahámnak, Mózesnek és Jézusnak rendelt, mikor azt mondta: ’Kövessétek ezt a hitet, és ne szakadjatok szektákra.’” A nagy vallásalapítók mindegyike szeretetre és egységre szólította fel követőit, de az alapítók céljait legtöbbnyire szem elől tévesztették a türelmetlenség és a vakbuzgóság, a formaiság és képmutatás, a feslettség és elferdítés, a hitszakadás és vitatkozás rengetegében. Az egymással szemben többé-kevésbé ellenséges szekták felszaporodott száma valószínűleg nagyobb volt a bahá’í korszak elején, mint az emberiség történetének bármelyik korábbi szakaszában. Úgy látszott, mintha ebben az időpontban az emberiség a hit minden elképzelhető változatával, a rituálék és ceremóniák minden lehető formájával, és az erkölcsi törvények minden árnyalatával kísérletezett volna.

Egyidejűleg azonban mind nagyobb számban akadtak olyanok, kik tevékenységüket annak szentelték, hogy a természet törvényeit, és a vallások megalakulását bátran kutassák, és kritikailag vizsgálják. Csakhamar új tudományos ismeretekre tettek szert, és az élet problémáinak sok új megoldását találták. A találmányok terén való haladás, a gőzhajó, vasút, posta és sajtó nagyban elősegítette az eszmék terjedését, s az egymástól eltérő eszmék és életformák típusainak egymást termékenyítő kapcsolatát.

A „vallás és a tudomány közt lévő (állítólagos) ellentét” éles harccá vált. A keresztény világban a Biblia bírálatát összekapcsolták a természettudománnyal, hogy vita tárgyává tegyék, bizonyos mértékig megtörjék a Biblia tekintélyét, mely évszázadokon át a hitnek mindenkitől elfogadott alapja volt. A nép mindinkább kételkedni kezdett az egyházak tanításában. Sőt titokban vagy nyíltan a papság nagy része is helyt adott a hittel szemben támasztott kételyeknek vagy meggondolásoknak.

Hozzájárult a vélemények forrongásához és váltakozásához annak a felismerése is, hogy a régi „igaz”-hithűség és dogma már nem ad megnyugvást, és hogy a világosabb tudás, az igazi megismerés felé való törekvés és küszködés nem csupán keresztény országokra szorítkozik, hanem kisebb-nagyobb mértékben és különböző formákban minden más ország népénél, és minden más vallásnál is megnyilvánul.

Bahá’u’lláh küldetése

Midőn a viszály és a zavar elérte legmagasabb pontját, felharsant Bahá’u’lláh kürtszava az emberiséghez:

„A nemzetek mind egy hitben egyesüljenek, és minden ember testvére legyen egymásnak; hogy a szeretet és az egység köteléke az emberek között megerősíttessék; hogy a vallások közt a különbségek eltűnjenek. … A viszályoknak, a vérontásnak és az egyenetlenségeknek el kell tűnnie, és minden embernek olyanná kell válnia, mintha egy törzshöz, egy családhoz tartoznék.” (E.G. Browne-hoz intézett szavai.)

Dicső kijelentés ez, de vajon mikor valósul meg? Hiszen erről szónokoltak a próféták, erről énekeltek a költők, és ezért imádkoztak a szentek évezredeken át, de a vallások között lévő különbségek még sem szűntek meg, és még sem szakadt vége a viszályoknak, vérontásoknak, egyenetlenkedéseknek! Lehetséges az, hogy e csoda most valósuljon meg?! Új tényezők léptek-e fel? Az emberi természet nem ugyanaz-e már, mint amilyen mindig volt, és nem marad-e ugyanaz, míg a világ fennáll? Ha két nemzet ugyanazt kívánja magának, nem harcolnak-e majd érte a jövőben ugyanúgy, miként ezt a múltban tették? Ha Mózesnek, Buddhának, Krisztusnak és Mohamednek nem sikerült a világ egységét megteremteniök, Bahá’u’lláh-nak sikerül-e? Ha minden korábbi hitvallás elkorcsosult és szektákra szakadt, nem éri-e ugyanez a sors a bahá’í hitet? Lássuk, milyen feleletet adnak a bahá’í tanítások az ilyen és hasonló kérdésekre.

Változhat-e az emberi természet?

A nevelés is, a vallás is azon a feltevésen alapszik, hogy az emberi természet megváltoztatható. Csakugyan ki is mutatható, hogy az élőlények leghatározottabb és legbiztosabb ismertető jele éppen az, hogy változásoknak vannak alávetve. Változás nélkül nincs élet. Még az ásvány is változásnak van alávetve. Minél magasabbra megyünk a lét fokozatán, a változások annál különfélébbek és csodálatosabbak. A legkülönfélébb fokozatú teremtmények fejlődésében és haladásában a változásnak két faját találhatjuk meg. Az egyik lassú és fokozatos, néha alig észrevehető; a másik gyors, hirtelen és drámai. Az utóbbi a fejlődés „kritikus”-nak nevezett állapotában játszódik le. Ilyen kritikus állapotokat észlelhetünk az ásvány esetében olvadó pontján, vagy forráspontján, midőn például a szilárd ásvány hirtelen folyékonnyá, vagy mikor a folyékony anyag gázzá válik. A növények esetében ezek a kritikus állapotok akkor észlelhetők, ha a mag csírázni kezd, vagy ha a rügy kifakad. Az állati világnál látjuk ezt olyan esetekben, mikor például a hernyó bábja hirtelen lepkévé alakul, mikor a csirke áttöri a tojás héját, vagy mikor az állatanya kicsinyét megszüli. A lélek magasabb életében is gyakran tapasztalhatunk hasonló átalakulást. Amikor valaki „újjászületik”, és egész lénye, célja, jelleme, aktivitása tekintetében gyökeresen átalakul. Az ilyen kritikus állapotok gyakran egész fajt, vagy a fajok sokaságát érintik, mint mikor tavasszal a növények sok faja hirtelen új életre ébred.

Bahá’u’lláh kijelenti, hogy miként az alacsonyabb életű lényeknél bekövetkezik az idő, melyben hirtelenül egy új és teljesebb életet folytatnak, az embernél is bekövetkezik egy „kritikus állapot”, az „újjászületés” ideje. Akkor az életnek a történelem hajnalhasadásától napjainkig fennállott formái hirtelen és visszavonhatatlanul átalakulnak, és az emberiség életének új szakaszába lép, amely a régitől épp úgy különbözik, mint a lepke a hernyótól, vagy a madár a tojástól. Az új Kinyilatkoztatás fényében az egész emberiség az igazság új megismerésére jut; miként a napkelte is megvilágítja az egész vidéket, úgy, hogy minden ember tisztán láthat ott, ahol csak egy órával azelőtt még minden sötét és homályban volt. „Ez az emberi erő új ciklusa” – mondja ‘Abdu’l-Bahá. „A világ minden tája ragyogó, és a világ valóban rózsaligetté és paradicsommá változik.” A természet analógiái megerősítik ezt a kilátást; a régi próféták egyhangúlag előre jósolták ennek a dicső napnak az eljövetelét; az idők jelei világosan igazolják, hogy az emberi eszmék és berendezések terén mélyreható és forradalmi változások vannak készülőben. Lehet-e tehát valami alaptalanabb annál a pesszimisztikus érvelésnél, hogy az emberi természet nem változik, amikor minden más a világon változásnak van alávetve?!…

Első lépések az egység felé

Bahá’u’lláh a vallási egység megteremtéséhez alkalmas előkészítés gyanánt a legnagyobb fokú emberszeretetet és türelmességet ajánlja, és felhívja hívőit, hogy „minden vallás követőivel barátságban és egyetértésben érintkezzenek.” – KA 144. Utolsó akaratában (a Szövetség Könyvében) Bahá’u’lláh így szólt:

„Harc és viszály szigorúan megtiltatott az Ő Könyvében (Kitab-i-Aqdas). Ez Isten parancsa ebben a Legnagyobb Kinyilatkoztatásban. Kitörölhetetlenné tette ezt Isten, és megerősítése fényébe öltöztette.”

„Ó, ti, a föld lakói! Isten vallása a szeretetért és egységért van; ne tegyétek azt az ellenséges­kedés vagy széthúzás okává. … Hőn reméljük, hogy Bahá népét ezek az áldott szavak irányítják: ’Mondd: Minden dolog Istentől származik’. Ez a magasztos kijelentés olyan, mint a víz, mely az emberek szívében és keblében parázsló gyűlölség és ellenségeskedés tüzét kioltja. Ez egyetlen kijelentés által fogják a vetekedő népek és nemzetségek meglátni az igazi egység fényét. Bizony, igazat mond Ő, és mutatja az utat. Ő a Mindenek Felett Hatalmas, a Magasztos, a Kegyes.” – BT, 15:4, 6, 12.

‘Abdu’l-Bahá szerint:

„Szabaduljon mindenki előítéleteitől. Menjen el más vallásúak templomába és mecsetébe is, mert ezeken az ájtatos helyeken mindenütt Isten nevét imádják. Ha azért jöttek össze, hogy Istent imádják, mi a különbség köztük? Egy helyen sem tisztelik a sátánt. A mohamedán menjen keresztény templomba, és zsidó zsinagógába, és viszont, a többiek is menjenek el valamennyien mohamedán mecsetbe. Mindannyian csak alaptalan előítéletek és dogmák miatt kerülik egymást. Amerikában meglátogattam a zsidó zsinagógákat, amelyek hasonlóak a keresztény templomokhoz, és mindenhol azt láttam, hogy az egy Istent imádják.

Sok helyen beszéltem hozzájuk az isteni vallások eredeti alaptételeiről, és előadtam nekik az isteni próféták és a szent Kinyilatkoztatás erejének bizonyítékait. Felszólítottam őket, hogy dobjanak félre minden vak utánzást. Hasonlóképp a vezetők mind látogassák meg egymás templomát, és beszéljenek az Isteni vallások megalapításáról és alaptételeiről. A legnagyobb fokú egységben és összhangban imádják Istent egymás szent csarnokaiban, és mellőzzék a vakbuzgóságot.” – Star, Vol. IX. p. 37.

Ha az első lépések megtörténnének, és a különféle vallások között életbe lépne a barátságos és kölcsönös türelem, a világ csodálatos változáson menne át! De hogy az igazi egység elérhető legyen, ezen kívül még másra is szükség van. A szektákra való szakadás baja ellen a türelem értékes csillapítószer, de nem gyökeres gyógyszer. A baj okát még nem szünteti meg.

A tekintély kérdése

A múltban a különféle vallású közösségek egyesülése azért nem sikerült, mert minden vallás hívő serege saját közösségének megalapítójában látta a legfőbb tekintélyt, és törvényében az isteni törvényt. Azt a prófétát, aki az övéktől eltérő kinyilatkoztatást hirdetett, az igazság ellenségének tekintették. A nagy közösségekből fakadt szekták is hasonló okból keletkeztek. Mindegyike másodrangú tekintélyt fogadott el, és az Alapító kinyilatkoztatásának különleges magyarázatát, vagy részletét tekintette igaz vallásnak. Nyilvánvaló, hogy míg ilyen állapotok tartanak, igaz egységről szó sem lehet. Bahá’u’lláh ellenben azt tanítja, hogy mindegyik próféta Isten hiteles kinyilatkoztatásának hírvivője volt; mindegyik a saját korának megfelelő legmagasabb tanításokat hirdette, azokat, amelyeknek megértésére az emberiség abban a korban megérett volt, és mindegyik úgy nevelte embertársait, hogy későbbi próféták tanításait is magukévá tehessék. Arra tanítja a különféle vallások hívőit, hogy ne tagadják a saját prófétájuk Isteni ihlettségét, de ismerjék el a többi próféta Isteni ihlettségét is, mert így fogják belátni, hogy mindegyik tanítása lényegileg összhangban van egymással, és az emberiség nevelésére és egyesítésére irányuló nagy tervnek mindegyik egyaránt része. Valamennyi vallás híveit felszólítja, hogy prófétáik iránt való hódolatukat mutassák ki azzal, hogy életüket az egység megvalósításának szentelik. Valamennyi próféta ezért dolgozott és ezért szenvedett. Viktória királynőhöz intézett levelében Bahá’u’lláh a világot beteg emberhez hasonlítja, akinek betegsége azért súlyosbodott, mert avatatlan orvosok kezébe került; és a következő szavakban mutat arra, hogy melyik gyógyszer hozza meg a javulást:

„Amit az Úr elrendelt, mint az egész világ gyógyulásának egyedüli gyógyszerét és leghatalmasabb eszközét, az minden népének egyesülése egy egyetemes Ügyben, egy közös Hitben. Ez pedig másképpen el nem érhető, mint egy tapasztalt, mindenható és ihletett Orvos erejével. Ez bizony az igazság, és minden más csupán tévelygés.” – GY, 120:3.

Fokozatos kinyilatkoztatás

A vallási egység elérésének nagy akadálya sok ember szemében a különféle próféták kinyilatkoztatásai között észlelhető különbségek. Amit az egyik parancsol, azt a másik tiltja. Hogyan lehet mindkettő helyes, és hogyan fejezeti ki mindkettő Isten akaratát? Való, hogy az igazság csak egy lehet, és nem változhatik. Való, hogy az Abszolút Igazság végtelenül felette áll az emberi felfogóképesség jelenlegi állapotának, és a róla való felfogásunknak állandóan változnia kell. Korábbi tökéletlen eszméinket az idők haladásával Isten kegyelme mindig tökéletesedő megismerésekkel helyettesíti. Bahá’u’lláh erről néhány perzsa bahá’í hívőhöz intézett levelében így ír:

„Ó emberek! A Szavak az emberek értelmi fokának megfelelően nyernek kinyilatkoztatást, úgy, hogy a kezdők is haladhassanak. A tejet is úgy kell adagolni, hogy a világ csecsemője eljuthasson a Magasztosság birodalmába, és helyet találjon az Egység Udvarában.”

A tej ad erőt a csecsemőnek, és képesíti arra, hogy később szilárd ételt is megemészthessen. Ha tehát azt mondanánk, hogy az egyik próféta igazi, mert bizonyos időben bizonyos tanításokat hirdet, és ezért egy másik próféta hamis, aki más időben más tanításokat hirdet, ez ugyanaz lenne, mintha azt állítanánk, hogy mivel a tej az újszülött csecsemőnek legjobb tápláléka, ezért csak tej és mindig csak tej legyen a felnőtt tápláléka is, és hogy minden más étrend rossz!

‘Abdu’l-Bahá így szól:

„Minden isteni kinyilatkoztatás két részből áll. Egyik részük a lényeges és az örök értékű. Az Isteni igazságok és alapelvek ismertetése. Az Isteni Szeretetnek kifejezése. Ez a rész minden vallásnál egyforma, változhatatlan és állandó. A másik részük nem örök értékű; ez a mindennapi élettel, emberi intézkedésekkel és ténykedésekkel foglalkozik, és az emberiség fejlődésének megfelelően változik, amint azt az egyes próféták kora megköveteli. Például … Mózes idejében azzal büntették a kisebb fajta lopást, hogy a tolvaj kezét levágták, mert a ’szemet szemért’, ’fogat fogért’ elv törvénye volt érvényben. Mivel azonban az ilyen törvények Krisztus idejében már nem feleltek meg, megváltoztatták őket. Viszont akkor a házastársak elválása olyan gyakori volt, hogy a házasságkötésnek már nem voltak meghatározott törvényei, ezért Krisztus megtiltotta a válást.

Mózes Őszentsége az idők követelményeihez mérten a halálbüntetésről tíz törvényt hozott. Az ő korában ilyen szigorú rendszabályok nélkül lehetetlen volt az emberi társadalom megvédése, és a társadalmi biztonság fenntartása, mert Izrael népe a Tah pusztában élt, ahol nem volt se rendszeres bíróság, se börtön. Krisztus idejében ezek a szigorú intézkedések már feleslegesek voltak. A vallások második részének története nem lényeges, mert csak a földi élet szokásaira vonatkoznak; azonban Isten vallásának az alapja egységes, és Bahá’u’lláh ezt az alapot csak megújította.” – Divine Philosophy, p. 146.

Isten vallása az egyedüli vallás. Ezt tanította minden próféta. De a vallás is élő és fejlődő intézmény, nem élettelen és változhatatlan. Mózes tanítása még csak bimbó, Krisztus tanítása a virág, Bahá’u’lláh tanítása a gyümölcs. A virág nem pusztítja el a bimbót, és a gyümölcs nem pusztítja el a virágot. Nem pusztítanak el, hanem beteljesítenek. A bimbó burka lehull, hogy a virág fejlődhessék, a szirom lehull, hogy gyümölcs lehessen belőle és megérjen. Vajon felesleges-e a bimbó burka, és rossz-e a virágszirom, mert le kell hullniok? Nem, mind a kettő jó és szükséges a maga idejében; nélkülük nem lenne gyümölcs. Ez áll a különféle prófétai tanításokra is; a külső burok korszakról korszakra változik, de mindegyik kinyilatkoztatás a megelőzőnek beteljesedése; nem különállók és ellentmondók, hanem az egyik vallás életének különféle fejlődési fokai, amelyek csíraként, bimbóként és virágként nyilvánultak meg, most azonban a gyümölcsérés ideje közeledik.

A próféták csalhatatlansága

Bahá’u’lláh azt tanítja, hogy mindenkinek, akit Isten prófétasággal felruházott, Próféta voltának számos bizonyítékát adta, s joga van arra, hogy mindenkitől engedelmességet követeljen, és megvan az a felhatalmazása, hogy elődei tanításait változtassa vagy kiegészítse. A Kitáb-i-Iqan-ban olvassuk:

„Mily távol állna a Mindenek Felett Bőkezű kegyelmétől, szerető gondviselésétől és gyengéd irgalmától, hogy kiválasztván egy lelket az összes ember közül teremtményeinek irányítására, egyfelől visszatartsa Tőle isteni bizonyságának teljes mértékét, másfelől pedig szigorú büntetést mérjen Annak népére, mert elfordult Választottjától. Ó nem, isteni Lényegének Megnyilvánulásain keresztül a minden létező Urának jótékonysága minden időkben körülfogta az egész földet, és mindent, ami benne lakozik.” – KI 14.

„De vajon nem éppen az a célja minden Kinyilatkoztatásnak, hogy átalakulást vigyen végbe az emberiség egész jellemében, olyan átalakulást, mely mind külsőleg, mind belsőleg megnyilvánul, és hatást gyakorol úgy a belső életére, mint külső körülményeire? Mert ha az emberiség jellemét megváltoztatni nem szabadna, akkor nyilvánvaló lenne Isten egyetemes Megnyilvánulásának hiábavalósága.” – KI 270.

Isten az egyedüli csalhatatlan Tekintély, és prófétái azért csalhatatlanok, mert küldetésük Isteni küldetés. Ez a küldetés addig van érvényben, míg ugyanannak vagy más prófétának későbbi küldetése nem helyettesíti.

Isten a nagy Orvos. Egyedül Ő tudja a világ betegségeit helyesen megállapítani, és a megfelelő orvosságot előírni. A korábbi korszakban elrendelt gyógyszer nem felel meg egy későbbi korban, amikor más a beteg állapota. Ha az orvos új kezelést rendelt, a régi gyógyszerhez való ragaszkodás nem bizalmat, hanem bizalmatlanságot jelent az orvossal szemben. A zsidó hitűeket talán rosszul érinti annak kijelentése, hogy Mózes több mint háromezer évvel ezelőtt rendelt gyógyszerei közül néhány a világ betegségének kezelésére napjainkban már nem időszerű és alkalmatlan; hasonlóan sértheti a keresztényeket, ha azt mondjuk, hogy Mohamed Jézus rendeleteihez más szükségeseket és értékeseket hozzáadott. Ugyanez áll a muszlimekre is, ha annak elismerését kérik tőlük, hogy Bábnak vagy Bahá’u’lláh-nak megvolt a hatalma arra, hogy Mohamed rendelkezéseit megváltoztassák. A bahá’í tanítások szerint az Istenhez való hű odaadás magában foglalja a tiszteletet minden Próféta iránt, és megköveteli, hogy engedelmeskedjenek utolsó Rendelkezéseinek, amelyeket Prófétája útján a mai korszak számára adott. Csak ilyen odaadás vezethet igazi Egységhez.

A legfőbb Kinyilatkoztatás

A többi prófétához hasonlóan Bahá’u’lláh is félre nem érthető módon igazolja küldetését.

„Lawh-i-Aqdas”-ban (A Legszentebb Tábla), mely kimondottan a keresztényekhez intézett Tábla, ezt mondja:

„Eljött az Atya, és beteljesedett, ami a Királyságban néktek ígértetett! Ez az a Szó, melyet a Fiú elrejtett, amikor a Körülötte állóknak ezt mondta: ’Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.’ (János 16:12-14) És mikor a kijelölt idő letelt, és ütött az Óra, felragyogott a Szó az Isteni Akarat láthatárán. Vigyázzatok, ó, a Fiú követői, nehogy elvessétek ezt. Ragadjátok meg erősen. Jobb ez néktek, mint minden, amit birtokoltok…

Bizony, eljött Ő, Ki az Igazságnak Lelke, hogy elvezéreljen titeket minden igazságra. Nem önmagától szól, hanem miként megparancsolta Néki a Mindentudó, a Mindenek Felett Bölcs.

Mondd: Ő Az, Ki dicsőíti a Fiút, és magasztalja az Ő Ügyét. Dobjátok el, ó, föld népei, amitek van, és kapaszkodjatok erősen abba, amit néktek parancsol a Mindenek Felett Hatalmas, Ő, Ki Isten Bizalmának Hordozója.” – BT, 2:9, 12-13.

A pápához 1867-ben Drinápolyból írt levelében így szól:

„Vigyázz, nehogy imádságaid visszatartsanak téged Attól, Ki minden imádság Tárgya, avagy Isten tisztelete távol tartson téged Attól, Ki minden tisztelet Tárgya! Tégy le meddő képzelgéseid fátylait! Ez Urad, a Mindenható, a Mindenek Tudója, Ki eljött, hogy megébressze a világot, és egyesítsen mindeneket kik a földön laknak. Forduljatok a Kinyilatkoztatás Hajnalához, ó, emberek, és ne késlelkedjetek akár csak egy szempillanatig sem! Olvassátok az Evangéliumot és mégis visszautasítjátok, hogy felismerjétek a Mindenek Felett Dicső Urat? Bizony, nem illendő ez néktek, ó tanult emberek gyűlekezete!

Mondd: ha megtagadod e Kinyilatkoztatást, mi bizonyság alapján hittél Istenben? Mutasd azt fel!” – Súriy-i-Haykal 109-110.

Amint a keresztényekhez intézett ezen levelében tudtukra adja az Evangélium jóslatainak beteljesülését, úgy a mohamedánokhoz, a zsidókhoz, Zoroaszter híveihez és más vallásúakhoz is azzal fordult, hogy szent könyveik jóslatai beteljesedtek. Isten bárányainak szólítja az embereket, kik eddig különböző nyájhoz tartoztak, és különféle akolban találtak oltalmat. Küldetése – úgy mondja – Istennek, a jó Pásztornak Szava, aki eljött az idők teljében, hogy eltávolítsa a szétválasztó korlátokat, szétszórt bárányait egy nyájba terelje, hogy „egy akol és egy pásztor” legyen.

Az új helyzet

Bahá’u’lláh helyzete a próféták között példátlan és egyedülálló, mivel megérkezése idején a világ helyzete is példátlan és egyedülálló volt. Hosszas és változatos fejlődés, amelyen a vallás, a tudomány, a művészet és a művelődés végigment, megérlelte a világot az Egység tanításának befogadására. Leomlóban voltak a korlátok, melyek korábbi századokban a világegység létrejöttét lehetetlenné tették, amidőn Bahá’u’lláh megjelent; és 1817-től, születése évétől kezdve, de különösen kinyilatkoztatásának időpontjától ezen korlátok a legcsodálatosabb módon összedőltek. Bárhogyan is magyarázzák ezt, a tény maga minden kétséget kizár.

A korábbi próféták napjaiban már a földrajzi korlátok is elegendők voltak arra, hogy a világ egységét lehetetlenné tegyék. Ma ez az akadály eltűnt. Az emberiség történetében most vált első ízben lehetővé, hogy a földgömb ellenkező oldalán élő emberek is gyorsan és könnyen érintkezzenek egymással. Az Európában tegnap történteket ma a világ minden földrészén tudják; és az Amerikában ma elmondott beszédet holnap már Európa, Ázsia és Afrika elolvashatja.

Más nagy akadály a nyelv terén mutatkozott. Az idegen nyelvek tanítása és tanulása ezt az akadályt nagyrészt legyőzte; és minden ok megvan arra a feltevésre, hogy kevés idő múlva az emberiség nemzetközi kisegítő nyelvet használ, és a világ összes iskoláiban ezt tanítják. Akkor ez az akadály is teljesen el fog tűnni.

Harmadik akadály a vallási előítélet és türelmetlenség volt. Ez is elmúlóban van. Az ember értelme mindinkább tisztul. A népnevelés mindinkább kiesik a felekezeti világnézetre beállított papok kezéből, és semmi sem akadályozhatja meg azt, hogy az új és szabadabb szellemű eszmék be ne hatoljanak a legelzártabb és a legmaradibb körökbe is.

Bahá’u’lláh az első nagy próféta, kinek küldetése aránylag nagyon rövid idő alatt vált ismertté a földgömb minden sarkában. Rövidesen Bahá’u’lláh tanításának lényege, hiteles írásai pontos fordításában mindenkinek rendelkezésére fog állani, férfinak, nőnek és gyermeknek, mindenkinek, aki olvasni tud.

A bahá’í kinyilatkoztatás teljessége

A bahá’í kinyilatkoztatás a világ hitvallásai között, hiteles szövegének teljessége és tökéletessége miatt példátlan és egyedülálló. Krisztusnak, Mózesnek, Zarathustrának, Buddhának vagy Krishnának biztonsággal tulajdonítható tanítás csak kevés maradt ránk, és sok gyakorlati fontosságú modern kérdést felelet nélkül hagytak. A vallásalapítóknak tulajdonított tanítások közül sok nem hiteles, néhány pedig határozottan későbbi keletű. A mohamedán Koránja, és egyéb nagy számú hagyománya prófétájuk életének és tanításainak teljesebb leírását foglalja magában, de Mohamed maga, ámbár isteni ihlettségben részesült, írástudatlan volt, s az volt első követőinek nagy része is. Az az eljárás sem volt sok tekintetben kielégítő, ahogyan tanításait összegyűjtötték és terjesztették, azért sok hagyomány hitelessége kétséges. Ennek az volt az eredménye, hogy magyarázatuk tekintetében nézeteltérések és vitás vélemények keletkeztek, és az Iszlámban is olyan szakadásokat és kiválásokat okoztak, amilyenek a korábbi vallási közösségben is előfordultak.

Báb és Bahá’u’lláh ellenben sokat írtak, kiváló ékesszólással és erővel. Mivel nyilvánosan nem szónokolhattak, és küldetésük kihirdetése után életük legnagyobb részét börtönben töltötték, majdnem minden idejüket írásnak szentelhették úgy, hogy a bahá’í kinyilatkoztatás hiteles írásainak gazdagsága utolérhetetlenül felülmúlja a korábbi kinyilatkoztatásokat. A bahá’í hit világos és teljes magyarázatot ad sok olyan igazságról, amelyekről a korábbi kinyilatkoztatások csak homályos említést tesznek, és az igazság örök elveit, amelyeket minden próféta tanított, összhangba hozta mindazokkal a problémákkal, amelyek a mai világot foglalkoztatják. Bonyolult és nehéz problémák ezek, amelyek a korábbi próféták idejében támadtak. Nyilvánvaló, hogy a hiteles Kinyilatkoztatás teljessége erős hatást gyakorol a jövő nézeteltéréseinek megakadályozására, és a múlt nézeteltéréseinek tisztázására, amelyek szektákra választották szét a különböző vallásokat.

A Bahá’í Szövetség

A Bahá’í Kinyilatkoztatás még más tekintetben is példátlan és egyedülálló. Bahá’u’lláh halála előtt több ízben írásban is megalapozott egy Szövetséget, amely legidősebb fiát, ‘Abdu’l-Bahá-t, akit gyakran „Ág”-nak vagy „Legnagyobb Ág”-nak nevez, tanításainak hiteles magyarázója gyanánt jelöli meg, és amelyben kijelenti, hogy a fia által adott magyarázatok és fejtegetések ugyanolyan tekintéllyel bírnak, mint saját szavai. Végrendeletében (a Szövetség könyvében) így szólt:

„Fontoljátok meg, amit Mi Legszentebb Könyvünkben kinyilatkoztattunk: ’Mikor visszavonul Jelenlétem óceánja és lezárul Kinyilatkoztatásom Könyve, fordítsátok arcotok Feléje, Kit Isten erre szánt, Ki ez Örök Gyökérből sarjadt’. E szent vers tárgya senki más, mint ’a Leghatalmasabb Ág (‘Abdu’l-Bahá)”  BT, 15:9.

A ’Tablet of the Branch’ (Tábla az Ágról) című művében, melyben ‘Abdu’l-Bahá állásáról beszél, ezt mondja:

„Ó emberek! Dicsőítsétek Istent az Ág megjelenése miatt, mert ez a legnagyobb kegyelem és legtökéletesebb áldás részetekre; és általa a porladozó csontok életre kelnek. Bárki hozzá fordul, bizonyára Istenhez fordult, és bárki elfordul tőle, Szépségemtől fordult el, és megtagadta bizonyítékaimat, és azok közé tartozik, kik vétkeztek ellenem.”

Bahá’u’lláh halála után ‘Abdu’l-Bahá-nak bőségesen alkalma volt otthonában is, kiterjedt utazásai közben is arra, hogy találkozzék a föld különböző népeivel, és a legkülönfélébb véleményű emberekkel. Meghallgatta kérdéseiket, panaszaikat, és ellenvetéseiket, és mindenkinek teljes felvilágosítást adott, amelyeket azután gondosan írásba foglaltak. Munkáját évek hosszú során át folytatta. Megvilágította a tanításokat, és rámutatott arra, hogy miként alkalmazandók a modern élet legkülönfélébb kérdéseiben. A hívők között felmerült nézeteltéréseket is tudomására hozták, ezeket tekintélyével elsimította, és ezzel is csökkentette a félreértések lehetőségeit.

Bahá’u’lláh elrendelte továbbá, hogy ‘Abdu’l-Bahá halála után felállíttassék egy Igazságosság Nemzetközi Háza (Baytu’l-Adl) állíttassék fel, mely képviselje a világ összes bahá’í hívőit, és amelynek az a feladata, hogy a bahá’í mozgalom ügyét vezesse, megakadályozzon minden szakadást és szétválást, minden ténykedést ellenőrizzen, és a tanításokat meghamisítástól és félremagyarázástól megóvja.[20]

Eme legfelsőbb irányító szervezetnek nem csak a törvényhozás kezdeményezése áll jogában a Tanítások által közelebbről nem meghatározott ügyekben, de az is, hogy saját rendelkezéseit érvénytelenítse, amennyiben másféle körülmények másféle intézkedést kívánnak. E sajátosság lehetővé teszi, hogy a Hit fejlődjék, terjeszkedjék és alkalmazkodjék a társadalom változó szükségleteihez, eleven szervezethez hasonlóan

Bahá’u’lláh a leghatározottabban megtiltotta, hogy tanításait a felhatalmazott személyeken kívül bárki is magyarázza. ‘Abdu’l-Bahá végrendeletében Shoghi Effendit nevezte ki a Hit Védnökének és az Írások hiteles magyarázójának őmaga után.

Ezer, vagy ezernél is több év múlva Bahá’u’lláh szellemében új Megnyilvánulás fog megjelenni Küldetésének világos bizonyítékaival; addig azonban Bahá’u’lláh, ‘Abdu’l-Bahá és a Védnök szavai, valamint az Igazságosság Nemzetközi Háza határozatai képezik azt a tekintélyt, amely a hívők vezetésére hivatott. Bahá’í hívő ne alapítson iskolát vagy szektát, amely ezeknek a tanításoknak a különleges magyarázatán, vagy más állítólagos isteni kinyilatkoztatáson alapulna. Aki ezen rendelete ellenére cselekszik, az tekintessék „Szövetségtörő”-nek.

‘Abdu’l-Bahá szerint:

„Az ügy ellensége az, aki Bahá’u’lláh szavai magyarázatán fáradozik, és jelentésüket a saját felfogásához mérten színezi, aki maga köré hívőket gyűjt, külön szektát létesít, a maga jelentőségét előtérbe teszi, és a hitben szakadást okoz.” – Star, Vol. III, p. 8.

Más helyen így ír:

„Az ilyen emberek (a szakadás előidézői) a tenger felszínén összegyülemlő habhoz hasonlítanak. A frigy tengeréből hullám indul meg, és kiveti ezt a habot Abhá Királyságának erejével a partra … Az egyéni, vagy gonosz szándékból eredő rossz gondolatok mind eltűnnek, Isten frigye ellenben állandó és szilárd marad.” – Star, Vol. X, p. 95.

Semmi sem tudja az embert visszatartani attól, ha vallásától el akar pártolni. ‘Abdu’l-Bahá szerint: „Isten sem kényszeríti a lelket, hogy szellemivé váljék. Ehhez az emberi szabad akarat gyakorlása szükséges.” Világos tehát, hogy a szellemi Szövetség a bahá’í közösségen belül a szakadást lehetetlenné teszi.

Nincs hivatásos papság

A bahá’í szervezetnek egy másik vonását is külön meg kell említenünk. Ez a hivatásos papság hiánya.

A tanítók kiadásaihoz történő önkéntes hozzájárulás megengedett. Sokan szentelik teljes életüket annak, hogy az Ügyért dolgozzanak, de minden bahá’í hívőnek kötelessége az, hogy részt vegyen körülményei és képességei szerint a tanítás munkájában. Nincs olyan külön osztály, amely a többi hívőtől annyiban különböznék, hogy a papi teendők és előjogok kizárólagos birtokában lenne.

Régebbi időben szükség volt papságra, mert az emberek írni-olvasni nem tudtak, a nevelésük hiányos volt, és a vallásoktatás, a szertartások és ceremóniák betartása, valamint az igazságszolgáltatás terén papjaikra szorultak. Az idők azonban változtak. A nevelés általánossá vált, és ha majd Bahá’u’lláh rendelkezései a gyakorlati életben érvénybe lépnek, akkor minden fiú és leány alapos nevelésben fog részesülni. Minden ember maga is tanulmányozhatja a Szentírást, és eredeti forrásból merítheti az élet vizét. Külön hivatásos osztály szolgálatára vonatkozó követelések nincsenek a bahá’í hitvallásban; az igazságszolgáltatás feladatát külön e célra létesített szervezetre bízták.

A gyermeknek szüksége van tanítóra, de az igazi tanítónak az a feladata, hogy tanítványát arra képesítse, hogy nélküle megállhasson, hogy a saját szemével lásson, a saját fülével halljon, és a saját elméjével gondolkodjék. Ugyanígy szüksége volt az emberiségnek is gyermekkorában papságra, de a papságnak az az igazi feladata, hogy az embert arra képesítse, hogy nélküle megálljon, saját szemével lássa, saját fülével hallja, és saját elméjével megértse az isteni dolgokat. Ma a papság befejezte munkáját, és a bahá’í hitvallás arra törekszik, hogy ezt a munkát végleg kiépítse, hogy az embert függetlenítse mindenkitől, Istent kivéve, hogy közvetlenül Istenéhez, azaz Megnyilvánulásához fordulhasson. Ha mindenki ehhez az egy Középponthoz fordul, nem lehet többé egyenetlenség vagy zavar, és minél jobban közelednek az emberek ehhez a Középponthoz, annál szorosabban közelednek egymáshoz is.

9. A VALÓDI CIVILIZÁCIÓ

„Ó, Isten népe! Ne magaddal foglalkozz. A világ megjavításával és a nemzetek nevelésével törődj.” – Bahá’u’lláh

A civilizáció alapja a vallás

Bahá’í elvek szerint az emberi élet problémái egyéni és társadalmi tekintetben is oly felfoghatatlanul bonyolultak, hogy az egyszerű emberi értelem megfejtésükre nem képes. Csak a Mindenható egyedül ismeri a teremtés célját egészen, és tudja, hogy ez a cél hogyan érhető el. Prófétái útján mutatja meg az emberiségnek az emberi élet igazi irányát, és a haladás helyes ösvényét. A valódi civilizáció felépítése attól függ, hogy az ember a prófétai Kinyilatkoztatás vezetését híven követi-e.

Bahá’u’lláh szerint:

„A vallás valójában a legfőbb eszköz a rend megalapozásához a világban és a népei közötti békéhez. A vallás oszlopainak gyengülése erősíti az ostobákat, felbátorítja, és egyre gőgösebbé teszi őket. Bizony mondom: Minél inkább hanyatlik a vallás, annál súlyosabb az istentelenek konoksága. Ez végül is csak káoszhoz és felforduláshoz vezethet. …

Nézd a nyugati civilizációt, mennyire felzaklatja és nyugtalanítja a világ népeit. Egy pokolgépet találtak ki, mely a rombolás oly kegyetlen fegyverének bizonyul, amilyet még soha senki sem látott vagy hallott. A tisztulás ilyen mélyen gyökerező és nyomasztó romlottságból csak úgy érhető el, ha a világ népei egy közös cél érdekében összefognak, és egy egyetemes hitet elfogadnak. …

Ó, Bahá népe! Kinyilatkoztatott parancsolataink mindegyike hatalmas védőbástyát jelent a létezés világának megőrzésére.” – BT, 6:19, 31, 33.

Európa és a világ jelenlegi helyzete bőven igazolja e szavak igazságát, melyeket a próféta sok évvel ezelőtt megírt. A prófétai parancsok elhanyagolása, és a vallástalanság uralma rettenetes zavarokkal és rombolásokkal járt együtt. Az emberi szív és cél megváltozása nélkül, ami pedig az igazi vallás jellegzetes lényege, a társdalom megújhodása teljesen lehetetlen.

Igazságosság

A Rejtett Szavakban, melyben Bahá’u’lláh prófétai tanításainak rövid kivonatát közli, első tanácsa az egyéni életre vonatkozik. „Szíved legyen tiszta, jóságos és sugárzó.”

Következő tanácsa a helyes társadalmi élet alaptételeivel foglalkozik:

„Ó, szellem fia! Az Én szememben az Igazságosság a legszeretettebb minden dolgok közül; hát el ne fordulj tőle, ha Utánam vágyódsz, és ne hanyagold el azt, hogy bízhassak benned! Ez segít majd, hogy saját szemeddel láthass, ne másokéval, önnön tudásodból meríts, ne felebarátodéból. Mérlegeld szívedben: milyennek illendő lenned! Valóban, az Igazságosság az Én ajándékom néked, és szerető kedvességem jele. Tartsd hát ezt szem előtt!” – ARSz 1-2

A társadalmi élet legelső feltétele, hogy az egyén meg tudja különböztetni az igazat a hamistól, a jót a rossztól, és hogy minden dolgot helyes megvilágításban lásson meg. A lelki és társadalmi vakság legfőbb oka, és a társadalmi haladás legnagyobb ellensége: az önzés. Bahá’u’lláh szerint:

„Ó, az értelem gyermekei! A vékony szemhéj megakadályozza a szemet, hogy meglássa a világot, és azt, ami abban van. Gondold meg, hogy mi a hatása annak, ha a kapzsiság függönye eltakarja a szív látását!

Ó, emberek! A kapzsiság és irigység sötétsége elhomályosítja a lélek fényét, amiként a felhő megakadályozza a nap sugarainak áttörését.”

Hosszú tapasztalat végül meggyőzi az embert annak a prófétai tanításnak igazságáról, hogy önző törekvések és cselekmények elkerülhetetlenül társadalmi romlást okoznak, és ha az emberiség nem akar dicstelenül elpusztulni, szomszédja ügyét mindenki tartsa épp oly fontosnak, mint a magáét, és vesse alá saját érdekeit az egész emberiség érdekeinek. Így nyer végül legjobb kielégülést az egyén és az összesség érdeke is. Bahá’u’lláh ezt mondja:

„Ó, ember fia! Ha szemed az irgalom felé fordul, mondj le arról, ami neked használ, és törekedj arra, ami az emberiségnek válik majd hasznára. És ha szemed az igazságosság felé fordul, akkor válaszd felebarátod számára azt, amit magadnak is választanál.”– BT, 6:20.

Kormányzás

Bahá’u’lláh tanításaiban kétféle utalást fedezhetünk föl az igazságos társadalmi berendezkedésre. Az egyik fajta utalásra a királyoknak kinyilatkoztatott levelek adnak példát, melyek a világban Bahá’u’lláh földi élete során létező kormányzás problémáival foglalkoznak, a másik fajta utalások viszont arra az új rendre vonatkoznak, mely a Bahá’í közösségben alakul majd ki.

Ennek okán tűnik föl az éles különbség e két idézet közt: „Az egy igaz Isten, magasztaltassék Dicsősége, az emberek szívét mindig is a Saját kizárólagos tulajdonának tekintette és tekinti a jövőben is. Minden mást, akár a földön vagy vízen, akár gazdagságot vagy dicsőséget, a föld Királyaira és uralkodóira hagyott.”

„E Napon minden embernek illő, hogy a Legnagyobb Névbe kapaszkodjon és megalapozza az egész emberiség egységét. Nincs hova menekülni, nincs menedék, melyet bárki találhatna Rajta kívül.” – GY 102 és 100:7.

E két szempont látszólagos ellentmondásossága eltűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Bahá’u’lláh milyen különbséget tesz a „Kisebb Béke” és a „Legnagyobb Béke” között. Uralkodókhoz intézett írásaiban arra szólítja föl őket, hogy gyűljenek össze és találják meg a módját a politikai békesség előmozdításának, a fegyverkezés csökkentésének, a szegényeket sújtó terhek és létbizonytalanság megszüntetésének. Ámde szavai félreérthetetlenül világossá teszik, hogy amennyiben ezen uralkodók nem képesek megfelelő választ adni a kor szükségleteire, az háborúkhoz, forradalmakhoz és a régi rend fölforgatásához vezet majd. Ennélfogva egyfelől így nyilatkozott:

„Az emberiség szüksége e napon, hogy azoknak engedelmeskedjen, akik uralmon vannak” (GY 102.), másfelől pedig imígyen:

„Azok az emberek, akik miután felhalmozták a föld hívságait és ékeit, megvetően elfordultak Istentől – azok elvesztették mind e világot, mind a következőt. Isten az Erő Kezével nemsokára megfosztja őket tulajdonuktól és leveszi róluk nagylelkűsége köntösét.”

„Határidőt adtunk néktek, ó népek. Ha a kijelölt óráig nem fordultok Isten felé, Ő bizony erővel megragad titeket, és súlyos csapásokat fog rátok mérni minden oldalról.”

„A fenyegető megrázkódtatások és káosz jelei már most kivehetőek, minthogy a fennálló rend oly szánalmasan tökéletlennek tűnik.”

„Megfogadtuk, hogy biztosítjuk a Te győzelmedet a földön, és felmagasztaljuk Ügyünket minden ember előtt, még ha egy király sem akad, aki arcát Feléd fordítaná.”

„A Magasztos Lény, feltárni kívánván a világ békéjének és nyugalmának, valamint népei fejlődésének előfeltételeit, ezt írta: El kell jönni az időnek, amikor világszerte felismerik egy nagy, mindenkit képviselő gyűlés összehívásának kényszerítő szükségességét. A föld uralkodóinak és királyainak is meg kell jelenniük ezen, és a tanácskozáson részt vállalva meg kell fontolják azokat a lehetőségeket és eszközöket, melyek megalapozzák a világ Nagy Békéjét az emberek között. Ez a béke megköveteli a Nagyhatalmaktól, hogy a föld népeinek nyugalmáért elszánják magukat az egymás közötti teljes megbékélésre. Ha egy király fegyvert fog egy másik ellen, az összes többinek együttesen ellene kell fordulni és ebben megakadályozni.” – GY 103:5, 108, 110, 116:5, 117.

Bahá’u’lláh ezzel a tanácsával rávilágított, hogy Istennek eme napjaiban hogyan is kell gyakorolni a közösség iránti felelősséget. Egyfelől nemzetközi szolidaritásra int, másfelől viszont nem kevésbé világosan figyelmezteti az uralkodókat, hogy a viszálykodás folytatása csakis hatalmuk összeomlásához vezethet. A mai történelem igazolja figyelmeztetését azon erőszakos mozgalmak fölemelkedésével, melyek minden civilizált nemzetben oly nagy pusztító erőre tettek szert, valamint a haditechnikának oly mértékű fejlődésével, mely minden fél számára lehetetlenné teszi a győzelem elérését.

„Most, hogy a Legnagyobb Békét visszautasítottátok, ragaszkodjatok ehhez a Kisebb Békéhez, hogy netán valamennyire javíthassatok saját és alattvalóitok helyzetén.”

„Amit az Úr elrendelt, mint az egész világ gyógyulásának biztos gyógyszerét és leghatalmasabb eszközét, az minden népének egyesülése egy egyetemes Ügyben, egy közös Hitben. Ez pedig másképpen el nem érhető, mint egy tapasztalt, mindenható és ihletett Orvos erejével.” – GY 119:3, 120:3

Kisebb Békén az államok politikai egységét értjük, a Legnagyobb Béke viszont olyan egység, mely szellemi, politikai és gazdasági tényezőket egyaránt magában foglal.

„A jelenlegi rend hamarosan felgöngyölíttetik, és új teríttetik ki helyébe.” – GY, 4:2.

Korábban a kormányzatok beérhették azzal, hogy külügyekkel és anyagi ügyekkel foglalkoztak, mostanában viszont a kormányzat működtetése a vezetői minőségnek, az odaszántságnak, a szellemi tudásnak olyan szintjét igényli, mely csak azok számára elérhető, akik szívükben megtértek Istenhez.

Politikai szabadság

Habár Bahá’u’lláh a községi, nemzeti és nemzetközi kormányzás ideális állapotának a teljesen demokratikus, illetve képviseleti formát látja, mégis azt tanítja, hogy ez csak akkor lehetséges, ha az emberiség elérte egyéni és társadalmi fejlettségének megfelelő fokát. Ha egy népnek, melynek nincs meg a kellő nevelése, amelyen még az önző vágyak uralkodnak, és amelynek nincsenek még kellő tapasztalatai a közös ügyek vezetésében, hirtelen teljes önkormányzati jogot adnának, ez helyrehozhatatlan szerencsétlenség lenne. Semmi sem veszedelmesebb, mint szabadságot adni annak, aki nem tudja bölcsen használni. Bahá’u’lláh a Legszentebb Könyvében így ír:

„Nézzétek, mily kicsinyes az emberek elméje. Azt kérik, mi bántalmukra van, és eldobják maguktól, mi javukat szolgálhatná. Bizony, a messze tévelygők közül valók ők. Látunk embereket, kik szabadságra vágynak, és abban gőgösködnek. Az ilyenek a tudatlanság mélységeiben hányódnak”

„A szabadság végezetül szakadáshoz kell vezessen, melynek tüzét senki el nem fojthatja. Emígyen figyelmeztet benneteket az, Ki az Elszámoltató, a Mindenek Tudója. Tudjátok hát, hogy a szabadság megtestesülése és jelképe az állat. Az, mi méltó az emberhez, az olyan korlátoknak való alávetés, melyek megóvják őt önnön tudatlanságától, és megvédik a bajkeverők károkozásától. A szabadság arra indítja az embert, hogy túllépjen az illendőség határain, és megsértse rangja méltóságát. A legmélyebb romlottságba és gonoszságba aljasítja le.”

„Tekintsétek az embereket, mint juhnyájat, melynek pásztorra van szüksége, hogy megvédje. Valóban, ez az igazság, a biztos igazság. Helyeseljük a szabadságot bizonyos esetekben, és visszautasítjuk, hogy szentesítsük másokban. Valóban, Mi vagyunk a Mindenek Tudója”

„Mondd: Az igazi szabadság abban áll, hogy az ember aláveti magát törvényeimnek, bármily kevéssé is tudjátok ezt. Ha az emberek betartanák, mit nékik a Kinyilatkoztatás Mennyországából aláküldtünk, bizonyosan tökéletes szabadságra jutnának. Boldog, ki meglátja Isten Célját mindenben, mit Akaratának Mennyországából kinyilatkoztatott, mely Akarat áthat minden teremtett dolgot. Mondd: Azon szabadság, mely néktek javatokra válik, sehol máshol nem található fel, mint az Istennek, az Örök Igazságnak való tökéletes szolgaságban. Ki ennek édességét megízlelte, nem lesz hajlandó azt elcserélni a föld és menny minden hatalmáért sem.” – KA 122-125.

Az elmaradott fajok és nemzetek körülményeinek javítására az Isteni Tanítás a legkiválóbb gyógymód. Ha államférfiak és a nép egyaránt elfogadják e tanításokat, a nemzetek megszabadulnak béklyóiktól.

Uralkodók és alattvalók

Bahá’u’lláh legnyomatékosabban megtiltja az önkényuralmat és az elnyomást. A Rejtett Szavakban ezt írja:

„Ó,föld zsarnokai! Engedjétek le zsarnokságra emelt kezeteket, mert megfogadtam, hogy nem bocsátom meg senki igazságtalanságát! Ez az Én szövetségem, melyet visszavonhatatlanul rendeltem el az őrzött táblán és zártam le pecsétemmel.” – PRSz 64

Azok, akiknek törvényhozásra, és a törvények végrehajtására van megbízatásuk, „…erősen a tanácskozás kötelébe kapaszkodva, olyan intézkedéseket kell elfogadniuk és végrehajtaniuk, melyek elősegítik a nép biztonságát, boldogulását, jólétét és nyugalmát. Ha bármi másra irányuló rendelkezéseket foganatosítanak, azok eredménye csak káosz és zűrzavar lehet” – BT, 7:29.

Másrészről legyen a nép törvénytisztelő, és az igazságos kormányzáshoz hűséges. Nevelési módszerekhez, és jó példákhoz kell folyamodni, és nem az erőszakra támaszkodni, csak így jut a világ jobb helyzetbe. Bahá’u’lláh szerint:

„Minden országban, ahol e nép gyermekei lakoznak, az ország kormányával szemben hűségesen, őszintén és becsületesen kell viselkedniük.” – BT, 3:8.

„Ó, Isten népe! Ékesítsétek templomaitokat a megbízhatóság és jámborság díszével. Segítsétek aztán Uratokat jótettek seregével és dicséretre méltó jelemmel. Megtiltottunk nektek széthúzást és viszályt a Könyveimben, Írásaimban, Tekercseimben és Tábláimban, és ezzel semmi mást nem kívántunk, mint a ti felemeléseteket és előre jutásotokat.” – BT, 8:40.

Hivatali állás és előléptetés

Hivatali állások betöltésénél csak a kinevezendők alkalmas volta legyen mértékadó. Emellett az irányadó elv mellett minden más szempont háttérbe szoruljon: szolgálati idő, társadalmi vagy pénzügyi státus, épp úgy családi összeköttetés vagy személyes barátság. Bahá’u’lláh erre vonatkozólag Ishraqat táblájában ezt mondja:

„A kormányoknak alaposan meg kell ismerniük azok helyzetét, akiket kormányoznak, és érdemük és tehetségük szerint tisztségeket osztani rájuk. Minden uralkodónak és királynak megparancsoltatik, hogy ezt az ügyet a legnagyobb gonddal kezelje, hogy az áruló ne bitorolhassa a hűséges helyét, sem pedig a rabló ne rendelkezhessen a becsületes helyett.” – BT, 8:57.

Kevés magyarázatra szorul, hogy társadalmi életünk átalakulása csodálatos volna, ha az emberiség általánosságban elfogadná ezt az elvet, és ebben a szellemben cselekednék. Ha minden egyén betöltené azt a hivatást, amelyre tehetsége és képességei alkalmassá teszik, elláthatná szívvel és lélekkel munkáját, és művész lehetne hivatásában saját előnyére és a világ javára.

Gazdasági problémák

A bahá’í tanítások a leghatározottabban követelik a gazdag és szegény között fennálló gazdasági vonatkozások rendezését. ‘Abdu’l-Bahá szerint:

„Az emberek életkörülményeit úgy kell kialakítani, hogy a szegénység megszűnjön, és hogy mindenki, amennyire csak lehetséges, rangjának és helyzetének megfelelően osztozhasson a kényelemben és jólétben.

Vannak közöttünk egyrészről olyan emberek, akik szinte roskadoznak gazdagságuk alatt, másrészről pedig vannak olyan szerencsétlenek, akiknek semmijük sincs és éheznek. Vannak, akik számos pompázatos palotát birtokolnak, és azok, akiknek nincs hol álomra hajtani a fejüket. …

A dolgok ezen állása helytelen, és orvosolnunk kell. A gyógyításhoz azonban óvatosan kell nekilátnunk. Úgy nem lehet megvalósítani, hogy abszolút egyenlőséget teremtünk az emberek között.

Az egyenlőség hiú ábránd! Teljes mértékben kivitelezhetetlen! Még ha meg is lehetne valósítani az egyenlőséget, nem maradhatna fenn – és ha létezése valóban lehetséges lenne, akkor a világ egész rendje felborulna. A rend törvényének pedig mindig fenn kell álljon az emberi világban. Így rendelte az Ég az ember teremtésekor. …

Az emberiségnek, mint egy hatalmas hadseregnek, szüksége van tábornokra, kapitányokra, altisztekre a maguk fokozataiban, illetve katonákra, akiknek mind megvan a saját, számára kijelölt feladatuk. Fokozatokra teljes mértékben szükség van a rendezett és szervezett működéshez. Egy hadsereg nem állhat kizárólag tábornokokból vagy kapitányokból, de csupán sorkatonákból sem anélkül, hogy valaki irányítaná őket.

Bizonyára, mivel vannak, akik elképesztően gazdagok, míg mások szánalomra méltóan szegények, szükség van egy rendszerre a dolgok ezen állapotának kezelésére és javítására. Fontos, hogy korlátozzuk a gazdagság mértékét, ahogyan a szegénységét is. Egyik szélsőség sem jó. …

Ha észrevesszük, hogy a szegénység elérte az éhezés szintjét, akkor az bizonyos jele annak, hogy valahol zsarnokság van. Az embereknek cselekedni kell ebben a kérdésben, és nem szabad tovább halogatniuk annak a helyzetnek a megváltoztatását, amely a kínzó szegénység gyötrelmét kényszeríti emberek sokaságára.

A gazdagoknak adományozniuk kell bőséges vagyonukból, meg kell lágyítaniuk szívüket, és könyörületes érzületet kell kifejleszteniük magukban, gondolva azokra a nyomorultakra, akik attól szenvednek, hogy az élethez szükséges alapvető dolgokat is nélkülözik.

Külön törvényeket kell alkotni a gazdagság és a nélkülözés ezen szélsőségeinek kezelésére. …

Az országok kormányainak követniük kell az Isteni Törvényt, amely mindenkivel egyaránt igazságos. … Isten törvényének betartása e nélkül nem valósulhat meg.” – PB, 45.

Állami pénzügyek

‘Abdu’l-Bahá szerint minden város, község vagy kerület – amennyire az lehetséges – maga kezelje pénzügyeit saját hatáskörén belül, és juttassa megfelelő arányban köteles részét a kormányhoz a kormánykiadások fedezésére. Az állami jövedelem fő forrása a fokozatos jövedelmi adó legyen. Ha valakinek jövedelme nem fedi a legszükségesebb kiadásokat, az ne fizessen adót, de minden olyan esetben, melyben az egyén bevétele felülmúlja a legszükségesebb kiadásokat, kivetendő az adó, éspedig növekvő arányban aszerint, hogy a jövedelem milyen mértékben múlja felül a legszükségesebb kiadásokat.

Másrészről azonban, ha valaki betegség, rossz termés, vagy más, rajta kívül álló ok következtében nem tud annyit keresni, amennyire neki és családjának szüksége van, közös pénztárból kell pótolni a hiányt.

Az államnak lehetnek más bevételi forrásai is. Ilyenek: gazdátlan hagyatékok, bányák, talált kincsek és önkéntes adományok. És a kiadások között olyan összegek is szerepeljenek, melyeknek rendeltetése gyengék, árvák, siketnémák és vakok megsegítése, iskolák támogatása, és a közegészség fenntartása. Így lesz biztosítva az emberiség jóléte és boldogsága.

Önkéntes vagyonmegosztás

‘Abdu’l-Bahá egyik levelében, melyet a „Central Organization for a Durable Peace” (Központi szervezet a tartós béke elősegítésére) nevű szervezethez 1919-ben intézett, ezt mondja:

„Bahá’u’lláh tanításaihoz tartozik a vagyonnak másokkal való önkéntes megosztása is. Az ilyen önkéntes vagyonmegosztás nagyobb cselekedet, mint (törvény által kötelezett) egyenlőség, és abban áll, hogy senki ne biztosítson magának előnyöket mások kárára, hanem inkább áldozza fel életét és vagyonát mások javára. Ez azonban ne történjék kényszer hatása alatt, és ne váljék törvénnyé, melynek az ember kénytelen legyen engedelmeskedni. Valóban nem; ellenkezőleg, minden ember önkéntesen és szabad akaratából áldozza fel vagyonát, és élete munkáját mások javára, és adjon szívesen a szegénynek, amiként ez a bahá’í hívők közt Perzsiában történik.”

Általános munkakötelezettség

Közgazdasági kérdésekben Bahá’u’lláh legfontosabb intézkedése az, hogy mindenki idejét hasznos munkával töltse. A társadalmi méhkasban ne legyenek herék, azaz testileg egészséges élősködők. Bahá’u’lláh ezt mondja:

„Mindegyikőtök kötelessége foglalkozást keresni, legyen az mesterség, kereskedés és hasonlók. Az ilyen munkásságotokat Mi kegyesen Isten, az Egy Igaz imádatának rangjára emeltük. Mérlegeljétek szívetekben Istennek kegyességét és áldásait, és adjatok hálát Néki esténként és hajnaltájt. Ne vesztegessétek időtöket tétlenül henyélve. Oly dolgokkal foglalkozzatok, melyek használnak néktek és másoknak. Emígyen rendeltetett e Táblában, melyből a bölcsesség és kinyilatkoztatás napcsillaga ragyog elő.

Isten szemében azok a legmegvetendőbbek, akik tétlenül ülnek és koldulnak. Használjátok az anyagi eszközöket, minden bizodalmatokat Istenbe vetve, Ki mindenről Gondoskodik.” – BT, 3:22-23.

A mai üzleti életben bevetett erő nagy része haszontalan küzdelemben és vetélkedésben veszendőbe megy azért, hogy mások munkája semmissé és hatástalanná váljék! És mindez még a legbántóbb eszközökkel is történik! Ha mindenki dolgoznék, és ha minden szellemi vagy testi munka olyan lenne, hogy az emberiség hasznára válnék – amiként Bahá’u’lláh rendeli –, bőven megvolnának az egészséges, kényelmes és nemes élethez szükséges eszközök. Nem léteznének nyomortanyák, nem volna éhínség, szűkölködés, ipari rabszolgaság, sem egészséget rontó robotmunka.

A gazdagság erkölcstana

A bahá’í tanítások értelmében a tisztességesen szerzett, és célszerűen használt gazdagság tiszteletet és dicséretet érdemel. Minden teljesített szolgálat részesüljön megfelelő jutalomban. Bahá’u’lláh a „Tarazat” táblában így szól erről:

„Bahá népe ne tagadja meg egy lélektől sem a kijáró bért, a mester-emberekkel tisztelettel bánjon…. Ezen a Napon a szakértelem napja a nyugati láthatár fölött ragyog, és a tudományok folyama ama égtáj tengeréből árad. Elfogulatlanul kell beszélni és elismerni e jótéteményt.” – BT, 4:21-22.

A kamat kérdésében az Ishraqat táblában ezt mondja:

„Sok embernek szüksége van arra. Mert ha nem lenne kilátás nyereségre, az emberek ügyletei összeomlanának, és csődbe jutnának. Ritkán található olyan személy, aki annyira tekintettel lenne embertársára, atyafiára vagy akár saját fivérére, és oly szerető gondoskodást mutatna irányába, hogy készségesen kölcsönözne neki nagylelkű feltételek mellett. Ezért, az emberek iránti kegyünk zálogaként, Mi elrendeltük, hogy a kamatot úgy kezeljék, mint más üzleti tevékenységet, mely az emberek között szokásos. Így hát most, miután ez a világos parancsolat alászállt Isten Akaratának mennyéből, jogos és helyénvaló kölcsönre kamatot felszámolni. … Most Ő a kamatot törvényessé tette.

Ezt a dolgot (a kamatot) azonban mérséklettel és méltányosan kell gyakorolni. Dicső Tollunk, a bölcsesség jeleként és az emberek javára tartózkodott attól, hogy megállapítson egy határértéket. De figyelmeztetjük Isten szeretteit az igazságosság és tisztesség követésére, és olyan cselekvésre, ami Isten barátait egymás iránti gyengéd irgalomra és együttérzésre készteti. …

Ezeknek az ügyeknek a kezelése azonban az Igazságosság Háza tagjaira lett bízva, hogy ők érvényre juttassák azokat a kor követelményei és a bölcsesség igénye szerint.” – BT, 8:74, 77-78.

Ne legyen ipari rabszolgaság

Bahá’u’lláh megtiltja a rabszolgaságot Aqdas könyvében, ‘Abdu’l-Bahá pedig kijelenti, hogy az egyéni rabszolgaság mellett az ipari rabszolgaság is ellenkezik az isteni törvénnyel. 1912-ben az Egyesült Államokban így szólt erről az amerikai néphez:

„Az 1860. és 1865. közötti években csodálatos dolgot cselekedtetek: megszüntettétek a személyi rabszolgaságot. Ma tegyétek meg azt a csodát, ami még ennél is nagyobb: szüntessétek meg az ipari rabszolgaságot! …

A gazdasági kérdések megoldása nem érhető el úgy, hogy a tőke a munkával, a munka a tőkével áll harcban és viszályban, hanem csak úgy, ha mindkét oldalon kölcsönös és önkéntes jóakaratot tanúsítanak. Csak így biztosítható a valódi és tartós igazságosság állapota…

A bahá’í hívők ténykedésében nincs zsaroló, sóvár és igazságtalan eljárás, lázadó igények, sem forradalmi hangulat a fennálló kormányhatalommal szemben…

Lehetetlen lesz a jövőben, hogy az emberek mások munkájával nagy vagyont halmozzanak fel. A gazdagok szívesen fogják vagyonukat megosztani. Erre a lépésre fokozatosan, természetes úton és szabad akaratukból fogják elhatározni magukat. De sohasem fogja ezt háború és vérontás kierőszakolni.” – Star, Vol. VII, p. 147.

Csak barátságos érintkezés és együttműködés, csak közös részesedés és a haszon egyforma elosztása által biztosíthatók a tőke és a munka érdekei. A sztrájk és a kizárás éles fegyverei igazságtalanok, nemcsak az ipar tekintetében, amelyet sújtanak, hanem az egész emberi közösségre való kihatásaikban is. Ezért a kormányok kötelessége annak megakadályozása, hogy az érdekeltek a viszályok megszüntetésére ilyen barbár eszközöket vegyenek igénybe. ‘Abdu’l-Bahá Dublinban (New Hampshire) 1912-ben ezt mondotta:

„Most Isten törvényéről akarok nektek beszélni. Az isteni törvény értelmében ne csak a bér legyen a munkások fizetése. A munkás a vállalat részese is legyen. A szocializálás kérdése nagyon nehéz. Nem oldható meg bérsztrájkkal. A világ minden kormánya működjék együtt, és szervezzen bizottságot, melynek tagjait a parlamentből és a nemzet legjobb fiaiból válasszák. Ezek legjobb tudásuk szerint, és bölcsen dolgozzanak ki tervet, mely szerint se a tőkét ne érje nagy veszteség, se a munkások ne szenvedjenek hiányt. A törvényt a legnagyobb mérséklettel alkossák, és hozzák nyilvánosságra, hogy a dolgozó nép jogai csakugyan meg legyenek óvva; de részesüljenek a tőke jogai is védelemben. Ha ilyen általános törvény keletkezik mindkét fél közös akaratából, és mindamellett sztrájk tör ki, valamennyi kormánynak kötelessége, hogy ennek ellent álljon. Ellenkező esetben a munka romlásra vezet, különösen Európában. Rettenetes bajok keletkeznek.

Ez a kérdés egyike azoknak az okoknak, amelyek általános európai háborút idézhetnek elő. A vállalatok, bányák és gyárak tulajdonosainak az a kötelességük, hogy jövedelmükből részesítsék alkalmazottaikat, és nyereségükből igazságos részt juttassanak munkásaiknak, ami által az alkalmazottak mind, bérükön kívül, a vállalatnak általános jövedelméből is részesülnének, és ennek folytán szívvel-lélekkel kivennék részüket a munkából.” – Star, Vol. VIII, p. 7.

Hagyaték és örökség

Bahá’u’lláh szerint mindenki szabadon és tetszése szerint még életében rendelkezhessék vagyonáról, és kötelessége mindenkinek, hogy végrendeletet írjon. Ha valaki végrendelet hátrahagyása nélkül hal meg, vagyona felbecsülendő és szétosztandó meghatározott részesedéssel, hét osztályba sorozva az örökösöket, nevezetesen: gyermekek, feleség vagy férj, apa, anya, fitestvérek, nőtestvérek és tanítók úgy, hogy a részesedés az első osztálytól az utolsóig megfelelően csökkenjen. Ha ezeknek az osztályoknak egyike vagy másika hiányzik, az ezeket illető részesedés menjen át a közkincstár tulajdonába, és a szegények, az árvák és az özvegyek javára, vagy pedig hasznos közmunkára fordíttassék. Ha az elhunytnak nincs örököse, egész vagyona az államra száll.

Bahá’u’lláh törvényében nincs oly rendelkezés, amely abban gátolná az örökhagyót, hogy vagyonát egy bizonyos személyre hagyja, ha úgy kívánja; de a bahá’í hívők végrendeletükben bizonyára követik Bahá’u’lláh elveit, melyeket megállapított olyan esetre, ha nincs végrendelet, mert ezek az elvek minden körülmény között biztosítják az örökség felosztását tetemes számú örökös közt.

A férfi és nő egyenjogúsága

Bahá’u’lláh igen nagy fontosságot tulajdonít annak a társadalmi elvnek, mely szerint a nő egyenjogú a férfival, és ugyanazokat a jogokat és előnyöket élvezze, ugyanabban a nevelésben részesüljön, és azonos lehetőségekkel érvényesülhessen, mint a férfi.

A fő eszköz, mely szerinte a nő igazi felszabadításához és egyenjogúságához vezet, az általános nevelés. A leányok részesüljenek ugyanolyan jó nevelésben, mint a fiúk. Sőt lényegében a leánynevelés még fontosabb, mint a fiúké, mert a leányokból idővel anyák lesznek, és mint anyák, a következő nemzedék első tanítói. A gyermekeket zöld és gyenge hajtásokhoz hasonlíthatjuk; ha első kezelésük helyes, egyenesre nőnek, ha helytelen, elkorcsosodnak, és életük alkonyáig is az életük első éveiben nyert nevelésük hatása alatt állanak. Milyen fontos tehát, hogy a leányok helyes és bölcs nevelésben részesüljenek! Nyugati utazása közben ‘Abdu’l-Bahá-nak sokszor nyílt alkalma, hogy az ide vonatkozó bahá’í tanításokat megvilágítsa. A női szervezetek egyik nagygyűlésén Londonban 1913. január havában ezeket mondotta:

„Az emberiség olyan, mint a kétszárnyú madár. Egyik szárnya a férfinem, a másik szárnya a nő. Amíg mindkét szárnya nem elég erős, és nem hat rájuk közös erő, a madár nem emelkedhetik a magasba. A mai kor szellemének megfelelően a nő is haladjon előre, és töltse be hivatását az élet minden körülményei közt, hogy egyenjogúvá válhassék a férfival. Emelkedjék ugyanarra a színvonalra, mint a férfiak, és élvezze ugyanazokat a jogokat. Ez az én komoly kérésem, és ez Bahá’u’lláh alapvető elveinek egyike.

Néhány tudós azt állítja, hogy a férfi agyveleje többet nyom, mint a nőé, és ebben a férfi felsőbbrendűségének a bizonyítékát látják. De ha körülnézünk, sok embert láthatunk kis fejjel, kiknek agya bizonyára keveset nyom, mégis a legmagasabb értelem és felfogóképesség tanújelét adják; mások ellenben nagy fejűek, agyuk sokat nyom, és mégis korlátolt értelműek. Ezért az agy súlya nem helyes fokmérője az értelemnek és az előbbrevalóságnak.

Ha a férfiak fölényük második bizonyítéka gyanánt említik azt a megállapítást, hogy a nők nem teljesítenek annyi munkát, mint a férfiak, ez gyenge érvelés, mely azt tanúsítja, hogy figyelmen kívül hagyták a történelmet. Ha mélyebben bepillantottak volna a történelem lapjaiba, tudniok kellene, hogy kiváló nők éltek és cselekedtek nagyot a múltban, és ma is élnek sokan kiválóak, és cselekszenek nagy dolgokat.”

Itt ‘Abdu’l-Bahá leírta Zenóbia, és több más kiváló nő ténykedését, majd ékesszólóan emlékezik meg a félelmet nem ismerő Mária Magdolnáról, kinek hite tántoríthatatlan maradt, míg az apostolok hite megrendült. Így folytatja:

„A mai kor asszonyai közül Táhirih (Qurratu’l-Ayn), egy mohamedán pap leánya tűnik ki. Báb fellépése idejében olyan rettenthetetlen bátorságnak és lelkierőnek adta tanújelét, hogy mindenkit bámulatba ejtett, aki hallotta őt. Félretette fátylát, szembeszállt a perzsák emberemlékezet óta dívó szokásával, és habár illetlennek tartották, ha nő férfival beszélt, ez a hős lelkű nő mégis vitába bocsátkozott a legtanultabb férfiakkal, és le is győzte őket minden összejövetelükön. A perzsa kormány fogságba vetette, az utcán megkövezték, egyházi átokkal sújtották, számkivetették egyik városból a másikba, halállal fenyegették, de mindez nem akadályozta meg abban az elhatározásában, hogy tovább dolgozzék a nők felszabadításáért. Az üldözést és szenvedést a legnagyobb hősiességgel tűrte; még börtönében is híveket szerzett. Egy perzsa miniszterhez, akinek a házában fogoly volt, így szólt: ’Életemtől megfoszthatsz akkor, amikor neked tetszik, de nem akadályozhatod meg a női nem felszabadítását.’ Tragikus életének befejezése végül elérkezett. Kihurcolták egy kertbe és megfojtották. Ez alkalommal a legszebb ruhájába öltözködött, mintha lakodalomra ment volna. Olyan magasztos lélekkel és bátorsággal vált meg életétől, hogy a jelenlevőket mind felizgatta és magával ragadta. Valósággal nagy hősnő volt. Ma is vannak Perzsiában a bahá’í hívők közt nők, akik hasonló törhetetlen bátorságot tanúsítanak, és nagy költői ihlettel vannak megáldva. Mindannyian kiválóan ékesszólóak, és nagy gyülekezetekben szót emelnek.

A nőknek haladniok kell a korral; fokozniok kell jártasságukat a tudományban, irodalomban, történelemben az emberiség tökéletesítése céljából. Nemsokára el is fogják nyerni jogaikat. A férfiak annak tudatára fognak ébredni, hogy a nők méltósággal és megfelelő komolysággal dolgoznak a társadalmi és politikai élet javára, küzdenek a háború ellen, követelik az általános szavazati jogot, és a teljes egyenjogúságot. Meg vagyok győződve, hogy az élet minden változatában előre fognak haladni, és akkor az örök dicsőség koronája fogja díszíteni homlokotokat.”

A nő és az új idők

Ha a női szempontok majd jogos méltánylásban részesülnek, és a női akarat a társadalmi kérdések rendezésében megfelelően megnyilvánulhat, erős fejlődésre számíthatunk mindazoknál az intézményeknél, melyeket az emberiség a férfiuralom régi rendszere alatt nagyon elhanyagolt; ilyen intézmények az egészségügy, a mértékletesség kérdése, a békeügy és az egyéni élet megbecsülése. Ezen a téren a haladás messzemenő és áldást hozó következményekkel fog járni. ‘Abdu’l-Bahá erről így szól:

„A múltban a világot erőszakkal kormányozták, és a férfi azért uralkodott a nő felett, mert szellemi és testi tulajdonságaiban is erővel teljesebb és agresszívabb volt. De az egyensúly már kezd helyreállni; az erőszak uralma már múlóban van, ellenben előtérbe lép a szellemi ügyesség, az intuitív megértés, a szeretet és szolgálatra készség szellemi erőinek megnyilvánulása, amelyekben a nő kiváltképpen erős. Ezért lesz az új korszak kevésbé férfias jellegű, és inkább a női eszmék fogják áthatni, azaz világosabban szólva, ebben az új korszakban a civilizációnak férfias és női elemei tökéletesebb egyensúlyban lesznek.” – Star, Vol. VIII, p.4.

Az erőszak eszközeinek mellőzése

Bahá’u’lláh – mint egyéb kérdésekben – a nő felszabadítására irányuló törekvésekben is az erőszakos eszközök elkerülését ajánlja. A bahá’í tanítások szellemében végzett társadalmi újítás kiváló példaképét adták a bahá’í nők Perzsiában, Egyiptomban és Szíriában. Ezekben az országokban a szokás arra kötelezi a mohamedán nőket, hogy otthonukon kívül fátyol borítsa arcukat. Báb úgy rendelkezett, hogy az „Új törvénykorszakban” idején a nők e kellemetlen kényszer alól felszabaduljanak. Bahá’u’lláh azonban azt ajánlja követőinek, hogy inkább alkalmazkodjanak a bevett szokásokhoz, ha nem ütköznek fontos erkölcsi szempontokba, míg a nép fel nem világosodik, hogy meg ne botránkoztassák azokat, akik között élnek, és hogy felesleges ellenségeskedést ne váltsanak ki. S így a bahá’í nők, ámbár jól tudják, hogy a fátyol elavult viselete felvilágosodott emberek számára felesleges és alkalmatlan, mégis inkább belenyugszanak ebbe a kellemetlenségbe, semhogy fátyoltalan megjelenésük az utcán a vakhitű gyűlölet és elkeseredett ellenzés áradatát zúdítsa reájuk. E szokáshoz való alkalmazkodás egyáltalán nem írható a félelem rovására, hanem annak a bizalomnak tulajdonítható, mellyel a nevelés erejében, és az igaz vallás átalakító és életet adó hatásában hisznek. Ezekben az országokban a bahá’í hívők minden erejüket gyermekeik, de leginkább leányaik nevelésének szentelik, és a bahá’í eszmék terjesztésére és fejlesztésére fordítják, mert meg vannak győződve arról, hogy amilyen mértékben fejlődik és terjed az új eszményi élet a népek között, olyan mértékben tűnnek el az elavult szokások és előítéletek is, éspedig oly természetesen és oly elkerülhetetlenül, miként a rügyek borítói elhullanak tavasz idején, midőn levelek és virágok fakadnak a napsugárban.

A nevelés

A nevelés – azaz az emberek oktatása és vezetése, valamint velük született képességeik fejlesztése és gyakorlása – a világ kezdetétől fogva a szent próféták legfőbb törekvése volt. A nevelés alapvető fontossága, és határtalan lehetőségei a legvilágosabb módon jutnak kifejezésre a bahá’í tanításokban is. A tanító a civilizáció leghatalmasabb tényezője, és munkája a legfőbb ténykedés, amit ember végezhet. A nevelés már az anya méhében kezdetét veszi, és végtelen, mint az egyén élete. A helyes élet állandó kelléke, és az egyéni és társadalmi jólét alapja. Ha a helyes mederben haladó nevelés általános lesz, az emberiség átalakul, és a világ paradicsommá válik.

Jelenleg a valóban jól nevelt ember még a legritkább jelenség, mert majdnem mindenkiben vannak hamis előítéletek, ferde eszmék, téves felfogások és rossz szokások, melyeket még csecsemő korában oltottak belé. Milyen kevés embert neveltek gyermekkorától kezdve arra, hogy Istent szíve mélyéből szeresse, és életét Istennek szentelje, hogy az emberiség érdekében kifejtet szolgálatát élete legfőbb céljának tekintse, hogy erőit a lehetőség határáig kifejlessze a közös emberi jólét hasznára. Mindez a jó nevelés lényeges eleme. Az emlékezőtehetség puszta megterhelése a számtan, nyelvtan, földrajz, nyelvtudomány, stb. tételeivel aránylag kevés hatással van nemes és hasznos élet kialakulására.

Bahá’u’lláh azt mondja, hogy a nevelés általános legyen:

„Minden apának kötelessége, hogy fiát és lányát tanítsa meg írni és olvasni, és mindarra, amit a Szent Tábla előír. Ha valaki azonban figyelmen kívül hagyja, ami néki megparancsoltatott, akkor a Megbízottak szedjék be tőle, ami a gyermekek taníttatására szükséges, amennyiben az apa módos; ha pedig nem, akkor a taníttatás az Igazságosság Házára hárul. Mi azt valóban a szegények és szükséget szenvedők menedékének szántuk. Aki a saját vagy másnak a fiát felneveli, az olyan, mintha az Én fiamat nevelné fel.”

„Mindenki, akár férfi vagy nő, adja át üzletből, mezőgazdaságból vagy más munkából nyert keresetének egy részét egy megbízható személynek a gyerekek nevelésére és képzésére, melyet az Igazságosság Házának Megbízottjai tudomásával erre a célra kell költeni.” – BT, 8:59. és 7:22.

Velünk született természeti különbségek

A gyermeki természet bahá’í szempontból tekintve nem olyan, mint a viasz, mely bármily formára formálható a tanító akarata szerint. Bizony nem, mert mindegyikben megvan kezdettől istenadta jelleme és egyénisége, mely csak különleges úton fejlődhetik ki tökéletessé, és ez a fejlődési út minden egyes esetben csak egyetlenegy. Nincs két ember, kinek egyforma képességei, s tehetségei lennének, és az igazi nevelő sohasem fogja megkísérelni, hogy két elütő természetet ugyanabba a formába erőltesse. Valóban sohasem fog arra törekedni, hogy bármely természetet bármily formába kényszerítsen. Ellenkezőleg, arra fog inkább törekedni, hogy a fiatal természet kibontakozó erejét megértéssel ápolja, fejlessze, bátorítsa, óvja, és a szükséges szellemi táplálékról és támogatásról gondoskodjék. Munkája a kertész munkájához hasonló, aki különféle virágokat gondoz. Az egyik növény a ragyogó napfényt, a másik a hűvös árnyékot keresi; van olyan, amelyik a víz partját kedveli, és olyan, amelyik a kopár hegycsúcsot; némelyik homokos talajban hajt ki, mások zsíros termőföldben fejlődnek. Mindegyik saját egyénisége szerint jusson szükséges életfenntartó elemeihez, mert ellenkező esetben nem érheti el saját tökéletessége fokát. ‘Abdu’l-Bahá erről így nyilatkozik:

„A próféták elismerik, hogy a nevelés nagy hatással van az emberiségre, de azt is kijelentik, hogy az elme és a felfogóképesség eredettől fogva különféle. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ugyanazon korú, nemzetiségű, fajú, sőt ugyanazon családból való, ugyanazon tanító vezetése mellett fejlődő gyermekek is eltérnek egymástól ész és felfogás tekintetében. Akárhogy neveljük (azaz csiszoljuk) a kagylót, sohasem lesz belőle ragyogó gyöngy. Fekete kőből nem lehet világot beragyogó drágakő. A tövises kaktuszt ápolás vagy oltás sohasem fejlesztheti áldást hozó fává. Vagyis nevelés az emberi drágakő eredeti természetét nem tudja megváltoztatni, de csodálatosan hathat reá. Hatásos erejével napfényre tudja hozni mind a lappangó erényeket és szellemi képességeket.” – TAB, Vol. III, p. 577.

Jellemnevelés

Legnagyobb fontossága a nevelés terén a jellemképzésnek van. E téren a példaadás hatásosabb az előírásnál, és a legfontosabb tényező a gyermek szüleinek, tanítóinak, valamint környezetének élete és jelleme.

Isten prófétái az emberiség nagy nevelői. Tanácsaikat és életük történetét a gyermek elméjébe be kell vésni, mihelyt befogadásukra képes. Különösen fontosak e tekintetben Bahá’u’lláh-nak, a legmagasztosabb tanítónak szavai, azok nyilatkoztatják ki az alapelveket, amelyeken a jövőkor civilizációja fel fog épülni. Ő így szól:

„Tanítsátok arra gyermekeiteket, amit a Dicsőség Tolla kinyilvánított. Oktassátok arra, ami a Nagyság és a Hatalom Egéből alászállott. Tanulják meg könyv nélkül a Nagykegyelmű szavait, és énekeljék azokat dallamos hangon a Mashriqu’l-Adhkar (Áhítat Háza) csarnokaiban.” – Star, Vol. IX, p. 81.

Tudomány, művészet és ipar

A tudományokra, a művészetekre és a hasznos mesterségekre való tanítás ugyancsak fontos és szükséges. Bahá’u’lláh erről így szól:

„A tudás az ember életének szárnyakat ad, és létrát a felemelkedéséhez. Mindenkinek kötelessége ezekben jártasságot szerezni. Olyan tudományok ismeretét kell azonban elsajátítani, melyek a föld népeinek hasznára válhatnak, és nem olyanokét, melyek szavakkal kezdődnek és szavakkal végződnek. A tudósok és mérnökök valóban nagy hatással vannak a világ népeire. … A tudás bizony igazi kincs az ember számára, a dicsőség, a jótét, az öröm, a felemelkedés, a vidámság és boldogság forrása.” – BT, 5:15.

A gonosztevők kezelése

A gonosztevőkkel szemben alkalmazandó bánásmódról ‘Abdu’l-Bahá így nyilatkozott egyik beszélgetése alkalmával:

„… A leglényegesebb azonban az, hogy az embereket úgy neveljék, hogy ne legyen bűnözés; hiszen a széles tömegeket lehet olyan hatásosan nevelni, hogy azok elkerüljék a bűnök elkövetését, és meghátráljanak attól oly módon, hogy számukra majd maga a bűn tűnik a legnagyobb fenyítésnek, a legsúlyosabb elítélésnek és kínszenvedésnek. Ezért aztán egyetlen olyan bűnt sem követnek majd el, amely büntetést vonna maga után.”

„… ha valaki megtámad, megsebesít, bánt egy másikat, a bántalmazott pedig megtorolja azt, az bosszú és kifogásolható. … Ha ’Amr megszégyeníti Zaydot, ez utóbbinak nincs joga ’Amrot megszégyenítenie; ha így tesz, az bosszú és nagyon elítélendő. Nem, inkább a rosszat jóval kell viszonoznia, és nem csupán megbocsátania, de még, amennyiben lehetséges, a szolgálatára is kell lennie bántalmazójának. Ilyen viselkedés illik az emberhez, hiszen mi haszna a bosszúból. A két tett egyforma; ha az egyik elítélendő, akkor mindkettő az. Az egyetlen különbség csak az, hogy az egyiket előbb követték el, a másikat később.”

„A társadalomnak azonban joga van az önvédelemre és megelőzésre; azonkívül a társadalomban a gyilkossal szemben nincs se gyűlölet, se rosszindulat; a társadalom csupán a többiek biztonsága és védelme érdekében bünteti meg vagy zárja börtönbe…”

„Ezért mikor Krisztus azt mondta: ’aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is’ (Máté 5:39) az azért volt, hogy az embereket arra tanítsa, hogy ne álljanak személyes bosszút. Nem úgy értette, hogy ha a farkas támadna a bárányok nyájára és szét akarná tépni azokat, akkor a farkast bátorítani kellene tettére. Nem, ha Krisztus látta volna, hogy a farkas bement az akolba és el akarta volna pusztítani a bárányokat, akkor Ő ezt bizonyosan meggátolta volna.”…

„… a társadalmak törvényes rendje az igazságosságon, nem pedig a megbocsátáson alapszik. Így tehát Krisztus a megbocsátáson és megkegyelmezésen nem azt értette, hogy amikor nemzetek támadnak rátok, égetik fel otthonaitokat, rabolják el javaitokat, követnek el erőszakot asszonyaitokon, gyermekeiteken és rokonaitokon, gázolnak keresztül tisztességeteken, akkor nektek a zsarnok ellenség előtt engedelmesnek kell lennetek, és megengedni nekik, hogy kegyetlenkedjenek és leigázzanak titeket. Nem, Krisztus szavai két ember egymás iránti viselkedésére utalnak: ha az egyik bántalmazza a másikat, a sértett meg kell, hogy bocsásson neki. Azonban a társadalomnak védelmeznie kell az ember jogait.”

„Egy dologról még beszélni kell: arról, hogy a társadalmak éjt nappallá téve azzal foglalatoskodnak, hogy bűntető törvényeket alkossanak, valamint hogy büntető eszközöket és eljárásokat készítsenek és dolgozzanak ki. Börtönöket építenek, rabláncokat és bilincseket készítenek, helyeket jelölnek ki a száműzötteknek és számkivetetteknek, valamint a kínzás és sanyargatás különféle módjait eszelik ki, és úgy gondolják, hogy ezekkel a módszerekkel kordában tarthatják a bűnözőket, míg valójában ezek az erkölcs lehanyatlását és a jellem torzulását okozzák. Ezzel szemben a társadalomnak a legnagyobb buzgalommal és odaadással éjt nappallá téve arra kellene törekednie és erőfeszítést tennie, hogy megvalósítsa az emberek nevelését, napról napra fejlesztvén őket, hogy tudásban és a tudományokban növekedjenek, erényekre tegyenek szert, jó erkölcsöt nyerjenek és elkerüljék a gonoszságot, hogy ezáltal ne kerülhessen sor bűnök elkövetésére.” – MK 77.

A sajtó hatása

Bahá’u’lláh teljes mértékben elismeri a sajtó fontosságát, mint arra való eszközt, hogy terjessze a tudást, nevelje a népet, és így nagy a szerepe a civilizáció fejlesztésében, ha megfelelően irányítják. Erről így írt:

„E Napon a föld titkai feltárulnak az ember szeme előtt. A gyors megjelenésű újságok lapjai valóban a világ tükrei. A lapok tükrözik a különböző népek és nemzetségek tetteit és törekvéseit. Tükrözik és ismertté is teszik azokat. Olyanok, mint egy halló, látó és beszélő tükör. Ez lenyűgöző és hatalommal bíró jelenség.

Az újságírók vigyázzanak azonban, hogy gonosz érzelmektől és vágyaktól mentesek legyenek, és az igazságosság és méltányosság köntösét viseljék. Amennyire csak lehet, meg kell vizsgálniuk a helyzeteket, megbizonyosodni a tényekről, és csak azután írják le.

Ami ezt a Bántalmazottat illeti, az újságokban megjelent tudósítások legtöbbje hamis. Magasztos rangjuk és jelentőségük alapján az elfogulatlan beszéd és az igazmondás úgy tekintendő, mint a tudás láthatárán ragyogó nap.” – BT 4:25-26.

10. A BÉKÉHEZ VEZETŐ ÚT

„Ma eljött e szolga, azért, hogy életre keltse a világot, és egyesítse mindazokat, akik a föld felületén élnek. Amit Isten akar, teljesülni fog, és ti majd meglátjátok a földet, mint az Abhá (a Legdicsőségesebb) Paradicsomot.” – Bahá’u’lláh, Lawh-i-Ra’is

Küzdelem vagy egyetértés

Az elmúlt századok folyamán tudósok kimerítő tanulmány tárgyává tették a növény- és állatvilág létért folytatott küzdelmét, és a társadalmi élet nehézségei közepette sokan a vezető eszmét azokban az elvekben keresték, amelyek a természet alacsonyabb világában helyesnek mutatkoztak. Így jutottak arra a meggyőződésre, hogy az élet küzdelem, és hogy a harc az élet szükségletei közé tartozik, és a társadalom erőtlen tagjainak irgalmatlan kiirtására törvényes, sőt a faj tökéletesítésére szükséges eszköznek tekinteték. Ezzel ellentétben Bahá’u’lláh azt tanítja, hogy ha mi a haladás létráján felfelé akarunk jutni, tekintetünket előre és felfelé kell irányítanunk, ahelyett, hogy hátrafelé, az állati világra néznénk. Ne az állatokat, hanem a prófétákat fogadjuk vezetőink gyanánt. Az egység, az egyetértés és a rokonérzés elvei, melyek a próféták tanításaiban megnyilvánulnak, határozott ellentétben állanak azokkal az elvekkel, melyek az állatvilágban uralkodnak a létküzdelem és önmegóvás tekintetében, és nekünk választanunk kell e kettő között, mert nem lehet őket összeegyeztetni. ‘Abdu’l-Bahá ezt mondja:

„A természet világában a létért való küzdelemé a vezető szerep, amelynek eredménye, hogy a legalkalmasabb túléli a gyengét. Ez minden nehézség kútforrása. Ez szüli a háborút és a viszályt, a gyűlöletet és az ellenségeskedést az emberek között. A természet világában zsarnokság, önzés, támadási ösztön és hatalmaskodási hajlam, mások jogainak bitorlása, és sok más gáncsolandó tulajdonság uralkodik, – ezek a tulajdonságok az állatvilág hibái. Amíg az állati világ tulajdonságai játsszák az emberiségnél is a főszerepet, lehetetlen a haladás és a boldogulás. A természet harcias, a természet vérszomjas, a természet zsarnoki, mert a természetnek nincsen tudomása Istenről, a Mindenhatóról. Ez az oka, hogy ezek a kegyetlen tulajdonságok természetszerűek az állatok világában.

Az emberiség ura nagy szeretetében és irgalmában a prófétákat küldötte és megadta a Szent Könyvek kinyilatkoztatásait, hogy isteni nevelés által szabadítsa meg az emberiséget a természet romlást okozó tulajdonságaitól, és a tudatlanság sötétségétől, hogy erényekkel és szellemi tulajdonságokkal erősítse meg őket, és hogy elérkezzék az irgalom érzelmeinek hajnalhasadása.

Ezerszeresen jaj, hogy a tudatlanság előítéletei, mesterkélt különbségek és ellentétes elvek uralkodnak még mindig a világ népei között, és ezáltal késleltetik az általános haladást. Ez a visszafejlődés annak tulajdonítható, hogy az isteni civilizáció elveit teljesen elhagyták, a próféták tanításai pedig feledésbe merültek.” – Star, Vol. VIII, p. 15.

A Legnagyobb Béke

Isten prófétái minden korszakban megjövendölték az idő eljövetelét, melyben „béke a földön, jóakarat az emberek között” fog uralkodni. Már láttuk több ízben, hogy Bahá’u’lláh ezeket a jóslásokat a legvilágosabban és bizalommal teli szavakkal megerősíti, és kijelenti, hogy teljesülésük küszöbön áll. ‘Abdu’l-Bahá erről így szól:

„… ebben a csodálatos korszakban a föld átalakul majd, és az emberiség világát nyugalom és szépség környezi. A vitákat, veszekedéseket és gyilkosságokat majd a béke, az igazság és egyetértés váltja fel; a nemzetek, népek, népcsoportok és országok között megjelenik a szeretet és barátság. Létrejön az együttműködés és egyetértés, és végül a háború teljesen elfojtatik…

Az egyetemes béke a föld közepén üti fel sátrát, és az Élet áldott Fája olyannyira növekszik és kiterebélyesedik, hogy keletet és nyugatot is árnyékába vonja. Erősek és gyengék, gazdagok és szegények, kibékíthetetlen gyülekezetek és gyűlölködő nemzetek – melyek olyanok mint a farkas és bárány, párdúc és kecskefiú, oroszlán és borjú – egymás iránt a legteljesebb szeretettel, barátsággal, igazságossággal és méltányossággal viseltetnek. A világot betölti majd a tudomány, a létező dolgok misztériumai valóságának és Istennek ismerete.” – MK, 12, 83.o.

Vallási előítéletek

Hogy tiszta képet nyerjünk arról, miként válnék lehetővé a Legnagyobb Béke, tegyük vizsgálatunk tárgyává, hogy mily okok idézték elő a háborút a múltban, és hogy Bahá’u’lláh mit ajánl kiküszöbölésükre.

A háború egyik előidéző oka a vallási előítélet volt. A bahá’í tanítások világosan kimutatják erre vonatkozóan, hogy a különböző vallású és szektájú népek között uralkodó viszály és ellenségeskedés sohasem eredt az igaz vallásból, hanem ellenkezőleg, annak hiányából és abból, hogy helyére hamis előítéletek, utánzások és félremagyarázások léptek.

‘Abdu’l-Bahá így nyilatkozott egyik párizsi beszélgetésében:

„A vallásnak az volna a feladata, hogy egyesítse a szíveket, és kiküszöbölje a háborút és a viszálykodás okait a föld színéről; hogy elősegítse a szellemi élet megszületését, és minden lélekbe fényt, életet öntsön. Ha a vallás ellenszenvet, gyűlöletet és szakadást okoz, jobb lenne nélküle élni, és az ellen az igaz vallásos cselekedet, ha az ember az ilyen vallástól megválnék. Világos ugyanis, hogy az orvosság célja a gyógyítás, ha azonban az orvosság csak súlyosbítja a bajt, jobb, ha nem használjuk. Az a vallás nem vallás, amely nem eszköze a szeretetnek és egységnek.” – PB 43.

Más helyen ezt mondja:

„Az emberiség történetének kezdetétől napjainkig a világ különféle vallásai állandóan átokkal sújtották és hamis vádakkal illették egymást. A legmerevebben kerülték egymást, és kölcsönös elkeseredésben, haragban éltek. Nézzük csak a vallásháborúk történetét. A legnagyobbak egyike: a keresztes háború 200 éven át tartott. Néha a keresztesek diadalmaskodtak, ölték, rabolták és foglyul ejtették a mohamedánokat; néha pedig a mohamedánok győztek, és fizettek vérfürdővel és romlással a betolakodóknak.

Így tartott ez két évszázadon át, mialatt a gyűlölet harcát küzdötték egymás ellen, egyik a másikat gyengítette, míg az európai hit harcosai végre visszavonultak Keletről, és a pusztulás romjait hagyták hátra, otthon pedig saját nemzeteiket a legnagyobb zűrzavarban és lázadás állapotában találták. Ez azonban csak egyike volt a szent háborúknak.

Sok vallásháború volt. A keresztény felekezetek, a katolikusok és a protestánsok közt dúló viszály és nézeteltérés kilencszázezer vértanút követelt. Hányan pusztultak el a börtönökben! Milyen könyörtelenül bántak el a foglyokkal! És mindezt a vallás nevében!

A keresztények és mohamedánok ördögi lényeket és Isten ellenségeit látták a zsidókban. Ezért átkozták és üldözték őket. Sok zsidót gyilkoltak meg, sok zsidó házát kifosztották és felgyújtották, sok zsidó gyermeket fogságba hurcoltak. A zsidók viszont a keresztényeket hitehagyottaknak, a mohamedánokat pedig Mózes törvényei ellenségeinek és lerombolóinak tartották; ezért könyörögtek bosszúért az Éghez, és átkozták őket mind a mai napig.

Midőn Bahá’u’lláh fénye Keleten felragyogott, az emberiségnek a beígért egység eljövetelét hirdette. Így szólt az emberekhez: ’Egy fának vagytok gyümölcsei. Nincs két fa, melyek közül az egyik az isteni irgalom fája, a másik pedig a sátán fája lenne!’ Ezért éljünk a legnagyobb szeretetben egymással. Ne lássuk egy népben sem a sátán népét, hanem tekintsünk mindenkit az egy Isten szolgájának. Lényegében az a helyzet, hogy sokan gyámoltalanok, tehát vezetni és nevelni kell őket. Sokan tudatlanok, tehát fel kell őket világosítani. Sokan olyanok, mint a gyermekek, akiket segíteni kell, hogy megérjenek. Mások szenvednek, erkölcsük laza, addig kell tehát kezelni őket, míg az erkölcseik megtisztulnak. Nem szabad azonban azért gyűlölni a beteg embert, mert beteg, és nem szabad azért kerülni a gyermeket, mert gyermek, s ne gyűlöljük a tudatlant se azért, mert nincs tudása. Szeretettel kell őket nevelni, kezelni és támogatni. Mindent meg kell tenni, hogy az emberiség a legnagyobb biztonságban és a legnagyobb mértékű boldogságban élhessen Isten oltalma alatt.” – Star, Vol. VIII, p.76.

Faji és nemzeti előítéletek

A bahá’í tanítások az emberiség egységéről a háborút előidéző okoknak egy másik gyökerét támadják meg, még pedig a faji előítéletet. Vannak fajok, melyek abban a meggyőződésben élnek, hogy előbbre valóak a többinél, és „az erősebb túléli a gyengébbet” elve alapján felsőbbségük tudatában feljogosítottaknak érzik magukat arra, hogy a gyengébb fajokat előnyükre kihasználják, sőt ki is irtsák. A világtörténelem sok fekete lapja adja ez elv könyörtelen alkalmazásának példáját. Bahá’í felfogás szerint Isten szemében minden fajú nép egyenlő értékű. Minden fajnak vannak csodálatos veleszületett képességei, csak megfelelő nevelés segítse elő kifejlődésüket, és mindegyik olyan szerepet vihet, hogy az emberiség testének valamennyi tagja gazdagodjék és tökéletesedjék ahelyett, hogy életük megnyomorodnék. ‘Abdu’l-Bahá így szól:

„A faji előítéletet tekintve: ez nem más, mint egy illúzió, egészen egyszerűen egy babonaság. Isten ugyanis mindannyiónkat egyetlen fajnak teremtett. … Kezdetben határok és választóvonalak sem voltak a különböző területek között; nem volt a Földnek olyan része, amely jobban az egyik néphez tartozott volna, mint egy másikhoz. Isten szemében nincs különbség a különböző népek között. Miért kell az embernek ilyen előítéletet kitalálnia? Hogyan tarthatunk fenn olyan háborút, amely ebből az illúzióból fakad?

Isten nem azért teremtette az embereket, hogy elpusztítsák egymást. Minden nép, törzs, felekezet és osztály egyaránt osztozik Mennyei Atyjuk Kegyelmében.

Az egyetlen különbség abban rejlik, hogy milyen mértékű a hűség, az engedelmesség Isten törvényeihez. Vannak, akik olyanok, mint a lángoló fáklyák, mások pedig csillagokként fénylenek az emberiség egén.

Akik szeretik az emberiséget, ők a felsőbbrendű emberek, bármely nemzethez, valláshoz tartozzanak, illetve bármilyen is bőrük színe.” – PB, 44:11-13.

A politikai vagy nemzeti előítélet is éppen olyan ártalmas, mint a faji előítélet. Eljött már az idő, midőn a szűk körű hazafiasságnak el kell merülnie azon tágabb fogalmú hazafiasságban, melynek hazája a világ. Bahá’u’lláh így szól:

„Régen megmondatott: ’A haza szeretete az Istenhit része.’ A Nagyság Nyelve azonban Megnyilvánulásának napján kijelenti: ’Ne az dicsekedjen, aki hazáját szereti, hanem az, aki a világot szereti.’ E magasztos szavak által felszabadított erővel friss lendületet kölcsönöz és új irányt ad Ő az emberi szív madarainak, és Isten szent Könyvéből kitörölte a korlátozás és határok nyomát is.” – BT, 7:13.

Területszerzési vágy

Sok háborút egy-egy földterület miatt viseltek, melyet két vagy több egymással versengő nemzet megkívánt. A földéhség a nemzetek és az egyének között is viszályok előidéző oka volt. A bahá’í elvek szerint a föld nem jogos tulajdona sem egyénnek, sem egyes nemzetnek, hanem csak az egész emberiségnek; sőt csak Isten tulajdona lehet egyedül. Az emberek pusztán csak haszonélvezői.

A Bengázi mellett vívott csata[21] idején ‘Abdu’l-Bahá ezt mondotta:

„A bengázi csata híre gyászba borítja a szívemet. Csodálkozom az emberi kegyetlenségen, amely még mindig létezik a világban. Hogyan képesek az emberek reggeltől estig csak harcolni, egymást öldökölve és embertársaik vérét ontva? Azért, hogy a föld egy darabkáját birtokolják! Még az egymás ellen forduló állatoknak is sokkal közvetlenebb és értelmesebb okuk van a másik megtámadására. Milyen szörnyű, hogy az ember, aki a magasabb rendű királyságból való, lealacsonyodhat odáig, hogy megölje társait és szenvedést hozzon nekik, csupán a föld egy tájékának megszerzéséért!

A teremtett lények legmagasabbika az anyag legalacsonyabb formájáért küzd: a földért!

A föld nem egy néphez tartozik, hanem az mindenkié. E föld nem az otthona, hanem sírja az embernek!

Bármilyen hatalmas is a hódító, bármilyen sok országot is dönt szolgaságba, képtelen arra, hogy az általa feldúlt földből egy aprócska résznél többet megőrizzen magának – önnön sírhantját.

Ha nagyobb területre van szükség a nép állapotának javításához, vagy a civilizált viszonyok kiterjesztéséhez…, akkor bizonyosan békés úton is lehetséges hozzájutni a szükséges földterülethez.

A háború azonban az emberek becsvágyának kielégítésére jött létre: azért, hogy kevesek világi előnyökhöz jussanak, míg számlálatlan otthonra szörnyű szenvedéseket hoznak, férfiak és asszonyok százainak szívét összetörve.

Felszólítalak mindannyiótokat, hogy összpontosítsátok szívetek minden gondolatát a szeretetre és az egységre! Ha felbukkan a háború gondolata, állítsátok szembe vele a béke erősebb gondolatát! A gyűlölet gondolatát semmisítsétek meg a szeretet erősebb gondolatával!
Míg a világ katonái kivonják kardjukat, hogy öljenek, Isten katonái kezeiket egymásba kulcsolják. Így múljon hát el minden emberi kegyetlenség Isten kegyelméből, azokon keresztül munkálkodva, akiknek szíve tiszta és lelke őszinte. Ne higgyétek, hogy a világ békéje elérhetetlen eszmény!

Semmi nem lehetetlen az Isteni Bőkezűség számára.

Ha teljes szívből kívánjátok minden nép barátságát a világon, akkor szellemi és pozitív gondolatotok elterjed majd. Mások is vágyni fogják azt, és ereje egyre növekszik, míg végül minden ember szívéhez elér.” – PB, 6:1-4, 7-11.

A nemzetközi nyelv

Miután már áttekintettük a háború főbb okait, és azokat a módozatokat, melyek szerint elkerülhető lenne, fordítsuk figyelmünket néhány felépítő indítvány megvizsgálására, melyeket Bahá’u’lláh a nagy és állandó béke érdekében hozott.

Ezek közt az indítványok között az első egy nemzetközi kisegítő nyelv megalapítására irányul. Bahá’u’lláh erről Aqdas könyvében és több táblájában tárgyal. Így az Ishraqat-ban ezt mondja:

„A hatodik Ishráq pedig az egység és egyetértés az emberek gyermekei között. Az idők kezdetétől fogva az egység fénye vetette isteni ragyogását a világra, és ezen egység megvalósításához a legnagyszerűbb eszköz a világ népei számára az, ha megértik egymás írását és szavát. Korábbi Levelekben Mi már utasítottuk az Igazságosság Házának Megbízottjait, hogy válasszanak ki egyet vagy a most létező nyelvekből, vagy egy újat, és hasonlóképpen egy közös írást is, melyet a világ minden iskolájában tanítsanak. Így tekinthető majd a föld egy országnak és egy otthonnak.” – BT, 8:58.

Körülbelül abban az időben, midőn Bahá’u’lláh indítványát tette, született Lengyelországban egy gyermek, ki Zamenhof Lajos nevet kapta, ki arra volt hivatva, hogy vezető szerepe legyen ennek az indítványnak a megvalósításában. Zamenhof életének irányító célja gyermekkorától kezdve a nemzetközi nyelv eszméje volt, és odaadó munkájának eredménye az Esperanto nyelv megalkotása és elterjedése lett, amely eddig már 35 év óta adja létjogosultságának tanúbizonyságát, és a nemzetközi forgalomban igen kielégítő eszköznek bizonyult. Az a nagy előnye, hogy elsajátításához csak huszadrész annyi idő kell, mint amennyi például az angol, francia vagy német nyelv megtanulásához szükséges. Párizsban 1913 februárjában ‘Abdu’l-Bahá egy Esperanto összejövetel alkalmával így szólt:

„Napjainkban az Európában fennálló ellentétek egyik fő oka a nyelvkülönbség. Az egyik embert németnek, a másikat olasznak nevezzük, majd angollal vagy franciával találkozunk. Habár mindnyájan egy fajhoz tartoznak, a nyelv mégis korlát közöttük. Ha egy általános kisegítő nyelv volna közös használatban, mindannyian egy fajhoz tartozóknak volnának tekinthetők.

Bahá’u’lláh Ő Szentsége erről a nemzetközi nyelvről már 40 évvel ezelőtt írt. Ameddig szerinte egy nemzetközi nyelv nem lép életbe, tökéletes egység nem valósítható meg a világ különböző részei között, mert tapasztalhatjuk, hogy a félreértés megakadályozza a népek kölcsönös egyesülését, és ezt a félreértést nem lehet másképp kiküszöbölni, csak egy nemzetközi kisegítő nyelv útján.

Általánosságban, Kelet népei nem tudnak semmit a Nyugat eseményeiről, sem a nyugati népek nem tudnak Kelettel rokonszenves érintkezésbe jutni; gondolataik zár alatt vannak, – csak a nemzetközi nyelv lesz a kulcs, mely azt felnyitja. Ha nemzetközi nyelvünk volna, könnyű lenne a nyugati könyveknek lefordítása ezen nyelvre, és a keleti népek könnyen megismernék azok tartalmát. Ugyanígy le lehetne fordítani Kelet könyveit is erre a nyelvre Nyugat népei használatára. Egy közös nyelv a haladás leghathatósabb eszköze lenne Kelet és Nyugat egységének elérésére. Az egész világot egy otthonná varázsolná, és biztosítaná az emberi haladást. Az emberi egység zászlóját a magasba emelné. Általános jólétet hozna a földtekére. Az emberek között meghonosítaná a szeretetet, a különféle fajok között az egyetértést.

Adjunk hálát Istennek, hogy dr. Zamenhof az Esperanto nyelvet feltalálta. Ennek a nyelvnek minden számottevő tulajdonsága megvan arra, hogy nemzetközi érintkezés eszköze legyen. Mindnyájan hálával és köszönettel tartozunk neki nemes fáradozásáért; mert nagy szolgálatot tett felebarátainak. Az Esperanto el fog terjedni követőinek fáradhatatlan és önfeláldozó munkássága következtében. Ezért mindnyájunknak az a kötelességünk, hogy ezt a nyelvet megtanuljuk, és terjesszük is tőlünk telhetőleg, hogy napról napra szélesebb körű elismerésre találjon, hogy a világ minden országa és kormánya elfogadja, és hogy a nyilvános iskolák tananyagában helyet nyerjen. Meggyőződésem szerint a jövőben minden nemzetközi konferencia és kongresszus magáévá teszi az Esperanto nyelvet, úgy, hogy minden ember csak két nyelvet tanul – anyanyelvét és a nemzetközi nyelvet. Így válik tökéletes egység lehetővé a világ népei közt. Gondoljuk meg, hogy milyen nehéz a különféle nemzetek között való érintkezés napjainkban. Ha valaki 50 nyelvet tud is, megtörténhetik, hogy olyan országba utazik, melynek nyelvét mégsem ismeri. Ezért annak a reményemnek adok kifejezést, hogy elkövettek mindent, hogy az esperanto széles körben elterjedjen.”

Bár eme megjegyzések kiemelten és bátorítóan kezelik az eszperantó nyelvet, mindazonáltal tény, hogy amíg az Igazságosság Háza nem foglalkozik az üggyel Bahá’u’lláh utasításainak megfelelően, addig a bahá’í közösség nem kötelezi el magát sem az eszperantó, sem pedig más természetes vagy mesterséges nyelv mellett.

‘Abdu’l-Bahá maga is így nyilatkozott:

„Az esperanto nyelvnek juttatott szeretet, és az érdekében kifejtett munka nem vész el, azonban egyetlen ember nem képes Egytemes Nyelvet alkotni.” – ‘Abdu’l-Bahá in London, p.95.

Hogy mely nyelvet fogadják el közösnek és hogy ez természetes vagy mesterséges nyelv lesz-e, olyan döntés, melyet a világ nemzeteinek kell meghozni.

A népek szövetsége

Bahá’u’lláh-nak másik sűrűn és hathatósan hirdetett indítványa a népek nemzetközi szövetségének megalkotására irányul a nemzetközi béke megteremtése érdekében. Így szól Viktória királynőhöz intézett levelében, amelyet még az akkói barakk foglyaként írt:

„Ó uralkodói a földnek! Béküljetek ki egymás között, hogy ne legyen szükségetek több fegyverre, mint országaitok és területeitek megvédésére….

Egyesüljetek, ó föld királyai, mert ezáltal fog a viszály vihara lecsillapulni közöttetek, és találnak nyugalomra népeitek, ha azok közül valók vagytok, kik megértik. Ha közületek bárki fegyvert ragad a másik ellen, forduljatok ellene mindnyájan, mert ez nem más, mint nyilvánvaló igazságtétel.” – GY 119:4-5.

‘Abdu’l-Bahá 1875-ben utalt a népek nemzetközi szövetségének megteremtésére. Ez a mi napjainkban[22] különösen azért érdekes, mert komoly kísérletek történnek egy ilyen szövetség létrehozatalára. Akkoriban így írt erről:

A valódi civilizáció akkor fogja kibontani zászlaját a világ szívének közepén, ha megfelelő számú kiemelkedő és nemes lelkületű uralkodó – az odaadás és a határozottság ragyogó példái – az emberiség java és boldogsága érdekében előáll, hogy szilárd elhatározással és tiszta jövőképpel megvalósítsa az egyetemes béke ügyét. A béke ügyét általános vitára kell bocsátaniuk és minden tőlük telhető eszközzel arra kell törekedniük, hogy létrehozzák a világ nemzeteinek a Szövetségét. Kötelező erejű megállapodást kell kötniük s olyan egyezséget kell létrehozniuk, melynek pontjai tartósak, sérthetetlenek és egyértelműek. Ezt meg kell hirdessék az egész világ előtt, majd meg kell szerezniük hozzá az egész emberiség beleegyezését. Ezt a magasztos, nemes vállalkozást – az egész világ békéjének és jólétének valódi forrását – a föld összes lakójának szentként kell kezelnie. Az emberiség összes erőforrását mozgósítani kell, hogy ennek a Legnagyobb Szövetségnek a szilárdságát és tartósságát biztosíthassák.

Ebben a mindenre kiterjedő Egyezményben világosan ki kell jelölni minden egyes ország kiterjedését és határait, pontosan le kell fektetni a kormányközi kapcsolatok alapjául szolgáló elveket, és rögzíteni kell az összes nemzetközi egyezményt és kötelezettséget. Ugyancsak szigorúan korlátozni kell az egyes kormányok haderejét, hiszen ha engednék, hogy bármelyik nemzet háborúra készülődjön és növelje katonai erejét, ez a többi nemzet gyanakvását váltaná ki. Ennek az ünnepélyes Szerződésnek úgy kell meghatározni az alapelvét, hogy ha a későbbiek során valamelyik kormány megszegné bármely előírását, a föld összes kormánya felléphessen, hogy ezt a kormányt teljes engedelmességre bírja, sőt, az egész emberi faj egyként állhasson ki, hogy azt minden rendelkezésre álló erővel elpusztítsa. Amennyiben a világ beteg teste hozzájut ehhez a legnagyszerűbb gyógyszerhez, bizonyosan ki fog gyógyulni betegségeiből és örök időkre egészséges és sértetlen marad.” – Bahá’u’lláh Világrendje, 49.o.

A bahá’í-ok súlyos hiányosságokat látnak a Népszövetség[23] működésében, mely ezek miatt nem ér föl azzal a fajta intézménnyel, melyet Bahá’u’lláh oly fontosnak tartott a világbéke megteremtéséhez. 1919 december 17-én ‘Abdu’l-Bahá kijelentette:

„Pillanatnyilag hallatlan jelentőségű ügy az Egyetemes Béke, ám a tudatok egysége az, ami legfőképpen lényeges, hogy az alapvetés biztos legyen, az intézmény szilárd, a fölépítmény rendíthetetlen… A Népszövetség létrejött ugyan, ámde képtelennek mutatkozik az Egyetemes Béke megalapozására. A Legfőbb Bíróság azonban, melyet Bahá’u’lláh Őszentsége írt le, kellően hatalmas és erős lesz hozzá, hogy beteljesítse ezt a szent célt.”

Nemzetközi igazságszolgáltatás

Bahá’u’lláh nemzetközi bíróság felállítását is javasolja, hogy a nemzetek közt felmerülő nézeteltéréseket igazságosan és ésszerűen megszüntethesse, ahelyett, hogy fegyverekre bíznák az elintézést.

‘Abdu’l-Bahá 1911. augusztusában egy levélben, melyet a nemzetközi bíráskodás kérdése tárgyában a Mohonk konferencia titkárságához intézett, ezt írja:

„Bahá’u’lláh 50 évvel ezelőtt a Legszentebb Könyvben azt rendelte az emberiségnek, hogy hozza létre a világbékét, és minden nemzetet a nemzetközi igazságszolgáltatás isteni ünnepéhez hívta meg abból a célból, hogy a határok kérdését, a nemzeti tisztesség és tulajdon ügyeit, végül a nemzetek életbevágó érdekeit nemzetközi törvényszék rendezze úgy, hogy egy nemzet sem merné megtagadni az ott hozott határozatok elfogadását. Ha két állam között viszály merülne fel, a nemzetközi törvényszék elé kell vinni ügyüket, ez tárgyalna és határozna, mintha két magánegyén között levő viszály felett kellene ítéletet hozni. Ha valamelyik nemzet bármikor megszegné az ilyen ítéletet, a többi nemzet kötelessége fellépni ellene, és lázadását leverni.”

Egyik párizsi beszédében 1911-ben ezt mondotta:

Minden nép és az összes nemzet kormányai által egy nemzetközi Legfelsőbb Ítélőtáblát kell létrehozni, melynek tagjait minden országból és kormányból választják. Ennek a nagyszabású testületnek a tagjai egységben fognak összegyűlni. Minden nemzetközi jellegű vitát ez elé a Bíróság elé fognak terjeszteni, melynek feladata az lesz, hogy döntőbíróságként minden olyan ügyet elrendezzen, amely máskülönben háborút okozna. Ennek az ítélőtáblának a küldetése az lesz tehát, hogy megakadályozza a háborút. PB, 48:1.

A népszövetség megalkotását megelőző negyedszázad idején Hágában megalakult egy állandó jellegű „választott bíróság”, és sok határozatot és egyezséget írtak alá, de a legtöbb távol áll Bahá’u’lláh-nak kimerítő indítványától. Egyik nagyhatalom sem kötött olyan határozott szerződést, amely a vitakérdéseket mind felölelte volna. Különösen az olyan kérdések tárgyalását kerülték el, amelyek „életbevágó érdekek”-re, „becsület”-re vagy „függetlenség”-re vonatkoztak. De nem csak ez volt a hiba. Ezen felül hiányoztak azok a biztosítékok is, amelyek a nemzeteket a szerződések betartására kötelezték volna. A bahá’í indítványok azonban a határoknak, a nemzeti becsületnek és az életbevágó érdekeknek kérdését is határozott formában magában foglalják, és a bennük található megállapodások a népszövetség erős biztosítékai lennének. Csak akkor nyílik a nemzetközi törvényszéknek tágabb tere arra, hogy áldást hozó intézkedéseket megvalósíthasson, és a háború átkát a világról elháríthassa, ha ezeket az indítványokat teljes egészükben léptetik életbe.

A fegyverkezés korlátozása

‘Abdu’l-Bahá szerint:

„Minden kormány közös megállapodás alapján egyidejűleg végezze el a lefegyverezést. Nem lehet az, hogy az egyik állam leteszi fegyvereit, a másik állam ezt megtagadja. Vetélkedjenek egymással a világ nemzetei ebben a rendkívül fontos ügyben, hogy az embermészárlás halált hozó fegyvereit egyidőben letehessék. Amíg az egyik nemzet szárazföldi és tengeri hadereje költségvetését folyton emeli, a többi nemzet is arra kényszerül, hogy ebben az őrült versengésben részben természetes, részben képzelt érdekei megvédésére részt vegyen.” – Diary of Mirza Ahmad Sohrab (Mirza Ahmad Sohrab naplója), 1914. május 11-14.

Ne legyen ellenállás

A bahá’í hívők, mint vallási testület tagjai, Bahá’u’lláh határozott parancsára lemondottak minden fegyver használatáról a saját érdekükben, még határozott önvédelem esetén is. Perzsiában sok ezer és ezer bábi és bahá’í hívő szenvedett irtózatos halált hite miatt. A Báb hívei a mozgalom első idejében különböző alkalommal fegyverrel védték magukat és családjukat, a legnagyobb bátorságot és hősiességet tanúsítva. Bahá’u’lláh azonban ezt megtiltotta híveinek. ‘Abdu’l-Bahá erről így ír:

„Midőn Bahá’u’lláh fellépett, kijelentette, hogy tilos az igazságnak ily eszközökkel való terjesztése, még önvédelem esetén is. Megszüntette a kard jogát, és felfüggesztette ’a szent háború’ rendelkezéseit. Jobb, ha titeket ölnek meg, mintha ti öltök meg mást. A hithűeknek erőssége és tántoríthatatlan bizalma által terjedjen az Úrnak ügye. Ha a hívők bátran, félelem nélkül és teljes határozottsággal lépnek fel, hogy hirdessék Isten szavát, és ha a világ javaitól elfordulva lépnek Isten szolgálatába, és dolgoznak oltalma alatt, úgy győzelemre viszik az Igazság szavát. Az ilyen áldott lelkek életük vérével igazolják a Hit igazságát, és hitükbe vetett őszinteséggel, odaadással és állandósággal tesznek bizonyságot róla. Az Úrnak módjában áll Ügye terjesztése, és az, hogy a makacsokat meggyőzze. Nem kívánunk más védőt, csak Őt, és életünk feláldozásával szállunk elleneinkkel szembe, és üdvözöljük a vértanúhalált.” (‘Abdu’l-Bahá e könyv számára írott sorai.)

Bahá’u’lláh ezt írta a bahá’í hit egyik üldözőjéhez:

„Nagy Isten! E népnek nincs szüksége fegyverekre. Minden törekvése a világ újjáépítésére irányul. Hadseregét a jótettek alkotják; fegyverei a tisztességes viselkedés; tábornoka az istenfélelem. Áldott az, aki pártatlanul ítél.

Istenemre mondom! Ezek az emberek az igazságosság megnyilatkozásai türelmük, nyugodtságuk, lemondásuk és megelégedettségük által. Megalázkodásuk elérte azt a fokot, amelyen inkább hagyják magukat megölni, semhogy ők öljenek, és mint a föld elnyomottjai, alávetették magukat olyan szenvedéseknek, amikről még nem írt a világtörténelem, és aminőket még nem látott emberi szem.

Hogyan is szenvedhettek el ilyen rettenetes sorsot anélkül, hogy kezüket védelemre emelték volna? Mi okozta lemondásukat és nyugalmukat? A Dicsőség Tollának állandó tilalmai segítették ezt elő, mert ők a parancsokat a világ Ura erejének és hatalmának oltalma alatt teljesítették.” ESW, pp. 74–75

Bahá’u’lláh ellenállást tiltó politikájának helyességét már eredmények igazolták. Minden egyes vértanúhalált halt perzsa hívő helyett a bahá’í hit száz és száz új hívőt kapott. Az az öröm és rettenthetetlenség pedig, amellyel a vértanúk életüket Uruk lábai elé rakták, világos tanúbizonyságát szolgáltatta a világnak, hogy a vértanúk új életet kezdtek, amelyben nincs halálfélelem, amelyet kimondhatatlan boldogság tölt be, és amellyel szemben a világi öröm csak porszem a mérlegen, a testnek pokoli kínja pedig pislogó fény a légben.

Jogosult hadviselés

Habár Bahá’u’lláh Krisztushoz hasonlóan híveinek azt javasolja, hogy sem mint egyének, sem mint vallási közösség ne fejtsenek ki semmiféle ellenállást ellenségeikkel szemben, és bocsássanak meg nekik, mégis azt tanítja, hogy a közösség kötelessége megakadályozni az igazságtalanságot és az elnyomást. Ha egyének szenvednek el igazságtalanságot vagy üldöztetést, helyesen cselekszenek, hogy megbocsátanak, és nem állanak bosszút; az azonban helytelen volna, ha a közösség rablást vagy gyilkosságot hatáskörén belül bűntetlenül hagyna. A jó kormány kötelessége, hogy megakadályozzon gonosztettet, és megbüntesse a bűnösöket.[24] Ugyanez az eset áll fenn a nemzetek közösségére nézve. Ha az egyik nemzet elnyomja vagy megsérti a másikat, valamennyi többi nemzetnek az a kötelessége, hogy az ilyen elnyomást együttesen akadályozza meg.

‘Abdu’l-Bahá így ír erről:

„Megtörténhetik, hogy adott időben harcias és vad törzsek megtámadnak ádáz dühvel egy politikai államegységet azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák tagjait; a védelem ilyen körülmények között szükséges.”

Eddig az volt a szokásos eljárás, hogy ha egyik nemzet megtámadta a másikat, a többi semleges maradt, és nem vállalt felelősséget e kérdésben mindaddig, míg a dolog saját érdekeit nem érintette vagy fenyegette. A védelem egész terhe a megsértett nemzetre hárult, bármilyen gyenge és segítségre szoruló volt. Bahá’u’lláh tanításai megváltoztatják ezt a helyzetet, és a védelem felelősségét nem hárítják csak a megtámadott nemzetre, hanem mind a többire egyenként és összesen. Mivel az egész emberiség egy közösség, egy nemzet ellen való támadás egyúttal támadás a közösség ellen is. Ezért szükséges, hogy a támadást a közösség hárítsa el.

Ha ezt az elvet általánosan elfogadnák, és ennek értelmében cselekednének, úgy a támadni szándékozó nemzet már előre tudatában volna, hogy nemcsak a másik nemzetnek, hanem a világ többi nemzetének ellenállásával kell számolnia. Ez a tudat maga is elég lenne arra, hogy visszatartsa még a legvakmerőbb és a legharciasabb népet is. Ha a békére vágyó nemzetek elég erős szövetséget alkotnának, a háború csak a múlt emléke lenne. A nemzetközi anarchia régi állapotából a nemzetközi együttműködés új állapotába való átmeneti idő alatt támadó háborúk még mindig lehetségesek, és ilyen körülmények között katonai vagy más kényszerítő eljárás a nemzetközi igazságosság, egység és béke érdekében határozott kötelesség. ‘Abdu’l-Bahá erre vonatkozólag ezt mondja:

„A hódítás is lehet dicséretreméltó dolog, és vannak is alkalmak, mikor a háború a béke erőteljes alapjává válik, és a romlás az újjáépítés eszközévé. Ha például egy nemes gondolkodású uralkodó azért mozgósítja a csapatait, hogy feltartóztassa a lázadók és a hódítók előretörését, vagy ha azért száll táborba és tünteti ki magát, hogy egyesítsen egy megosztott államot és népet, röviden, ha igazságos cél érdekében visel háborút, akkor ez a látszólagos harag maga az irgalom, ez a látszólagos zsarnokság az igazságosság lényege, és ez a háború a béke sarkköve. A nagy uralkodók előtt álló feladat ma az, hogy megalapítsák az egyetemes békét, mert ebben rejlik a népek szabadsága.” – Az Isteni Civilizáció Titka 129.

Kelet és Nyugat egyesülése

Az általános béke elősegítésének másik tényezője Kelet és Nyugat egyesülése. A Legnagyobb Béke nem pusztán az ellenségeskedések megszüntetése, hanem a föld eddig elkülönítve élő népeinek életet adó egyesítése és testvéri együttműködése, ami sok értékes gyümölcsöt hozna. ‘Abdu’l-Bahá egyik párizsi beszéde alkalmával így nyilatkozott:

A múltban, ahogyan jelenleg is, az Igazság Szellemi Napcsillaga mindig a Kelet horizontján ragyogott fel.

Keleten lépett fel Mózes, hogy vezesse és tanítsa a népet. A keleti horizonton tűnt fel az Úr Jézus Krisztus is. Mohamed egy keleti nép közé küldetett. A Báb Perzsia keleti vidékén emelkedett fel. Bahá’u’lláh a Keleten élt és tanított. Az összes nagy Szellemi Tanító a keleti világban tündökölt fel. Bár Krisztus Napjának hajnala Keleten hasadt, annak ragyogása Nyugaton nyilvánult meg, ahol dicsőségének szétáradása tisztábban láthatóvá vált. Az Ő Tanításainak isteni fénye erősebben világított a nyugati világban, ahol gyorsabban elterjedt, mint megszületésének földjén.

Napjainkban a Keletnek anyagi fejlődésre van szüksége, míg a Nyugat szellemiségben szenved hiányt. Jó lenne, ha a Nyugat Kelet felé fordulna a megvilágosodásért, és cserébe átadná tudományos ismereteit. Az adományok kölcsönös cseréje szükségeltetik.

A Kelet és a Nyugat össze kell fogjon, hogy megadják egymásnak azt, aminek híján vannak. Ez az egység egy igaz civilizációt hoz majd el, amelyben a szellemiség kifejeződik és megvalósul az anyag világában.

Ha ily módon részesülnek egymás adományaiban, akkor a legnagyobb harmónia fog uralkodni, minden nép egyesül, a tökéletesség nagyszerű szintjére emelkednek és egészen összekovácsolódnak, s ez a világ Isten tulajdonságainak fénylő tükröződésévé válik majd.

Nekünk mindannyiunknak, a keleti és a nyugati nemzeteknek egyaránt, éjt nappá téve azon kell szívvel-lélekkel munkálkodnunk, hogy elérjük ezt a magasztos eszményt, hogy erős egységgé forrasszuk a Föld minden népét. Minden szív új életre kel majd, minden szem felnyílik, a legcsodálatosabb erő megadatik és az emberiség boldogsága biztosíttatik. …

Ez lesz a földre szállt mennyország, amikor az egész emberiség egybegyűlik majd a Dicsőség Királysága egységének sátra alatt.PB, 4:1-6, 9.

11. KÜLÖNFÉLE TANÍTÁSOK ÉS RENDELKEZÉSEK

„Tudd meg, hogy az isteni rendelkezések minden korban és minden kinyilatkoztatás alkalmával változtak és átalakultak, ahogy az idők szükségletei kívánták, csak a szeretet törvénye maradt meg minden időben, mert ez forráshoz hasonlóan állandóan folyik, és sohasem esik változás alá.”

– Bahá’u’lláh

Szerzetesi élet

Bahá’u’lláh Mohamedhez hasonlóan megtiltja híveinek, hogy a szerzetesi elzárkózottság életét éljék.

III. Napóleonhoz intézett levelében olvashatjuk:

Ó, szerzetesek gyűlekezete! Ne zárjátok el magatokat templomaitokban és kolostoraitokban! Jöjjetek ki onnan engedélyemmel, majd foglalatoskodjatok azzal, mi előnyeire lesz néktek és másoknak. Emígyen parancsol néktek Az, Ki az Ítélet Napjának Ura. Zárjatok be magatok szeretetem erőségében. Ez, valóban, az az elzárkozás, mi való hozzátok, ó bár tudnátok! Ki magát házába zárja, valóban, olyan az mint a holt. Az embernek az illendő hogy felmutassa, mi hasznára válik az emberiségnek. Ki gyümölcsöt nem hoz, a tűzre való. Emígyen int benneteket Uratok; Ő, valóban, a Mindenható, a Nagylelkű. Lépjetek házasságra, hogy utánatok helyeteket mást támadhasson. Mi, bizony, a bujálkodást tiltottuk meg néktek és nem azt, mi a hűséghez vezet. Természetétek sugalmazását követtétek és hátatok mögé vetettétek Isten törvényét? Féljetek Istent, és ne légyetek ostobák! Ha nem lenne ember, ki az Én földömön említene Engem, és hogyan tudnának feltárulni Tulajdonságaim és Neveim? Gondolkozzatok el és ne légyetek azok közül valók, kik fátyollal zártak el magukat Tőle, és a mélyen szunyadók közé tartoznak. Ki nem házasodott, nem találhatott helyet, hol lakozzon, sem hol fejét lehajtsa az okból, mit az álnokok keze művelt. Az Ő szentsége nem azon dolgokban ált, melyekben ti hittetek, és melyet képzeltetek, hanem azokban melyek Hozzánk tartoznak. Kérdezzetek, hogy tudatára ébredhessetek rangjának, mely magasztosabb, mint a föld minden népének hiábavaló képzelődése. Áldottak az értők.” – Súriy-i-Haykal 136.

Nem különös-e, hogy keresztény felekezetek a szerzetesi élet intézményét és a papi nőtlenséget bevezették, noha Krisztus nős embereket választott tanítványaiul, és Ő maga is, apostolai is, tevékeny jótékonyságban töltötték életüket, és szoros kapcsolatot és baráti összeköttetést tartottak fenn a néppel?

A Koránban ezt olvassuk:

„És utánuk Küldötteink egész sorát küldtük még. Utánuk elküldtük még Jézust, Mária fiát és az Evangéliumot adtuk neki. És azoknak, akik követték őt, azok szívébe a könyörületet és a kegyelmet helyeztük. Ám a szerzetesi visszavonult életet, amelyet ők találtak ki, ezzel Allah tetszését kívánva elérni, nem róttuk ki feladatul rájuk. Ám ők ezt nem tartották szem előtt úgy, ahogy kellett volna.” – Korán 57:27.

Ha volt is értelme a szerzetesi életnek a múltban, és az akkori viszonyok között, Bahá’u’lláh kijelenti, hogy ma már semmi értelme nincs, és valóban nyilvánvaló, hogy a legvallásosabb és a legistenfélőbb emberek nagy számának kiválása az emberi közösségből, és kivonása a szülői kötelesség és felelősség alól csakis az egész faj szellemi elszegényedését vonhatja maga után.

A házasság

A bahá’í tanítások az egynejűséget ajánlják, és Bahá’u’lláh a házasságot mindkét fél és a szülők kölcsönös beleegyezésétől teszi függővé. Az Legszentebb Könyvben ezt mondja:

„Lefektettetett a Bayánban, hogy a házasság feltétele mindkét fél beleegyezése. Szeretetet, egységet és harmóniát kívánván szolgáink között, miután a pár kívánságát előterjeszti, a házasságot szüleik beleegyezésétől tettük függővé, nehogy ellenségeskedés és gyűlölség támadjon közöttük.” – KA 65.

Erre vonatkozólag ‘Abdu’l-Bahá egy érdeklődő kérdésére ezt a választ írta:

„Ami az Isten Törvénye szerinti házasságot illeti: először ki kell választanod valakit, aki kedves előtted, majd pedig és apád és anyád beleegyezését kell elnyerned. Mielőtt váasztásod megejtenéd, nincs joguk beavatkozni.” – Szemelvények ‘Abdu’l-Bahá írásaiból, 16.

‘Abdu’l-Bahá azt mondja, hogy Bahá’u’lláh ezen óvatos intézkedése folytán a házasság által keletkezett rokonság között – a keresztény és mohamedán országokban szinte közmondásosan feszült viszony – a bahá’í hívők között ismeretlen, és a válás is nagyon ritka. A házasságról még így ír:

A bahá’í házasság a két fél egymás iránti elkötelezettsége, elméjük és szívük kölcsönös összekapcsolása. Mindkettőnek azonban a legnagyobb gondot kell fordítania a másik jellemének alapos megismerésére, hogy a kettőjük közötti kötelező érvényű szövetség olyan kötelék lehessen, mely örökké tart. Céljuk ez kell legyen: szerető párrá és társakká válni, és eggyé lenni egymással most és mindörökké…

Az igazi bahá’í házasság az, mikor férj és feleség egyesülnek mind testileg, mind lelkileg, hogy egymás lelki életét egyre tovább fejleszthessék, és örökké tartó egységet élvezhessenek Isten minden világában. Ez a bahá’í házasság.” – SzAB 17.

A bahá’í esküvői szertartás nagyon egyszerű; az egyetlen kikötés, hogy a vőlegény és a mennyasszony jelentsék ki legalább két tanú előtt: „Bizony, mi mindnyájan hűek leszünk Isten akaratához.”

Válás

A próféták rendelkezései a válás kérdésében, úgy, mint a házasság kérdésében változtak a korok szelleme szerint. ‘Abdu’l-Bahá tanításaiban a válásról így nyilatkozik:

„A barátoknak szigorúan tartózkodniuk kell a válástól, hacsak nem történik valami, ami arra kényszeríti őket, hogy elváljanak az egymás iránt érzett ellenszenv miatt – ebben az esetben a Szellemi Tanács tudtával a válás mellett dönthetnek. Akkor pedig türelmesnek kell lenniük és várniuk kell egy egész évet. Ha ezen egy év alatt nem áll helyre a harmónia közöttük, akkor sor kerülhet a válásra…

Isten Királyságának alapzata a harmóniára és szeretetre, azonosulásra,  kötelékre és egyesülésre épül, és nem a különbségekre, kiváltképp férj és feleség között. Ha egyikük a válás okává válik, az a fél kétségbevonhatatlanul nagy nehézségekbe fog kerülni, súlyos balsors áldozata lesz, és mély lelkifurdalást fog tapasztalni.”  (Egy levélben az amerikai hívőkhöz.)

A bahá’í hívőket azonban a válás kérdésében úgy, mint minden más ügyükben, nemcsak a bahá’í tanítások kötik, hanem annak az országnak törvényei is, amelyben élnek.

A bahá’í naptár

A különféle népeknél az időszámításnak és egyéb dátumok meghatározásának többféle módja volt használatban, és ma is állandóan használnak egymástól eltérő naptárokat, úgy, mint a Gergely naptárt Nyugat-Európában, a Julianus naptárt Kelet-Európa több országában, a zsidók a zsidó naptárt, a mohamedán hívők a mohamedán naptárt használják.

A Báb küldetésének fontosságát új időszámítás felállításával jelezte. Ebben a Gergely naptárhoz hasonlóan, elmaradt a hónapoknak a hold szerint való felosztása, és elfogadták a nap-évet.

A bahá’í év 19 hónapból, és minden hónap 19 napból áll, azaz összesen 361 nap, a „szökő napok” beszúrásával, 4 a rendes évben és 5 a szökőévben, a 18. és 19. hónap között, hogy a naptárt a nap-évvel összhangba hozza. A Báb a hónapokat Isten tulajdonságairól nevezte el. A bahá’í újév, a régi perzsa újévnek megfelelően csillagászati alapon van meghatározva, az év kezdete a márciusi napéjegyenlőség (március 21.). A bahá’í időszámítás a Báb kinyilatkoztatásának évével kezdődik, azaz 1844. év Kr. u.(1260. év Hedsra után).

A hónapok a bahá’í naptárban a következők:[25]

Arab név Jelentése Első napja a Gergely-naptár szerint
1. Bahá Ragyogás március 21.
2. Jalál Dicsőség április 9.
3. Jamál Szépség április 28.
4. ‘Azamat Nagyság május 17.
5. Núr Fény június 5.
6. Rahmat Irgalom június 24.
7. Kalimát Szavak július 13.
8. Kamál Tökéletesség augusztus 1.
9. Asmá’ Nevek augusztus 20.
10. `Izzat Hatalom szeptember 8.
11. Mashíyyat Akarat szeptember 27.
12. `Ilm Tudás október 16.
13. Qudrat Erő november 4.
14. Qawl Beszéd november 23.
15. Masá’il Kérdések december 12.
16. Sharaf Becsület december 31.
17. Sultán Fenség január 19.
18. Mulk Uralom február 7.
Ayyám-i-Há Szökőnapok február 26 – március 1.
19. `Alá’ Fennköltség március 2.

Már a közeljövőben szükséges lesz, hogy a népek mind teljesen egyforma naptárt fogadjanak el.[26]

Helyesnek látszik, hogy az egység új időszakának új naptára legyen, mégpedig olyan, amely ellen nem hozhatók fel azok az ellenvetések és kifogások, amelyek korábbi naptárokat a föld népességének széles körei részére elfogadhatatlanokká tesznek; és alig képzelhető bármilyen más naptárrendezés, mely egyszerűség és használhatóság tekintetében felülmúlná a Báb javaslatát.

Szellemi tanácsok

‘Abdu’l-Bahá, földi küldetésének beteljesítése előtt lefektette az Igazgatási Rend alapjait Bahá’u’lláh írásainak megfelelően. A Szellemi Tanács intézményének tulajdonított kiemelkedő jelentőséget azzal is mutatja ‘Abdu’l-Bahá, hogy egy írásában kijelenti, hogy egy bizonyos fordítást még a kairói Szellemi Tanácsnak is el kell fogadnia publikálás előtt, habár Ő maga ellenőrizte és korrigálta azt.

Szellemi Tanács kifejezés alatt a kilenc személy által alkotott adminisztratív testület értendő, melyet a helyi bahá’í-közösségek éveként választanak meg, s amely döntési joggal és felelősséggel bír a közösség minden ügyében. Ez a meghatározás azonban csak ideiglenes, mivel a Szellemi Tanácsokat a jövőben Igazságosság Házainak fogják nevezni.

Az egyházi szervezetektől eltérően eme bahá’í testületek inkább tekintendők társadalmi semmint hitéleti intézményeknek. A tanácskozás törvényét alkalmazzák a bahá’í hívek között fölmerülő vitás kérdésekben, melyek nem tartoznak a civil bíróságokra, s a közösség egységét és igazságosságát egyaránt igyekeznek gyarapítani tevékenységükkel. A Szellemi Tanácsok semmiképpen nem hasonlíthatók semmiféle papsághoz, mindazonáltal felelősek a tanítás fönntartásáért, szolgálatra buzdításért, találkozók szervezéséért, az egység ápolásáért, a bahá’í vagyon megőrzéséért a közösség megbízásából s a közösség képviseletéért a külvilág és más bahá’í közösségek előtt.

A helyi illetve Országos Szellemi Tanácsokkal részletesebben foglalkozik e könyv utolsó fejezete. Működésük általános jellemzőit a következőképpen foglalja össze Shoghi Effendi:

„Bármennyire is központi helyet foglal el a tanítás, annak irányai, eszközei, kiterjesztése és folyamatossá tétele az Ügy feladatai között, mégsem az egyetlen dolog, melynek a tanácsok odaadó figyelmet kell szenteljenek. Bahá’u’lláh és ’Abdu’l-Bahá üzeneteinek gondos olvasása megmutatja, hogy a barátok által minden helységben választott képviselők feladatai között más, az Ügy szempontjából hasonló fontosságú témák is szerepelnek.

Kötelességük, hogy éberek és óvatosak, józanok és körültekintőek legyenek és az Ügy Templomát mindenkor megvédelmezzék a bajkeverők nyilaitól és az ellenség támadásaitól.

Arra kell törekedniük, hogy előmozdítsák a barátok közti szeretetet és megértést, hogy eloszlassák a szívekben a bizalmatlanság, a hűvösség és az egymástól való elidegenülés minden meglévő nyomát, és helyébe az Ügy szolgálata iránti tevékeny ás teljes együttműködést állítsák.

Tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy segítő kezet nyújtsanak a szegényeknek, a betegeknek, a nyomorultaknak, az árváknak és az özvegyeknek bórszínre, kasztra és vallásra való tekintet nélkül.

Minden rendelkezésre álló eszközzel segítsék az ifjúság anyagi és szellemi fejlődését és a gyermek tanítási feltételeinek megteremtését; ahol ez lehetséges, hozzanak létre bahá’í oktatási intézményeket, szervezzék meg és felügyeljék azok munkáját és lássák el őket a fejlődésükhöz szükséges legmegfelelőbb eszközökkel …

Magukra kell vállalniuk a barátok rendszeres összejöveteleinek, az ünnepek és évfordulók megülésének megszervezését, csakúgy, mint az embertársaik társadalmi, intellektuális és szellemi érdeklődését szolgáló és fejlesztő találkozók megvalósítását.

Napjainkban, mikor az Ügy még gyermekcipőben jár, ellenőrizniök kell minden bahá’í publikációt és fordítást, és általában gondoskodniuk kell a bahá’í irodalom méltó és pontos bemutatásáról és terjesztéséről a nyilvánosság körében.” – „Szellemi Tanácsok”

A bahá’í intézményekben rejlő lehetőségeket csak akkor mérhetjük föl hitelesen, ha tisztában vagyunk azzal, mekkora sebességgel esik szét a modern civilizáció ama szellemi erő hiányában, mely egyedül szolgáltathatja a vezetőknek a nélkülözhetetlenül szükséges felelősségérzetet és alázatot, és a társadalom tagjainak a szükséges elkötelezettséget.

Bahá’í ünnepek, évfordulók és böjti napok

Naw-Rúz ünnepe (bahá’í Újév), március 21.

Ridván ünnepe (Bahá’u’lláh küldetésének kinyilatkoztatása), április 21-május 2.

A Báb küldetésének kinyilatkoztatása, május 23.

Bahá’u’lláh elhunyta, május 29.

A Báb vértanúsága, július 9.

A Báb születésnapja, október 20.

Bahá’u’lláh születése, november 12.

A szövetség napja, november 26.

‘Abdu’l-Bahá elhunyta, november 28.

Böjti időszak, tizenkilenc nap március 2. előtt

Ünnepek

A bahá’í vallás eredendő örömtelisége számtalan ünnepben nyilvánul meg az év során.

A Naw-Rúz ünnepről így szólt ‘Abdu’l-Bahá 1912-ben, Egyiptomban:

„Isten megszentelt törvényei szereint minden ciklusban vannak áldott ünnepek, szabadnapok és munkátlan napok. Ilyenkor föl kell függeszteni mindennemű kereskedelmi, ipari, földművelési és egyéb foglalatosságot.

Mindnyájan örvendezzünk együtt, tartsunk nagygyűléseket, hogy mindenki előtt világossá tegyük a nemzet egységét, egyetértését és összhangját.

Áldott ünnepi napunkat ne hanyagoljuk el, s ne fosszuk meg gyümölcsétől úgy, hogy puszta élvezetek kergetésére fordítjuk.

Ilyen napokon méltóbb dolog intézményeket alapítani, melyek hosszú távon is az emberek javára, gyarapodására szolgálnak…

Napjainkban nem ismerünk értékesebb eredményt avagy gyümölcsöt, mint az emberek irányítását. Kétségtelen, hogy Isten barátai ilyen napokon kézzelfogható emberbaráti vagy egyéb eszményi tevékenység nyomait kötelesek hagyni, amelyek a teljes emberiség javára válnak, s nem korlátozódnak a bahá’í hívekre. Ebben a csodálatos vallásban a filantróp megfontolások az egész emberiségre vonatkoznak, kivétel nélkül, mivel Isten kegyelmessége nyilvánul meg benne. Ezért remélem, hogy Isten barátai, személyenként mindnyájan, Isten kegyelmévé váljanak az emberiség számára.”

A Naw-Rúz (Újév) és Ridván ünnepe, a Báb és Bahá’u’lláh születésnapja, valamint a Báb küldetésének kinyilatkoztatásáé hatalmas örömnapok a bahá’í évben. Perzsiában piknikekkel, ünnepi összejövetelekkel, zenével, versek és írások recitálásával, az alkalomhoz illő rövid önnepi beszédekkel teszik őket emlékezetessé a megjelenők. A tizennyolcadik és tizenkilencedik hónap közötti extra napok (február 26-tól márius 1-ig) a vendéglátásnak, ajándékozásnak, szegények és betegek szolgálatának és ehhez hasonlóknak vannak szentelve.

A Báb vértanúságának, valamint Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá eltávozásának évfordulóiról komoly gyűlésekkel, előadásokkal, imádságok és táblák recitálásával emlékeznek meg.

Böjtölés

A 19. hónap, mely közvetlenül a szökőnapok vendéglátása után következik, a böjtölés hónapja. 19 napig tart a böjt, mely idő alatt napkeltétől napnyugtáig ételtől és italtól is tartózkodni kell.  Mivel e böjthónap a márciusi napéjegyenlőséggel végződik, a böjt mindig ugyanarra az évszakra esik, azaz északi féltekén a tavaszi időszakra, és déli féltekén az őszi időszakra; így tehát sohasem a nyár szélsőséges hőségének, avagy a tél határtalan hidegségének idejére, melyek esetleg nagy nehézséget okoznának. Azonkívül az említett évszakokban a napkelte és a napnyugta között lévő idő a föld minden lakható részén megközelítőleg ugyanaz, vagyis körülbelül reggel 6 órától este 6 óráig tart. A böjt nem kötelező gyermekekre és rokkantakra, utazókra, öregekre, gyenge szervezetűekre nézve. Közéjük kell számítani az állapotos és szoptató nőket is.

Világos, hogy a bahá’í tanítások által előírt időszaki böjt jótékony intézmény, a testi egészség fenntartásának eszköze; de amint a bahá’í ünnepélyek igazi jellege sem az ételek szertelen fogyasztásában, hanem az Istenről való megemlékezésben nyilvánul meg, mert ez a mi igazi szellemi táplálékunk; így a bahá’í böjtölés sem csupán testi ételektől való tartózkodásban áll, – bár a böjt a test kitisztulását segíti elő, – hanem abban, hogy minden testi vágytól és kívánságtól tartózkodunk, és Istenben merülünk el.

‘Abdu’l-Bahá erről így szól:

„A böjt jelkép. A böjtölés érzékiségtől való tartózkodás. A testi böjtölés e tartózkodás szimbóluma és emlékeztetője, azaz: ahogy az ember a testi ételektől tartózkodik, tartsa vissza magát a mohóságtól és az önző vágyaktól is. Csupán ételektől való tartózkodás nincs befolyással a szellemre. Egyedül jelkép és emlékeztető. Egyébként nincs értéke. Az ilyen alapon való böjtölés nem jelenti az ételek tökéletes megvonását. Az evés aranyszabálya: sem nagyon sokat, sem nagyon keveset. Mértékletesség szükséges hozzá. Indiában van egy szekta, melynek tagjai túlzott mértékben tartózkodnak az evéstől, és az étel mennyiségét fokozatosan csökkentik, míg végül majdnem semmit sem esznek, de ettől intelligenciájuk szenved. Az ember nem szolgálhatja Istent agyával és testével, ha ezeket élelemhiány legyengítette. Ilyenkor nem láthat tisztán.” (Miss E. S. Stevens idézete szerint)

Összejövetelek

‘Abdu’l-Bahá szerint nagyon fontos a hívők rendszeres összejövetele, melyeknek célja az együttes ima, a tanítás magyarázata, és a mozgalom terjesztésének megbeszélése. Egyik levelében így szól:

„Isten kívánsága az, hogy az egység és az egyetértés napról napra növekedjék Isten barátai és a Kegyelmes szolgálói között. Míg ez meg nem valósul, a mozgalom nem haladhat előre! Az egység és egyetértés elérésére a szellemi összejövetelek a legjobb eszközök. Ezek nagyon fontosak, és olyanok, mint a mágnes, mely magához vonzza az isteni jóváhagyást.” – TAB, Vol. I, p. 124.

A bahá’í hívők összejöveteleiken kerüljék a vitás érveket, politikai és világi ügyek tárgyalását; egyedüli feladatuk az isteni igazság tanítása és megismerése legyen, hogy szívük megteljék az Isteni Szeretettel, hogy az Isteni Akarat iránt való engedelmességben tökéletesedjenek, és hogy elősegítsék Isten Királyságának eljövetelét. ‘Abdu’l-Bahá 1912-ben New Yorkban erről így szólt egyik beszéde alkalmával:

„A bahá’í gyülekezet legyen az Ég seregeinek összejövetele. Az Ég seregeinek fénye világosítsa meg. Szívük tükör legyen, melyben az Igazság napja tükröződik vissza. Minden kebel legyen egy-egy távíró állomás: drótjának egyik vége a lélekben, másik vége az Égi seregnél van, hogy így érintkezhessenek egymással. Az ihlet áradjon le ezen az úton Abhá Királyságából a földre, és ezen az úton fog egyetértés uralkodni minden tárgyalásukban… Minél több egyetértés, egység és szeretet uralkodik közöttetek, az isteni hozzájárulás annál nagyobb mértékben segít nektek, és az Áldott Szépség, Bahá’u’lláh segítsége és támogatása erősít titeket.”

Egy másik levelében pedig ezt mondja:

„Összejöveteleitek alkalmával kerüljétek a külső dolgokról való társalgást, és az együttlétet versek éneklése, idézetek olvasása, és olyan tárgyak töltsék ki, amelyek isteni dolgokra vonatkoznak, mint pl. bizonyítékok magyarázata, világos és nyilvánvaló következtetések levonása, és a teremtmények Imádottja által mutatott jelek magyarázása. Aki az összejövetelt felkeresi, tisztuljon meg belsőleg, és forduljon Abhá Királysága felé, és így lépjen be szerényen és alázatossággal; és ha egyikük fel akar szólalni, tegye ezt udvariasan a jelenlevők engedélyével és megelégedésére, beszéljen folyékonyan és ékesszólóan.”

A Tizenkilencnapi ünnep

‘Abdu’l-Bahá halála óta sokat fejlődött a bahá’í mozgalom igazgatási rendje. A Tizenkilencnapi ünnep, melyet minden bahá’í hónap első napján ülünk meg, különleges jelentőségre tett szert, amennyiben nem csak közösségi imádságra és a Szent Könyvek olvasására nyújt alkalmat, de az aktuális bahá’í ügyek megbeszélésére és a barátok találkozására is. Ezen az ünnepen kap helyet a Szellemi Tanács jelentése is a közösség felé, mely élénk vitákat, terveket, javaslatokat ösztönöz a szolgálat új, jobb módjainak keresését.

Mashriqu’l-Adhkár

Bahá’u’lláh utasításokat hagyott hátra, hogy hívei minden országban és városban építsenek templomot. A templomot „Mashriqu’l-Adhkár” néven nevezi, ami azt jelenti: „Isten Dicsőségének Hajnalhasadása”. A Mashriqu’l-Adhkár-nak kilencoldalú kupolás építménynek kell lennie; tervezete és kivitele pedig lehetőleg a leggyönyörűbb legyen. Nagy kert közepén álljon, kertjét szökőkutak, fák és virágok díszítsék, és nagy számban melléképületek vegyék körül, melyeknek rendeltetése a nevelési, jótékonysági és társadalmi intézmények fejlesztése, hogy így Isten imádása szoros kapcsolatban legyen a természet és a művészet szépségeinek benső ápolásával, és a szociális viszonyok javulására irányuló gyakorlati munkával.[27]

Mindeddig a bahá’í hívőknek istentiszteletük céljára Perzsiában tilos volt templomot építeniök, így az első nagy Mashriqu’l-Adhkár Oroszországban Ishkabad[28] városában épült. A második bahá’í Áhítat Háza alapkövét ‘Abdu’l-Bahá fektette le 1912-es amerikai látogatása során a Michigan-tó partján, néhány mérföldre északra Chicagótól.[29] ‘Abdu’l-Bahá több levelében így ír a Nyugat ezen Anyatemplomáról:

„Dicsértessék az Isten, hogy mindeddig a világ minden országából – kinek-kinek tehetsége szerint – adakozások folynak be állandóan az amerikai Mashriqu’l-Adhkár alapítványához… Ádámtól napjainkig az ember ilyent nem tapasztalt, hogy Ázsiának legtávolabbi országaiból adományokat küldjenek Amerikába. Ezt Isten szövetségének hatalma teszi. Ez valóban csodálatot kelt azokban, akik fel tudják fogni. Remélhető, hogy Isten hívői nagylelkűek lesznek, és nagy összeg gyűlik a felépítésére… Azt akarom, hogy mindenki szabadon cselekedjék. Ha valaki pénzét másra akarja költeni, ám tegye. Ne avatkozzatok ügyeibe, de legyetek meggyőződve, hogy jelenleg a legfontosabb feladat a Mashriqu’l-Adhkár felépítése.

Ezen építmény misztériuma nagy, és most még nem fedhető fel, de felépítése napjainknak egyik legfontosabb vállalkozása. A Mashriqu’l-Adhkár-nak fontos melléképületei vannak, melyekre már az alap lerakásánál figyelemmel kell lenni. Ezek: iskola az árvák részére, kórház és orvosi rendelő a szegények részére, otthon a tehetetlenek számára, főiskola a magasabb tudományos kiképzés részére és vendégotthon. Minden város építsen egy nagy Mashriqu’l-Adhkár-t. Ezekben minden reggel istentisztelet tartassék. A Mashriqu’l-Adhkár-ban orgona nem lesz. A környező épületekben tartsák meg a hívők az ünnepeket, áhítatot, gyűléseket, nyilvános összejöveteleket és szellemi tanácsokat, de a templomban az ima és az ének kíséret nélkül legyen. A templom kapuját az egész emberiség számára tárjátok ki.

Mikor ezen intézmények, iskola, kórház, a vendégotthon, rokkantak helye, a magasabb tudományok oktatására szolgáló egyetem, a továbbképző tanfolyamok és a többi emberbaráti épületek mind készen vannak, a kapukat meg fogják nyitni minden nemzet és minden vallás előtt. Korlátozások e tekintetben egyáltalán nem lesznek. A jóléti intézmények testszínre vagy fajra való tekintet nélkül mindenkit befogadnak. Kapuik minden ember részére nyitva vannak; nem viseltetnek senkivel szemben előítélettel, de szeretetet gyakorolnak bennük mindenki iránt. A központi épületet imának és istentiszteletnek szentelik. Így … a vallás összhangba jut a tudománnyal, és a tudomány a vallás szolgálatába fog állni, mindkettő pedig közösen az egész emberiségre árasztja anyagi és szellemi javait.”

Élet a halál után

Bahá’u’lláh azt tanítja, hogy a testi élet csak létünk embrionális állapota, és a testtől való szabadulás csak újjászületés, mellyel az emberi szellem tökéletesebb és szabadabb életbe jut. Így ír erről:

„Tudd az igazat, hogy a lélek, miután elvált a testtől, tovább fog tökéletesedni, mígnem Isten színe elé jut, olyan formában és állapotban, melyet sem korszakok és évszázadok körforgása, sem e világ változásai és eshetőségei meg nem érinthetnek. Létezni fog, amíg Isten Királysága, uralma, fensége és hatalma létezik. Isten jeleit és tulajdonságait fogja felmutatni, és az Ő szerető kedvességét és bőkezűségét nyilvánítja meg. Tollam megtorpan azon igyekezetében, hogy illően leírja egy ilyen magasztos állapot emelkedettségét és dicsőségét. Oly nagy a megtiszteltetés, mellyel az Irgalom Keze felruházza a lelket, hogy sem nyelv nem képes azt híven feltárni, sem más földi közvetítő érzékeltetni. Áldott a lélek, mely halála óráján mentes a világ népeinek hiú képzelgéseitől. Az ilyen lélek Teremtője Akarata szerint él és mozog, és belép a legmagasabb Paradicsomba. Az Ég Szolgálóleányai, a legmagasztosabb helyek lakói gyűlnek köré, és Isten Prófétái és Kiválasztottjai keresik majd társaságát. Velük e lélek szabadon fog társalogni és elbeszéli nékik mindazt, mit el kellett viselnie Isten útján, Ki minden világok Ura. Ha bárki megtudná, hogy mi rendeltetett el egy ilyen lélek számára Isten világaiban, Ki a trón Ura a magasban és lent a földön, annak egész lénye azonnal elemésztődne nagy vágyakozásában, hogy elérhesse azt a legmagasztosabb, azt a szentséges és fénylő állapotot. … A lélek halál utáni természete soha le nem írható, sem nem helyénvaló vagy megengedhető annak teljes mivoltát feltárni az emberek előtt. Isten Prófétái és Hírnökei csupán azért küldettek le, hogy az emberiséget az Igazság egyenes Ösvényére vezessék. Kinyilatkoztatásuk célja mindig is az emberek nevelése, hogy azok haláluk óráján teljesen megtisztulva, szentségesen és a világtól tökéletesen elszakadva felemelkedhessenek a Legmagasabb trónusához. A fény, melyet e lelkek sugároznak, felelős a világ előrehaladásáért és népei fejlődéséért. Olyanok ők, mint a kovász, mely a létezés világát keleszti, azt a hajtóerőt képezik, mely által a világ alkotásai és csodái létrejönnek. Általuk záporozzák a felhők bőségüket az emberekre és hozza meg a föld gyümölcseit. Mindennek van szükségszerűen oka, egy indító erő, egy mozgató elv. Ezek a lelkek, az elszakadás jelképei adták és fogják továbbra is adni a legfőbb mozgatóerőt a létezés világában. A túlvilág más, mint ez a világ, mint ahogy ez a világ is különbözik a gyermekétől az anyaméhben.” – GY 81.

Hasonlóan ír ‘Abdu’l-Bahá:

„Azokat a titkokat, melyekről az ember földi életében nem tud, a földöntúli világban fogja megismerni, és ott fogja megérteni az igazság titkait; és fel fogja ott ismerni, és megérteni a személyeket, kikkel érintkezésben volt. A szent lelkek, kiknek tiszta a szemük, és a lelki látás kegyében részesülnek, kétségkívül megismerik a fény birodalmában az összes misztériumokat, és keresni fogják a kegyet, hogy tanúságot tehessenek minden nagy lélek létezéséről. Sőt abban a világban nyilvánvalóan látni fogják Isten Szépségét. Hasonlóan találkozni fognak Isten minden barátjával úgy a korábbi, mint a jelen időkből, mindannyian együtt lészen a mennyei gyülekezetben.

Az emberek közt levő különbségek és különféleségek nyilvánvalóak lesznek e halandó világból való távozásuk után. Azonban e különféleség nem helyre vonatkozik, hanem a lélekre és az öntudatra. Mert Isten Királysága felette áll időnek és térnek; az más világ, és más világegyetem. És tudd meg bizonyossággal, hogy az Isteni világban, kik lelkileg szerették egymást, fel fogják egymást ismerni, keresni fogják a kapcsolatot, de az szellemi kapcsolat lészen. A szeretet, melyben valakit részesítettünk, nem merül feledésbe e Királyság világában, és nem fogod elfelejteni azt az életet, melyet az anyagi világban éltél le.” – TAB, Vol. I, p. 204.

Menny és pokol

Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá a régebbi vallási írásokban található menny és pokol leírásokat jelképeseknek tartják, és a teremtés bibliai elbeszéléseit sem tekintik szó szerint igazaknak. Szerintük a menny a tökéletesség, a pokol pedig a tökéletlenség állapota; a menny harmónia Isten Akaratával és felebarátainkkal, a pokol e harmónia hiánya; a menny a szellemi élet állapota, a pokol a szellemi halálé. Az ember már testi élete idején is, vagy mennyben, vagy pokolban lehet; a menny örömei szellemi örömök, a pokol kínja ezektől az örömöktől való megfosztás.

‘Abdu’l-Bahá ezt mondja:

„Amikor a hit fénye által kiszabadulnak e bűnök sötétjéből és a Valóság Napjának sugárzása által megvilágosodottá lesznek és az összes erény nemesíti őket, ezt tekintik a legnagyobb jutalomnak, tudván, hogy ez az igazi paradicsom. Ugyanígy a lelki büntetésre – vagyis a lét szenvedésére és büntetésére – úgy tekintenek, hogy az a természet világának való alávetettség, az Istentől való elfátyolozottság, a kegyetlenség és tudatlanság, a testi vágyakba való elmerülés, az állati gyarlóságokba való belefeledkezés, az olyan sötét tulajdonságok jellemzővé válása … Számukra ezek jelentik a legnagyobb büntetést és kínt …

A másvilági jutalmak, ennek a világnak az elhagyása után, a szellemi világokban elnyert tökéletesség és béke … a lelki kegyek, Isten Királyságának különféle lelki ajándékai, a szív és lélek kívánságainak teljesülése, és találkozás Istennel az öröklét világában. Ugyanígy a másvilági bűntetés pedig abban áll, hogy az ember nem részesül a különféle isteni kegyekben, áldásokban, és hogy a lét legalacsonyabb fokára süllyed. Azt, aki ez isteni kegyektől meg van fosztva, bár halála után fennmarad, mégis halottnak tekinti az igazság népe.”MK, 60.

„A túlvilági jólét az Istenhez való közelség. Következésképpen bizonyos, hogy azoknak, akik az Isteni Udvar közelében vannak, megadatik, hogy közbenjárjanak, és ez a közbenjárás Isten által jóváhagyott. …

Még az is lehetséges, hogy azok állapota, akik bűnben és hitetlenül haltak meg, megváltozik – azaz bocsánatot nyernek, nem az Isteni igazságosság, hanem az Isteni nagylelkűség révén – mivel a nagylelkűség annyit tesz, mint érdem nélkül adni, az igazságosság pedig érdem szerint adni. Minthogy megvan a képességünk arra, hogy imádkozzunk itt ezen lelkekért, ugyanúgy meglesz ez a képességünk a másvilágon is, mely Isten Királysága. Nem Isten teremtménye-e az összes ember ezen a világon? Akkor hát abban a világban is képesek fejlődni. Mint ahogy itt könyörgéseik által képesek fényt kapni, ugyanúgy tudnak majd ott is megbocsátásért folyamodni és fényhez jutni könyörgésük és esedezésük által.” – MK, 62.

„Az anyagi forma levetése előtt is, utána is haladhatunk a tökéletesedés felé, de az állapotban nem… A tökéletes embernél magasabb lény nincs. Aki elérte ezt a fokot, a tökéletesedésben még előrehaladhat ugyan, de nem az állapotban, mivel nem létezik a tökéletes ember állapotánál magasabb állapot, amelybe ő átléphetne. Csupán az emberi léthelyzet keretein belül fejlődik, mivel az emberi tökéletesedés határtalan. Hiszen akármilyen tanult legyen is valaki, még mindig elképzelhető egy nálánál tanultabb.

Minekutána az emberek erényei határtalanok, az ember ezen világ elhagyása után is fejlesztheti őket.” – MK, 64

A két világ egysége

Az emberiség egysége Bahá’u’lláh tanítása szerint nemcsak azokat foglalja magában, akik földi testükben élnek, hanem minden emberi lényt, akár földi, akár földöntúli létében. Tehát a földön élők is, a szellemi világban élők is egy és ugyanazon szervezet részei, és mindkét rész benső kapcsolatban van egymással. A szellemi kapcsolat közöttük nem, hogy lehetetlen, vagy természetellenes lenne, hanem állandó és elkerülhetetlen. Akikben a szellemi képességek még nem fejlődtek ki, azok ennek az élő kapcsolatban nincsenek tudatában; ha azonban e képességeik kibontakoznak, a lelki szemeik előtt eddig fátyol mögé rejtett lelkekkel való érintkezés mindinkább és fokról fokra tudatosabbá és határozottabbá válik bennük. E szellemi kapcsolat olyan reális és természetes a prófétáknál és szenteknél, mint a többi embernél a rendes meglátás és érintkezés.

‘Abdu’l-Bahá így szól erről:

„A próféták látomásai nem álmok; nem, azok lelki felfedezések és valósággal bírnak. Azt mondják például, hogy ’Láttam egy személyt egy bizonyos alakban, és ezt meg ezt mondtam, mire ő azt és azt válaszolta’. Ez a látomás az ébrenlét világában történik, és nem az áloméban. Még inkább ez egy lelkifelfedezés…

A szellemi lelkek között létezik a lelki megértés, felfedezés, a képzelettől és képzelgéstől megtisztult lelki közösség, egy oly kapcsolat, mely mentes az időtől és tértől. Így, amikor azt írja az Evangélium, hogy a Tábor Hegyén Mózes és Illés Krisztushoz jött, nyilvánvaló, hogy ez nem fizikai értelemben vett találkozás volt. Ez lelki állapot volt, mely fizikai találkozásként jutott kifejezésre…

Ezek valóságosak, és az emberek elméjére és gondolataira csodálatos hatást gyakorolnak, szívüket pedig vonzódással töltik el.” – MK, 71.

Amíg ‘Abdu’l-Bahá a „természetfeletti” lelki tulajdonságok valódiságát elismeri, visszautasít minden oly kísérletet, amely ezek kifejlődését idő előtt ki akarná erőszakolni. Ezek a tulajdonságok a kellő időben természetesen ki fognak bontakozni, ha haladunk a szellemi fejlődésnek annak az ösvényén, melyet a próféták jelöltek ki részükre. Így folytatja:

„A lelki erőkkel való kísérletezés e földön akadályozza a léleknek állapotát a jövő világában. Ezek az erők megvannak a valóságban. Azonban rendes körülmények közt nem lépnek fel a földtekén. A magzatnak az anyaméhben van szeme, füle, keze, lába, stb., de egyik sincs aktivitásban. A földi világban lefolyó élet fő célja, hogy az ember megérjen az igazi világ számára, ahol azok az erők aktivitásba lépnek. Ahhoz a világhoz tartoznak.” (Miss Buckton jegyzeteiből ‘Abdu’l-Bahá jóváhagyásával)

Az eltávozott lelkekkel való érintkezést ne keressük öncélképpen, sem azért, hogy hiú kíváncsiságunkat kielégítsük. Egyaránt kiváltság és kötelesség azok részére, kik az elfátyolozott világon innen vannak, hogy szeressék és segítsék azokat, kik azon túl vannak. A halottakért való imádkozás a bahá’í hívők kötelességeihez tartozik. ‘Abdu’l-Bahá így tanítja:

„Az eredményes közbenjárás kegyelme a tökéletességek egyike, melyben előrehaladott lelkek részesülnek, miként abban Isten küldöttjei is részesülnek. Jézus Krisztusban e földi életben meg volt a közbenjárás ereje, hogy megbocsátást kérjen ellenségei számára, és ezen képessége kétségtelenül most is megvan. ‘Abdu’l-Bahá sohasem említi egy elhunyt személy nevét a nélkül, hogy hozzá ne fűzze ’Isten legyen neki irgalmas’, vagy hasonló értelmű szavakat. A próféták követőinek szintén megvan az a képességük, hogy elhalt lelkek részére megbocsátásért imádkozzanak. Ne higgyük tehát, hogy bármely lélek állandó szenvedésre vagy pusztulásra volna ítélve amiatt, mivel Isten létezéséről egyáltalán nem tudott. Az eredményes közbenjárás ereje mindig fennáll részükre …

Aki a túlvilágon gazdag, éppúgy segíthet azon, ki a túlvilágon szegénységben van, mint itt e földön segíthet a gazdag a szegényen. A világok mindegyikében mindannyian Isten teremtményei, és mindig Tőle függnek. Nem függetlenek, és sohasem lehetnek függetlenekké. Ha Isten segítségére szorulnak, minél többet könyörögnek Hozzá, annál gazdagabbakká válnak. Mi a vagyonuk, miben áll a jólétük? Mi a segítség és a támogatás a túlvilágon? Közbenjárás. A lelkek, akik még nem fejlődtek ki, előbb a szellemileg gazdagok könyörgése által keressék a haladást; csak azután haladhatnak saját imájuk erejéből.” (Miss E. J. Rosenberggel folytatott beszélgetés 1904-ben.)

Más helyen ezt mondja:

„Azoknak, kik a földről elszálltak, más tulajdonságaik vannak, mint azoknak, kik még e földön élnek, de lényegbe vágó különbség még sincs köztük. Az imában a fejlődési foknak és a különböző helyzeteknek keveredése történik. Imádkozzatok érettük, amiként ők értetek imádkoznak.” – ABL, p. 97.

Arra a kérdésre: lehetséges-e, hogy az új kinyilatkoztatás a hit és szeretet útján tudtára adható azoknak, kik elhagyták a világot, anélkül, hogy itt hallottak volna róla, ‘Abdu’l-Bahá így felelt: „Bizonyára! Mert az őszinte imának mindig van eredménye, és nagy a hatása a másvilágon. Sohasem vagyunk teljesen elszakítva azoktól, kik ott vannak. A valódi és lényeges befolyás lehetősége nem ezen a világon van, hanem a túlvilágon.” (Mary Handford Ford feljegyzései, Párizs, 1911.)

Másrészt Bahá’u’lláh ezt írja:

„Aki úgy él, amint az neki rendeltetett, annak érdekében az Égi seregek, a Paradicsom népe, és azok fognak imádkozni, kik a Nagyság templomában élnek, Istennek, a Legkedvesebbnek és a Legdicsőbbnek parancsa értelmében.” (Egy Ali Qulí Khan által lefordított táblában.)

‘Abdu’l-Bahá arra a kérdésre, hogy miért fordul a lélek oly gyakran ösztönszerűleg a földről eltávozott barátokhoz, így felelt:

„Az isteni teremtés törvénye az, hogy a gyenge az erősre támaszkodik. Azok, akikhez ti fordultok, Isten hatalmát közvetíthetik érdeketekben, akárcsak a földön volnának, azonban egyedül a Szentlélek az, aki minden embernek erőt adhat.” ABL, p. 97.

A rossz nem-létező

Az isteni egység tanából következik a bahá’í bölcselet értelmében, hogy semmiféle pozitív rossz nem létezhet. Csak egyféle végtelenség lehet. Ha a világegyetemben más hatalom is létezne Isten hatalmán kívül, vagy ellentéte gyanánt, akkor Isten nem volna végtelen. Miként a sötétség a világosság hiánya vagy kisebb foka, úgy a rossz is csak hiánya vagy kisebb foka a jónak, a fejletlen állapot. A rossz ember olyan ember, kiben természetének magasabb foka még nem bontakozott ki. Ha önző, a rossz nem az önszeretetben van, mert minden szeretet, még az önszeretet is, jó és isteni. A rossz abban van, hogy önszeretete olyan szegényes, hézagos és téves irányú, és hogy szeretete mások iránt és Istene iránt olyan hiányos. Olyannak tekinti magát, mintha az állatvilág egy felsőbb faja lenne, és botorul kényezteti alacsony fokú természetét, miként ha kedves ölebét kényeztetné, azonban rosszabb eredményekkel önmagára nézve, mint a kutyára nézve.

‘Abdu’l-Bahá egyik levelében ezt mondja:

„Ami azon megjegyzésedet illeti, hogy ‘Abdu’l-Bahá azt mondotta néhány hívőjének, hogy a rossz nem létező valami, az a feleletem, hogy ez a tiszta igazság, amennyiben a legnagyobb rossz az, hogy az emberiség letér a helyes útról, és elzárkózik az igazság elől. A tévedés a vezetés hiánya, a sötétség a világosság hiánya, a tudatlanság ismeret hiánya, a hamisság őszinteség hiánya, a vakság látás hiánya, és a süketség hallás hiánya. Tévedés, vakság, süketség és tudatlanság tehát nem külön és magában létező valami.”

Továbbá:

„A teremtésben nincsen rossz, ott minden jó. Bizonyos tulajdonságok és sajátosságok néhány embernél ösztönösek, és látszólag elítélendők, de valójában nem azok. Például élete kezdetétől fogva felfedezhetők a csecsszopó gyermekben a mohóság, a düh és az indulat jelei. Így hát az mondható, hogy a jó és rossz benne rejlik az ember valójában, ez pedig ellentmond a természet és teremtés teljes jóságának. A válasz erre pedig az, hogy a mohóság, amely azt jelenti, hogy valamiből még többet akarunk, dicséretes tulajdonság, feltéve, ha megfelelően használják. Így, ha az ember a tudás és tudomány megszerzésében mohó, vagy abban, hogy megbocsátóvá, bőkezűvé vagy igazságossá váljék, akkor ez a legdicséretreméltóbb. Ha dühét és haragját azon vérszomjas elnyomókkal szemben gyakorolja, akik olyanok, mint a kegyetlen szörnyetegek, akkor az nagyon dicséretes; de ha ezeket a tulajdonságokat nem megfelelő módon használja, akkor elítélendők. …

Ugyanez áll az ember összes természetes tulajdonságaira, amelyek az élet tőkéjét adják; ha ezeket meg nem engedett módon használják és mutatják fel, akkor azok elítélendők. Ezért nyilvánvaló, hogy a teremtés teljes egészében jó.” – MK, 57.

A rossz mindig az élet hiánya. Ha az emberi természet alacsonyabb része aránytalanul fejlődött ki, ennek orvosszere nem kisebb életlehetőség ezen rész számára, hanem több életlehetőség a magasabb rész számára, hogy az egyensúly így helyreállítható legyen. én azért jöttem, – mondá Krisztus – hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10:10) Ez az, amire mindnyájunknak szükségünk van, élet, több élet, egy olyan élet, amely valóban az legyen! Bahá’u’lláh küldetése ugyanaz, mint Krisztusé. „Mamondja valóban azért jött e szolga, hogy életet adjon a világnak.” (Lawh-i-Ra’is), és követőinek ezt mondotta: „E napon azonban, Mi ezt mondjuk: ’jertek Utánam, hogy Mi az emberiség megébresztőivé tehessünk benneteket!’” – Súriy-i-Haykal 129.

12. VALLÁS ÉS TUDOMÁNY

„Ali, Mohamed veje mondotta: ’ami összhangban van a tudománnyal, összhangban van a vallással is’. Amit az emberi értelem felfogni nem tud, azt a vallás sem fogadja el. A vallás és a tudomány egymás kezét fogva halad egymás mellett; és olyan vallás, mely a tudománnyal ellentétben van, nem lehet az igazi.” – ‘Abdu’l-Bahá, PB 44.

Tévedés okozta ellentétek

Bahá’u’lláh alapvető tanításai értelmében az igaz tudománynak, és az igazi vallásnak összhangban kell lenniök egymással. Az igazság egy, és ha összeütközés merül fel, azt nem az igazság, hanem tévedés okozza. Az úgynevezett tudomány, és az úgynevezett vallás között minden korban felmerültek éles ellentétek, de ha a teljesebb igazság világosságából tekintünk vissza ezekre az ellentétekre, minden esetben felvilágosodottság hiányának, tudatlanságnak, előítéletnek, látszatnak, kapzsiságnak, korlátolt tudásnak, türelmetlenségnek, makacsságnak és más hasonló befolyásoknak tulajdoníthatjuk azokat, tehát olyan tényezőknek, amelyek a tudomány és a vallás igazi szellemétől egyformán idegenek, mert mindkettőnek szelleme ugyanaz. Huxley szerint: „A tudósok nagy cselekedetei nem annyira értelmiségük gyümölcsei, értelmük irányítását szellemük kiválóságának vallásos hangulata végezte. Az igazság inkább türelmükben, szeretetükben, szívük egyszerűségében és önmegtagadásukban nyilvánul meg, mint logikus éleselméjűségükben.” Boole, a nagy matematikus arról biztosít minket, hogy „a geometriai levezetés lényegileg imádkozás, a véges értelem a végtelenhez fordul, világosságért esdve véges kérdésekben.” A vallás és a tudomány nagy prófétái sohasem hazudtolták meg egymást. A nagy világtanítók méltatlan utódai, kik tanításaikat betű szerint, és nem azok szellemében követték, voltak azok, kik a későbbi prófétákat üldözték, és a haladás elkeseredett ellenségei voltak. Ők csak egy különleges kinyilatkoztatás világosságát tanulmányozták, melyet szentnek tartottak, és úgy állapították meg tulajdonságait és különlegességeit a legnagyobb gondossággal és pontossággal, amint korlátolt látókörükhöz mérten látták. Ez jelentette nekik az egyedüli igaz világosságot. Ha Isten végtelen jóságában nagyobb fényt küld az Ég más irányából, és az ihlet fáklyája nagyobb fénnyel ég az új fáklyatartó kezében, mint korábbi időben, ők haragszanak és felháborodnak, ahelyett, hogy üdvözölnék az új fényt, és fokozottabb hálával imádnák minden fény Atyját. Az új fény nem felel meg felfogásuknak. Nincs ortodox színezete, fénye nem jön ortodox helyről, ezért szerintük minden áron kioltandó, hogy eretnekség útjára ne vezesse az emberiséget. A próféták sok ellensége sorolható e típushoz, vakok vak vezetői ezek, akik az új és tökéletesebb igazság ellenesei, vélt érdekében annak, amiről azt hiszik, hogy az az igazság. Mások még alantasabb fokon állnak. Ezeket vagy önző okok vezetik, hogy az igazság ellen harcoljanak, vagy szellemi élettelenségük és tehetetlenségük folytán állják el a haladás útját.

A próféták üldözése

A vallások nagy prófétáit megjelenésük alkalmával mindig megvetéssel és visszautasítással fogadták. Úgy ők, mint első követőik állandóan ellenségeik arculcsapásainak voltak kitéve, és feláldozták vagyonukat és életüket az Istenhez való útjukon. Még a mi időnkben is így történt. 1844 óta Perzsiában a Báb követőinek és a bahá’í-oknak ezrei haltak rettenetes halált hitük miatt, és még többen szenvedtek el fogságot, számkivetést, nyomorúságot és meggyaláztatást. A nagy vallások legifjabbika még nagyobb mérvű „vérkeresztség”-et szenvedett el, mint elődei, és vértanúinak szenvedése elhúzódott az utolsó évtizedig. Hasonló volt a tudomány prófétáinak a sorsa is. Giordano Bruno 1600-ban eretnekként tűzhalált szenvedett, Galileit, az öreg bölcset arra akarták kényszeríteni, hogy tanításait megtagadja. Későbbi időkben Darwint és a modern geológia úttörőit támadták hevesen, mivel támadni merték a Szentírás azon tanításait, hogy Isten a világot hat nap alatt, és nem egészen hatezer évvel ezelőtt teremtette. Az új tudományos igazságokkal szemben kifejtett ellenállás azonban nemcsak az egyháztól indult ki. A tudomány ortodox hívei épp úgy ellenségei voltak a haladásnak, mint az egyházak ortodox hívői. Kolumbuszt tudósoknak tartott kortársai kinevették, kigúnyolták. Galvanit, az elektromosság úttörőjét ugyancsak kigúnyolták tudós kortársai, és a „békatáncmester” gúnynevet adták neki. Harvey, ki a vérkeringés mikéntjét állapította meg, kortársai megvetésének és üldözésének volt kitéve eretneksége miatt, sőt egyetemi tanszékétől is megfosztották. Midőn Stephenson a gőzmozdonyt feltalálta, korának matematikusai, ahelyett, hogy szemüket kinyitották és a tényeket tanulmányozták volna, éveken át kitartottak azon meggyőződésük mellett, hogy gép sohasem lesz képes terhet vontatni sima síneken, mert a kerekek csak helyben forognak, s a gép nem haladhat előre.

Ilyen és hasonló példákat hosszan lehetne idézni a régi korból is, az új idők történelméből, sőt napjainkból is. Dr. Zamenhofnak, az Esperanto megalkotójának épp úgy síkra kellett szállnia csodálatos nemzetközi nyelve érdekében a kigúnyoltatás és a meg nem értő közömbösség ellen, mint Kolumbusz, Galvani és Stephenson tették. Még az 1877-ben nyilvánosságra jutott Esperantonak is volt már vértanúja.

A kibékülés hajnalhasadása

Az utolsó fél évszázadban azonban az idők szelleme megváltozott, az Igazságnak új Fénye ragyogott fel, amelynek hatása alatt az utóbbi századok ellentétei határozottan elavultaknak mutatkoznak. Hol vannak most a kérkedő materialisták és a dogmatikus ateisták, kik csak kevés évvel ezelőtt azzal rémítgették az emberiséget, hogy kiirtják a vallást a földről? És hol vannak a vitázók, akik olyan határozottan a pokol tüzére és az elkárhozottak kínzására kárhoztatták azokat, akik nem fogadták el dogmáikat? Kiáltásuk visszhangját még hallhatjuk, de napjuk már alkonyodik, és tanításaik hitelüket vesztették. Most látható, hogy az a tanítás, mely körül a viszálykodás hullámai legmagasabbra csaptak, sem igazi tudomány, sem igazi vallás nem volt. Melyik tudós állíthatná a mai modern lélekkutatás fényében, hogy „az agy úgy választja ki a gondolatokat, mint a máj az epét”? Avagy a test pusztulását okvetlenül a lélek pusztulása kíséri? Most látjuk, hogy a gondolatnak, azért, hogy valóban szabad legyen, fel kell emelkednie a szellemi és lelki jelenségek magaslatára, és nem lehet, hogy csak az anyagiakhoz legyen kötve. Most jutunk annak tudatára, hogy az, amit a természetről tudunk, csak annyi, mint egy csepp a tengerből, ha azzal hasonlítjuk össze, ami még felfedezésre vár. Mi tehát szívesen helyt adunk a csodák lehetőségének, nem abban az értelemben, hogy azok a természeti törvényeket megtörik, hanem oly értelemben, hogy titkos erők működésének a megnyilvánulásai, melyek előttünk még ismeretlenek, aminthogy pl. elődeink nem ismerték a villamosságot, és a röntgen sugarakat. Vagy más részről a vezető vallások melyik oktatója jelentené ki, hogy az üdvözüléshez szükséges annak az elhívése, hogy a világot Isten hat nap alatt teremtette, vagy hogy az egyiptomi csapások leírása szó szerint úgy igaz, ahogy az Exodusban olvassuk, vagy hogy a nap megállott az égen (azaz a föld állott meg forgásában), hogy Józsua üldözhesse ellenségeit, avagy hogy az, aki szent Athanasius hitvallását nem fogadja el, kétségkívül örökre elkárhozik? Az ilyen hittételeket formájukban megismételhetjük, azonban ki fogadja el azokat feltétlenül és szó szerinti értelemben? Befolyásuk az emberi lélekre és elmére már elmúlt, vagy most van elmúlóban. A vallásos világ köszönettel tartozik a tudomány embereinek, akik elősegítették azt, hogy idejüket múlt hittételek és dogmák elveszítsék hatásukat, és hogy az igazság útja szabaddá váljék. De a tudományos világ még nagyobb hálával tartozik az igazi szenteknek és a vallási titkok kutatóinak, kik jó és rossz időkön át állhatatosan kitartottak a szellemi tapasztalatok alapvető igazságai mellett, és bebizonyították egy hitetlen világnak, hogy az élet több, mint a test, és hogy a láthatatlan világ nagyobb, mint a látható. Ezek a tudósok és szentek ama hegycsúcsokhoz hasonlítanak, melyek, mint elsők fogják fel a felkelő nap első sugarait, és visszatükrözik azokat a mélyebben fekvő világra; de most már felkelt a nap, és sugarai elárasztják az egész világot. Bahá’u’lláh tanításaiban megkaptuk az igazság dicső megnyilatkozását, mely kielégíti a szívet és az értelmet egyaránt, mert bennük a vallás és a tudomány eggyé vált.

Az igazság kutatása

A tudománnyal való tökéletes harmónia nyilvánul meg a bahá’í tanításokban a kijelölt útra vonatkozóan, amelyen az igazságot keresnünk kell. Az embernek fel kell szabadulnia minden előítélettől, hogy akadálytalanul kutathassa az igazságot.

‘Abdu’l-Bahá erről így szól:

Annak érdekében, hogy megtaláljuk az igazságot, fel kell adnunk az előítéleteinket, saját kicsiny és kisszerű elképzeléseinket; egy nyitott, fogékony elme ugyanis létfontosságú. Ha poharunk tele van az énünkkel, akkor nincs hely benne az élet vizének. Az, hogy azt képzeljük magunkról, hogy igazunk van, és mindenki más téved, a legnagyobb akadály az egység felé vezető úton, az egység pedig szükséges, ha el akarjuk érni az igazságot, mert az igazság egy.

Egyetlen igazság sem mondhat ellent egy másik igazságnak. A fény jó, bármely lámpából árad! A rózsa gyönyörű, bármilyen kertben nyílik! A csillag ugyanúgy ragyog Keleten és Nyugaton. Legyetek mentesek az előítéletektől, és akkor szeretni fogjátok az Igazság Napcsillagát, a látóhatár bármely pontján is emelkedjék fel! Felismeritek majd, hogy ha Jézus Krisztusban az igazság Isteni fénye ragyogott, akkor Mózesben és Buddhában is az ragyogott. Az igazi kereső eljut ehhez az igazsághoz. Ez értendő az igazság keresésén.

Azt is jelenti, hogy hajlandóaknak kell lennünk elvonatkoztatni mindentől, amit korábban tanultunk, mindattól, ami béklyóként akadályozná lépteinket az igazság felé vezető úton; és ha szükséges, akkor attól sem szabad visszariadnunk, hogy tanulásunkat teljesen újrakezdjük a legelejétől. Nem szabad hagynunk, hogy bármilyen vallás vagy személy iránti szeretetünk annyira elvakítson bennünket, hogy a babonaság láncai közé kényszerüljünk! Ha megszabadulunk mindezektől a korlátozottságoktól, és felszabadult elmével kutatunk, akkor képessé válunk arra, hogy megérkezzünk a célunkhoz.– PB 41:7, 9-10.

A valódi agnosticizmus

A bahá’í tanítások egy úton haladnak a tudománnyal és a bölcselettel, midőn kijelentik, hogy Isten lénye teljesen felette áll az emberi megértésen. Amilyen nyomatékosan tanítja Huxley és Spencer, hogy a Nagy Első Ok lényege meg nem ismerhető, úgy tanítja Bahá’u’lláh is azt, hogy: „Isten mindent magában foglal; Ő fel nem fogható”. Az Isteni Lényeg megismeréséhez vezető „út el van torlaszolva és járhatatlan”, mert miként is érthetné meg a véges a Végtelent; miként foglalhatná magában egy csepp az óceánt, avagy egy porszem, mely napsugárban táncol, a világegyetemet? És az egész világegyetem mégis ékesszólóan Istenről beszél. A víz minden cseppje magában rejti az értelmek óceánját, és minden porszem a fogalmak egész világát, meghaladva a legtanultabb tudósok felfogóképességét. A vegyész és a fizikus az anyag természetének kutatása közben a tömeget tanulmányozva eljutott a molekulákhoz, a molekuláktól az atomokhoz, az atomoktól az elektronokhoz, és a világéterhez, azonban kutatása közben a nehézségek lépésről lépésre sokasodnak, míg a legmélyebb értelem sem tud már tovább hatolni, és csak csendes ámulattal hajlik meg az ismeretlen Végtelen előtt, amely áthatolhatatlan titokba van burkolva mindörökké.

„Kis virág a fal hasadékában,

kiszakítlak a hasadékból,

itt tartalak kezemben gyökerestől és mindenestől,

kicsiny virág, – de ha megérthetném,

hogy mi vagy te, mi a gyökered és mindened, mindened,

akkor megérteném, hogy mi az Isten és mi az ember.” – Tennyson

Ha a fal hasadékában levő virág, ha még az anyag atomja is olyan titkokat foglal magában, melyet még a legmélyebb értelem sem tud megfejteni, miként lenne lehetséges, hogy az ember megértse a világegyetemet? Miként merészelné azt vélni, hogy minden létezőnek végtelen okát meghatározni vagy leírni tudja? Minden Isten lényegére vonatkozó teológiai elmélet így válik semmivé, mert értelmetlen és hiábavaló.

Isten megismerése

De ha Isten lényege nem is ismerhető meg, kegyelmének megnyilatkozásait látjuk mindenütt. Ha az első okot nem is tudjuk megérteni, hatásai minden ténykedésükben nyilvánvalóvá válnak. Amiként a festő képeinek megismerése a megértő szemlélővel megismerteti magát a művészt is, úgy a világegyetem megismerése minden vonatkozásában – mint megismerése a természetnek vagy az emberiségnek, mint a látható vagy láthatatlan dolgoknak megismerése – Isten munkájának megismerése, és az Isteni Igazság kutatójának módot ád arra, hogy valójában tudomást szerezzen Dicsőségéről.

„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul.” (Zsolt 19:2-3)

Az Isteni Megnyilvánulások

Minden dolog Isten kegyelmét hirdeti kisebb-nagyobb világossággal, amiként a napvilágtól érintett minden anyag visszatükrözi annak fényét kisebb-nagyobb fokban. Egy maroknyi korom csak kis mértékben tükrözi vissza, a kő már nagyobb mértékben, egy darab kréta még inkább, de e visszatükrözések egyikében sem találhatjuk meg a fenséges égitest alakját és színét. Ellenben egy tökéletes tükör úgy adja vissza a nap valódi alakját és színét, hogy ha belenézünk, éppen olyan, mintha magába a napba néznénk. Ily módon beszél nekünk minden létező dolog Istenről. A kő csak kevese tud nekünk Isten tulajdonságairól mesélni, a virág többet, az állat csodálatos érzékeivel, ösztönével és mozgási lehetőségeivel még többet. A legkisebb szellemi képességgel bíró felebarátunkban is találhatunk csodálatos tulajdonságokat, melyek a csodálatos Teremtőről beszélnek nekünk. A költőben, a szentben, a lángészben még magasabb megnyilvánulást találunk, a nagy próféták és nagy vallásalapítók pedig azok a tökéletes tükrök, melyekben Isten szeretete és bölcsessége tükröződik vissza az emberiség részére. A többi ember tükre az önzés és előítélet foltjaitól és porától homályos, ezeké azonban tiszta és folt nélkül való, Isten Akaratában való teljes odaadással és megnyugvással. Így lesznek ők az emberiség legnagyobb nevelői. Az Isteni tanítások és a Szentlélek ereje rajtuk keresztül hatást gyakorolva eredményezik az emberiség haladását, mert Isten az embert ember útján segíti meg. Az élet létráján magasabban állók mind segítségükre lehetnek azoknak, akik alacsonyabb fokon állnak, a legmagasabb fokon állók azonban mindenkin segíthetnek. Mintha az embereket mind ruganyos kötelékek kötnék össze. Ha valaki csak egy kissé fölülemelkedik embertársai átlagos színvonalán, a kötelék feszül. Korábbi társai azon vannak, hogy visszahúzzák, ő azonban egyenlő erővel húzza őket felfelé. Minél magasabbra jut, annál inkább érzi az egész világ súlyát, mely visszahúzza, és annál inkább szorul az isteni támogatásra, melyben azok a kevesek részesítik őt, akik már felette vannak. A legmagasabban mindenki felett állnak a nagy próféták és megváltók, az isteni „Megnyilvánulások”, azok a tökéletes emberek, kiknek mindegyike a maga idejében egyedül állott, egyenragú felebarát vagy segítőtárs nélkül, és viselte az egész világ terhét egymaga, Istentől támogatva csupán. „Bűneink terhe nyomta őt”, ez mondható mindegyikükről. Mindegyik „Út, Igazság és Élet” volt követői számára. Mindegyik Isten Kegyelmének csatornája volt azoknak a szíve számára, akik be tudták őt fogadni. Mindegyiknek megvolt a maga szerepe az emberiség tökéletesedését célzó nagy isteni tervben.

A Teremtés

Bahá’u’lláh azt tanítja, hogy a világegyetemnek nincs kezdete az időben. A Nagy Első Oknak folytonos emanációja. A Teremtő mindig teremtett és teremteni fog mindig. Világok és világrendszerek feltűnhetnek és letűnhetnek, a világegyetem maradandó. Minden, ami összetett ezen a világon, idővel széthull elemeire, de az alkotó elemek megmaradnak. Egy világnak, egy mezei virágnak, vagy az emberi testnek a megteremtése nem „semmiből való alkotás”, hanem egyesítése előbb különálló elemeknek, és láthatóvá tétele előbb rejtve volt dolgoknak. Lassanként az elemek ismét szétszóródhatnak, a forma újra eltűnhet, de a valóságban semmi sem vész el, nem semmisül meg semmi; sőt a régiek romjaiból új összetételek és új formák keletkeznek. Bahá’u’lláh megerősíti a tudósok állítását, hogy a föld teremtése nem hatezer, hanem millió és billió évvel ezelőtt ment végbe. Az evolúció elmélete nem tagadja az alkotó erőt. Csak megkísérli megnyilvánulásainak a leírását. És az anyagi világegyetemnek csodálatos története, melyet a csillagász, a geológus, a fizikus és a biológus felfed előttünk lépésről lépésre, ha helyesen értékeljük, még sokkal alkalmasabb arra, hogy bennünk életre keltse a legmélyebb tiszteletet és imádatot, mint a teremtésnek az a hiányos és primitív leírása, melyet a héber Szentírásban találunk. Azonban a Genesis könyve legrégibb kijelentéseinek megvan az a nagy érdemük, hogy néhány merész szimbolikus vonással ecsetelik a történelem lényeges szellemi tartalmát, ahhoz a mesteri festőhöz hasonlóan, aki csak néhány ecsetvonással olyan arckifejezést tud megalkotni, melyet a kontár a részletek legbehatóbb kidolgozásával sem tud visszaadni. Ha az anyagi részletek elvakítanak minket a szellemi tartalom iránt, jobb volna nekünk, ha nélkülöznők azokat, ha azonban egyszer már megragadtuk szilárdan az egész terv lényegének értelmét, úgy a részletek ismerete sokkal nagyobb gazdagságot és fényt tud adni megismeréseinknek, és fenséges képet ad nekünk, az egyszerű vázlat helyett.

‘Abdu’l-Bahá így szól erről:

„Tudd, hogy a szellemi igazságok közül az egyik legnehezebben érthető az, hogy a létezés világának – vagyis ezen végtelen univerzumnak – nincsen kezdete.

…Tudd, hogy … a teremtő teremtmény nélkül lehetetlen; a gondoskodó elképzelhetetlen azok nélkül, akikért gondoskodik; hiszen az összes isteni név és tulajdonság megköveteli a lények létezését. Ha elképzelnénk egy olyan időt, amikor semmilyen lény sem létezett, ez az elképzelés Isten isteni természetének tagadása volna. Sőt mi több, a teljes nemlétből nem jöhet létre létezés. Ha a lények teljes mértékben nemlétezők lennének, akkor nem született volna meg a létezés. Ezért, minthogy az Egység Lényege (vagyis Isten léte) örökkönvaló és örökké tartó – azaz nincs sem kezdete, sem vége – bizonyos, hogy a létezés ezen világának, ezen végtelen univerzumnak nincs se kezdete, se vége. Igen, az lehetséges, hogy az univerzum egy-egy része, például egy égitest, megszülessen vagy megsemmisüljön, de attól még a többi, végtelen számú égitest fennmarad; a világegyetem nem esne szét és nem semmisülne meg. Ellenkezőleg, a létezés örök és folytonos. Ahogy minden égitestnek van kezdete, szükségszerűen van vége is, mert minden összetétel, legyen az együttes vagy egyedi, szükségképpen fel kell, hogy bomoljon. Az egyetlen különbség az, hogy némelyek gyorsan felbomlanak, mások pedig lassabban, de az elképzelhetetlen, hogy az összetett dolgok végül ne bomoljanak szét.” – MK, 47.

Az ember származása

Bahá’u’lláh igazat ad a biológusnak is, aki az emberi test történetét a fajok fejlődésén át az évek millióira vezeti vissza. Úgy írják le az emberi test fejlődését, hogy teljesen egyszerű, látszólag lényegtelen formából kiindulva megszámlálhatatlan nemzedékek során lépésről lépésre fejlődik, mindinkább tökéletesedik, jobban és jobban kialakul, míg a ma emberéhez eljut. Minden egyes emberi test is a fokozatok e láncolatán keresztül fejlődik, a kocsonyás anyag parányi csírájától kezdve a teljesen kifejlődött emberig. Ha ez az egyedre vonatkozólag igaz, amit senki sem tagad, miért gondolnók, hogy nem egyeztethető össze az emberi méltósággal a fajok hasonló fejlődésének feltételezése? Hiszen ez nagyon különbözik azon állítástól, hogy az ember a majomtól származik. Az emberi embrió a fejlődés bizonyos fokán talán a halhoz hasonlít kopoltyúnyílásaival és farkával, azonban mégsem hal. Mégis csak emberi magzat. Az emberi faj hosszú fejlődésének különböző fokán hasonló lehetett látszólag az alsóbb lények különböző fajaihoz, mégis csak az emberi faj volt, birtokában a lappangó titkos erőnek, melyből a mai ember fejlődött, sőt mi több, egy további fejlődés erejének birtokában is, mely szerint – bízunk abban – még magasabbra van hivatva.

‘Abdu’l-Bahá így szól erről:

„… világos, hogy e földgolyó a jelenlegi formájában nem egyszerre jött létre, hanem fokozatosan haladt keresztül az egyetemes létezés különféle fázisain, míg magára nem öltötte jelenlegi tökéletességét. …

… az ember létének kezdetén a föld méhében, – ahogyan az embrió az anyaméhben, – fokozatosan növekedett és fejlődött, s egyik formából a másikba, egyik alakból a másikba ment át, egészen addig, míg ezen szépségben és tökéletességben, ezen erővel és képességgel megjelent. Az bizonyos, hogy kezdetben nem volt birtokában mindennek a bájnak, kecsességnek és eleganciának, s hogy az ember fokozatosan jutott el ehhez az alakhoz, formához, szépséghez és kecsességhez. …

Ugyanez áll az ember földi létezésére is, szükségszerűen hosszú időbe telik, amíg a kezdettől ezt a helyzetet, formát és állapotot eléri, és sok fejlődési fokozaton megy át, amíg ezt a rangot eléri. De az ember létezésének kezdetétől fogva már egy különálló faj. …

Annak elismerése, hogy az eltűnt szervek nyomai valójában léteznek, még nem bizonyítéka a faj átmeneti jellegének és nem eredeti voltának. A legtöbb, amit bizonyít, az csupán az, hogy az ember formája, szervei és szokásai fejlődtek. Az ember mindig is különálló faj volt: ember, és nem állat.” – MK, 47.

Ádám és Éva történetéről így nyilatkozik:

„Ha ezt a történetet a látszólagos jelentésében értjük, úgy, ahogyan ezt legtöbben magyarázzák, az valóban rendkívüli. Értelem képtelen felfogni, megerősíteni vagy elképzelni ezt; hiszen még egy értelmes embertől is távol állnak az ilyenforma beszédek és szemrehányások, az ilyesfajta rendelkezések és részletek, hát még akkor mennyire távol vannak ezek az Istenségtől – azon Istenségtől, Aki elrendezte a végtelen univerzumot a legtökéletesebb formában és annak megszámlálhatatlan lakóját teljes rendezettséggel, erővel és tökéletességgel.

… Ezért Ádám és Éva történetét, akik ettek a fáról, valamint kiűzetésüket a paradicsomból egyszerűen mint jelképet kell tekinteni. Ez isteni misztériumokat és egyetemes jelentéseket tartalmaz, és lehetőséget ad csodás magyarázatokra.” – MK, 30.

Test és lélek

A testre és a lélekre, valamint a halál után való életre vonatkozó bahá’í tanítások teljes összhangban vannak a lélekkutatás eredményeivel. Azt tanítják, amiként ezt már mondottuk, hogy a halál csak újabb születés, menekülés a test fogságából egy emelkedettebb életbe, és a túlvilági életben az előremenetel határtalan.

A tudományos bizonyítékok nagy tömege halmozódott fel fokról fokra, melyek a pártatlan és szigorúan ítélő kutatók véleménye szerint teljesen elégségesek arra, hogy a halál után való élet ténye minden kétségen felül megállapítható legyen, az öntudatos lélek folytatólagos élete és tevékenysége az anyagi test feloszlása után. Erről F. W. H. Myers „Human Personality” (Az emberi egyéniség) című munkájában, amely a Psychical Research Society (Lélekkutatás társasága) sok kutatását összegezi, így ír:

„Megfigyelés, kísérlet, következtetés sok kutatót, köztük engem is arra vezetett, hogy a közvetlen vagy telepatikus érintkezésben higgyenek nemcsak a még a földön élő emberek lelkei közt, hanem a még a földön élő emberek lelke, és az eltávozott szellemek lelke között is. Ilyen felfedezés a kinyilatkoztatásnak is ajtót nyit…

Kimutattuk, hogy a sok csalódás és önámítás, csalás és képzelődés közepette igazi kinyilatkoztatások jutnak el hozzánk a síron túlról…

Feltárás és kinyilatkoztatás útján bizonyos tételek ideiglenes megállapodást nyertek az ilyen eltávozott lelkekre vonatkozóan, amint módunkban volt ilyenekkel találkozni. Elsősorban és főleg úgy látom, van ok annak feltevésére, hogy állapotuk a bölcsességben és a szeretetben való végtelen fejlődés állapota. Szeretetük, melyet a földön kimutattak, tovább folytatódik, és leginkább ama legmélyebb szeretet, mely célját az imádatban és imában találja… A rossz nekik nem annyira rettenetesnek, mint inkább szolgainak tűnik fel. Nem valami hatalmas Uralkodóban testesült meg; inkább elkülönített őrület, amelytől a magasabb fokú lelkek a félrevezetett lelkeket megszabadítani igyekeznek. Nincs ott szükség tisztítótűzre; önmegismerés az ember büntetése és jutalma; önmegismerés és társlelkek közelsége avagy távolléte. Mert ebben a világban a szeretet igazán önfenntartás; a szentek közössége díszíti és fenn is tartja az örök életet. És a telepátia törvényeiből következtethető, hogy e közösség már itt e földön, és már most hatással van reánk, sőt az eltávozott lelkek szeretete már most is feleletet ad hívó szavunkra; és a szeretettel való megemlékezés – a szeretet maga is ima – már most is támogatja és erősíti az ott levő és felszabadult lelkeket a felfelé vezető útjukon.”

A megegyezés e nézet közt, mely gondos tudományos kutatáson alapszik, és a bahá’í tanítások közt valóban rendkivüli.

Az emberiség egysége

„Mindnyájan egy fa gyümölcsei, egy ág levelei, egy kert virágai vagytok.” Ez Bahá’u’lláh legjellegzetesebb mondásainak egyike, és ehhez hasonló a másik is: „Nem azé a dicsőség, aki hazáját szereti, hanem azé a dicsőség, aki felebarátját szereti.” Egység – éspedig úgy az emberiség egysége, mint minden teremtménynek az egysége Istenben – ez tanításainak a vezéreszméje. Ebben ismét megnyilvánul az igazi vallás és a tudomány között lévő harmónia. A tudomány minden haladásával mindinkább előtérbe lép a világegyetem egysége, és részeinek kölcsönös összefüggése. A csillagász működési köre elválaszthatatlanul összefügg a fizikus érdekkörével, a fizikus érdekköre a kémikuséval, a kémikus érdekköre a biológuséval, és a biológus érdekköre a lélekbúváréval, stb. Minden új felfedezés a kutatás bizonyos területén új fényt vet a többi területekre is. Miként a fizikai tudomány kimutatta, hogy a világegyetem anyagának minden kis része vonzza és befolyásolja a többi részecskét, legyen az bármily kicsiny vagy bármilyen távol a többitől, épp úgy a pszichológia is rámutat arra, hogy a világegyetemben mindegyik lélek hatással van a többi lélekre. Kropotkin herceg „Mutual Aid” (Kölcsönös Segítség) című könyvében világosan kimutatja, hogy a kölcsönös támogatás még a legalacsonyabb fokú állatok életfenntartásához is feltétlenül szükséges, míg az ember esetében a civilizáció haladása függ attól, hogy a mindinkább fokozódó kölcsönös segítés lépjen a kölcsönös ellenségeskedés helyébe. „Mindnyájan egyért és egy mindnyájunkért!”, ez az egyetlen elv, melynek alapján a közösség boldogulni tud.

Az egység korszaka

Az idők jele arra mutat, hogy az emberiség történetében új korszak hajnalán vagyunk. Mindeddig a fiatal emberi sas régi fészkéhez ragaszkodott, az önzés és az anyagiság kemény szikláján. Szárnyait próbálgató kísérletezése félénk és bizonytalan volt. Folyton valami még eddig elérhetetlen után vágyakozott.  A régi dogmák és az ortodox hitek rabláncaiban mind jobban és jobban véresre horzsolta magát. De ma a korlátozás ideje vége felé közeledik, és a hit és az értelem szárnyain már megkísérelheti a felemelkedést a lelki szeretet és az igazság magasabb világaiba. Nincs többé a földhöz kötve, miként akkor, mielőtt szárnyai nőni kezdtek, hanem saját akaratából felemelkedhetik a széles látókör és a dicső szabadság honába. Ahhoz azonban, hogy repülése biztos és egyenletes legyen, egy dolog szükséges. Szárnyai ne csak erősek legyenek, hanem egymással teljes összhangban és egyetértésben működjenek. ‘Abdu’l-Bahá így mondja:

Lehetetlen csupán egyetlen szárnnyal repülni! Ha egy ember netán egyedül a vallás szárnyával próbálna repülni, hamarosan a babona ingoványába zuhanna, másrészről pedig, ha kizárólag a tudomány szárnyával próbálkozna, úgyszintén nem fejlődne, hanem a materializmus reménytelen mocsarába süllyedne.PB, 44:12.

A vallás és a tudomány tökéletes összhangja az emberiség magasabb létének nélkülözhetetlen alapfeltétele. Ha az emberiség elérte ezt, és minden gyermek a tudományok és a művészetek tanulmányozásán kívül teljes kiképzést nyer az emberszeretetben is, és Isten akaratának örömteli elfogadásában, amiként az az evolúció haladásában, és a próféták tanításában nekünk megnyilvánul, akkor, és csakis akkor jő el hozzánk Isten Királysága, akkor, és csakis akkor teljesül az Ő akarata a földön, miként az égben, csak akkor árasztja szét áldásait a földön a teljes béke.

Amikor a vallás, – mondja ‘Abdu’l-Bahá  – megtisztulva babonáitól, hagyományaitól és értelmetlen dogmáitól, összhangot mutat a tudománnyal, akkor majd megjelenik a világon egy hatalmas egyesítő, megtisztító erő, amely el fogja söpörni a háborúkat, az nézeteltéréseket, az összetűzéseket és a viszályokat, és akkor fog az emberiség egyesülni Isten szeretetének erejében.” – PB, 44:24.

13. A BAHÁ’Í VALLÁS ÁLTAL BETELJESEDETT JÓSLATOK

„A Legnagyobb Név (Bahá’u’lláh) Megnyilvánulását illetve: Ő az, akit Isten beígért
minden Könyvében és Írásában, a Bibliában is, az Evangéliumban is, és a Koránban is.” – ‘Abdu’l-Bahá

A jóslatok értelmezése

A jóslatok magyarázata tudvalevőleg nehéz, és ebben a kérdésben vannak a legnagyobb eltérések a tudósok vélekedései között. Ezen nincs mit csodálkozni, mert épp a kinyilatkoztatott írásokban sok jóslat olyan formában adatott, hogy nem volt teljesen érthető. Csak teljesülésük után, és akkor is csak olyanok értették meg azokat, kiknek szívük tiszta, és minden előítélettől mentes volt. Például Dániel látomásainak utolsó részében e szavak mondattak:

„Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik…. Hallottam ugyan, de nem értettem, ezért megkérdeztem: Uram, mi lesz végül mindebből? Ő így válaszolt: Menj el, Dániel, mert ezek az igék le vannak zárva, és le vannak pecsételve a végső időkig.” (Dán 12:4, 8-9)

Ha Isten a jóslatokat a kijelölt időkig lepecsételte, és jelentésüket nem fedte fel még azoknak a prófétáknak sem, akik által kijelentette azokat, beláthatjuk, hogy a pecsétet nem törheti fel senki más, csak a kijelölt isteni küldött, és csak ő fedheti fel a prófétai példázatok tartályába zárt rejtett értelmüket. A jóslatok történetébe való elmélyedés, a jóslatoknak az elmúlt korszakokban való félremagyarázása, és a próféták ünnepélyes figyelmeztetése kell, hogy nagyon óvatossá tegyenek bennünket arra nézve, elfogadjuk-e a teológusoknak a fejtegetéseit e kijelentésekre, és teljesedésüknek mikéntjére vonatkozóan. Másrészről azonban, ha valaki jelentkezik, és azt mondja, hogy a jóslatok általa beteljesednek, akkor nagyon fontos, hogy bejelentését vizsgáljuk nyílt és előítélettől mentes értelemmel. Ha csalóról volna szó, a csalás csakhamar napfényre jön anélkül, hogy bajt okozna; de jaj azoknak, kik Isten küldöttjének oktalanul ajtót mutatnak, mert váratlan alakban és váratlan időben jelenik meg.

Bahá’u’lláh élete és kijelentései arról tesznek tanúbizonyságot, hogy Ő az, kit a szent könyvek ígértek, kinek hatalmában van, hogy a jóslatok pecsétjét feltörje, és poharunkba töltse az isteni titkok „lepecsételt tiszta borát”. Siessünk tehát, hallgassuk meg magyarázatait, és vizsgáljuk meg újra az ő kijelentései fényében azokat a rég ismert, de gyakran titokzatos szavakat, melyeket a múlt idők prófétái mondottak.

Az Úr eljövetele

„Az Úr eljövetele” „a végítélet napjaiban” ama „távol levő isteni esemény”, amely felé minden próféta tekintetét fordította, és amelyről legdicsőbb énekeik szóltak. Mit jelent tehát „az Úr eljövetele?” Hiszen Isten minden időben teremtményeivel van, bennük, velük és felettük létezik; „Közelebb van hozzánk, mint lélegzetünk, közelebb, mint kezünk, lábunk.” De az ember se nem láthatja, se nem hallhatja, sem a benne levő, sem a transcendentális Istent; nem képzelheti el jelenlétét, amíg látható alakban meg nem nyilvánul, és míg emberi nyelven nem szól hozzá. Magasabb tulajdonságai kinyilatkoztatására Isten mindig embereket használt eszközül. Mindegyik próféta közvetítő volt, aki által Isten eljött népéhez, és szólt hozzájuk. Jézus is ilyen közvetítő volt, és megjelenését a keresztények helyesen értékelték Isten eljövetele gyanánt. Benne Isten arcát látták, és ajkairól Isten szavát hallották. Bahá’u’lláh azt tanítja nekünk, hogy a Seregek Urának, a Végtelen Atyának, a világ Alkotójának és Megváltójának „eljövetele”, amely valamennyi próféta szerint „az idők teljével” be fog következni, nem jelent mást, mint emberi templomban való olyan megnyilvánulását, mint ahogy Ő a názáreti Jézus templomában már megnyilvánult; most azonban tökéletesebb és dicsőségesebb alakban mutatja meg magát, és Jézus és az összes előbbi próféta mind azért jött a földre, hogy az emberek szívét és értelmét erre a megnyilatkozásra előkészítse.

Krisztusról szóló jóslatok

Mivel a zsidók a Messiás uralmára vonatkozó jóslások értelmét nem értették meg, visszautasították Krisztust. ‘Abdu’l-Bahá erre vonatkozólag ezt mondja:

A zsidók még mindig várják a Messiás érkezését, és éjjel-nappal imádkoznak Istenhez, hogy siettessék az Ő jövetelét.

Amikor Krisztus megjelent, visszautasították és megölték Őt, mondván; ’Nem Ő az, akire várunk. Íme, ha a Messiás eljő, jelek és csodák lesznek bizonyságul, hogy valóban ő a Krisztus. Mi ismerjük a jeleket és a feltételeket, és ezek nem jelentek meg. A Messiás egy ismeretlen városból kél majd. Dávid trónusán fog ülni, és lám, acélkarddal érkezik Ő, és vasjogarral uralkodik majd! Beteljesíti Ő a Próféták törvényét, meghódítja a Keletet és Nyugatot, és felmagasztalja majd az Ő választott népét, a zsidókat. Elhozza a béke világát, melyben még a vadállatok sem lesznek többé ellenségesek az emberrel szemben. És íme, a farkas és a bárány ugyanazon forrásból iszik, … és Isten minden teremtménye nyugalomra lel.’ …

Ekképpen gondolkodtak és szólottak a zsidók, mert nem értették meg az Írásokat, sem pedig a magasztos igazságokat, amelyeket azok magukban foglaltak. A betűket kívülről tudták, de az életadó Lélekről egyetlen szót sem értettek.

Figyelmezzetek rám, és megmutatom nektek mindezek jelentését! Habár Názáretből jött, amely ismert hely volt, Ő a Mennyből is érkezett. A teste Máriától született, de az Ő lelke a Mennyből jött. A kard, amelyet Ő viselt, az Ő nyelvének kardja volt, mellyel elválasztotta a jót a gonosztól, az igazat a hamistól, a hívőket a hitetlenektől, és a világosságot a sötétségtől. Az Ő Igéje valóban éles kard volt! A Trón, melyen Ő ült, az Örök Trónus, melyről Krisztus örökké uralkodik, egy mennyei, nem pedig földi trónus, mert a földi dolgok elmúlnak, de a mennyei dolgok el nem múlnak. Újraértelmezte és kiegészítette Mózes törvényét, és beteljesítette a Próféták törvényét. Az Igéje meghódította a Keletet és a Nyugatot. Az Ő Királysága örök. Felmagasztalta azokat a zsidókat, akik felismerték Őt. Ők mind alacsony származású férfiak és nők voltak, akiket a Vele való kapcsolat nagyszerűvé tett és örök méltóságot adott nekik. Az állatok, amelyeknek együtt kellett volna élni, azokat a különböző irányzatokat és népeket jelentik, amelyek valaha háborúban álltak, de most már szeretetben és kedvességben lakoznak, akik együtt isznak az élet vizéből, amely Krisztusból, az Örök Forrásból fakad.” – PB, 16:1-2, 5-6

A keresztények többsége elfogadja a messiási jóslatoknak Krisztusra vonatkozó ezen magyarázatát, de az újkor Messiására vonatkozó hasonló jóslatokkal szemben ugyanolyan álláspontra helyezkednek, mint a zsidók, és a csoda megjelenését az anyagi világban várják, hogy betű szerint teljesüljenek a jóslatok.

Jóslatok Bábról és Bahá’u’lláh-ról

A bahá’í hit magyarázata szerint azok a jóslatok, melyek „a vég idejéről”, „az utolsó napokról”, „a seregek Ura” eljöveteléről, és „az Örökkévaló Atyáról” szólnak, nem Jézus Krisztus eljövetelére, hanem Bahá’u’lláh-ra vonatkoznak. Vegyük például Ézsaiás jól ismert jóslatát:

„A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog…. Mert terhes igáját, a hátát verő botot, sanyargatójának vesszejét összetöröd, mint Midján napján. Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz. Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” (Ézs 9:1, 3-6)

Ez a jóslatok egyike, melyet gyakran Krisztusra vonatkozónak tekintenek, és sok belőle egészen helyesen úgy is magyarázható; de némi kutatás azt bizonyítja, mennyivel inkább vonatkozik ez a hely teljesen Bahá’u’lláh-ra. Krisztus valóban világosságot hozó Megváltó volt, azonban a föld népe nagyobb része közel kétezer éve Krisztus eljövetele után is sötétben jár, és Izrael gyermekei, valamint Isten sok más gyermeke továbbra is az elnyomók vesszeje alatt nyög. Másrészről a bahá’í idők első néhány évtizede is elég volt ahhoz, hogy az igazság fénye megvilágítsa Keletet és Nyugatot. Isten atyai voltának, és az emberiség testvériségének evangéliuma eljutott a világ minden országába. Nagy katonai egyeduralmak megdőltek. És megszületett a népek szövetsége, amely reményt nyújt arra, hogy meghozza a gyors segítséget a földre sújtott és elnyomott nemzeteknek. A nagy háború, amely nemrégiben a fegyverek, a pergőtüzek, a tűzokádó bombák és a gépfegyverek eddig nem létezett használata mellett rázkódtatta meg a világot, valóban „égés és tűz”[30] volt. Mikor Bahá’u’lláh írásaiban az uralkodás és a kormányzás kérdéseit részletesen tárgyalta, és rámutatott, hogyan oldhatók meg e kérdések, valóban „vállaira vette az uralmat” olyan mértékben, mint azt Krisztus soha nem tette meg. Az „Örökkévalóság Atyja”, a „Békesség Fejedelme” címekkel Bahá’u’lláh gyakran saját magára céloz, mint aki az Atya Megnyilvánulása, akiről Krisztus is, Ézsaiás is beszélt. Krisztus saját magáról mindig csak, mint a Fiúról beszélt; Bahá’u’lláh azt is kijelenti, hogy neki az a hivatása, hogy békét hozzon a világnak, Krisztus ellenben azt mondta: „Azért jöttem, hogy kardot hozzak, nem pedig békét”, és valóban, a keresztény kor egész idején át sok háború is volt, és szekták harca is volt.

Isten dicsősége

A Bahá’u’lláh elnevezés az arab nyelvből származik. Jelentése: „Isten dicsősége”. Ezt a címet a zsidó próféták is gyakran használták, mikor arra mutattak rá, akit a gondviselés beígért, és aki az idők végén jelenik meg. Ézsaiás 40. fejezetében ezt olvashatjuk:

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt.” (Ézs 40:1-5)

Úgy, mint az előbbi jóslat, ez is csak részben teljesedett be, Krisztusnak és elődjének, Keresztelő Szent Jánosnak eljövetelével. Csak részben teljesült, mert Jeruzsálem hadakozása Krisztus napjaiban nem szűnt meg; a keserű megpróbáltatásnak és megalázkodásnak néhány évszázada várt még reá. A Bábnak és Bahá’u’lláh-nak eljövetelével azonban megkezdődött a jóslat tökéletes beteljesülése, Jeruzsálem világosabb napokra ébredt, és a békés, dicső jövőjének kilátása biztosítottnak látszik.

Más jóslatok Izrael felszabadítójáról, Isten dicsőségéről beszélnek, s azt mondják, hogy Keletről, napkelte felől kell a Szentföldre jönnie. Íme, Bahá’u’lláh Perzsiában lépett fel, mely keletre fekszik Palesztinától, és a Szentföldre jött, hol életének utolsó huszonnégy évét töltötte. Ha mint szabad ember jött volna oda, a nép azt mondhatta volna, íme, ez egy csaló cselfogása abból a célból, hogy megfeleljen a jóslásoknak; de Ő száműzöttként, fogolyként került erre a helyre. A perzsa sah és a török szultán küldötték, ezeket pedig nehéz volna azzal meggyanúsítani, hogy ők is bizonyítékokat akartak szolgáltatni Bahá’u’lláh érdekében, hogy Ő „Isten Dicsősége”, kinek eljövetelét a próféták megjövendölték.

Az Ág

Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és Zakariás jóslásaiban többször történik hivatkozás arra a férfiúra, kinek neve az „Ág”. A keresztények többször alkalmazták ezt a nevet Krisztusra is, de a bahá’í hívőknek az a meggyőződésük, hogy inkább és különösképpen Bahá’u’lláh-ra vonatkozik.

Az Ágról szóló legterjedelmesebb bibliai jóslat Ézsaiás 11. fejezetében található:

„Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. Az Úr félelme lesz a gyönyörűsége. … Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség. Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket…. Nem árt, és nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja. Azon a napon másodszor is kinyújtja kezét az Úr, hogy megvegye népe maradékát, mely megmarad Asszíriában és Egyiptomban, Patrószban, Kúsban és Élámban, Sineárban meg Hamátban és a tenger szigetein. Jelt ad a nemzeteknek, és összegyűjti Izráel szétszórt fiait, egybegyűjti Júda elszéledt leányait a föld négy széléről.” (Ézs 11:1-6, 8-9, 11-12)

‘Abdu’l-Bahá erről és az Ágra vonatkozó egyéb jóslatokról ezt jegyzi meg:

„Az egyik legnagyszerűbb esemény, amely az Összehasonlíthatatlan Ág (Bahá’u’lláh) megnyilvánulásának napján történik, Isten Zászlajának az összes nemzetek közötti felemelkedése. Ezen azt kell érteni, hogy az összes nép és nemzetség összegyűlik ezen Isteni Lobogó árnya alá, mely nem más, mint az Isteni Ág maga, és egyetlen nemzetté egyesül majd. Eltűnnek majd a vallási és felekezeti ellenségeskedések, a népek és népcsoportok gyűlölködése, s a nemzetek közötti nézeteltérések. Minden ember egy valláshoz csatlakozik, mindegyiknek egy közös hite lesz, mindannyian egy fajjá olvadnak össze, és egyetlen néppé válnak. Mindegyikük egy közös hazában lakozik, mely maga a bolygó lesz. Minden nemzet között megvalósul az egyetemes béke és egyetértés, és az Összehasonlíthatatlan Ág egész Izráelt egybegyűjti, ami annyit jelent, hogy Izráel népe ebben a korszakban a Szentföldre gyűlik, s hogy a zsidók, akik szétszórattak keleten és nyugaton, északon és délen, egybegyűjtetnek majd.

Vedd tekintetbe: ezek az események nem Krisztus korszakában történtek meg, hiszen a nemzetek nem sorakoztak fel az Egyetlen Lobogó alá, ami az Isteni Ág. De a Seregek Urának ezen korszakában minden nép és nemzet belép majd ennek a Lobogónak az árnyékába. Ugyanígy, az egész világon szétszóródott Izráel nem gyűlt újra össze a Szentföldön a keresztény korszakban; de Bahá’u’lláh korszakának kezdetén ez az isteni ígéret, mint ahogyan azt az összes Próféta könyve világosan állítja, kezdett valóra válni. Láthatod, hogy zsidó nemzetségek a föld minden részéről érkeznek a Szentföldre; falvakban és a birtokukba vett földeken telepednek le, és számuk napról napra nő, oly mértékben, hogy egész Palesztina az ő otthonuk lesz majd.” – MK, 12.

Isten napja

A „Nap” szó az „Isten Napja” és az „Utolsó Nap” kifejezésekben „dispensatio” = felmentés, rendelkezés napját[31] jelenti. Minden nagy vallásalapítónak megvan a maga „Nap”-ja. Mindegyik a naphoz, az égitesthez hasonlít. Tanításaiknak megvan a hajnalhasadásuk, igazságaik fokozatosan megvilágítják a nép értelmét és szívét, míg elérik befolyásuk zenitjét. Majd lépésről lépésre elhomályosulnak, félremagyaráztatnak és sötétség borítja el a földet mindaddig, míg új nap nem virrad fel. Isten Legfőbb Megnyilvánulásának napja, az Utolsó nap olyan nap, melynek soha sincs alkonya, és melyet soha éj nem borít. Napfénye soha nem alkonyul, hanem ezen és az eljövendő világon is megvilágítja az emberek lelkét. A valóságban a szellemi napok egyike sem nyugodott le soha; Mózes, Krisztus, Mohamed és a többi próféták napja még mindig soha nem szűnő fényben ragyog fenn az égen. Azonban e napok sugarait földi felhők zárják el a föld népe elől. Végül Bahá’u’lláh fenséges napja oszlatja el ezeket a sötét felhőket, hogy minden földi vallás, hogy valamennyi próféta fénye egyformán ragyogjon, és hogy az emberiség összhangban imádhassa azt az egy Istent, kinek fényét valamennyi próféta tükrözte.

Az Ítélet napja

Krisztus sokat beszélt az Ítélet nagy napjáról példázatokban, amikor „Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében… és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.” (Máté 16:27) Ezt a napot az aratás idejével hasonlítja össze, amikor a konkolyt elégetik, a búzát magtárba gyűjtik:

„… úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap.” (Máté 13: 40-43)

„A világ vége” kifejezés, amiként a biblia hiteles fordításának fenti és más hasonló részleteiben használják, sok embert annak a feltevésére vezetett, hogy mikor az ítélet napja jön, a föld hirtelen elpusztul. Ez azonban nyilvánvaló tévedés. Úgy látszik, hogy e kifejezést „a korszak beteljesedése vagy vége” szavakkal kell értelmének megfelelőbben fordítani. Krisztus azt tanítja, hogy az Atya Királysága úgy a földön, mint az égben megvalósul. Erre az imára tanít minket: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is.” A szőlőmívesekről szóló példázatában, midőn az Atya, a szőlő ura eljön, hogy elpusztítsa a gonosz zselléreket, nem pusztítja el egyúttal a szőlőhegyet (a világot) is, hanem más zselléreknek adja ki, akik átadják neki a termést a kellő időben. A földet nem kell elpusztítani, hanem helyre kell állítani, és meg kell újítani. Krisztus más alkalommal így beszél erről a napról: „Az újjászületés, midőn az Ember Fia Dicsőségének trónján fog ülni.” Szent Péter úgy beszél róla, mint a „Megújhodás idejéről”, mint az „összes dolgok helyreállításának idejéről, melyről Isten minden szent prófétájának nyelvével szólt a világ kezdetétől fogva”. Az Ítélet napja, melyről Krisztus beszél, nyilvánvalóan azonos a seregek Urának, az Atyának eljövetelével, amelyet Ézsaiás és az Ó-Szövetség többi prófétája megjövendölt. Szörnyű büntetés ideje leszen a gonoszok számára, de egyúttal olyan idő is, amelyben igazság és igazságosság uralkodik úgy a földön, mint az égben.

A bahá’í tanítások értelmében Isten mindegyik Kinyilatkoztatása Ítélet napja, azonban a legmagasztosabb Megnyilvánulás Bahá’u’lláh-ban lészen az Ítélet nagy Napja ama korszak számára, melyben élünk. Az a kürtszó, melyről Krisztus, Mohamed és sok más próféta beszél, a Megnyilvánulás hívó szava, amely mindenkinek szól égben és földön, a testtel bíróknak is, a test nélkülieknek is. Az Istennel való találkozás – Megnyilvánulása útján – a Paradicsom kapuja azok részére, kik vele találkozni kívánnak, melyben Őt megismerik, szeretik, és amelyben, szeretetben együtt élnek a többi teremtményeivel. Azok ellenben, akik saját útjukat a Manifesztációban kinyilatkoztatott isteni út elé teszik, száműzik magukat az önzés, a tévedés és az ellenségeskedés poklába.

A nagy Feltámadás

Az Ítélet Napja egyúttal a Feltámadás Napja is, a holtak feltámadásáé. Szent Pál a korinthusiakhoz szóló első levelében így szól:

„Íme, titkot mondok nektek: mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és a halandó test halhatatlanságot.” (1Kor 15:51-53)

Ezen idézetek értelméről a halálból való feltámadásra vonatkozóan Bahá’u’lláh az Iqan könyvében így szól:

„De aki elfordult azon kehelytől, örök halálra ítéltetett. Az ’élet’ és ’halál’ kifejezések, melyekről az írások beszélnek, a hitben talált életet és a hitetlenség okozta halált jelentik. Az emberek nagy része, mivel elmulasztotta e szavak jelentését felfogni, elutasította és megvetette a Megnyilvánulás személyét, és így megfosztotta magát az Ő isteni útmutatásának fényétől, és megtagadta, hogy kövesse ama halhatatlan Szépség példáját. …

Miként Jézus mondotta: ’Újonnan kell születnetek.’ És így is szólt: ’Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.’ E szavak értelme az, hogy aki bármely törvénykorszakban a Lélektől születik, és akit megébreszt a Szentség Megnyilvánulásának lehelete, bizony azok közé számíttatik, akik ’életet’ és ’feltámadást’ nyertek, és beléptek Isten szeretetének ’paradicsomába’. És aki nem közülük való, az ’halálra’ és ’nélkülözésre’ ítéltetett, a hitetlenség ’tüzére’ és Isten ’haragjára’. …

Isten Prófétáinak és a választottaiknak a célja minden korszakban és évszázadban nem volt más, mint hogy megerősítsék az ’élet’, ’feltámadás’ és ’ítélet’ kifejezések lelki jelentőségét. …

Ha hozzájutnál az isteni tudás kristálytiszta vizének csupán egy harmatcseppjéhez, azonnal felismernéd, hogy az igazi élet nem a hús élete, hanem a léleké. Mert a hús élete közös emberben és állatban, míg a lélek életét csupán a tisztaszívűek birtokolják, akik kortyoltak a hit óceánjából, és ettek a bizonyosság gyümölcséből. Ez az élet nem ismer halált, és e lét koronája a halhatatlanság. Miként megmondatott: ’Aki igazán hívő, él mind ebben, mind az eljövendő világban.’ Ha az ’élet’ e földi életet jelentené, nyilvánvaló, hogy a halálnak győzedelmeskednie kell fölötte.” – KI 120, 125, 128.

A bahá’í tanítások értelmében a feltámadás nincs semmiféle összefüggésben a durva fizikai testtel. Ha e test meghalt, végleg megszűnt. Feloszlik és atomjai többé sohasem egyesülnek ugyanazon testben.

A feltámadás az egyénnek szellemi életre való születése a Szentlélek adománya által, melyet az Isteni Megnyilvánulás adott. Az a sír, amelyből felemelkedik, a tudatlanság és Isten elhanyagolásának sírja. Az az alvás, amelyből felébred, a szellemi álom állapota, amelyben sokan várják Isten Napja hajnalhasadását. Ez a hajnalhasadás megvilágítja mindazokat, kik a föld felületén éltek, akár testben élnek, akár elhagyták már a testet, de a szellemileg vakok soha nem láthatják meg. A Feltámadás napja nem huszonnégy órás nap, hanem egész korszak, mely most kezdődött, és addig tart, míg a jelen világciklus fennáll, és akkor is folytatódik, amikor a jelen civilizáció minden nyoma régen eltűnt a föld színéről.

Krisztus visszatérése

Krisztus sok beszédjében harmadik személyben szól Isten eljövendő Kinyilatkoztatásáról, másokban pedig első személyben beszél. Egyszer azt mondja: ”…elmegyek helyet készíteni a számotokra. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket” (Ján 14:2-3) Az apostolok cselekedetei első fejezetében olvassuk, hogy a tanítványoknak Jézus mennybemenetele alkalmával e szavak mondattak: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (Ap.Csel. 1:11) A fenti és hasonló kijelentések következtében sok keresztény azt várja, hogy „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel” (Mk 13:26), ugyanazt a Jézust látja testi alakjában, aki Jeruzsálem utcáit rótta 2000 évvel ezelőtt, és a keresztfán vérzett és szenvedett. Azt hiszik, hogy ujjukat Jézus kezének és lábának sebhelyeibe és kezüket oldalán a lándzsa ütötte sebbe márthatják. De ha kissé mélyebben gondolkodunk Krisztus szavain, kétségen kívül szétfoszlik a dolgok ilyetén elképzelése. A zsidóknak Krisztus idejében ugyanilyen elképzelésük volt Illés visszatéréséről, Krisztus azonban megmagyarázta tévedésüket megmutatván, hogy az a jóslat, mely szerint „Illésnek előbb kell jönnie”, beteljesedett, de nem úgy, hogy a korábbi Illés tért vissza saját testében és személyében, hanem Keresztelő Szent János alakjában, aki „Illés szellemében és hatalmával jött”. És „ha akarjátok, fogadjátok el,” –  mondá Krisztus – „ő Illés, aki eljövendő volt. Akinek van füle, hallja!” (Mt 11:14) Illés visszatérése ezért más személy fellépését jelentette, aki más szülőktől született, Isten azonban ugyanazzal a szellemmel és hatalommal ihlette meg. Jézus szavai magától értetődően magukban foglalják azt az értelmet is, hogy Krisztus visszatérése szintén más személy eljövetelével fog valóra válni, akit más anya szült, de aki épp úgy rendelkezik Isten szellemével és hatalmával, miként Krisztus. Bahá’u’lláh szerint Krisztus visszatérése a Báb eljövetelével, és az ő saját fellépésével beteljesedett. Erre vonatkozólag ezt mondja:

„Nézd a napot az égen. Ha most azt mondaná: ’Én vagyok a nap, mely tegnap is sütött’, igazat szólna. De ha az idő múlására gondolván azt jelentené ki, hogy egy másik nap, akkor is igazat mondana. Hasonlóképpen, ha azt mondják, hogy minden [24 órás] nap egy és ugyanaz, helyes és igaz lenne. Ha pedig sajátos neveikre és meghatározásaikra tekintettel azt mondják, hogy különböznek egymástól, az is igaz lenne. Hiszen bár ugyanazok, mégis mindegyikben különböző jegyek, meghatározott tulajdonságok és sajátos jellem ismerhető fel. Ennek megfelelően fogd fel a szentség egyes Megnyilvánulásainak megkülönböztető vonásait, különbözőségét és egységét, hogy megérthesd minden nevek és tulajdonságok Teremtőjének utalásait a különbözőség és egység misztériumaira, és megtalálhasd a választ kérdésedre, hogy vajon miért illette Magát az örökkévaló Szépség különböző időkben más és más nevekkel és címekkel.” – KI, 20.

‘Abdu’l-Bahá erről így szól:

„Tudd meg, hogy Krisztus másodízben való visszatérése nem azt jelenti, amit a nép hisz, hanem arra vonatkozik, akit a gondviselés beígért, hogy Krisztus után jön. Isten királyságával és hatalmával jön. Hatalma átöleli a világot, uralma a szívek és elmék világában, és nem az anyagi világban van; mert az anyagi világ Isten szemében még a légy kis szárnyacskájával sem hasonlítható össze, bárcsak megérthetnétek. Valóban, Krisztus kezdettől fogva jött az ő Királyságával, melynek nincs kezdete és jönni fog Királyságával az örökkévalóság örökkévalóságába, annál is inkább, mert ebben az értelemben ’Krisztus’ az Isteni valóság kifejezése, maga a lét és az Isteni lény, kinek nincsen kezdete, sem vége. Minden korszakban megvan megjelenése, felkelte, kinyilatkoztatása és lenyugvása.”  – TAB, Vol.I, p.138.

A végnek ideje

Krisztus és apostolai megemlékeznek bizonyos jelekről, amelyek megkülönböztetik az időket, melyekben „Visszatérése” lészen az Ember Fiának az Atya dicsőségben. Krisztus így szól:

„Amikor pedig látjátok, hogy Jeruzsálemet hadseregek kerítik be, akkor tudjátok meg, hogy elközelített annak a pusztulása…. Ezek ugyanis a bosszúállás napjai, hogy beteljesedjék mindaz, ami meg van írva. … nagy nyomorúság szakad a földre, és harag erre a népre. Kardélre hányják, és fogságba viszik őket mindenféle pogány nép közé; és pogányok tapossák Jeruzsálemet, amíg be nem telik a pogányok ideje.” (Lk 21: 20, 22-24)

Más helyen pedig így szól:

„Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek. Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete! Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölök egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig kitart, az üdvözül. Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” (Mt 24:4-14

E két idézet szerint Krisztus világos kifejezésekkel nyíltan megjósolta a dolgokat, melyeknek az Ember Fia eljövetele előtt be kell következniök. Krisztus e szavai óta elmúlt századok folyamán e jelek mindegyike bekövetkezett. Mindegyik idézet a végén említi azt az esetet, amely az idők teljét jelzi, az első mondásban a zsidók száműzetésének végét és Jeruzsálem helyreállítását, a másik helyen az Evangélium hirdetését az egész világon. Csodálatos, hogy mindkét eset szó szerint teljesedőbe megy a mi időnkben. Ha a jóslatok e részei épp úgy igazak, mint a többiek, az következik belőle, hogy mi most „a vég idejében” élünk, melyről Krisztus beszél.

Mohamed szintén tesz említést néhány jelről, melyek fennállanak a Feltámadás napjáig. A Koránban olvashatjuk:

„Midőn mondta Allah: ’Ó Jézus! Elragadva elszólítalak téged és felemellek Magamhoz és megtisztítalak azoktól, akik hitetlenkedtek. És azokat, akik követtek téged azok fölé helyezem, akik hitetlenkedtek, egészen a Feltámadás Napjáig. Majd Hozzám lesz visszatérésetek. És Én ítélkezni fogok köztetek abban, amiben összekülönböztetek.’” (Korán 3:55)

„A zsidók azt mondják: ’Allah keze meg van bilincselve.’ Legyen bilincsbe verver az ő kezük! És átkoztassanak el! – Azért, amit mondtak. De nem! Az ő két keze ki van tárva! És úgy ad, ahogy ő akar. Bizony az, ami kinyilatkoztatott neked az Uradtól, sokakat közülük növel a megátalkodottságukban és a hitetlenségben. Mi ellenségeskedést és haragvást vetettünk közéjük a Feltámadás Napjáig. Valahányszor háborúra gyújtogattak, Allah eloltotta azt. A földön romlást terjesztettek. Allah nem szereti a romlást terjesztőket.” (Korán 5:64)

„És azok közül is, akik azt mondják mi keresztények vagyunk, velük is egyezséget kötöttünk. Ám elfeledték egy részét annak, amire intést kaptak. Ellenségeskedést és gyűlöletet ültettünk el közöttük a Feltámadás Napjáig. Allah hírül fogja adni nekik mit cselekedtek.” (Korán 5:14)

E szavak is szó szerint beteljesültek azáltal, hogy a zsidók a keresztény (és iszlam) népek járma alá kerültek, továbbá a szektákra való szakadás és viszály folytán, melyek elválasztották egymástól úgy a zsidókat, mint a keresztényeket századokon át, ama időtől kezdve, hogy Mohamed e szavakat mondotta. Csak a bahá’í korszak (a Feltámadás napja) óta mutatkoznak olyan jelek, hogy ennek az állapotnak a vége közeledik.

Jelek az égben és a földön

A zsidó, a keresztény, a mohamedán és sok egyéb írásban is feltűnő a hasonlóság azoknak a jeleknek a leírásában, melyek Isten Küldöttének eljövetelét jelzik.

Joel könyvében olvashatjuk:

„Csodás jeleket mutatok az égen és a földön: vért, tüzet és füstoszlopokat. A nap elsötétül, a hold vérvörös lesz, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja…. Azokban a napokban és abban az időben, amikor jóra fordítom Júda és Jeruzsálem sorsát, összegyűjtök minden népet. Jósáfát völgyébe vezetem őket, és ott tartok ítéletet fölöttük … Hatalmas tömeg van az ítélet völgyében, mert közel van az ÚR napja az ítélet völgyében! A nap és a hold elsötétül, a csillagok elvesztik fényüket. Felharsan az Úr hangja a Sionról, mennydörög Jeruzsálemből, megrendül az ég és a föld. De népét megoltalmazza az Úr, és Izráel fiainak erőssége lesz.” (Jóel 3:3-4, 4:1-2, 4:14-16)

Krisztus így szól:

„Közvetlenül ama napok nyomorúsága után pedig a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóerői megrendülnek. És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Máté 24: 29-30)

A Koránban pedig ez áll:

„Mikoron a Nap felgöngyöltetik.

Midőn a csillagok lezuhannak.

Midőn a hegyek elmozdíttatnak.

Midőn a lapok kiteríttetnek.

Midőn az Ég széthúzódik.

Midőn a Pokol lángra kap.” (Korán 81: 1-3, 10-12)

Bahá’u’lláh Iqan könyvében megmagyarázza, hogy a napra, holdra, csillagokra, égre és földre vonatkozó e jóslások képletesek, és nem szabad őket szó szerint értelmezni. A próféták első sorban szellemi és nem anyagi dolgokkal foglalkoztak, lelki és nem fizikai fénnyel. Midőn a napról, az égitestről beszélnek az Ítéletnapjával kapcsolatban, az Igazságosság napját értik alatta. A nap a fény legfőbb forrása, így Mózes a zsidók napja volt, Krisztus a keresztényeké és Mohamed a muszlimok napja. Midőn a próféták elsötétedő napról beszélnek, ez azt jelenti, hogy e szellemi napok tiszta oktatásait elhomályosította az elferdítés, a félreértés és előítélet, minek folytán az emberiség szellemi sötétségben él. A hold és a csillagok a kisebb fényforrások, a vallási vezetők és oktatók, kiknek feladata volna vezetni és ösztönöz a népet. Midőn arról van szó, hogy a hold nem ad többé fényt, hogy vérbe borul, és hogy a csillagok az égről lehullanak, mindez azt jelenti, hogy a templomok elöljárói lealacsonyodnak, harcokba, viszályokba keverednek, a papok pedig világiasak lesznek, földi dolgok felé hajlanak a mennyei dolgok helyett.

E jóslatok értelmezése azonban nem merül ki egy magyarázatban, mert vannak más magyarázatok is, amelyekből e szimbólumok értelmezést nyernek. Bahá’u’lláh szerint e szavak ”nap”, „hold”, „csillagok” más értelemben azokra a rendelkezésekre és intézkedésekre vonatkoznak, melyek minden vallásban adva vannak. Amiként a megelőző kinyilatkoztatások ceremóniái, formái, szokásai és rendelkezései az újabb kinyilatkoztatásban az idők követelményeinek megfelelően változnak, úgy változik ilyen értelemben a nap és a hold, és szétszóródnak a csillagok.

Sok esetben a jóslatok teljesülése szó szerint külső értelemben lehetetlen is volna; például, hogy a hold vérbe borul, és hogy a csillagok a földre hullanak. A látható csillagok legkisebbje ezerszeresen nagyobb a földnél, és ha valamelyik közülük csakugyan a földre esnék, nem maradna semmi a földből, hogy egy másik is reá eshessék. Más esetben ellenben anyagi és szellemi beteljesülésük is bekövetkezik. Például a Szentföld szó szerint pusztává és elhagyottá lett több évszázad alatt, miként a próféták megjövendölték, azonban a Feltámadás napján már kezd fejlődni és nyílni, „miként a rózsa” Ézsaiás jövendölése szerint. Fejlődő kolóniák keletkeztek, a területet öntözik és művelik, és szőlők, olajligetek és kertek virulnak ott, ahol még egy félszázaddal ezelőtt csak homokos pusztaság volt. Kétségtelen, hogy ha az ember kardját ekevassá kovácsolja, tőrét pedig kaszává, úgy a vadonok és a puszták a világ minden részéből el fognak tűnni. A pusztító szelek és viharok, melyek e puszták felől fújnak, és amelyek az életet a szomszédságukban lehetetlenné teszik, a múlté lesznek; az egész föld éghajlata enyhébb és egyenletesebb lesz; a városok nem fogják többé füstjükkel és mérges gázaikkal rontani a levegőt, és még külsőleg, anyagi értelemben is „új mennyországunk és új földünk” lészen.

Eljövetelének módja

Krisztus az idők teljével való eljövetelének módjáról így szól:

„… és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel…. És elküldi angyalait nagy harsonaszóval … akkor odaül dicsősége trónjára… Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.” (Máté 24:30-31, 25:31-32)

Bahá’u’lláh így ír erről az Iqan könyvében:

„A ’menny’ kifejezés fenséget és magasztosságot jelöl, minthogy ez a Szentség Megnyilvánulásai kinyilatkoztatásának, az örök dicsőség Hajnalainak a székhelye. Ezek az örökkévaló Lények, habár anyjuk méhéből születnek a világra, valójában Isten akaratának mennyországából szállnak alá. Bár itt a földön lakoznak, igazi otthonuk mégis a dicsőség menedéke a magasságbéli birodalmakban. Míg a halandók között járnak-kelnek, az isteni jelenlét mennyországában szárnyalnak. Láb nélkül járnak a szellem ösvényén, és szárny nélkül emelkednek az isteni egység fennkölt magaslataira. Minden röpke lélegzettel átszelik az űr végtelenségét, és minden pillanatban bejárják a látható és láthatatlan királyságait. …

A ’felhők’ azon dolgokat jelentik, melyek ellentétesek az emberek felfogásával és vágyaival. Miként a már említett versben kinyilatkoztatta: ’Valahányszor egy Próféta olyasmit hozott nektek, ami nem volt ínyetekre, akkor fölfuvalkodtatok, s egyeseket hazugsággal vádoltatok, másokat pedig megöltetek.’ (Korán 2:87) Ezek a ’felhők’ az egyik értelemben a törvények megsemmisítését jelentik, korábbi Törvénykorszakok érvénytelenítését, azon rítusok és szokások hatályon kívül helyezését, melyek az emberek között dívnak, és az írástudatlan hűségesek felemeltetését a Hit tanult ellenfelei fölé. Egy másik értelemben a halhatatlan Szépség megjelenését jelentik halandó ember képében, olyan emberi korlátokkal, mint evés és ivás, szegénység és gazdagság, dicsőség és megaláztatás, alvás és ébredés, és más olyan dolgok, melyek kétséget keltenek az emberekben, és arra indítják őket, hogy elforduljanak Tőle. Mindezen fátylakra jelképesen a ’felhők’ utalnak.

Ezek azok a „felhők”, melyek által meghasad az összes földön lakó tudásának és megértésének mennyországa. Miként kinyilatkoztatta: ’És azon a napon, amikor az ég széthasad a felhőkkel…’ (Korán 25:25)

Miként a felhők nem engedik, hogy az emberi szem meglássa a napot, úgy gátolják meg ezek a dolgok az ember lelkét abban, hogy felismerje az isteni Égitest fényét. Tanúskodik erről az, ami a hitetlenek ajkáról elhangzott, miként a szent Könyv feltárja: Azt mondják: ’Miféle Próféta ez? Étket eszik és megfordul a piacokon. Miért nem küldetett le Hozzá egy angyal, hogy intő legyen Vele együtt?’ (Korán 25:7)

Hasonló módon más Próféták is ki voltak téve szegénységnek és szenvedésnek, éhségnek, s a világ bajainak és forgandó szerencséjének. Minthogy e szent Személyek ily szükségleteknek voltak alávetve, az emberek következésképpen belevesztek a gyanakvás és kétely vadonába, és zavarodottság és tanácstalanság sújtotta őket. Hogyan lehet – csodálkoztak – egy ilyen személy Isten által küldött, hogyan követelhet Magának hatalmat a világ minden népe és nemzetsége fölött, és állíthatja magáról, hogy Ő minden teremtés célja, amint Ő mondta: ’Nem teremtettem volna meg mindent, mi az égben és a földön van, hacsak nem a Te kedvedért’, miközben ilyen hétköznapi dolgoknak van alávetve? Kétségkívül tudsz azokról a gyötrelmekről, a szegénységről, a bajokról és a megaláztatásokról, melyek minden Prófétával megestek, társaival együtt. Biztosan hallottad, miként küldték követőik fejét ajándékul más városoknak, mily borzasztó módon akadályozták őket abban, amire küldettek. Mind egytől egyig az Ő Ügye ellenségeinek prédája lett, és el kellett szenvednie, amit azok elrendeltek. …

… A Mindenek Felett Dicsőséges azért rendelte el éppen ezeket a dolgokat, melyek ellentétesek a gonoszak vágyaival, hogy ezek legyenek a próbakő és a mérce, mely által megpróbálja Ő a szolgáit, hogy megismerhessék az igaz a gonosztól, és megkülönböztethessék a hívő a hitetlentől.

És most, ami Jézus szavait illeti: ’És elküldi az ő angyalait…’ ’Angyalok’ alatt azok értendők, akik a lélek erejével megerősítve elemésztettek az istenszeretet tüzével minden emberi vonást és korlátozottságot, és felöltötték a legmagasztosabb Lények és a Kerubok tulajdonságait. …

Mivel Jézus követői soha nem értették meg e szavak rejtett jelentését, és mivel a jelek, melyeket ők és Hitük vezetői vártak, nem teljesültek be, ezért visszautasították, és a mai napig is visszautasítják, hogy elismerjék a Szentség azon Megnyilvánulásainak az igazságát, Akik Jézus napjai óta testet öltöttek. Így megfosztották magukat az Úr szent kegyelmének kiáradásától és isteni kijelentéseinek csodáitól. Ím, ily alacsony az ő állapotuk e Napon, a Feltámadás Napján! Még azt sem tudták felismerni, hogy amennyiben Isten Megnyilvánulásainak jelei minden korban az elfogadott hagyományok szövege szerint jelennének meg a látható birodalomban, senki nem tudná azokat megtagadni, vagy azoktól elfordulni, és nem lehetne megkülönböztetni sem az áldottat a nyomorulttól, a vétkezőt az istenfélőtől. Ítélj igazul: ha a Szentírásban feljegyzett próféciák szó szerint beteljesülnének, ha Jézus, Mária Fia angyalok kíséretében felhőkön ereszkedne alá a látható égen, ki merészelne akkor nem hinni Benne, ki merné visszautasítani az igazságot és dölyfösen pöffeszkedni? Sőt, oly döbbenet kerítené hatalmába a föld minden lakóját azon nyomban, hogy egy lélek sem lenne képes kiejteni egy szót sem, nemhogy visszautasítani vagy elfogadni az igazságot.” – Iqán 74, 79-80, 80, 84, 86, 88.

A fenti magyarázat szerint az Ember Fiának eljövetele alacsony sorsú emberi formában, mint asszony szülötte, szegényen, nevelés nélkül, elnyomatva és semmibe sem véve a föld nagyjaitól, – eljövetelének ez a módja igazi próbakő, amelynek segítségével megítéli az embereket, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. Azok, kiknek lelki szemük nyitva van, keresztül láthatnak e felhőkön, és gyönyörködhetnek „a hatalomban és a nagy dicsőségben”, – Isten valódi dicsőségében, – melynek kinyilatkoztatására Ő megjelent; a többi pedig, kiknek szemét előítélet és tévedés fedi, nem láthat mást, csak a sötét felhőket, és tovább tapogat a homályban, megfosztva az áldást hozó napfénytől.

„Ímé elküldöm én az én követemet, és megtisztítja előttem az utat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, akit ti kerestek és, a szövetség követe, akit ti kívántok. … De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki állhat meg, amikor megjelenik? Mert olyan lesz az, mint az ötvösök tüze, és mint a ruhamosók lúgja! Mert ímé, eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence; és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja… És feltámad néktek, akik félitek az én nevemet, az igazságnak napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt.” (Malakiás, 3:1-2, 4:1-2 )[32]

14. Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá jóslatai

„De gondolhatnád magadban: Miről ismerjük meg, hogy nem az Úr mondott egy igét? Ha a próféta az Úr nevében szól, és nem lesz meg, és nem teljesedik be a dolog: ez az a szó, amelyet nem az Úr szólott; elbizakodottságból mondotta azt a próféta, ne félj attól!” (5Móz 18:21-22)

Isten szavának teremtő ereje

Istennek, egyedül neki van hatalmában megtenni bármit, amit akar, és Isten Megnyilvánulásának legfőbb bizonyítéka szavának teremtő ereje, ható ereje, mely megváltoztathatja és átalakíthatja az emberi dolgokat, és diadalmaskodhat minden emberi ellenálláson. A próféták szavai által tudatja Isten az akaratát, és e szavaknak teljesülése, rögtön vagy később, legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy igazi próféta, és hogy ihlettsége valódi.

„Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ezs 55:10-11)

Midőn Keresztelő Szent János tanítványai Jézushoz mentek, és azt kérdezték: “Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Máté 11:3) Jézus felelete egyszerűen utalt a hatásra, melyet szavai gyakoroltak:

„Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Máté 11:4-6)

Lássuk most, hogy milyen bizonyítékok igazolják azt, hogy Bahá’u’lláh szavainak is olyan a teremtő erejük, mint Isten szavának.

Bahá’u’lláh elrendelte az uralkodóknak, hogy teremtsék meg az egyetemes békét. Azok folytatták a háborúskodást, és ez 1869-70 óta sok ősi dinasztia megdöntéséhez vezetett, s az egymásra következő háborúk mind kevesebb és kevesebb diadalt gyümölcsöztek, míg végül az 1914-18-as európai háború fényt derített a megrendítő történelmi igazságra: a háború egyaránt katasztrofálissá vált győztesek és legyőzöttek számára.[33]

Bahá’u’’láh elrendelte továbbá, hogy az uralkodók mintegy alattvalóik megbízottjaiként működjenek, a politikai hatalmat ezáltal az igazi közjó eszközévé emelve. Hallatlan lépés volt ez a szociális igazságtétel felé.

Ő a gazdagság és a szegénység közt fennálló végletek megszüntetését kívánta; és azóta mindig több és több oly törvény lépett életbe, melyek arányos létminimumot állapítanak meg, és a gazdagságot progresszív módon adóztatják meg. Eltiltotta a személyes és a gazdasági rabszolgaságot is, és azóta a munkások felszabadítása, és az üzemek jövedelmeiben való részesedésük kérdése állandóan napirenden van.

Egyenlő jogot, felelősséget és szabadságot követel férfi és nő részére, és azóta látjuk, hogy azok a kötelékek, melyek a nőt a múlt századokban korlátozták, egyre jobban szakadoznak, a nők kivívják az őket megillető helyet, mint a férfiak egyenlő jogú társai.

Kinyilatkoztatta a vallások alapvető egységét, és az utána következő korszak a legelszántabb, legőszintébb törekvéseknek lett tanújává a türelem, kölcsönös megértés és egyetemes együttműködés irányában. A szektás hozzáállás elhiteltelenedett mindenütt, történelmi pozíciói mindinkább fönntarthatatlanná váltak. A vallási kizárólagosság alapjait ugyanezen erők megsemmisítették és életképtelenné tették a magába zárkózó nacionalizmust.

Elrendelte az egyetemes oktatást, és a független igazságkeresést a szellemi elevenség bizonyítékának nyilvánította. A modern civilizációt legmélyéig áthatotta ez a pezsdítő hatás. Kötelező oktatás minden gyermeknek, a felnőttek képzési lehetőségeinek kiterjesztése – elsőrendű feladatává vált ez a kormányzatoknak. Azon nemzetek kebelében, melyek ezen új irányzatot elnyomni igyekeztek, forrongás ütötte föl fejét, határaikon pedig gyanakvás és rettegés.

Bahá’u’lláh elrendelte a nemzetközi közös nyelv megteremtését. Dr. Zamenhof és még sokan mások feleltek felszólítására, életüket és zsenijüket e nagyszerű feladatnak áldozva.

Bahá’u’lláh mindenekfölött új szellemet lehelt az emberiségbe, új vágyakat ébresztett az elmékben és szívekben, új társadalmi eszméket ihletett. Soha a történelem egész folyamán nem láttunk még olyan drámai és nagyhatású eseménysorozatot, mint amilyen a bahá’í korszak hajnala, 1844 óta bekövetkezett. Évről évre gyöngült a halott múlt, az idejüketmúlt eszmék, szokások, gondolkodásmódok és intézmények terhe, míg végre manapság minden értelmes férfi és nő elismeri ezen a földön, hogy az emberiség a legrémítőbb válságát éli. Egyfelől látjuk az új teremtés fölemelkedését, Bahá’u’lláh igaz evolúcióról szóló tanításának fényében. Másfelől pedig csak pusztulást és összeomlást látunk minden olyan területen, ahol e fénynek ellenszegülnek vagy nem veszik tudomásul.

A hű bahá’í hívő számára azonban mindez és a számtalan egyéb bizonyíték, minden erejük dacára sem adnak teljes, valós képet Bahá’u’lláh szellemi nagyságáról és fenségéről. E földi élete, ihletett szavainak ellenállhatatlan ereje Isten akarátnak egyedüli igaz tanúságai.

Bahá’u’lláh próféciáinak s azok beteljesülésének mélyebb, részletesebb tanulmányozása hathatós megerősítést és bizonyítást nyújthat. Eme próféciákból most csak néhány példát adunk, amelyeknek hitelességéhez semmi kétség nem fér. Széles körben terjesztették őket, ismertek voltak beteljesülésük előtt. A levél, melyet koronás főkhöz intézett, s amely sokat tartalmaz e próféciák közül, megjelent egy könyvben, melyet Bombayben adtak ki a tizenkilencedik század vége felé. Azóta több új kiadása is napvilágot látott. Ismertetünk továbbá néhány példát ‘Abdu’l-Bahá jelentősebb próféciáiból is.

III. Napóleon

Bahá’u’lláh 1869-ben levelet írt III. Napóleonnak, megfeddve őt harci kedve miatt, és amiatt is, hogy egyik korábbi levelét semmibe sem vette. A levélben a következő komoly figyelmeztetést intézi hozzá:

Azért mit cselekedtél, királyságod felfordulásba taszíttatik, birodalmad kicsúszik kezedből, büntetésként azért, mit elkövettél. Akkor majd megtudod, hogy miként tévedtél nyilvánvalóan. Zűrzavar ragadja majd meg az egész népet azon országban, hacsak nem állsz ki hogy megsegítsd ez Ügyet és nem követed Azt, Ki Isten Lelke ezen Egyenes Ösvényen. Büszkévé tett pompád? Életemre! Nem marad az meg; sőt, hamarosan továtűnik, hacsak nem kapaszkodsz erősen ezen erős Kötelékbe. Látjuk, hogy a lealacsonyítás miként lobog utánad, míg te nemtörödőm vagy. Az illendő néked, hogy mikor meghallod az Ő Hangját, a dicsőség trónusáról szólítva, dobj el mindent, mivel bírsz, és így kiálts: ’Itt vagyok, ó mindenek Ura, mik a mennyben és mindeneknek mik a földön vannak!’” – SH, 138.

Felesleges mondanunk is, hogy a hatalma zenitjén álló III. Napóleon a figyelmeztetést semmibe se vette. A következő évben azzal a szilárd meggyőződéssel bocsátkozott Poroszországgal háborúba, hogy csapatai játszva beveszik Berlint; de a Bahá’u’lláh által neki megjövendölt sorscsapás bekövetkezett. Saarbrücken, Weissenburg és Metz mellett vereséget szenvedett, majd a sedani, reá nézve oly végzetes ütközetben összeomlott hatalma. Mint hadifogoly, Poroszországba került, és két évre reá Angliában gyászos véget ért.

Németország

Nem sokkal azután Bahá’u’lláh hasonló ünnepélyes figyelmeztetést küldött Napóleon legyőzőihez is. Ugyancsak süket fülekre talált az is, és rettenetes módon teljesedett be jóslata. Aqdas című könyvében, melyet Drinápolyban megkezdett, és Akkóban, ottani fogságának első éveiben befejezett, ezekkel a szavakkal fordult a német császárhoz:

„Ó, Berlin királya! … Emlékszel-é arra (III. Napoleon), kinek hatalma meghaladta tiédet, és magasabban volt, mint te? Hol van most? Hová lettek a javak, miket birtokolt? Figyelj a figyelmeztetésre, és ne aludj mélyen, mint mások. Ő volt az, ki Isten Tábláját háta mögé vetette, mikor tudattuk véle, mily kínokat okoztak Nékünk a zsarnokság seregei. Miért is gyalázat zúdult rá minden oldalról, és nagyot vesztve hanyatlott a porba. Gondolkozz el mélyen róla, ó király, és azokról is, akik, akárcsak te, városokat foglaltak el és emberek fölött uralkodtak. A Mindenek Felett Irgalmas palotáikból a sírba döntötte őket. Figyelmezz, és gondolkozz el. …

Ó, Rajna partjai! Láttuk, miként borít titeket alvadt vér, mert a megtorlás kardja emeltetett ellenetek; és mégegyszer lecsap az majd rátok. És halljuk Mi Berlin jajszavát, bár ma még tündöklő dicsőség a része.” – KA 86, 90.

Az 1914-18. évi nagy háborúban elért német sikerek idejében, de különösen az 1918. év tavaszán lefolyt utolsó nagy német támadás alatt, a bahá’í mozgalom ellenzői Perzsiában többször idézték ezt a jól ismert jóslatot, hogy megcáfolják Bahá’u’lláh-t; de midőn a németek győzelmes előrenyomulása hirtelen és feltartózhatatlan vereséggé fordult, a bahá’í mozgalom ellenségeinek erőlködése önmagukra esett vissza, és az, hogy a jóslatot köztudatba bevitték, Bahá’u’lláh tekintélye emelésének hathatós eszköze lett.

Perzsia

Bahá’u’lláh Aqdas című könyvében, melyet akkor írt, mikor a zsarnok Násiri’d-Dín sah hatalma teljességében volt, megáldja Teheránt, Perzsia fővárosát, saját szülőhelyét, és így ír róla:

Ne bánkódj semmi miatt, ó, Tá földje (Teherán), mert Isten arra választott, hogy az öröm forrása légy az egész emberiség számára. Ha Akarata úgy hajlik, megáldja majd trónusod egy olyannal , ki igazul fog uralkodni, ki összegyűjti Isten farkasok által szétszórt nyáját. Ezen uralkodó örömmel és boldogan fogja arcát Bahá népe felé fordítani, és elhalmozza őket kegyeivel. Valóban, Isten szemében az emberek között ragyogó drágakőnek tekintetik ő. Örök időkre övé lesz Isten dicsősége, és mindeneké, kik az Ő kinyilatkoztatásának királyságában lakoznak.

Örvendezz nagy örömmel, mert Isten ’fényének Hajnalává’ tett, minthogy benned született Dicsőségének Megnyilvánulása. Örvendezz e névnek, mi reád ruháztatott – egy olyan névnek, melyen keresztül a kegyelem Napcsillaga szórja fényét, egy olyan névnek, mely beragyogja mind a földet, mind az eget.

A dolgok menete benned hamarosan megváltozik, és a hatalom gyeplője a nép kezébe kerül. Valóban, Urad a Mindenek Tudója. Hatalma átfog mindeneket. Légy biztos Urad bőkezű pártfogásában. Szerető kedvességének pillantása örökkön reád szegeződik. Közeleg a nap, mikoron felindultságod békébe és nyugodt csendességbe oldódik. Emígyen rendeltetett ez a csodás Könyvben– KA 91-93.

Mindezidáig Perzsia épp csak hogy megkezdte kiemelkedését a zűrzavar korszakából, melyet Bahá’u’lláh megjövendölt, de már erőfeszítések történtek az alkotmányos kormányzás kialakítására és vannak más egyéb jelei is a fényesebb jövendőnek.

Törökország

Bahá’u’lláh török fogsága alatt (1868-ban) legünnepélyesebb és leghatásosabb intelmeit a török szultánhoz és miniszterelnökéhez, Ali pasához küldötte. Az akkói barakkokból azt írja a szultánnak:

„Oh te, ki magad a legnagyobb embernek tartod… nemsokára elfelejtik nevedet, és nagy nyomorba jutsz. Véleményed szerint a világ élénkítője, és békehozója bűnös és lázadó. Milyen bűnt követtek el az asszonyok, a gyermekek és a szenvedő csecsemők, hogy haragodat, üldözésedet és gyűlöletedet kiérdemelték? Sok embert üldöztél, akik országodban semmiféle ellenállást nem fejtettek ki, és akik semmiféle forradalmat nem szítottak kormányod ellen; bizony nem, ők éjjel-nappal békével emlegették Isten nevét. Te elraboltad tőlük vagyonukat, és zsarnoki ténykedésed folytán mindent elvesztettek, ami az övék volt… Isten előtt egy maroknyi por nagyobb, mint a te királyságod, dicsőséged, uralmad és vagyonod, és ha Ő úgy akarja, szétszórhat téged, mint a sivatag homokját. Nemsokára utolér téged is az Ő haragja, forradalmak fognak néped között keletkezni, és országaidat szét fogják osztani! Akkor sírni és jajgatni fogsz, és sehol sem találsz segítséget és oltalmat… Vigyázz, mert Isten haragja már készül ellened, és nemsokára meglátod azt, ami megíratott a Parancs Tollával…” – Star, Vol. II, p. 3. (Lawh-i-Sultán, részlet)

Ali pasához így írt:

„Oh Ra’is (Főnök)! Olyant követtél el, ami fájdalmat okozott Mohamednek, Isten prófétájának, a legfelsőbb Paradicsomban. A világ annyira büszkévé tett téged, hogy te elfordultál attól az Arctól, melynek fénye megvilágította az égi seregek népét. Nemsokára nagy bajba kerülsz. Összefogtál Perzsia uralkodójával, hogy nekem fájdalmat okozzál, habár én eljöttem hozzád a Mindenható, a Nagy birodalmából és olyan mozgalmat hívtam létre, amely felfrissíti az Isten kegyeiben élők szemét…

Tán azt hitted, hogy kiolthatod a tüzet, melyet Isten a mindenségben lángra lobbantott? Nem! Kijelentem neked az Ő Igaz Lelkére, bárcsak azok közé tartoznál, kik ezt megértik. Sőt, mi több, amit te tettél, az csak növelte annak tüzét és lángját. Nemsokára magához öleli az egész világot és annak lakóit… A titok országa (Drinápoly), és más országok nemsokára megváltoznak, kicsúsznak a király kezeiből, és zűrzavar jön, siránkozás keletkezik, a kerületekben megvesztegetés terjed el, és minden állami ügy zavarossá válik amiatt, ami a foglyokkal (Bahá’u’lláh-val és társaival) történt az elnyomó hadsereg keze alatt. A dolgok menete megváltozik, és a közállapotok olyan nyomasztóakká válnak, hogy a homok is jajveszékel a lakatlan magaslatokon, a fák sírnak a hegyeken, vér fakad mindenből, és a nép nagy nyomorba kerül…

Ezt határozta el az Alkotó, a Bölcs. Parancsának sem égi, sem földi seregek nem tudtak ellenállni, királyok és uralkodók sem tudták Őt visszatartani attól, amit Ő akar. Minden szenvedés csak olaj a Lámpába, általa Fénye csak növekszik. Bárcsak te is tudomást vennél erről! Minden ellenállás, melyet az elnyomók kifejtenek, csak hírvivője ennek az ügynek, és ez által terjed szét Isten Kinyilatkoztatása és szent Ügye a világ népei között.” – Súriy-i-Rais 2, 4-5

Ugyancsak Aqdas könyvében más helyen így ír:

„Ó, a két tenger partján elterülő Hely (Konstantinápoly)! Valóban, a zsarnokság trónusa emeltetett rajtad, és kebeledben a gyűlölség lángja szíttatott fel, olyannyira, hogy a magasságbéli Gyülekezet és azok, kik a Magasztos Trónus körül keringenek, jajongtak és siránkoztak. Látjuk, hogy benned az ostoba uralkodik a bölcs felett, és a sötétség kérkedik a fény előtt. Valóban, elteltél leplezetlen gőggel. Elbizakodottá tett külsődleges csillogásod? Arra, Ki az emberiség Ura! Hamarosan elenyészik az, és leányaid és özvegyeid és összes ott lakozó nemzetséged jajveszékelni fog. Emígyen szól hozzád a Mindenek Tudója, a Végtelenül Bölcs.” – KA 89.

Az egymást követő csapások, melyek ezt a hajdan hatalmas birodalmat az intelmek kijelentése óta érték, ékesszóló bizonyítékai prófétai jelentőségüknek.

Amerika

Bahá’u’lláh Aqdas könyvében, melyet 1873-ban Akkóban írt, e szavakkal fordul az amerikaiakhoz:

„Figyelmezzetek, ó, Amerika Uralkodói, és az ottani Köztársaságok Elnökei … arra, mi a Nagyság Hajnalából hangzik: ’Bizony, nincsen más Isten, csak Én, a Megnyilatkozás Ura, a Mindenek Tudója.’ Az igazság kezével gyógyítsátok össze, mi eltörött, és Uratok, az Elrendelő, a Végtelenül Bölcs parancsolatainak vaspálcájával zúzzátok össze a pöffeszkedő zsarnokot.” – KA 88

‘Abdu’l-Bahá beszédeiben Amerikában és máshol gyakran kifejezést adott annak a bízó reménynek és imaszerű fohászokat mondott azért, hogy a nemzetközi béke zászlóját legelőször Amerikában bontsák ki. Cincinattiban (Ohio) 1912. november 5-én ezt mondotta:

„Amerikában nemes nép él, Amerika a béke zászlóvivője az egész világon, és fényét kiterjeszti minden irányban. A többi nemzet nem mentes annyira a fondorlatoktól, mint az Egyesült Államok, és nem volna képes a világbékét megteremteni. De Amerika, hála Istennek, békében él az egész világgal, és méltó arra, hogy felemelje a testvériség és a nemzetközi béke zászlóját. Ha a nemzetközi béke szózata Amerikából megindul, a föld többi része így fog felkiáltani: ’Igen, ezt mi elfogadjuk.’ A föld minden részének nemzetei csatlakoznak, hogy elfogadják Bahá’u’lláh tanításait, melyeket ötven évvel ezelőtt kinyilatkoztatott. Leveleiben felhívta a világ parlamentjeit, hogy küldjék legjobb és legbölcsebb embereiket abba a nemzetközi világparlamentbe, amely a népek minden kérdésében határozna, és állandósítaná a békét …, akkor valósul meg az a szent gyülekezet, melyről a próféták álmodoztak.” – Star, Vol. VI, p.81.

Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá felhívásának az Amerikai Egyesült Államok nagy részben már megfeleltek, és a világ egy országában sem találtak a bahá’í tanítások készségesebb elfogadásra. Azt a szerepet azonban, hogy a nemzeteket a nemzetközi béke megteremtésére hívja össze, Amerika csak részben teljesítette, és a bahá’í hívők nagy érdeklődéssel figyelik a jövőben is ennek az ügynek a fejleményeit.

A világháború

Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá többször csodálatra méltó pontossággal megjövendölték az 1914-18. évek világháborúját. Sacramento (Kalifornia) városában 1912. október 26-án ‘Abdu’l-Bahá ezt mondotta: „Az európai kontinens ma olyan, mint egy arzenál. Robbanásra kész puskapor-tárház, mely csak a szikrát várja. Ez a szikra tűzbe boríthatja egész Európát, különösen ma, mikor a balkáni kérdés van napirenden.”

Egy másik kaliforniai beszédében 1912. október havában így szólt:

„Az Armageddon ütközet előestéjén vagyunk, melyről János Jelenései könyve 16. fejezete tesz említést. Két év múlva egy szikra elég arra, hogy lángba borítsa egész Európát.

A szociális nyugtalanság, a minden országban növekvő vallási szkepticizmus, amely az ezeréves uralmat megelőzi és máris mutatkozik, egész Európát lángba fogja borítani, miként ezt Dániel könyve és János jelenéseinek a könyve megjövendölte.

1917-ben királyságok pusztulnak el, és világégések fogják a földet megrázkódtatni.” (Mrs. Corinne True cikke alapján a The North Shore Review [Az Észak-parti Szemle] című újságból, 1914. szeptember 26. Chicago, USA)

A nagy összeütközés előestéjén így szólt:

„A civilizált népek nagy küzdelme van készülőben. Rettenetes harc előtt állunk. A világ a legtragikusabb küzdelem küszöbén van. Óriási hadseregek, emberek milliói elindultak és a határokra mentek. Felszerelték őket a rettenetes harcra. A legkisebb súrlódás félelmetes katasztrófát okoz, és a fellángolás olyan méretű lesz, hogy hozzá hasonlót az emberiség eddigi története még nem ismer.” (Haifa, 1914. augusztus 3.) – Star, Vol. V, p.163.

Társadalmi zavarok a háború után

Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá megjövendölték a nagy szociális felfordulást, küzdelmek és csapások periódusát is, mint elháríthatatlan következményét a hitetlenségnek, előítéletnek, tudatlanságnak és babonának, melyek a világon uralkodnak. A nagy nemzetközi katonai küzdelem csak egy fázisa volt e felfordulásnak. ‘Abdu’l-Bahá egy 1920 januárjában keltezett táblájában írja:

„Ó, az igazság szerelmesei! Ó, ti, az emberiség szolgálói! Gondolataitok, nemes szándékaitok édes illatát megneszelve érzem, hogyan buzdul föl lelkem a veletek való eszmecserére.

Latolgassátok szívetekben, mily gyászos az örvény, melybe világunk vettetett, miképpen szennyeződtek be a világ nemzetei embervérrel, miképpen változott vériszappá még a föld is lábuk alatt. A háború villáma oly irtóztató tűzvészt lobbantott, amilyet még sosem látott e világ, sem léte hajnalán, sem középkorában, sem pedig a modern időkben. A háború malomkövei hány és hány emberfőt zúztak szét, s az áldozatok sorsa még ennél is súlyosabb volt. Virágzó földek lettek pusztasággá, városok a földdel egyenlővé, mosolygó falvak füstölgő romokká. Atyák vesztették el fiaikat, fiak váltak apátlanná. Anyák ontották véres könnyeiket fiaik fölött, kisgyermekek lettek árvákká, asszonyok fosztattak meg otthonaiktól, vettettek ki hazátlanságba. Az emberiség minden ízében meggyaláztatott. Égre kiált az árvák panasza, zokogása, asszonyok gyászos keservét visszhangozzák az egek.

Mindennek pedig legelső oka a faji, nemzeti, vallási és politikai előítélet, mely előítélet viszont olyan hagyományokból fakad, melyek bár mélyen gyökereznek, idejüket múlták, legyenek bár vallási, faji, nemzeti vagy politikai természetűek. Míg ezek a hagyományok fönnmaradnak, az emberiség épületének megalapozása bizonytalan marad, s az emberiség további állandó veszedelemnek lesz kitéve.

Most, e sugárzó korban, mikor minden létező lényege megnyilvánul és minden teremtett lény belső titka kinyilatkoztatik, mikor az igazság hajnalfénye fölragyog és bevilágítja e világ sötétségét, helyénvaló-e, hogy lehetőség nyílik ilyen irtózatos vérontásra, mely gyógyíthatatlan pusztítást hoz a világra? Istenre mondom, ez lehetetlen!

Krisztus a világ minden népét megbékélésre és békességre gyűjtötte össze. Megparancsolta Péternek, hogy tegye vissza kardját a hüvelybe. Ez volt kívánsága, ez volt tanácsa, s azok, akik Nevében cselekszenek, mégis kirántották hüvelyéből a kardot! Minő különbség tetteik és az Evangélium félremagyarázhatatlan szavai között!

Hatvan évvel ezelőtt Bahá’u’lláh fényes napként ragyogott Perzsia egén, s kihirdette, hogy e világ sötétbe burkolódzik, sötétsége súlyos következményekkel terhes, és rémületes tusakodásokhoz fog vezetni. Bebörtönzése városában, Akkóban félreérthetetlen szavakkal fordult Németország császárához, kijelentvén, hogy rettenetes háború következik el, s Berlin zokogásban, jajveszékelésben fog fetrengeni. Hasonlóképpen, még Akkó citadellájában, a török szultán igaztalanul bántalmazott foglyaként, világosan és nyomatékosan megírta ezen uralkodónak, hogy Konstantinápoly áldozatul fog esni a kitörő káosznak, és asszonyai, gyermekei gyászos kiáltással jajdulnak föl az égre. Leveleket intézett a világ fontosabb uralkodóihoz, és minden, amit e levelekben megjövendölt, beteljesedett. Dicsőséges tollából igaz tanítás fakadt a háború elkerülésére, s ez a tanítás is széles körben elterjedt.

Legelső tanítása, hogy keressük az igazságot. A vak utánzás megöli az ember szellemét, jelentette ki, míg az igazság kutatása fölszabadítja a világot az előítélet sötétjéből.

Második tanítása az emberiség egységéről szól. Minden ember egy akolba tartozik, ahol Isten a szerető Pásztor. Teljes irgalmat tanúsít irántuk, és mindenben egyenlőnek tekinti őket. ’Ne keress különbséget Isten teremtményei között.’ Mindnyájan az Ő szolgái, mind az Ő kegyét keresik.

Harmadik tanítása, hogy a vallás a leghatalmasabb erődítmény. Egységre kell vezetnie nem pedig ellenségeskedéshez, gyűlölködéshez. Ha ellenségeskedésre, gyűlöletre vezet, az rosszabb, mint ha nem is volna vallás. A vallás ugyanis éppolyan, mint az orvosság, ha súlyosbítja a betegséget, okosabb elhagyni.

Hasonlóképpen a vallási, faji, nemzeti és politikai előítélet mind aláássa az emberi társadalom alapjait, mind vérontást és pusztulást hoz az emberiségre. Amíg ezek fönnmaradnak, fönnmarad a háború réme is. A világbéke az egyetlen orvosság. Ez pedig kizárólag egy legfelsőbb Bíróság fölállításával érhető el, amely minden kormányzatot, minden népet képvisel. Minden nemzeti és nemzetközi problémával ehhez a bírósághoz kell fordulni, és bárhogyan is dönt, döntését valóra kell váltani. Amennyiben pedig egy kormányzat vagy nép a döntés ellen szegülne, az egész világnak egységben kell fölkelnie ellene.

Tanításai közt megtaláljuk a férfi és nő egyenjogúságát is, és sok más hasonló tanítást, mely tollából fakad.

Mára mindennél nyilvánvalóbb és vitathatatlanabb, hogy ezek az elvek a világ életének lényegét mutatják, igaz szellemét testesítik meg. Most tehát ti, az emberiség szolgái, teljes szívvel és lélekkel törekedjetek fölszabadítani a világot a materializmus és emberi előítélet sötétségéből, hogy Isten Városának fénye ragyogja be!

Dicsőség Néki! Jól ismeritek a világ különböző iskoláit, intézményeit és eszméit, tudjátok, hogy semmi más nem hozhat biztos békét, nyugalmat az emberiség számára, mint ezek az isteni tanítások. E tanítások nélkül sosem múlhat el a sötétség, sosem gyógyulnak meg e krónikus betegségek, hanem csak pusztítóbban tombolnak napról napra. A Balkán nyugtalan marad, s helyzete egyre súlyosbodik. Az eltiport akarat nem békélhet, minden lehetőséget megragad majd, hogy új háborút lobbantson. A modern egyetemes mozgalmak mindent megtesznek céljaik, szándékaik beteljesítéséért. A baloldal mozgalma nagy fontosságra tesz szert, befolyása igen megerősödik.

Ezért tehát megvilágosodott szívvel, mennyei szellemmel, isteni erővel szenteljétek magatokat e munkának, az Ő kegyelme segítsen benneteket hogy Isten kegyes ajándékát elterjeszthessétek e földön: vigaszt és békességet a teljes emberiségnek.”

1919 novemberében egy beszélgetés alkalmával‘Abdu’l-Bahá ezt mondta:

„Bahá’u’lláh gyakran kijelentette, hogy eljön az az idő, amikor hitetlenség, és ebből kifolyólag anarchia fog uralkodni. A káosz okozója az lesz, hogy olyan népek is felette nagy szabadságot kapnak, melyek arra nem értek meg, s ennek következtében a zsarnokság is időnként visszatér a népek érdekében, és azért, hogy elhárítsa a rendetlenséget és a káoszt. Természetes, hogy most minden nemzet tökéletes önrendelkezést és cselekvési szabadságot kíván, azonban sok van közöttük, amely még nem érett meg erre. A világban uralkodó állapot ma a hitetlenség, amely feltétlenül anarchiához és zűrzavarhoz vezet. Mindig is mondottam, hogy a világháborút követő béketervezetek csak felcsillanásai a hajnalhasadásnak, de még mindig nem jelentik a napfelkeltét.”

Isten országának eljövetele

Az Isteni hit azonban ezekben a zavaros időkben is fejlődik. Az egyéni haszonért folytatott önző küzdelmek által előidézett csapások az emberiséget arra kényszerítik, hogy kétségbeesésükben ahhoz az orvosszerhez forduljanak, melyet Isten Szava nyújt nekik. Mennél jobban szaporodnak a bajok, annál inkább fordul a nép ehhez az egyetlen gyógyszerhez. Bahá’u’lláh a perzsa sahhoz intézett levelében így szól:

„Isten a bajokat úgy bocsátja ránk, mint a reggeli záport a zöld legelőkre, és mint olajat az Ő lámpájába, amely megvilágítja az eget és a földet… Fénye szenvedéseken át ragyog, és ragyog szüntelenül az Ő dicsőítése; ez volt az Ő módszere a régi korszakokban és elmúlt időkben.” – Lawh-i-Sultán

Bahá’u’lláh és ‘Abdu’l-Bahá a legszilárdabb bizalommal hirdették a szellemi erő közeli győzelmét az anyagi erő fölött, és ennek következményeként a Legnagyobb Béke létrejöttét. ‘Abdu’l-Bahá 1904-ben ezt írja:

„Tudd meg, hogy a nehézségek és bajok napról napra szaporodnak, és a népek kétségbe esnek. Az öröm és a boldogság kapui minden oldalról bezárulnak. Rettenetes háborúk jönnek. Minden irányból csalódás és sikertelenség ostromolja az emberiséget mindaddig, míg Istenhez fordulni kényszerülnek. Akkor a nagy boldogság fénye megvilágítja a láthatárokat, és a ’Yá Bahá’ul-Abhá!’ kiáltás fog minden oldalról hallatszani.” (Compilation on War and Peace [Háborúról és Békéről c. gyűjtemény])

  1. február havában arra a kérdésre, hogy vajon melyik nagyhatalom válik hívővé, így felelt:

„A világ minden népe hívővé válik. Ha ti a mi mozgalmunk kezdetét összehasonlítanátok mai állapotával, látnátok, hogy milyen gyors hatása van Isten szavának, és hogy most Isten ügye az egész világot átölelte… Kétségkívül, mindenki Isten hitének árnyékába fog jönni…” – Star, Vol. IX, p.31.

Kijelentése szerint a világ egysége a jelen században fog bekövetkezni. Egy táblájában ezt írja:

„… az emberiség családjának minden tagja, népek, kormányzatok, városok és falvak, egyre inkább kölcsönös függőségbe szövődnek. Senki számára nem lehetséges többé a teljesen önálló, önfenntartó létezés, mivel a politika szálai egymáshoz kötik a népeket, nemzeteket, s a kereskedelem, ipar, mezőgazdaság és oktatás által teremtett kötelékek is napról napra erősbödnek. Éppen ezért igaz, hogy most, korunkban lesz elérhető az emberiség teljes egysége. Bizony mondom, ez csodálatos korunknak, dicsőséges századunknak, a fény századának egyik nagy csodája, ez a hasonlíthatatlan, mindezidáig hallatlan dicsőség, erő, megvilágosodás. Nap mint nap újabb csoda bontakozik ki ámuló szemeink előtt. Bizony látni fogjuk, milyen ragyogó fénnyel égnek e csoda gyertyái az emberek gyülekezetében.”

Dániel könyve utolsó két versében ezeket a titokzatos szavakat olvashatjuk:

„Boldog, aki várja és megéri az ezerháromszázharmincöt napot. Te pedig menj a vég felé, és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napok végén.” (Dán 12: 12-13)

Sok tudós kísérelte már meg, hogy megoldja e szavak jelentésének problémáját. ‘Abdu’l-Bahá asztalnál folytatott beszélgetés közben e könyv írója jelenlétében kiszámolta Dániel próféciájának beteljesedését – a mohamedán korszak kezdetétől számítva. ‘Abdu’l-Bahá táblái világossá teszik, hogy e prófécia Bahá’u’lláh bagdadi kinyilatkoztatásának századik évfordulójára vonatkozik, az 1963. évre.

„Most pedig ami a dánieli verset illeti, amelynek értelmezését kérted, mármint: ’Boldog, aki várja és megéri az ezerháromszázharmincöt napot.’ Ezeket a napokat szoláris és nem lunáris évekként kell számítani. E számításnak megfelelően egy évszázadnak kell eltelnie az Igazság Napjának hajnalától, s aztán Isten tanítása szilárdan megalapoztatik a földön, s az Isteni Fény elárasztja a világot kelettől nyugatig. Örvendezni fognak a hívek e napon!”

Akkó és Haifa

Mirza Ahmad Sohrab naplójában a következő jóslatot írja le, melyet ‘Abdu’l-Bahá mondott Akkóról és Haifáról, miközben Haifában az egyik bahá’í zarándokotthon ablakában ült 1914. február 14-én:

„A zarándokotthonból nyíló kilátás nagyon vonzó, különösen azért, mert Bahá’u’lláh áldott sírja látható onnan. Az Akkó és Haifa között fekvő terület a jövőben kiépül, a két város egyesül, és egymásnak kezet nyújt, és ezáltal hatalmas világvárossá válik. Midőn most a környéket nézem, tisztán látom, hogy a világ első gócpontjainak egyike lesz. A nagy félkörű öböl a legszebb kikötővé alakul át, melyben minden nemzet hajója oltalmat és menedéket fog keresni. A népek nagy hajói futnak be kikötőjébe, és fedélzetükön ezer és ezer férfit és nőt hoznak a földgömb minden részéből. A hegységet és a síkságot a legmodernebb épületek és paloták lepik el, iparok keletkeznek, és az emberbaráti intézmények legkülönfélébb fajai létesülnek. A legkülönfélébb nemzetek civilizációjuk és kultúrájuk virágait hozzák ide, hogy illatukat itt összekeverjék, és hogy az emberi testvériesség útját egyengessék. Mindenfelé gyönyörű kertek, gyümölcsösök, ligetek és parkok keletkeznek. Éjjel a nagy város villanyfényben ragyog. Akkótól Haifáig az egész kikötő egy fényvonal lesz. Hatalmas fényszórók lesznek a Carmel-hegy mindkét oldalán, hogy a gőzhajókat útbaigazítsák. Maga a Carmel-hegy fénytengerbe merül csúcsától egészen a lábáig. A Carmel-hegy csúcsán állók is, és a hajókkal érkező utasok is a világ legbájosabb és legfenségesebb képét látják majd maguk előtt.

A hegy minden oldaláról a Ya Bahá’il-Abhá! szimfóniája hangzik majd, és napfelkeltekor szívet gyönyörködtető zene dallamos hangok kíséretében száll fel a Mindenható trónjához.

Valóban, Isten útjai titokzatosak és ki nem kutathatók. Micsoda külső vonatkozás van Shiraz és Teherán, Bagdad és Konstantinápoly, Drinápoly, valamint Akkó és Haifa között? Isten türelemmel dolgozott, lépésről lépésre, e különböző városokon át, saját határozott és örökkévaló terve szerint, hogy a prófétái által tett jóslatok és bejelentések beteljesüljenek. A messiási ezerévre vonatkozó ígéret aranyfonala végighúzódik a Biblián, és a gondviselés úgy határozta el, hogy az általa megállapított kellő időben keresztül is viszi megvalósítását. Egyetlen egy szó sem marad értelem nélkül és beteljesítetlenül.

15. VISSZAPILLANTÁS ÉS KILÁTÁS A JÖVŐBE

„Tanúságot teszek – ó, barátaim! –, hogy a kegy teljes, az ígéret beteljesült, a bizonyság nyilvánvaló, a tanúság megtétetett. Lássék hát, mi tárul fel törekvéseitek során a világi dolgoktól való elfordulás ösvényén! Ekképp adatott meg az isteni kegy teljességében számotokra, és mindazok számára, kik a mennyben és a földön lakoznak. Minden dicsőség Istené, minden Világok Uráé!”  (A Rejtett Szavak záró sorai)

A mozgalom haladása

Sajnos, a rendelkezésre álló kereten belül nem írhatjuk le részletesen a bahá’í hit előrehaladását. Ennek a lebilincselő tárgynak sok fejezetet kellene szentelnünk, és sok megható elbeszélést kellene a mozgalom előharcosairól és vértanúiról közölnünk, mi azonban csak rövid összefoglaló ismertetést nyújthatunk.

Perzsiában a legelső hívők a legnagyobb ellenállásra találtak, sok üldöztetésben és szenvedésben volt részük honfitársaik részéről, azonban mindezeket a szenvedéseket és csapásokat a legnagyobb hősiességgel, állhatatossággal és türelemmel viselték el. Saját vérükben keresztelkedtek meg, mert ezren és ezren haltak meg, mint vértanúk. Sokan szenvedtek kínzást, fogságot, elveszítették vagyonukat, elvesztették otthonukat, vagy sok másféle bántalmat szenvedtek el. Perzsiában hatvan éven át, vagy még tovább is mindenki, aki, mert a Bábhoz hű maradni, vagy Bahá’u’lláh-hoz, vagyonát, szabadságát, sőt életét is kockáztatta. De ez a határozott és kegyetlen ellenállás mégsem tudta megakadályozni a mozgalom haladását, miként ködfelhő sem tudja megakadályozni a nap felkeltét.

Ma Perzsia[34] egyik végétől a másikig minden tartományban, városban és faluban, sőt a nomád törzsek között is találhatók bahá’í hívők. Sok faluban az egész lakosság, sok helyen pedig a lakosságnak nagy része követi ezt a hitet. Különféle szekták tagjaiból csoportosultak, akik addig gyűlölték egymást, most közös barátságban élnek, és testvériesség érzete tölti el őket nemcsak egymás iránt, hanem minden más ember iránt is, és mindannyian az emberiség egységéért, emelkedéséért működnek, és az előítéletek megszüntetéséért és Isten királyságának a földön való felállításáért.

Lehet-e csoda ennél nagyobb? Csak egyetlen egy; az, hogy a feladat, amelynek ezek az emberek mindenüket szentelik, az egész világon teljesülne, és vannak jelek, melyek azt mutatják, hogy még ez a nagyobb csoda is be fog következni. A Hit csodálatos életerőről tesz tanúbizonyságot, élesztőként járja át az emberiség tömegét, átformálva embert és társadalmat egyaránt.[35]

A bahá’í-ok aránylag kicsi száma talán jelentéktelennek tűnik a régi vallások követőivel összehasonlítva, ám ők bíznak benne, hogy az isteni Hatalom nagyszerű kiváltsággal ajándékozta meg őket: hogy egy új világrendnek szolgálhatnak, amelybe keletről és nyugatról hatalmas tömegek fognak hamarosan tódulni.

Ugyanakkor igaz az is, hogy a Szentlélek mindenütt visszatükröződik a tiszta szívekben, olyan országokban is, amelyek még nem tudnak a Forrásról, és a Hit növekedése a bahá’í közösségen kívül is megfigyelhető számos törekvésben, melyek Bahá’u’lláh némely tanításainak előmozdítására történnek. Mindazonáltal a tény, hogy a régi rend nem szolgál tartós alappal épp elég bizonyíték rá, hogy a Királyság eszméi valóban csak a bahá’í közösség keretében bizonyulhatnak gyümölcsözőnek.

A Báb és Bahá’u’lláh prófétasága

Minél behatóbban tanulmányozzuk a Báb és Bahá’u’lláh életét és tanításait, annál kevésbé találhatjuk nagyságuk magyarázatot másban, mint isteni ihletettségükben. A fanatizmus és bigottság légkörében nevelkedtek. Csak a legegyszerűbb nevelésben részesültek. A nyugati kultúrával semmiféle kapcsolatuk nem volt. Nem volt hátuk mögött sem politikai, sem anyagi hatalom. Nem kértek az emberiségtől semmit, és csak igazságtalanságban, elnyomatásban volt részük. A föld hatalmasai semmibe sem vették őket, és ellenkeztek velük. Ostorozták és kínozták, fogságba ejtették őket, és hivatásuk teljesítésében a legnagyobb nehézségekkel kellett küzdeniök. Egyedül állottak a világgal szemben, nem támaszkodhattak senkire, csak egyedül Istenre, győzelmük mégis immár nyilvánvaló és nagyszerű.

Eszményeik fensége és magasztos volta, nemességük és önfeláldozásuk, tántoríthatatlan bátorságuk és meggyőződésük, bámulatra méltó bölcsességük és tudásuk, biztos felfogóképességük arról, hogy mire van szükségük Kelet és Nyugat népeinek, tanításaik világossága és alkalmazkodó képessége, hatalmuk, mellyel követőiket odaadásra lelkesítették, befolyásuk biztossága és ereje, az általuk megindított mozgalom haladása, mindez prófétai voltuknak épp oly kétségtelen és meggyőző bizonyítéka, mint bármelyike azoknak, melyet a vallástörténelem eddig fel tudott mutatni.

Dicsőséges jövő

A bahá’í tanításokban Isten kegyelmének és az emberiség jövendő fejlődésének kápráztató képe bontakozik ki, és ez bizonyára a legnagyobb és legdicsőbb Kinyilatkoztatás, melyben az emberiségnek valaha része volt, és minden korábbi Kinyilatkoztatás tökéletesedése és kiteljesedése. Célja nem kisebb, mint az emberiség újjászületése, és „új menny és új föld” megteremtése. Ugyanaz a feladat az, mint amelynek Krisztus és a próféták mind életüket szentelték, és mindezen nagy oktatók közt nincs semmiféle vetélkedés. A feladatot nem ez vagy amaz a Kinyilatkoztatás, hanem valamennyien együttesen fogják megoldani.

‘Abdu’l-Bahá erről így szól:

„Nem szükséges, hogy Ábrahámot lejjebb állítsuk azért, hogy Jézust felemeljük. Nem szükséges, hogy Jézust lejjebb állítsuk azért, hogy Bahá’u’lláh-t hirdessük. Az Isteni igazságot szívesen kell fogadnunk, bárhonnan is jön. A kérdés magva abban van, hogy mindezek a próféták azért jöttek, hogy magasra emeljék a Tökéletesség Isteni zászlaját. Mindegyik csillaghoz hasonlóan ragyog az Isteni Akarat egén. Mindegyik fényt ad a világnak.” – Star, Vol. III,p. 8.

A feladat Istené, és Isten nemcsak a prófétákat hívja meg közreműködőnek ezen alkotó munkájában, hanem az egész emberiséget. Ha meghívását visszautasítjuk, legalább ne akadályozzuk meg a munkát haladásában, mert amit Isten akar, az bizonyára teljesedni fog. Ha mi elmulasztjuk közreműködésünket, más munkaerőket fog szerezni, hogy szándékát megvalósítsa; mi azonban hiányát fogjuk érezni saját életünk valódi céljának és tartalmának. Az eggyé olvadás Istennel azáltal, hogy imádjuk és szolgáljuk Őt, hogy alkotó munkájának készséges csatornái és eszközei leszünk, és annak tudatára ébredünk, hogy bennünk nem lehet más élet, csak az Ő Isteni és mindent átható Élete: ez az emberi lét kiolthatatlan és dicsőséges rendeltetése a bahá’í tanítások értelmében.

Mindennek dacára az emberiség szívében egészséges, mert „Isten képmására és hasonlóságára” teremtetett, és ha végül felismeri az igazságot, nem fog haladni továbbra is a dőreség útján. Bahá’u’lláh arról biztosít minket, hogy az emberiség Isten hívását nemsokára általánosan el fogja fogadni, és egészében az igazságosság és engedelmesség felé fog fordulni. „Akkor minden bánat örömmé, és minden betegség egészséggé változik át”, és a világ minden országában „a királyi uralom a mi Urunké, az ő Krisztusáé lett, és ő fog uralkodni örökkön-örökké.” (Jel 11:15) Nemcsak a földön élő emberek, hanem mindannyian a mennyben és a földön eggyé válnak Istenben, és örvendeznek Ő benne mindörökké.

A vallás megújhodása

A mai világ állapota bőségesen bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy valamennyi vallás híveit kevés kivétellel újra fel kellene ébreszteni vallásuk igazi értelmének tudatára. Ez az újraélesztés Bahá’u’lláh munkájának fontos része. Ő eljött, hogy a keresztények jobb keresztények, hogy a mohamedánok igazi mohamedánok legyenek, és hogy az emberek hívek legyenek ahhoz a szellemhez, amelynek az ihletése prófétáikat áthatotta. Beteljesíti azt az ígéretet is, melyet ezek a próféták az emberiségnek tettek egy még dicsőbb Megnyilvánulásra vonatkozólag, amely „az idők teljében” meg fog jelenni, hogy munkájukat megkoronázza és befejezze. A szellemi igazságok tökéletesebb magyarázatát adja, mint elődei, és Isten Akaratát kinyilatkoztatja a mai életnek, az egyén életére és az egész emberiség életére vonatkozó minden problémája tekintetében. Általános érvényű tanítást ad, amely szilárd alapja az új és jobb civilizáció felépítésének, és amely a most kezdődő új korszak szükségleteihez alkalmazkodik.

Az új Kinyilatkoztatás szükségessége

Az emberiség egyesítése, a világ különféle vallásainak közös nevezőre hozása, a vallás összeegyeztetése a tudománnyal, a világbéke megteremtése, a nemzetközi igazságszolgáltatás és törvénykezés szervezése, a nemzetközi nyelv terjesztése, a nők egyenjogúsága, a nevelés általánosítása, a személyi és az ipari rabszolgaság megszüntetése, az egész emberiség egységes megszervezése, az egyén jogainak és szabadságának biztosításával –  ezek mind gigantikus, nagyméretű nehézségekkel összekötött problémák, amelyekre vonatkozóan keresztények, mohamedánok és más vallások hívei egymással ellentétben levő nézetekhez ragaszkodnak. Bahá’u’lláh azonban oly határozottan körülírt elveket nyilvánított ki, hogy ezek elfogadása a világot valóban paradicsommá változtatná át.

Az igazság mindenkié

Sokan hajlandók beismerni, hogy a bahá’í tanítások kitűnően beválnának Perzsiában és Keleten, viszont azt hiszik, hogy Nyugat népeinél nem szükségesek, vagy nem megfelelőek. Valakinek, aki ily véleménynek adott kifejezést, ‘Abdu’l-Bahá így válaszolt:

„Bahá’u’lláh ügyének lényegét illetőleg tudni kell, hogy minden isteni, ami az általános jóval kapcsolatban van, és minden isteni az általános jó számára van. Ami igaz, mindenki számára igaznak kell lennie, ami nem igaz, az senkinek sem lehet igaz; ezért az általános jónak isteni ügye nem korlátozható csak a Keletre, vagy csak a Nyugatra, mert az Igazság napjának sugarai Keletet is, Nyugatot is megvilágítják, és Észak és Dél egyaránt érzi melegüket, nincs különbség egyik és másik pólus között. Krisztus Megnyilvánulása idején a rómaiak és a görögök azt hitték, hogy Krisztus tanításai csak a zsidókat illetik. Azt hitték, hogy civilizációjuk tökéletes, nincs tehát szükségük arra, hogy Krisztustól tanuljanak. E hamis nézetük miatt sokan közülük nem részesültek Krisztus kegyelmében. Tudd meg azt is, hogy a kereszténység alapelvei és Bahá’u’lláh rendelkezései megegyeznek egymással, és útjuk azonos. Minden nap van haladás; volt idő, midőn ez az isteni berendezés (a fokozatos kinyilatkoztatás) csak embrió volt, majd csecsemő, utóbb gyermek lett, végül értelmes ifjúvá vált; ma azonban teljes szépségében ragyog, és legnagyobb fényében tündöklik.

Boldog az, aki megérti ezt a titkot, és elfoglalja helyét a kiváltságosak világában.”

‘Abdu’l-Bahá végrendelete

‘Abdu’l-Bahának, szeretett vezetőjének elhunytával a bahá’í hit történetének új korszakába lépett. Az új korszak ugyanazon szellemi szervezetnek egy magasabb szintű működését mutatja, a tagok által érzett hitnek érettebb, s ennélfogva felelősebb megnyilvánulását. ‘Abdu’l-Bahá emberfölötti energiáit, különleges képességeit annak az ügynek szentelte, hogy minél jobban elterjessze Bahá’u’lláh iránti szeretetét széles e világon. Számtalan szívben lobbantotta föl a hit gyertyáját. Számtalan szívet iskolázott és vezett a személyes szellemi élet útján.

‘Abdu’l-Bahá Végakaratának hallatlan jelentőségét, a benne érintett kérdések horderejét és a rendelkezéseiben rejlő mély bölcsességet érzékeltetendő közlünk itt néhány kivonatot, melyek élénk színekben hozzák elébünk az ‘Abdu’l-Bahát átható szellemet és eszméket, s melyek oly drága örökségül maradtak az Ő hű követőire:

„Ó ti, az Úr szerettei! E szent Törvénykorszakban viszály és harc semmiképpen nem megengedett. A támadó megfosztja magát Isten kegyelmétől. Mindenki számára kötelező, hogy a legnagyobb fokú szeretetet, becsületes viselkedést, egyenességet és őszinte kedvességet mutasson a világ minden népe és nemzetsége iránt, legyenek azok barátok vagy idegenek. Oly erős kell legyen a szeretet és szerető kedvesség szelleme, hogy az idegen barátnak érezze magát, az ellenség igaz testvérnek, bármiféle különbség nélkül. Mert az egyetemlegesség Istentől való, és az összes korlát földi. …

Ezért hát, ó szerető barátaim! Érintkezzetek a világ összes népével, nemzetségével és vallásával a legnagyobb igazságossággal, egyenességgel, hűséggel, kedvességgel, jóakarattal és barátságossággal, hogy a lét egész világát betölthesse Bahá kegyelmének szent elragadtatása, hogy a tudatlanság, ellenségeskedés, gyűlölködés és rosszakarat eltűnhessék a világból, és a világ népei és nemzetségei között uralkodó elidegenedés sötétje átadhassa helyét az Egység Fényének. Ha más népek és nemzetek cserben hagynak titeket, maradjatok hűségesek irányukban, ha igazságtalanok veletek szemben, legyetek igazságosságosak velük, ha távol tartják magukat tőletek, vonzzátok őket magatokhoz, ha ellenszenvet mutatnak, legyetek barátságosak velük, ha megmérgezik az életeteket, szelidítsétek meg lelkeiket, ha megsebeznek titeket, legyetek gyógyír a sebeikre. Ezek az igazak tulajdonságai! Ezek a hívők tulajdonságai.”

„Ó ti, az Úr szerettei! Kötelező számotokra, hogy meghajoljatok minden igazságos uralkodó előtt, és hogy hűséggel viselkedjetek minden erényes királlyal szemben. Szolgáljátok a világ uralkodóit a legnagyobb becsülettel és odaadással. Legyetek engedelmesek és jóakaratúak irányukban. Jóváhagyásuk és engedélyük nélkül ne ártsátok magatokat politikai dolgokba, mert az igazságos uralkodóhoz való hűtlenség Magához Istenhez való hűtlenség.

Ez az én tanácsom és Isten parancsolata számotokra. Jó azoknak, kik e szerint cselekszenek.”

„Uram! Látod, hogy minden dolog engem sirat, és rokonaim örvendeznek keserveim fölött. Dicsőségedre, ó, Istenem! Még ellenségeim közül is többen panaszolták bajaimat és gyötrelmeimet, és még az irigyek közül is néhányan könnyet hullattak gondjaim, száműzetésem és megpróbáltatásaim miatt. Tették ezt azért, mert nem találtak bennem semmi mást, csak szeretetet és gondoskodást, és nem tapasztaltak tőlem mást, csak kedvességet és irgalmat. Amikor látták, hogy elsodor a megpróbáltatások és viszontagságok folyama, és céltáblájává lettem a sors nyilainak, szívüket könyörület fogta el, könnyek szöktek szemükbe, és így tettek bizonyságot, mondván: ’Az Úr a tanúnk, semmi mást nem láttunk mi tőle, csak hűséget, nagylelkűséget, és a legmagasabb fokú együttérzést.’ A Szövetségtörők, a gonosz prófétái azonban egyre erősebben pöffeszkedtek gyűlöletükben, örvendeztek, mikor áldozatául estem a legszörnyűbb megpróbáltatásnak, nekem estek, és örvendeztek azon szívszaggató események láttán, melyek körülöttem történtek.

Szólítlak, ó Uram, én Istenem, nyelvemmel és szívem legmélyéből, ne büntesd őket kegyetlenségükért és gonosz cselekedeteikért, ármánykodásukért és bajkeverésükért, mert ostobák, becstelenek, és nem tudják, mit cselekszenek. Nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól, sem különbséget tenni helyes és helytelen, igazságos és igazságtalan között. Önös vágyaikat követik, és maguk közül a leghitványabb és legostobább ösvényét járják. Ó, Uram! Könyörülj rajtuk, védd meg őket minden szenvedéstől e nehéz időkben, és add, hogy minden megpróbáltatás és nehézség e szolgád része legyen, aki ez éjsötét verembe zuhant. Válassz engem ki minden bajra, és tégy engem áldozattá minden szerettedért. Ó, Uram, a Legmagasabb! Hadd ajánljam fel lelkemet, életemet, lényemet, lelkemet, mindenemet érettük. Ó, Uram, én Istenem! Alázattal, könyörgőn, arcra borulva, esdeklésem egész hevével könyörgöm Hozzád, bocsáss meg mindenkinek, aki nékem ártott, bocsáss meg annak, aki ellenem szövetkezett és engem megsértett, és mosd le azok rossz cselekedeteit, akik igaztalanságot hoztak rám. Részesítsd őket bőséges ajándékaidban, adj nékik örömöt, szabadítsd meg őket a szomorúságtól, adj nékik békét és bőséget, részesítsd őket mennyei boldogságban, és halmozd el őket nagylelkűségeddel.

Te vagy a Hatalmas, a Kegyes, a Veszélyben Oltalmazó, az Önmagától Való!”

„Krisztus tanítványai nem gondoltak magukra és a földi dolgokra, félretették minden gondjukat és javukat, megtisztították magukat az éntől és szenvedélytől, és a világtól tökéletesen elfordulva messze földön szétszóródtak és azzal foglalkoztak, hogy a világ népeit az Isteni Útmutatáshoz szólítsák, míg végül megváltoztatták a világot, bevilágították a föld színét, és utolsó órájukig önfeláldozónak bizonyultak Isten ama Szerettének ösvényén. Végül különféle országokban dicsőséges vértanúságot szenvedtek. A tettek emberei az ő lépteik nyomát kövessék!”

„Ó, Isten, én Istenem! Téged szólítalak, Prófétáidat és Hírnökeidet, Szentjeidet és Megszenteltjeidet, tanúskodj róla, hogy meggyöző erővel hirdettem bizonyságaidat szeretteidnek, és minden dolgot tisztán eléjük tártam, hogy megőrizhessék Hitedet, megóvhassák Egyenes Ösvényedet, és megvédelmezhessék Ragyogó Törvényedet. Te vagy bizony a Mindenek Tudója, a Mindenek Felett Bölcs!” – ABV 23-24, 28-29, 33-35, 15, 43.

‘Abdu’l-Bahá távozásával eljött az idő, hogy megteremtsük az igazgatási rendet, mely annak a világrendnek lesz mintája és alapja, amelyet Bahá’u’lláh vallása hoz el küldetésének megfelelően. ‘Abdu’l-Bahá Végrendelete fordulópontot jelöl ki a bahá’í történelemben: elválasztja az éretlenség és felelőtlenség korszakát attól a kortól, amelyben maguknak a bahá’í-oknak kell beteljesíteni szellemiségüket, kiterjesztve annak hatáskörét a személyes tapasztalatok köréből a társadalmi egység és együttműködés irányába. Az ‘Abdu’l-Bahá által megadott adminisztratív terv három alapvető elemen nyugszik:

  1. „Az Isten Ügyének Védnöke”
  2. „Az Isten Ügyének Kezei”
  3. „Az Igazságosság Házai: helyi, országos és nemzetközi szinten”[36]

Isten Ügyének Védnöke

‘Abdu’l-Bahá az „Ügy Védnökének” felelősségteljes állásával legidősebb unokáját, Shoghi Effendit bízta meg. Shoghi Effendi Ziaiyyih Khanumnak, ‘Abdu’l-Bahá legidősebb leányának legidősebb fia. Atyja Mirzá Hádi, a Báb rokona (de nem egyenes leszármazottja, mivel Báb egyetlen gyermeke még gyermekkorában elhalt). Shoghi Effendi huszonöt éves volt és Oxfordban, a Balliol College-ban tanult, midőn nagyatyja meghalt. Megbízatása így hangzik ‘Abdu’l-Bahá végrendeletében:

„Ó, szerető barátaim! E szorongatott távozása után kötelező a Szent Lótuszfa Aghsán-jainak (ágainak), Afnánjainak (ágacskáinak), Isten Ügye Kezeinek (oszlopainak), és az Abhá Szépség szeretteinek, hogy Shoghi Effendihez forduljanak – az ifjú ághoz, mely kiágazott a két megszentelt és szentséges Lótuszfából és a gyümölcshöz, mely a Szentség Fája két hajtásának egyesüléséből fakadt, – minthogy ő Isten jele, a kiválasztott ág, Isten Ügyének Védnöke, akihez az összes Aghsán, Afnán, Isten Ügyének Kezei, és az ő szerettei kell, hogy forduljanak. Ő Isten Szavának Értelmezője, és őutána egyenes ági leszármazottjai közül az elsőszülött következik.

A szent és ifjú ág, Isten Ügyének Védnöke, valamint az Igazságosság Egyetemes Háza, melyet egyetemesen kell megválasztani és megalapítani, mindketten az Abhá Szépség gondoskodása és védelme alatt állnak, Őszentsége, a Magasztos oltalma és csalhatatlan vezérlete alatt (had ajánljam fel életem mindkettőjükért). Amit ők döntenek, Istentől való az.” …

„Ó ti, az Úr szerettei! Isten Ügye Védnökének kötelező, hogy még életében kijelölje az utódját, hogy elhunyta után ne alakulhasson ki összekülönbözés. Az, akit kinevez, meg kell testesítse magában a minden világi dolgoktól való elszakadást, a tisztaság lényegének kell lennie, istenfélelmet, tudást, bölcsességet és képzettséget kell felmutatnia. Így, ha Isten Ügye Védnökének elsőszülöttje nem testesíti meg magában a szavak igazságát: ’A gyermek az atyjának titkos lényege’, vagyis ha nem örökli azt a lelkiséget, ami Isten Ügye Védnökében lakozik, és dicső származásához nem járul nemes jellem, akkor Isten Ügyének Védnöke egy másik ágat kell válasszon, hogy őt kövesse.

Isten Ügyének Kezei saját maguk közül kilenc személyt kell megválasszanak, akiknek mindenkor Isten Ügye Védnöke munkájának fontos szolgálatát kell ellátniuk. Ezen kilenc megválasztása vagy egyhangúlag vagy pedig többségi szavazással kell történjék Isten Ügye Kezei közül, és ezek akár egyhangúlag, akár pedig többségi szavazással beleegyezésüket kell adják ahhoz, akit Isten Ügye Védnöke utódjául választott. E beleegyezést úgy kell adniuk, hogy az elfogadó és elutasító hangokat ne lehessen megkülönböztetni (vagyis titkos szavazással).” – ABV 16-19.

Isten Ügyének Kezei

Bahá’u’lláh maga még életében kijelölt négyet hű és kipróbált barátai közül, hogy a mozgalom munkájának vezetésében és terjesztésében segítségére legyenek, és az Isten Ügyének Kezei elnevezést adta nekik. ‘Abdu’l-Bahá végrendeletében egy állandó testület felállításáról gondoskodott, hogy az Ügynek szolgálatára legyen, és az Ügy Védnökét támogassa. Erről így ír:

„Ó barátok! Isten Ügyének Kezeit Isten Ügye Védnöke kell, hogy kijelölje és kinevezze. … Isten Ügye Kezeinek kötelessége, hogy terjesszék az Isteni illatokat, neveljék az emberek lelkét, elősegítsék a tanulást, fejlesszék minden ember jellemét és legyenek minden időben és minden körülmények között a földi dolgoktól megszenteltek és azoktól elszakadtak. Viselkedésükben, modorukban, cselekedeteikben és szavaikban Isten félelmét kell felmutassák.

Isten Ügye Kezeinek e testülete Isten Ügye Védnökének irányítása alatt áll. Ő folyamatosan arra kell sarkallja őket, hogy törekedjenek és tegyenek meg mindent, amire csak képesek, hogy széthintsék Isten édes illatait és utat mutassanak a világ összes népének, mert az Isteni Vezérlet fénye az, ami bevilágítja a világegyetemet.”  – ABV 20-22.

Az Igazgatási Rend[37]

A vallások általános jellemzője, hogy a szervezés kezdete a valódi szellemi hatás megszakítását jelenti, és megakadályozza az eredeti impulzus további terjedését a világban. A szervezet óhatatlanul a vallás helyettesítőjévé válik, ahelyett hogy eszközként szolgálna, mely hatékonyabbá teszi a vallást. Ez a jelenség elkerülhetetlen, mégpedig abból az okból, hogy a népek egymástól elkülönülve különböző hagyományokat ápolnak, s ezeket nem hidalja át semmilyen békés, konstruktív párbeszéd. Egészen a mai napig egyetlen kinyilatkoztatott vallás alapítója sem fektette le az elveket, melynek alapján az általa létrehozott vallás igazgatási rendjének működnie kell.

A bahá’í vallás esetében a világ igazgatásának adminisztratív elveit már maga Bahá’u’lláh kifejtette, ‘Abdu’l-Bahá pedig írásaiban, különösképpen Végrendeletében továbbfejlesztette ezen elveket.

E szervezet célja, hogy az emberek, a különböző fajok, érdekek, jellemek és öröklött hiedelmek közötti igaz és tartós egységet tegyen lehetővé. A bahá’í vallás értő és elmélyült tanulmányozásánál kitűnik, hogy a bahá’í adminisztráció célkitűzései és módszerei tökéletes összhangban vannak a Kinyilatkoztatás szellemével, olyannyira, hogy kapcsolatukat a test és lélek kapcsolatához hasonlíthatnánk. A bahá’í adminisztráció elvei az együttműködés tudományát tükrözik, megvalósításukban pedig új, magasabb szintű erkölcsiséget hoznak az egész világnak.

A bahá’í közösség egyben különbözik minden más önkéntes csoportosulástól: alapvetése olyannyira mély és széles körű, hogy minden őszinte lelket magába fogadhat. Más összefogások mindig exkluzívnak bizonyulnak, ha nem szándékukban, hát megvalósulásukban, s ha nem eszményükben, módszereikben. A bahá’í közösség azonban befogadó, egyetlen őszinte lélek előtt sem zárja el kapuját. Minden emberi közösségben jelen van valami látens vagy kinyilvánított válogatási alap. A vallásokban ez az alap az eredet történeti körülményei által meghatározott hit, a politikában a párt vagy platform, a gazdaságban a közös megfosztottság vagy a közös hatalom, a művészetben és tudományban pedig a speciális képzettség, tevékenység vagy érdeklődés. Mindeme dolgokban minél exkluzívabb a válogatás alapja, annál erősebb a mozgalom – s ez a körülmény szöges ellentéte annak, ami a bahá’í mozgalomban megvalósul. Ebből következik, hogy a bahá’í mozgalom lassan gyarapodik aktív tagok létszámában, bár a növekedés és haladás szelleme tölti el. Az emberek ugyanis minden dolgukban a kizárólagossághoz és megosztottsághoz vannak szokva. A legfontosabb intézkedések mindig azok, melyek a megosztottságot védik és igazolják. Aki belép a bahá’í mozgalomba, maga mögött hagyja mindezeket a biztonsági intézkedéseket. Ez az élmény az első pillanatban megpróbáltatást, esetleg szenvedést hoz, mivel az emberi egó lázadozik az egyetemes szeretet magasabb eszméje ellen. A tudósnak közösködnie kell az egyszerű, tanulatlan emberrel, a gazdagnak a szegénnyel, a fehérnek a színesbőrűvel, a misztikusnak a törvényimádóval, a kereszténynek a zsidóval, a muszlimnak a párszival, s meg kell válniuk ősidőktől erősítgetett előítéleteiktől és előjogaiktól.

Ám ezért a nehéz élményért annál nagyszerűbb kárpótlás jár. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a művészet meddővé válik, ha elfordul attól, ami közös az emberiségben, hogy a filozófia irányát veszti, ha magányban fejlődik, s hogy sem a politika sem a vallás nem érhet el semmit, ha elszakad az emberiség általános szükségleteitől. Még nem ismerjük igazán az emberi természetet, mivel mindezidáig mindnyájan a szellemi, morális, érzelmi vagy társadalmi védekezésben éltünk, márpedig a védekezés pszichológiája egyenlő a gátlás pszichológiájával. Isten szeretete azonban elűzi a félelmet, a félelemtől való megszabadulás föloldja a látens erőket, és a szellemi szeretetben való társulás mindeme erőket eleven kifejezésre juttatja. A bahá’í közösség az a hely, ahol ez a folyamat korunkban kibontakozhat; eleinte lassabban, majd lendületet nyerve, ahogy a tagok egyre inkább tudatosítják magukban az emberek egységének jelentőségét.

Helyi szinten a bahá’í ügyek igazgatásáért és ellenőrzéséért a Helyi Szellemi Tanácsnak nevezett testület a felelős. Ezt a (kilenc személyre korlátozódó) testületet évente április 21-én, Ridván (vagyis a Bahá’u’lláh kinyilatkoztatásáról megemlékező ünnep) első napján választják meg a közösség felnőtt hitvalló tagjai. A jelöltek listáját a leköszönő Szellemi Tanács állítja össze. A testület jellegéről és feladatairól a következőképpen írt ‘Abdu’l-Bahá:

„Kötelessége mindenkinek (minden hívőnek), hogy egyetlen lépést se tegyen (bahá’í tevékenységben) a Szellemi Tanáccsal való tárgyalás nélkül, s hogy szívvel-lélekkel engedelmeskedjék a Szellemi Tanács utasításának, alávetvén magát tekintélyének, hogy minden szépen és helyes rendben történjék. Különben mindenki egymástól függetlenül, a saját feje után, saját vágyai után szaladna, s ezzel ártana az Ügynek.

A tanácskozásra összegyűlők legfontosabb tulajdonsága a szándék tisztasága legyen, mely eltávolodva mindentől kizárólag Istenre tekint s az Ő Isteni Illatához vonzódik, valamint szerénység és alázat Isten szerettei között, békesség és hosszútűrés a viszontagságokban, odaadó szolgálat az Ő magasságos Küszöbén. Ha nagyvonalú segítséget kapnak mindeme tulajdonságok kifejlesztéséhez, már bizonyos is a diadal Bahá láthatatlan Birodalmából. Napjainkban a tanácskozó gyűlések hallatlan, létfontosságú jelentőséggel bírnak. Lényeges, sőt kötelező az irántuk megnyilvánuló engedelmesség. Tagjaik tehát olyan módon kötelesek tanácskozni, hogy abból semmi neheztelés vagy viszály ne származhassék. Ez a cél pedig úgy érhető el, ha a tanács minden tagja teljes szabadsággal fejezi ki véleményét és semmi sérelem nem érheti, hiszen a követendő út csak akkor jelölhető ki, ha a kérdéseket már teljes mértékig kitárgyalták. Az igazság fényes szikrája csak a különböző vélemények ütköztetéséből pattanhat ki. Ha a vita után egyhangú döntés születik, az szép és jó, ha azonban, Isten őrizzen, továbbra is véleménykülönbség uralkodik, akkor többségi szavazással hozzanak döntést. …

A legelső föltétel a tanács tagjai közötti teljes harmónia és szeretet. Mentesnek kell lenniük az elidegenedés minden nyomától, s az Isten Egységét kell személyükben megnyilvánítaniuk, mivel egyazon tenger hullámai, egyazon folyó vízcsöppei, egyazon égbolt csillagai, egyazon nap sugarai, egyazon gyümölcsös fái, egyazon kert virágai ők. Ha nem uralkodik közöttük a gondolat összhangja és tökéletes egység, akkor a tanácsot föl kell oszlatni, meg kell semmisíteni.

Második föltétel: összegyűléskor arcukat a Magasságos Királyság felé fordítsák, és kérjék a Dicsőség Birodalmának segítségét… A viták a szellemi ügyek körül folyjanak, melyek a lelki tanítást, a gyerekek oktatását, a szegények támogatását, a világ minden osztályában és rétegében megtalálható gyöngék megsegítését, az emberek iránti kedvességet, Isten illatainak s az Ő magasztos, szentséges szavának terjesztését illetik. Ha törekszenek eme föltételek teljesítésére, a Szentlélek kegyelme biztosíttatik számukra, és tanácsuk isteni áldások középpontja lesz, isteni megerősítés seregei sietnek segítségükre és napról napra újra részesülnek a Szellem kiáradásában.”

Shoghi Efendi így fejti ki tovább ezt a témát:

„… a baráti közösség egyetlen tagja se bocsásson közre semmit a lakhelyén illetékes Szellemi Tanács teljes körű értesülése és beleegyezése nélkül, s amennyiben a kérdés (kétségbevonhatatlanul) az Ügy általános érdekeit illeti az adott országban, akkor a Szellemi Tanács megfontolásra és engedélyezésre az összes helyi gyülekezetet képviselő országos testület elé köteles azt terjeszteni. Nem csak publikálás dolgában, de minden olyan kérdésben, mely akár egyéni akár közösségi szinten az Ügyet érinti az adott helységben, kizárólag az ott felelős Szellemi Tanács köteles dönteni, azzal az egy kivétellel, ha országos jelentőségű kérdésről van szó, mivel ilyenekkel az országos (bahá’í) testülethez kell fordulni. Ez az országos testület hivatott azt is eldönteni, hogy egy-egy kérdés helyi vagy országos jelentőségű. (Országos jelentőségű kérdéseken nem politikai jellegű kérdéseket értünk, mivel Isten barátainak szerte e világon tilos politikai ügyekbe avatkozniuk, sokkal injább olyan kérdéseket, melyek a barátok közösségének szellemi tevékenységeit érintik az adott országban.)

A különböző helyi tanácsok és tagjaik között rendkívüli fontosságú a teljes összhang és együttműködés, különös tekintettel a minden helyi Tanács és az Országos Tanács között fönnálló kapcsolatra, mivel ezen áll Isten Ügyének egysége, a barátok összetartása és Isten szeretteinek teljes, gyors és hatékony szellemi munkája.

A különböző helyi és országos tanácsok képezik jelenleg azt a szilárd és erős alapot, amelyen az (Igazságosság) Egyetemes Ház(a) fölépül a jövőben. Amíg ezek működése nem zajlik nagy életerővel és teljes összhangban, nem reménykedhetünk a jelen átmeneti időszak végében.

… fontoljátok meg, hogy Isten Ügyének kulcsszava nem a diktatórikus tekintélyelv, hanem az alázatos közösségi szellem, nem az önkényes hatalom, hanem az őszinte és szerető tanácskozás szelleme. Csakis az igaz bahá’í szellem lehet képes könyörület és igazság, alávetettség és szabadság, az egyén szent joga és az odaadás, az éberség, diszkréció és bölcsesség, a bajtársiasság, őszinteség és bátorság elveinek összeegyeztetésére.”

Egy-egy országban a helyi Szellemi Tanácsok működését egy másik kilenc személyből álló választott testület, az Országos Szellemi Tanács fogja és hangolja össze. Eme testület tagjait évente választják meg a helyi bahá’í közösségeket képviselő küldöttek… Az Országos Konvenció, vagyis a küldöttek gyűlése az arányos képviselet elve alapján áll össze… Az Országos Konvenciókat lehetőleg a Ridván időszakában, vagyis az április 21-ével kezdődő tizenkét nap során kell megtartani, mely a Bahá’u’lláh által a Ridván kertben, Bagdad közelében tett Kijelentéséről emlékezik meg. A küldöttek jogosultságát a leköszönő Országos Szellemi Tanács ismeri el.

Az Országos Konvenció alkalmat szolgáltat hogy az egyének elmélyíthessék ismereteiket a bahá’í tevékenységekkel kapcsolatban, s hogy tapasztalatokat cserélhessenek az elmúlt év országos és helyi szintű tevékenységeiről… A bahá’í küldöttek tisztsége a Országos Konvenció idejére korlátozódik, elsősorban az új Országos Szellemi Tanács megválasztásában fejeződik ki. A gyűlés időtartama alatt a küldöttek tanácskozó és tanácsadó testületet képeznek, amelynek javaslatait a megválasztott Országos Szellemi Tanács komoly megfontolás tárgyává teszi.

Az Országos Szellemi Tanács helyi Szellemi Tanácsokhoz és a hívők hazai közösségéhez való viszonyát a következőképpen határozzák meg az Üg